Nehéz. Rohadt nehéz.

Nagyjából öthetes korukban szabadult el a pokol, körülbelül akkor, amikor a terminus szerint meg kellett volna születniük. Cuki kis alvósbabáimnak kipattant a szemük, öntudatukra ébredtek, rájöttek, hogy vannak igényeik és eszközeik is arra, hogy ezeket az igényeket kifejezésre juttassák. 

Szoptatás, etetés

Még mindig szoptatok. :) De minden egyes etetés előtt mérlegelnem kell, hogy belekezdjek-e egyáltalán, ha igen, akkor az elsőnek etetett babát is, vagy csak a másodikat, vagy csak az elsőt és a másodikat ne, külön szoptassak majd etessek-e meg egy gyereket, vagy miközben az egyiket szoptatom, a másikat párhuzamosan etessem cumisüvegből, ha ez utóbbi eset van, akkor csere esetén a cumisüvegből etetettet utólag szoptassam-e meg vagy ne. Ha úgy ítélem meg, hogy a szoptatás kivitelezhetetlen, mert mindketten egyszerre és ugyanolyan türelmetlenül ordítanak, akkor egyszerre etessek-e cumisüvegből, vagy az egyiket próbáljam valamivel lefoglalni, míg a másik eszik. Mérlegelnem kell, hogy ha itthon van a férjem, vagy itt van valaki, aki tud segíteni, etessen-e velem párhuzamosan, jó-e az nekem, ha éppen akkor egyszerre eszik a két gyerek és nagy az esélye annak, hogy utána egyszerre is éheznek meg. 

Egyébként tökjól megtanultak szopni a lányok, ha nagyon akarnám és igény szerint szoptatnék, szerintem most már lehetne annyi tejem, amennyi majdnem elég lehetne mindkettejüknek. Az igény szerinti szoptatásra azonban képtelen vagyok, az egyéb tejszaporító módszereket meg egyszerűen már nem merem bevetni, mert mi van, ha akkora a hiszti, hogy egy vagy két alkalommal nem sikerül sem szoptatnom sem fejnem és begyullad a mellem és még azzal is szenvedhetek?? A sok tejjel foglalkozni kell. Nekem nincs sok, de kevesebb sem lett az elmúlt két hónapban annak ellenére sem, hogy az életmódom nem igazán nevezhető szoptatásbarátnak. Így most van nekik valamennyi tej, meg van nekünk szoptatásélmény, de nem lesz semmi bajom akkor sem, ha egy vagy két szoptatás kimarad. Tettem egyébként egy újabb kísérletet az egyszerre szoptatásra, de ismét kudarcba fulladt. Most már technikailag menne nekik, csak én nem bírom őket normális pozícióban tartani. Meg szerintem kicsi hozzá a mellem. Meg amúgy is, néha szoptatás közben is meg kell büfiztetnem őket, meg elég gyakran fáj a hasuk is, szopi közben is begörcsöl és akkor fel kell emelnem függőlegesbe a szenvedő felet, azt meg végképp nem bírom abszolválni aközben, hogy a másik meg szopik.

Na a büfiztetés a másik mumus. Kaja vége, gyerek vállra feltesz, fél perc múlva helyre kis büfi, örülünk. Kicsit még tartogatom, majd ha már 10 perce nem jön semmi, akkor kezdem a másik gyerek etetését (ha külön etetek). Épphogy elkezdjük, az elsőként etetett éktelen üvöltésbe és tekergőzésbe kezd, és akkor vagyok én a gondban, hogy akkor most hogy?? Az éppen szoptatott vagy cumisüvegből etetett gyereket nem tudom letenni és felvenni a másikat, egyszerre meg (nekem) nem megy a dolog. A hordozóba szoktam tenni ezért, ott simogatom a pocakját, próbálom alányúlva igazgatni, vagy ha van ott valaki, akkor természetesen átveszi. Ha egyedül vagyok, akkor sírás van, én meg ezen stresszelek. Szóval kb. egy óráig kellene büfiztetni egy gyereket, hogy ezt elkerüljük, de ez meg lehetetlen.

Éppen ezért, na meg azért is, mert a lányok egyre türelmetlenebbek kajaügyileg, egyre ritkább, hogy külön etetek. Az együtt etetés viszont egy harmadosztályú amerikai családi vígjátékra hasonlít kívülről. A módszer az, hogy leülök a földre, két oldalra mellém leteszem a két autóshordozót, két cumisüveget, előkét és textilpelenkákat. Befordítom a hordozókat úgy, hogy a fejek a térdem felé nézzenek. Mivel még nem tudják középen tartani a fejüket, kitámasztom mindegyiknek textilpelussal. Mindkettőnek betolom a cumisüveget, majd elkezdek szerencsétlenkedni, mert tuti az egyiket igazítani kell, de akkor el kell engednem a másikat, aki jogosan háborodik fel azon, hogy végre kaja, most meg kiesik a szájából, ezért megpróbálom azt is úgy kitámasztani pelussal, hogy folyjon neki magától, míg a másik oldali gyereket igazgatom. Etetés közben emellett előfordul csuklás, fuldoklás, tüsszentés, hasfájás, kaki, vagy egyéb nyüszi, aminek a megoldása a másik, épp kajáló félnél további problémákat szül. Vagy együtt fuldokolnak/sírnak/unatkoznak/visítanak, az az igazi. Ha mindezek ellenére sikerül jóllakniuk, akkor jön a büfiprobléma. Felveszem az egyiket, büfi, de nem tehetem vissza a hordozóba/földre, mert akkor hiszti van, ezért addig a felhúzott lábamon parkoltatom. Közben a másik szegény ugye nincs jól, hisz ő is büfizne már rég. Felveszem őt is, vállra teszem, próbálom kibogozni az összeakasztott lábacskákat. Ha a combomon lévő méltatlankodik, leteszem a vállamon lévőt, leteszem a combomon lévőt, a korábban vállamon lévőt a combomra helyezem, a combomon lévőt meg a vállamra. Na és ezt olyan másfél óráig. Napi 6-8-szor :) Ja, visszaálltunk a 3 óránkénti evésre.

Alvás

Az meg mi???

A múltkor azt írtam, hogy az éjszakai etetések között alszom 2-3 órákat, és ezzel jól is vagyok. Na, ez elmúlt. Fél 10 és fél 11 között valamikor letesszük a lányokat. Ezzel az esti altatással általában nincs gond, kivéve, ha mégis, és még másfél óráig hurcolni kell valamelyik seggét, hogy elaludjon. Na de általában elalszanak. Kb. egy óra múlva én is lefeküdnék, de nem nagyon merek, mert hiába csörög az óra, annyira kimerült vagyok, hogy nem ébredek föl rá, és kb. egy órával később ébredek mint kellene, arra, hogy valamelyik ordít az éhségtől. Ha megvárom, hogy ők jelezzék az éhséget, akkor szinte biztos, hogy lőttek az éjszakának, ha elkapom, hogy még nem éhesek nagyon, de már tudnak enni félálomban, akkor nem teljesen esélytelen, hogy alszanak még utána 2-3 órát. Utána jön a hajnali etetés, amire viszont ők már teljesen kialusszák magukat, itt nem tudok félálomban etetni, mert itt már nincs ilyen állapot, csak kifeszített szemű ébrenlét van, amiből szinte lehetetlen őket visszaaltatni. Én pedig majdnem öntudatlan állapotban küzdök a túlélésért, hogy próbáljam őket mégis elaltatni, vagy ha látom, hogy lehetetlen, akkor legalább elszórakoztatni, közben ébren maradni, és nem sírni, mert ez az állapot nekem FÁJ, és bevallanék, megígérnék bármit bárkinek, csak hadd aludhassak még egy órát. Ha nagyon-nagyon nagy szerencsém van, akkor reggel 7-8-ig még tudok aludni (hát olyan felületesen) még egy órát, de általában nem. Az éjszaka azzal ér véget, hogy rezignáltan konstatálom, hogy kireggeledett és csinálok egy kávét, megrázom magam, hogy kezdődhet a nap. Napközben nem is nagyon szoktam fáradt lenni, csinálok mindent, teszek-veszek, majd este 11-től újra elkezdődik a vesszőfutás. Valamit ki kell találnom, mert most már nem tudom, hogy mikor felébredek vajon az óra csörgött-e, vagy a gyerek sírt, etetettem-e már, vagy  most kell, esetleg épp álmodok, vagy mivan?! Három óra alvás két részletben hetekig nem fasza. Volt egy éjszaka, mikor azért nem kaptak 6 órán keresztül enni, mert én azt álmodtam, hogy etetek és nem keltem fel. Próbálok, istenbizony próbálok napközben aludni, de nem megy. Lehet, hogy még mindig nem vagyok eléggé fáradt?!

Test és lélek

Súlyproblémáim jelenleg nincsenek, köszönhetően a fentieknek, meg mozgásnak, amit négy héttel a szülés után újrakezdtem. Azóta voltam már kontrollon, minden oké, a doki megdicsért, amiért bátor voltam és mertem újrakezdeni az edzéseket, azt mondta, nyugodtan visszatérhetek mindenben a régi kerékvágásba, és ezt én magam is így éreztem. A hasam azért még mindig ronda.

Ja, hogy hogy jut erre időm? Úgy, hogy én erre és elsősorban erre szakítok időt, pontosabban, ha van, akkor erre használom ki. Más rendes háziasszony elmosogat meg beveti az ágyat, meg berak egy mosást, ha elalszik a gyerek. Én meg felpattanok a biciklire, ez legyen meg, mert ettől vagyok normális, ettől áll helyre a világ rendje, aztán ha még valamikor a nap folyamán jut rá idő, akkor el is mosogatok, bevetem az ágyat és berakok egy mosást. Általában azért jut rá valahogy, tessék ezt a cikket is megírtam :D

Nagyon furcsa, hogy nem furcsa, hogy anya vagyok és két gyerekem van. Írjam le, hogy mennyire szeretem őket? Hogy milyen gyönyörűnek látom mindkettejüket? Hogy nézem ahogy alszanak és potyognak a könnyeim a bennem dúló érzelmektől? Azt hiszem, ezekbe kár is belemennem, mert nem tudok eléggé méltóképpen írni erről. A lányok egyébként tényleg csodaszépek, már több mint négy kilósak, nyolc hetesek, szívet olvasztóan tudnak mosolyogni, erősek és izmosak, ügyesen tartják és forgatják a fejüket és gyakran mondják, hogy eeeeeeeeee ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

leolib

Szóval ott maradt abba a történet, hogy a Speckó doki ragaszkodott az LBT vizsgálathoz, amiért jogosultsági alapon nekem nem kellett fizetni, és még jó hogy occccsón megúsztam, mert az eredmény szart sem ér. Sok krikszkraksz referencia tartomány nélkül… Ezek azt sem tudták mit vizsgálnak???????????

A lényeg, hogy közben a Speckódoki mondta, hogy legalább az OGYI engedélyt indítsuk el. Ez arra a szolgál, hogy kaphassam a gyógyszert (humanglobin) azaz az IVIG-et. Persze a kedves cukimuki tündibündi doktorbácsi kétszer azért jól megszívatott…  

Egy ilyen ügyintézés úgy történik, hogy a Speckódokit fel kell hívni reggel fél kilenckor, hogy lehet-e menni ügyintézni. Vagy igent mond, vagy nemet.

Az elsőnél azt mondta, hogy azonnal menjek, hát mondtam neki dolgozom, két nappal később tudok menni. Erre totál kiakadt, hogy nincs előjegyzés, hogy képzelem én ezt, és különbenis (még jó hogy én vagyok a beteg és tejelek). Mondtam neki, hogy nem időpontot kértem, csak tájékoztattam, hogy dolgozom és nem tudok menni. Ennyi. Aztán mondta hogy hívjam máskor és levágta a telefont.

A második alkalommal sorstársam mellettem ült, ő hívta először, neki mondta oké menjen (már ott ültünk amúgy az ajtaja előtt kis stréberek vagyunk na), egy perccel később hívtam én, engem már elhajtott mert egy nap csak két engedélyt csinál! Tudjátok, az Istenek hamar elfáradnak…

A harmadik alkalommal már negyed kilenckor felhívtam, és lőn igazság, végre igent mondott! De így is azért fél kettőig ott ültem az ajtaja előtt mire kegyeskedett velem foglalkozni. A végén mondtam neki, hogy elviszem az illetékes elvtársnőnek, erre ő vissza hogy azt nem lehet. Mondom neki, de hát a többiek elvihették, akkor én miért nem!?? Erre ő, mert különleges esetekben lehet ilyet. Na köszi, nem vagyok elég különleges??? Végül hagytam a fenébe, adja fel postán oszt nyaljon sót. Tegnap felhívtam az elvtársnőt, aki volt olyan kedves tájékoztatni, hogy az engedélyem postán van, és elküldte nekem elektronikusan is. Speckódoki ügyintézésből egyes, leülhet.

Szóval, összefoglalva, ha zebrásodom akkor már fizetősen beadathatjuk a cuccost, bár még mindig nem tudjuk hogy szükségem van rá… Ja, mert hogy a kevert limfocita vizsgálatról az a legújabb hogy ősszel lesz. Ha lesz.

A héten az IVIG finanszírozását is megpróbálom elintéztetni, azaz az oep engedélyt, csak ugye ehhez kéne a kevert limfocita vizsgálat is, hogy alátámasztott legyen az immunális eredetű habituális vetélés.

A további jó hír, hogy mivel elegem lett a Speckó hülyeségeiből, meg hogy egy vagyont hagyok ott nála, elmentem a saját mezei nőgyógyómhoz, akinek elvittem az összes leletemet, amit ő szépen végigbogarászott, és felírta nekem ingyen és bérmentve gyógyszereket, amit nemzés előtt kell szedni.

Innentől kezdve lehet szorítani. Nagyon bízom benne, hogy  a következő naplóbejegyzés úgy fog kezdődik majd hogy: Igen lányok, sikerült!

Borstörő

Kórházi napok

A kórházban töltött öt nap maga volt a pokol. Lelkileg minden rendben volt, de fizikailag nagyon nem éreztem jól magam. Remélem kiderül, hogy nincs is aneurizmám és a következő gyereke(ke)t hüvelyi úton szülhetem meg, hogy tudjam,  a császármetszés igazából rózsaszín leányálom, és hogy visszasírhassam a jó kis operációt. 

A hajnali műtét után reggel kilenckor már jöttek, hogy próbálkozzak az oldalra fordulással, mert kettő körül lábra állunk. Próbálkoztam. Kettő körül jöttek, hogy akkor álljak fel. Semmi segítség, semmi kapaszkodó, álljak fel. Hát felültem, felálltam, elszédültem, hányingerem lett, levert a víz, és azt gondoltam, hogy én már soha a büdös életben nem fogok járni. Próbáltam tiltakozni a katéter eltávolítása ellen, kilátásba helyeztem, hogy ha megteszik, én az ágyba fogok pisilni, mert kizárt dolog, hogy önállóan kimenjek a fürdőszobába. Persze kihúzták. Na de ez az egész tökmindegy, mert nők milliói szülnek így, és nyilván mindenki ugyanezt érzi és éli meg. Mondták nekem a tapasztalt Banyák, hogy higgyem el, napról-napra, sőt, óráról-órára jobb lesz, nem hittem, de igazuk lett. Öt nap múlva már szinte virgonc voltam, és amúgy is azt írták a zárójelentésemre, hogy kifogástalan állapotban voltam/vagyok és zavartalan volt a korai gyermekágyas szakasz.

Szóval a fájdalom része még nem is annyira érdekelt. Na de a vizesedés. A legtöbbet ezen a téren vártam a szüléstől. Hogy majd a katéteren keresztül lefolyik vagy 10 liter, és én karcsú bokával ébredek. Ehhez képest a műtét után nem csak a lábam, hanem a kezem, a karom és az arcom is be volt dagadva. A lábfejem és a bokám soha nem látott méreteket öltött. A hasam akkora volt, mint a 6. hónap végén. Szóval szarul néztem ki nagyon.

A lányaim viszont gyönyörűek voltak már akkor is. Először csak egyesével hozhattuk ki őket és csak 10-10 percre, mivel inkubátorban voltak az első napon. Aztán, ha ott volt velem valaki, akkor mindketten kijöhettek hozzám. A harmadik naptól már egész nap velem volt valamelyikük (éjszaka nem), utána már mindkettejüket odaadták akkor is, ha épp nem volt látogatóm. Egészen jól megtanultam egyszerre navigálni a két kocsit a kórházi folyosókon :)

A nehézségek ellenére viszonylag rezignáltan tűrtem, hogy egy három négyzetméteres lyukba vagyok beszorítva 0/24-ben, hogy a kínok kínját élem meg minden mozdulatkor, és hogy az ágyam egy farostlemez, rajta egy 10 centis és olyan 40 éves habszivaccsal. Egészen csütörtökig tartott a türelmem, amikoris estére kikészültem, és két órát bőgtem a férjemnek a telefonba, hogy én ezen az ágyon egy másodpercet sem bírok többet, nem elég, hogy a terhesség totál kikészítette az amúgy is ferde gerincemet, 5 napja sínylődök ezen a középkori kínzóeszköznek is beillő szaron a császársebemmel, képtelen vagyok a hátamra feküdni mert annyira fáj, hogy csillagokat látok, oldalra meg a sebem miatt nem tudok fordulni. Banyatanácsra kötöttem egy lepedőt az ágyvégi rácsra, azon próbáltam felhúzni magam, ha éppen valami pozícióváltásra vetemedtem. Egyik éjszaka még a nővérpultot is felhívtam, hogy jöjjenek be és segítsenek rajtam, mert kettétörik a gerincem és nem bírok felülni sem, a válasz annyi volt, hogy "és akkor én azzal mit csináljak", köszi b+. Na szóval azért akadtam ki, mert csütörtök délelőtt azt mondták nekem, hogy pénteken valószínűleg mehetünk haza,  egy vérvétel eredményétől függ, ami délutánra lesz meg. Mentem délután, hogy na mizu, de elment már a gyerekorvos, nem tudták megmondani, és azt mondták, csak másnap reggel 8-kor tudok beszélni vele. Na és én nagyon féltem, hogy esetleg nem engednek haza és nekem még egy éjszakát el kell töltenem azon az ágyon, és elszakadt a cérna. Végülis négy napig ülve "aludtam", a szoptatós párnát támasztottam a hátam mögé. Mindenki a lelkemre kötötte, hogy most pihenjem ki magam, mert utána aztán nem tudom. Hát, a kórházban töltött öt nap alatt szerintem összesen 10 órát aludtam, és nem túlzok. De a lényeg, hogy másnap délelőtt 10 óra körül kiderült, hogy hazamehetünk. Madarat lehetett velem fogatni, szinte azonnal elkezdett javulni a fizikai állapotom, éreztem, hogy percről-percre gyógyulok.

Szoptatás, etetés

A lányok álombabák voltak (és még mindig azok:)), ettek és aludtak. Ha jól emlékszem, talán már az első nap megpróbáltam mellre tenni őket, természetesen nem sok sikerrel, bár legalább nem fordították el a fejüket, hanem keresgettek/nyalogattak, mondták is a csecsemősök, hogy nem lesz itt gond. Mivel kis súllyal születtek, nem lehetett megengedni, hogy ebből még túl sokat veszítsenek, ezért kezdettől kaptak cukros vizet és tápszert, természetesen cumisüvegből, de én nagyon boldog voltam, mert mondták, hogy cumisüvegből szépen esznek mindketten, szóval megnyugodtam, hogy éhen halni már biztosan nem fognak, és ez a legfontosabb. Először teljesen lehetetlennek tűnt, hogy 3 óránként mellre tegyem őket, azt sem tudtam, hogy fogjak az egészhez és hogyan folytassam. Nem tudtam, hogy ha alszanak, fel kell-e ébreszteni őket, és azt sem, hogy a csecsemőosztályon mikor etették meg őket. Természetesen megkérdeztem, de mindig ellentmondásos információkat kaptam. 

Nem voltam olyan vagány, hogy egyből a tandem szoptatással próbálkozzak, ezért külön-külön tettem őket mellre. Én úgy láttam, hogy tudják ők, hogy hogy kéne szopni, hiszen ügyesen bekapták a mellemet és cuppantottak kettőt, majd abbahagyták az egészet. Nyilván túl nagy meló volt nekik a dolog, de nem estem kétségbe. Főleg, mert a harmadik nap reggelére kemény lett a mellem, mint a kő, ó mondom a várva-várt tejbelövellés, innentől riska leszek. Sokra nem mentem végülis a dologgal, mivel ilyen állapotában természetesen már bekapni sem tudták a mellemet, ezért megkérdeztem a csecsemősnővért, hogy kell fejni. Volt nekem mellszívóm is, de azt mondta, azzal ne próbálkozzak, mert ez a kis előtej még csak kézi fejéssel fog kijönni. Nyúztam-gyötörtem én a mellemet, fél órás kemény melóval lejött vagy 10 mili, amit egy laza mozdulattal ki is borítottam, de akkor ezen még tudtam mosolyogni. Aztán megpróbáltam még a kórházban az egyszerre szoptatást is, de teljes kudarcba fulladt. Nyeklettek-nyaklottak csak a kezemben, ha az egyik csatlakozott, a másiknak kiesett a szájából, akkor nyúltam, hogy megigazítsam, erre az addig csatlakozottnak is kiesett a szájából, ráadásul lecsúszott, attól féltem, kitörik a nyaka, közben persze a másik oldal és elvándorolt valamerre, szóval nem ment, nagyon nem.

Az egyik csecsemős megmutatta, milyen pozícióban lehet egyszerre szoptatni, azt mondta, ez a legjobb és legkényelmesebb mindenkinek, és a leggyorsabb is, mert előbb-utóbb 10 perc alatt ki fogják szívni az adagjukat, a melleim meg fognak annyi tejet termelni, hogy mindkettejüknek elég legyen. Aztán jött egy másik csecsemős, hogy szerinte viszont külön szoptassak, és mindig arra koncentráljak, aki éppen a kezemben van, mondom, de ha a másik ordít, hogy éhes? Azt mondta, akkor valami nyugtató zene, meg cumi esetleg, és majd szépen megszokják, hogy meg kell várni a másikat.

Nem tudom, hol volt az a pont, mikor megvilágosodtam, hogy én baromira nem akarok egyszerre szoptatni, és nem is értem, hogy gondolhattam ezt komolyan. Meggyőztem magam, hogy ez az egyszerre szoptatás az egyik legnagyobb elképzelhető kötöttség, hiszen akkor tényleg csak otthon, vagy teljesen ideális és zavartalan körülmények között tudok etetni, derékig teljesen levetkőzve és szoptatós párnával, szóval elfelejthetem azt, hogy majd rutinos anyukaként előbb-utóbb a fagyizóban, nagybevásárlás vagy fitneszedzés közben is észrevétlenül szoptassak. És ráadásul az én gyerekeim tényleg annyira türelmesek voltak, hogy az esetek 98%-ában egyáltalán nem okozott gondot, hogy megvárják egymást.

Szóval egy dolgot tudtam biztosan, mikor hazamentünk, hogy nem fogok egyszerre szoptatni. Napi nyolcszor ettek, és én napi nyolcszor mellre tettem mindkettőt, lemértem őket előtte, lemértem őket utána, láttam, hogy nullát szoptak, majd lemértem őket a tápozás után is, hogy biztosan jó-e a mérleg, jó volt, de azért én csak tettem őket mellre rendületlenül. Volt vagy 2 órás procedúra egy etetés, pedig az elején még segítségem is volt, melegítették helyettem a tápot, mosták a cumisüveget, adták a kezembe a gyereket-kaját a megfelelő sorrendben, nekem tényleg csak az etetéssel kellett törődnöm. Aztán beleestem a 22-es csapdájába, hogy tejem csak úgy lesz, ha folyton mellre teszem őket és fejek, de ha nem alszom, nem pihenek és nem eszek, akkor viszont nem lesz tejem, márpedig a folytonos mellretétel és fejés mellett éppen enni, aludni és pihenni nem maradt időm.

Elég hamar úgy döntöttem, hogy oké, akkor éjszaka nem szopnak, így tudtam aludni olyan 3-4 órát két-három részletben. A fejés sem ment minden szoptatás után, hiszen három óránként etettem, majdnem két órás volt egy etetés, majd beletelt egy órába, mire lefejtem a mellemből komoly fél decit, és utána ugye rögtön megint szoptatni kellett volna. Szóval maradt egy délelőtti meg egy délutáni fejés és 6-6 szoptatás, pontosabban mellretétel, mert szoptatásnak nem nagyon lehet nevezni, amit az első két hétben műveltünk.

Úgy tűnt, egyre több a tejem, mert napról-napra egyre többet tudtam lefejni, és ennek nagyon örültem. 120 milliliterig jutottam, aztán visszafordult a folyamat, másnap egységnyi idő (egy óra) alatt már csak 110, majd 100, és egyre kevesebb ment. Cserébe viszont elkezdtek mérhető mennyiségeket szopni. A mérhető azt jelenti, hogy 10 gramm, szóval még előételnek is kevés volt, továbbra is. Bárhogy is próbálkoztam, összesen a két mellemből 2 deci tejnél több nem jött le egy nap, 12 db mellretétel és két fejés mellett sem.

A harmadik hétre a lányok átállították magukat, és a napi 8 étkezésből 7, majd pár nap múlva 6 lett. Jobban esett nekik négy óránként enni. A 6 étkezésből kettő esik a szoptatásmentes éjszakára, így maradt napi 2*4 szoptatás és egy délelőtti fejés. Bár csökkent az ingerlés mennyisége, a tejmennyiség ugyanannyi maradt, csak éppen a lányok egyre többet tudtak kiszívni abból a két deciből, és egyre kevesebb maradt a fejőgépnek. Közben persze folyamatosan kapták a tápot, hiszen a szoptatás(i próbálkozás)ok mellett meg kellett enniük a testsúlyuknak megfelelő mennyiséget, így ők szépen gyarapodtak, a tejem mennyisége viszont továbbra sem lett sokkal több, mint a napi két deci kettejükre, így az étkezésük egyre kisebb százalékát teszi ki az anyatej. Bár a szopásban is folyamatosan ügyesednek, és egyre többet sikerül kiszívniuk, a súlyuk és a táplálékigényük sokkal gyorsabban nő, mint a tejem mennyisége, ami mindannyiunk munkája ellenére sem tudja követni az iramot.

A negyedik hétre oda jutottunk, hogy már egy étkezésre sem volt elég, amit egy nap sikerült lefejnem, két napig kellett gyűjtögetnem, hogy legalább a 120 milli meglegyen, és ráadásul időközben egyedül maradtam nagymama-segítség nélkül, így már nem tudtam egy órát nyugodtan fejegetni, meg játszogatni egy étkezésen belül, hogy "A" gyerek tisztába tesz, szopik, letesz, anyatej üvegből, gyerek letesz, táp üvegből, büfi, közben a másik vááááááááár, majd a "B" gyerekkel ugyanez... Szóval úgy gondoltam, a fejéssel leállok. 

A szoptatásba úgy-ahogy belejöttünk, hiszen most már majdnem mind a négy mellretételnél majdnem mindig szopik valamennyit majdnem mindegyik gyerek, de ennél tovább valahogy nem tudunk jutni. Én baromi nagy macerának érzem, mert nem megy flottul, és mert zavar, hogy míg az egyik gyereket szoptatom, a másik vár, és az hagyján, hogy kivárja a szoptatást, de ki kell még várnia a tápozást is, az sem megy olyan nagyon gyorsan. Nem szokott amúgy zengeni a ház, nagyon türelmesek, de én így valahogy nem tudom beleélni magam a dologba, és a bensőséges viszonyt is csak a másodikként szoptatott gyerekkel tudom elérni, mikor már megnyugodtam, hogy az első jóllakott. 

Szóval azon túl, hogy minden csepp anyatej számít, és remélem, majd pont ezekkel a két decikkel fogom megóvni őket valami csúnya fertőző betegségtől, meg pont ez kell az immunrendszerüknek, úgy érzem, nem sok értelme van a szoptatásomnak. Nem tudom igazán élvezni, ők nem laknak jól tőle, az persze tökjó, hogy együtt vagyunk meg minden, de ezt a részét anélkül is tudjuk teljesíteni, hogy a mellem közben a szájukban lenne.

Igen, tudom, hogy egyértelműen ki lehet venni a soraimból, és nem is akarom titkolni, hogy azt hiszem, megérett bennem, hogy én sajnos nem vagyok az a szoptatós fajta, és az én gyerekeim valószínűleg nem sokáig fognak szopni. Még csinálom mindenképpen, de nem tudom, meddig. 

Mindenesetre egyre hatékonyabbak vagyunk: egy nappali etetést szoptatással levezénylek egy és negyed óra alatt, egy estit fürdetéssel egy és háromnegyed óra alatt, egy éjszakait szoptatás nélkül pedig egy óra alatt egyedül, ha segítségem is van, akkor még gyorsabban. 

Alvás

Ideális esetben 9 - fél 10-re végzünk az esti szeánsszal, alszanak, 1-kor esznek, alszanak, 5-kor esznek, alszanak, 9-kor esznek. Közben én ideális esetben alszom 11-től 1-ig, 2-től 5-ig és 6-tól 8-ig, ez hét óra, teljesen jó. Mivel a gyerek nem robot, az ideális helyzetbe természetesen beleszólhat egy kis hasfájás, vagy valamiért kevesebb evés és korábbi ébredés, vagy bármi más, de én csak az ideális esetre koncentrálok :) Ami nekem nagyon fontos, hogy a két gyerek ne csússzon el egymástól, mert úgy érzem, az olyan kaotikus helyzetet teremtene, ami számomra kezelhetetlen lenne. Sokan biztos túlzásnak érzik a napirendet négy hetes gyerekekkel, de én olyan típus vagyok, hogy így tudom kézben tartani a dolgokat. A gyerekek szempontjából sincs lelkiismeret-furdalásom, mert olyan kis boldog, kiegyensúlyozott babák, és olyan szép összhangban vannak. Kifejezetten keveset sírnak (csak ha éhesek, vagy a hasuk fáj), órákban nem is mérhető, sokat alszanak (még), és ébren is olyan szépen elkapálóznak meg nyögdécselnek maguknak a kiságyukban, hogy úgy gondolom, talán annyira nem elégedetlenek a sorsukkal. Meg voltam például győződve arról, hogy én már a kórházban cumit dugok a szájukba, ehhez képest eddig kétszer egy percre került a szájukba cumi, az is csak azért, hogy kipróbáljuk, mégis hogy reagálnak rá.

Ja, első éjszakától külön szoba, két külön ágy, szuperül működik.

Test és lélek

Nos, ahogy az elején írtam, a helyzet a szülés után még reménytelenebbnek tűnt, mint előtte, de hála a szerencsémnek, meg gondolom főként a napi rendszerességű biciklitúráknak, mindössze két hét kellett ahhoz, hogy a majdnem eredeti állapotok visszaálljanak. Igaz, nem is nagyon volt étvágyam az első két hétben, (meg időm sem enni), de főleg a víz távozásának köszönhetően olvadtak le rólam a kilók. Két hét alatt 19, egy plusz maradt rajtam. Van még egy kis pocakom is, de ez már inkább olyan hájacskának tűnik, nem pedig terhes hasnak, de nem hájacska, hanem a méhem, látszik, hogy még nem húzódott teljesen vissza, szóval én maximálisan elégedett vagyok. A bőröm a köldököm körül lett csúnya, ott nagyon kifeszült és elvékonyodott a bőr, nem tudom, ez visszaáll-e, de annyira nem is érdekel, mivel mindenhol máshol ugyanolyan vagyok, mint a terhesség előtt voltam, és ez hatalmas megkönnyebbülés. Mindenki szenvedett a kánikulában, hiszen pont most voltak 40 fokok, de én olyan szuperül elvoltam a 34 fokos lakásban, egy panasz nem hagyta el a számat :) Hatalmas fizikai teher szakadt le rólam, szóval igaz, hogy melegem volt, de tudtam, hogy három héttel azelőtt meg sokkal de sokkal rosszabb volt, mint ez a kis izzadás, szóval fizikailag szuperül érzem magam.

És tulajdonképpen lelkileg is. A rózsaszín köd már a műtőasztalon leszállt, az anyai érzésekkel, a szinte fájdalmas szeretéssel nincs gond. Érzékenyebb vagyok, az tény, volt pár sírógörcsöm, de tulajdonképpen jól is esett az a kis sírás és eddig igazán nem fordult elő sokszor. Az első nap, mikor egyedül maradtam a lányokkal, volt egy kis pánikrohamom, hogy úristen, mit fogok én egyedül kezdeni két gyerekkel, de pár óra alatt túltettem magam rajta, és azóta minden rendben. Persze biztosan lesznek még hasonlóan nehéz pillanataim, nem gondolom, hogy ezzel letudtam a dolgot.

Most leginkább a társaság hiányzik, nagyon várom már, hogy leteljen a hat hét, és jöhessenek hozzánk látogatók, meg mi is jobban kimerészkedjünk a nagyvilágba. Várom, hogy kicsit magabiztosabb legyek, merjek közlekedni egyedül a gyermekvasútnak is beillő babakocsinkkal, hogy minél többet megmutathassak a lányaimnak a világból :)

Leolib

A mélyponti állapotból igazából már nem is jöttem ki, csak vártam, hogy teljenek a napok, legyen meg a betöltött 36. hét, aztán usgyi. Nem akartam ez előtt szülni, mert azért be voltam rezelve, hogy még nem elég érettek a kicsik. 

Mivel már hetek óta röghöz kötött voltam, már vagy két hónapja nem találkoztunk sem az én anyukámmal, sem a férjem szüleivel. Hogy hogy nem, az anyuknak ugyanazon a hétvégén jutott eszükbe, hogy elzarándokoljanak a nagy Budapestre és talán utoljára megtekintsék a hatalmasra nőtt hasamat (és elefántlábaimat). Készülni, főzni nem tudtam, így a cseresznyézni vágyó agresszív kismalac módszeréhez folyamodott mindenki, és hozott magával mindent, amit enni és inni akart. Én már úgysem nagyon ettem, mert ugye legutóbb diétára fogott a doki, így harmadik napja csak gyümölcsön meg kefiren tengődtem, nekem már úgyis mindegy alapon, éhes voltam ugyan, de nem érdekelt, kicsit tényleg tehermentesedett a szervezetem tőle. Szóval itt ültünk családilag a már akkor is 30 fokos nappaliban, beszélgettünk csendesen, visszafogottan, mintha az utolsó vacsorára készülnénk. Anyukám minden tiltakozásom ellenére nekiesett az ablakoknak, megpucolta a szőnyeget, kitakarította a hűtőt és végignyalta a lakást. Ó mondom, minek az, majd jövő héten valamikor elhívok egy takarítónőt, lehet inkább a hajamat kéne befesteni, mert három centis ősz lenövésem van, egy pedikűröst is házhoz kéne hívni, mert rendbe kéne hozni kicsit a lábam, csak éppen úgy éreztem, az ellenségemnek sem adnám a kezébe eldeformálódott végtagjaimat, nemhogy egy kedves és ártatlan pedikűrösnek. Szóval ilyeneken gondolkodtam, miközben anyukám takarított. Felvetettem a férjemnek, hogy lehet viszont, hogy el kéne mennünk valami hazahozós ruhát venni a lányoknak, mert ki tudja, lehet a jövő héten már a kocsiba sem tudok beülni, és nem vettünk nekik semmi ruhát még (mindent kölcsön kaptunk), csak illene legalább egy hazahozósba beruházni. Elmentünk egy plázába, három boltot bírtam, nagy nehezen vettünk valamit, ami volt 50-es méretben csillió forintért, közben már tényleg úgy éreztem, hogy kiszakad a hasam, szóval siettünk vissza, hogy folytathassam a nagy semmit a kanapén. Vasárnap este volt, anyukám késő délután hazaindult, mi meg fél szemmel néztük a meccset, vagyis ment a tévé, a férjem valamit nyomogatott a laptopján, én meg fájtam.

De így volt ez már negyedik napja, mármint hogy fájok esténként héttől kilencig, úgyhogy nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, de azért eléggé szenvedtem. El kellett mennem pisilni, amely művelethez előtte 20 percig masszíroztattam a derekam, hogy egyáltalán képes legyek felállni az ágyról. Leültem a wc-re, jaj, már a pisilés is fáj, basszus-basszus, mi ez???? Folyik a magzatvíz, csörög a telefon.

Szólok a férjemnek, Drágám! Ijedten felugrik, mivan, mi történt? Semmi, csak folyik a magzatvíz. Oké, oké, tudtam, basszus, tudtam, mondja ő, felveszi a telefonom, anyukám hívott, hogy hazaért, csókolom, folyik a magzatvíz, nem, már ne tessék visszaindulni, telefonálunk, ha bármit tudunk.

Én közben ültem a wc-n, folyattam a magzatvizet és hirtelen valami naaaagy megkönnyebbülés lett rajtam úrrá. Hogy hát mégiscsak megszülök én is, alighanem ma meglesznek a lányaim, mosolyogtam és teljesen nyugodt voltam. Basszameg, jutott eszembe, a hajamat meg nem festettem be, még jó hogy szőrtelenítettem pár napja, a pedikűr is elmaradt, na mindegy, le kéne zuhanyozni gondolom. Közben a férjem telefonálni próbál a helyettes orvosnak, aki ki van kapcsolva, hívja a szülőszobát, azt mondják, menjünk azonnal, várnak. Én lezuhanyzom gyorsan, natessék, nincs is normálisan összepakolva a kórházas cuccom, tudtam, hogy megszívom, na mindegy, beledobálok még ezt-azt a bőröndbe és olyan fél óra múlva sikerül elindulnunk. A férjem is próbálta megőrizni a nyugalmát és a hidegvérét, szerintem abszolút sikerült neki, mert olyan jó érzés volt ülni mellette az autóban, nem sokat beszéltünk, de mindketten ugyanarra gondoltunk és teljes biztonságban éreztem magam.

Beértünk a kórházba, megvizsgáltak, tényleg magzatvíz, a méhszáj teljesen elsimult, koponya beilleszkedett, természetesen szülni fogunk. Próbálják elérni a helyettes orvosomat, de egyelőre nem sikerül. Kicsi gebasz van a kórház számítógépes rendszerével, konkrétan megszűnt létezni, így a laborvizsgálat meg az aneszteziológiai szakvélemény, meg minden egyéb vizsgálat, ami a műtét előkészítéséhez szükséges, jelentősen csúszhat. Bevittek az egyik szobába, levetkőztettek, vért vettek, papírokat töltöttünk, rákapcsoltak a ctg-re, bekötöttek egy infúziót és kettesben hagytak a férjemmel. Az első fél-egy órában semmi bajom nem volt, beszélgettünk, elvoltunk, vártuk a sorunkat. Aztán elkezdtem szenvedni. Rendszeres fájásaim kezdtek lenni, közben pedig a hátamban is becsípődött valami ideg, azt hittem, megpusztulok. A fájós hátamon fekve vergődtem, mikor jöttek a fájások, a férjem masszírozta a derekamat, meg a becsípődött részt, én meg arra gondoltam, hogy ha már a 16. hét óta tudjuk, hogy nekem császármetszésem lesz, akkor miért is kell nekem vajúdnom?? :D A hülye infúziótól folyamatosan pisilnem is kellett, mondta a szülésznő, hogy vagy kisétálok a szomszéd szobába az állvánnyal, mert ott van wc, vagy hoz egy ágytálat, mondom inkább sétálok, addig sem fekszem, kimentem, pisiltem, mire visszaértem, megint kellett, görcsöltem, fájt a hátam, és baromira korgott a gyomrom, mivel este a diéta miatt csak dinnyét meg kefirt ettem, és közben iszonyatosan szomjas is voltam. Éjfél körül kezdtem beparázni, hogy én ezt már most nem bírom, és még ezután jön a műtét és nem ihatok, nem ehetek és nem kelhetek fel tizenvalahány órán keresztül és még jönnek a gerincbe adott szurival is, jézusom. 

Na aztán informáltak, hogy elérték a dokimat, hajnali 1-re jön, akkor lesz a műtét, a számítógépes rendszer visszaállt, most már sínen van minden. Nem tudtam, ennek örüljek-e vagy nem, mert a fáradtság miatt már féltem, ugyanakkor szerettem volna minél hamarabb túl lenni rajta, közben meg azért baromira aggódtam, hogy ez mégiscsak még csak 35 hét, koraszülöttek lesznek, vajon elég erősek-e már a kinti élethez?

Kétperces fájásokkal toltak be a műtőbe, na akkor már nagyon tele volt a kórházi szekrényben sínylődő gatyám, attól a szuritól féltem nagyon, istenem, hogy fogom kibírni, hogy ne mozduljak meg, az anesztes ráadásul a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen szóljak, ha jön egy fájás, mert aközben nem lehet beadni az injekciót, jesszus mit csinálok, ha szúrás közben jön, de nem jött, sőt, szinte észre sem vettem az egész érzéstelenítést, kár volt rajta ennyit parázni. Utána jött a következő, hogy mi van, ha nem hat az érzéstelenítő, ha felvágnak úgy, hogy én azt még érzem?? Kérdezgették, hogy ezt érzem-e, azt érzem-e, éhérzehem, habogtam kétségbeesetten, tudom mozgatni a lábujjaimat, biztos, hogy így el lehet kezdeni? Biztos, mosolygott biztatóan az anesztes, és elkezdték. Dolgoztak rajtam nem tudom, mennyi ideig, közben nekem esküszöm korgott a gyomrom, mondom ez őrület, hogy itt fekszem felnyitott hassal és nekem korog a gyomrom, néha ránéztem az altatóorvosra, mindig küldött felém egy megnyugtató mosolyt - köszönet érte. 

Az első baba kislány, mondja a doki, na, hálistennek, jól rácsesztünk volna, ha fiú, gondolom, istenem sír, de gyönyörű hangja van, elviszik, és dolgoznak rajtam tovább. Hallom, ahogy sír a lányom, zene füleimnek, közben kiabálnak, hogy minden rendben a babával, mondják a súlyát is, de nem értem, aztán odahozták a kis magzatmázas csomagot, oááááááááááá, mondta, láttam, hogy fekete haja van, van haja, dejó, az apjától örökölte és nem tőlem és milyen hosszú a körme, te jó ég, és látom igen, hogy nem kevertük össze, ő az "A" magzat, ő J, és megpuszilhatom és megsimogathatom, majd elviszik megint. Ekkor úgy érzem, hogy épp a bordáimat készülnek kiszakítani a helyéről, az altatóorvos ekkor is kedves és szól, hogy tudja, hogy ez most fura érzés, de nyugodjak meg, minden rendben, kiveszik a másik babát, nem mondják, hogy ő is lány, de én azért remélem, ő is sír, oáááááááá, neki is gyönyörű hangja van, olyan, mintha ezer éve ismerném, mármint a hangot. Újabb kiabálás, hogy vele is minden rendben, 9/10 az Apgarja mindkettejüknek, mondjuk ezt csak utólag tudtam meg, ott csak annyit hallok, hogy MINDEN RENDBEN VAN MINDKÉT BABÁVAL, és odahozzák a másodikként született lányomat is, szinte felnevetek, mert pont úgy néz ki, mint a 4d-s felvételen, újra csak konstatálom, hogy nem keveredtek össze, ő B és C névre hallgat. Fél kettő van, nézek az órára, remélem gyorsan összevarrnak, mert már nagyon mennék innen. Érzem, ahogy pakolásznak, tesznek-vesznek, mondom magamban már biztosan kész vagyok, nincs is ennyi alkatrészem, mi a fenét csinálnak még?! Olyan 10 perc múlva szól a doki, hogy a méhem már kész van, már csak a hasfalam van hátra. Leforrázott ez az információ, én azt gondoltam, ennyi idő alatt kalocsai motívumot is tudnak hímezni a hasfalamra, erre meg még csak a méhem van kész. Na de csak befejezték, kitoltak, ott volt a férjem és a húgaim, a férjem jött velem, én meg végre megkönnyebbültem, hogy túl vagyok rajta. Kérdeztem őt is, hogy mekkorák, de ő sem értette pontosan, csak hogy kettőezeregyszázvalamennyi, nem kicsi az egy kicsit, akartam kérdezni, de mindegy, azt mondták, minden rendben velük és koraszülöttségük ellenére sem a PIC-re vitték őket, hanem a sima csecsemőosztályra. 

Betoltak egy lyukba, ez volt az egyszemélyes szobám, a nővérke még kicsit tett-vett körülöttem, aztán megint kettesben hagyott minket. Azt mondta, kapok altatót, még sosem kaptam altatót, ezért megkérdeztem, milyen az, milyen gyorsan fogok elaludni? Elég gyorsan, mondta, a férjem meg megmutatta a videót, amit csinált a lányokról, én meg féltem, hogy elnyom közben az álom, és nem tudok elköszönni a férjemtől, de baromira nem nyomott el, kezdtem nem érteni, hogy mi van, én nem alszom, nem is vagyok álmos, milyen altató ez?? Mondtam a férjemnek, hogy szerintem ne várjunk arra, hogy én elalszom, induljon haza, pihenjen ő is egy kicsit, aztán holnap találkozunk.

Egyedül maradtam az éjszaka közepén lebénult alsótesttel a rideg kórházi szobában, és tele voltam a lányaim hangjával, illatával, a bőrük ízével, ahogy megpusziltam őket, az érzéssel, hogy anya lettem és nem és nem tudtam aludni egy szemhunyást sem.

Leolib