Volt itt minden az elmúlt öthétben, de a mérleg nyelve talán mégis inkább a pozitív irányba billen.

Evés

A szoptatással a lányok 10 hetes korában felhagytunk. Ugye előtte volt 3 hét, amiről végülis az előző posztom is szólt, mikor 3-4 órákat aludtam 3-4 részletben, a kis tündérek meg végigordították az egész napot, ezért napközben sem igazán tudtam szoptatni. A táptól is bajuk volt, így vagy ötfélét végigpróbáltunk, mire megtaláltunk egy viszonylag jót. Volt két éjszaka, mikor anyukám meg a tesóm bevállalta az etetést, így aludhattam kétszer nyolc órát. Mindkét reggel azt vettem észre, hogy a mellem tök puha, már éjszaka sem telt meg, még annyira sem, mint eddig. Volt egy másik éjszaka, mikor meg arra ébredtem, hogy szivárog a tej, gyorsan elő is kaptam a fejőt. Egy teljes kanállal sikerült kipréselnem belőle. Ennek ellenére az esti, elalvás előtti szopikat megtartottam egy ideig, mert úgy gondoltam, az biztos nagyon jó a gyerekeknek, csak éppen a szoptatás után meg nem bírtam megetetni őket üvegből, mert ordítottak, így többször is elaludtak inkább vacsora nélkül, csak enni ne kelljen. Kiokoskodtam, hogy ez valószínűleg azért van, mert szopi közben csak levegőt nyelnek, és ha erre ráküldöm a tápszert, akkor az jól megcsikarja a hasukat. Így feladtam a szoptatást. 

Furcsa, mert míg tartott, úgy éreztem, ez annyira stresszes, hogy alig várom, hogy vége legyen, és mennyivel egyszerűbb lesz, ha már nem szoptatok. Ez mondjuk így is lett, az evések végre stresszmentessé váltak, én viszont időnként még most is elmorzsolok pár könnycseppet, hogy miért nem voltam kitartóbb, talán mégis ment volna ez, ha több energiát fektetek bele. Meg lelkiismeret-furdalásom van.

Alvás

Az éjszakai alvások maguktól lettek jobbak. Este ugyan volt, hogy egy órán keresztül ringattuk őket, mire elaludtak, de utána, ha álmukban éjfél körül megetettem őket, általában aludtak olyan fél ötig, majd egy idő után vissza is aludtak még olyan nyolcig, korábban ugye a hajnalt is ébren kellett velük tölteni. Az esti ringatások viszont kezdtek elharapódzni, egyre nehezebben aludtak el, ezért új módszert vezettem be: hagytam, hogy megnyugodjanak a karomban, majd még ébren betettem őket a kiságyba, énekeltem nekik, simogattam őket még egy picit, majd kijöttem a szobából. És elaludtak. Alig mertem elhinni! Aztán ezt bevezettem a nappali alvásokra is, így most már az is nagyjából nyomon követhető, hogy nappal mennyit és mikor alszanak, és kb. össze is lehet hangolni őket, ami azért nagy segítség. Ez tette például lehetővé, hogy megírjam ezt a posztot :)

Történt aztán, hogy elaludtam az éjfeles álometetést, és fél háromkor riadtam arra, hogy valaki nyüszög. Pánikhangulatban kirobogtam, gyorsan megcsináltam a kaját, bevittem, erre édesdeden aludtak mind a ketten. Najó, mondom akkor próbáljuk ki, meddig bírják kaja nélkül. Olyan fél óránként kellett kimennem hozzájuk, kicsit megsimogattam őket és simán visszaaludtak. Hajnali öt körül úgy ítéltem meg, hogy most már valószínűleg tényleg éhesek és nem fognak a simogatással visszaaludni, ezért megetettem őket. Az volt a furcsa, hogy még kevesebbet ettek, mintha éjfélkor is kaptak volna. És utána is simán visszaaludtak. Ez még csak egy pár napos sztori, szóval nem tudom, hosszú távon mennyire lesz ez jellemző, de akárhogy is nézem, megvan nekik a 6-8 óra egyben, nekem még nincs, de ez most nem zavar, lényeg, hogy haladunk.

Napközben

Manapság inkább ez okoz nehézséget. Hogy hogy szórakoztassam őket, mikor ébren vannak. Van ugye a játszószőnyeg, a hintázós pihenőszék, a zenélő forgó, néhány színes biszbasz és én. Ebből én vagyok az, aki 20 percig le tudom kötni őket a fahangú éneklésemmel, a többi 5-5 perc, vagy annyi sem. Még mindig sokat sírnak, de egyre többet mosolyognak is. Új elemként többször előfordult már az is, hogy minden átmenet nélkül behisztiztek, és vörös fejjel, hangtalanul "ordítottak" mindketten, hogy már attól féltem, menten elájulnak. Mikor először fordult elő ilyen, zokogva hívtam haza a férjemet egy üzleti tárgyalásról, a barátnőmet meg lelki támogatásért. Ő azt mondta, próbáljam meg őket egyszerre felvenni, én meg visszazokogtam, hogy dehát nem tudom őket egyszerre felvenni, aztán felvettem őket egyszerre és megnyugodtak. A kényszer tehát kifejlesztette bennem ezt a készséget is, ez is egy megnyugvás, egy eszköz a kezemben, hogy ha minden kötél szakad, akkor fel tudom őket venni egyszerre, és attól megnyugszanak. Az egy másik dolog, hogy amint a seggüket az ágy felé közelítem, újra rázendítenek, és hogy nehéz azért a két gyereket fél órán keresztül hurcibálni a lakásban, de néha muszáj. 

A sétákkal van még bajom. Egyedül nem nagyon merek velük elindulni. Mire megtanultam navigálni a vonatot, addigra pont megnőttek annyira, hogy megunják a mózest, és ordítanak. Nem túl kellemes két üvöltő gyerekkel sétálgatni, akik annyira be tudják magukat hergelni, hogy nem tudok velük mit kezdeni. Így próbálok magamnak mindig társaságot szerezni, a legtöbbet királylánnyal és a nagyon jófej nagyfiával sétálgatok, mert úgy azért jobban biztonságban érzem magam. Úgy döntöttem, kipróbálom az egymás melletti, teljesen és félig is dönthető babakocsit, hátha abban jobban elvannak, de valószínűleg ezen is csak az idő segít. Már meg is rendeltem a kocsit, egyelőre egy használt modellt választottam, a napokban talán meg is érkezik, és kipróbálhatom. Remélem, beváltja a hozzá fűzött reményeket.

Van már egyébként segítségem is, heti egy nap egész napra jön a bébiszitter, én ekkor próbálom pótolni a háztartásban felhalmozódott lemaradásokat, ami persze lehetetlen, hiszen sokszor még így is én is kellek a gyerekek menedzseléséhez, de azért nagyon sokat jelent ez is. Ezen kívül az esti órákban szoktam még segítségre szorulni, ha a férjem nem tud hazaérni fürdetésre, mert ez az időszak egy katasztrófával ér fel, gondolom a hasfájás miatt, aminek úgy érzem, már soha nem lesz vége. 

Cuccok

Gondoltam írok még arról, hogy milyen segédeszközök mennyire vannak valóban a segítségemre, hátha ezzel segítek másoknak, és újdonsült ikresünknek, Sziebinek is :)

Mikrós gőzsterilizátor. Na, ez a kedvencem, nem tudnék nélküle élni. Főleg a tápszerezés miatt ugye folyamatos forgásban vannak a cumisüvegek, ha nekem ezeket mindig lábasban kéne kifőznöm, megőrülnék. Óriási segítség, állandó bevetésen van nálunk.

Bébiőr. Bár kicsi a lakásunk, és elvileg hallom őket, nagyon jó szolgálatot tesz, mert mégsem mindig hallom őket. Például ha elmegyek zuhanyozni, kimegyek az erkélyre, szól a tévé, akkor valószínűleg csak akkor jutnának el hozzám a hangok, mikor már kitört a botrány. Az is szuper, hogy ha nem akarok, nem hallok minden neszt és nyögdécselést, amitől mondjuk képtelen lennék aludni, de a panaszos síráskezdeményt már meghallom, így időben közbe tudok lépni. Ezzel, és a légzésfigyelővel teljes biztonságban érzem magam és a gyerekeket.

Cumisüveg-melegítő. Először a Banyák nem értették, minek ez nekem, hiszen ennek percek kellenek, mire megmelegíti a vizet, míg a mikró 20 másodperc alatt elintézi. De addig, amíg szoptattam, hatalmas segítség volt, hiszen a kajáltatás megkezdése előtt bekészítettem a két adag tápot (olyan modellt vettünk, amibe belefér a két kisebb cumisüveg egymásra rakva), és ha vége volt a szoptatásnak, nem kellett várni arra, hogy elkészítsem az aktuális adagot, hanem csak kivettem és már ehették is. Ráadásul melegen tartotta a második adagot is addig, míg a következő lányka sorra került. Arról nem is beszélve, hogy így nincs tele az amúgy is tele lévő konyha forró vizes lábasokkal, ami úgyis mindig kihűl, mire kéne. Tekintettel arra, hogy most már nem tudják megvárni, hogy a másik végezzen az evéssel - hacsak nem alszik az egyik versenyző - mindig egyszerre etetek. Most azt csinálom, hogy mikor vége az evésnek, azonnal előkészítem a következő adagot, kimérem a vizet, majd mikor úgy látom, hogy hamarosan enni fognak, mikróban megmelegítem a vizet, bekeverem a tápot, és berakom a melegítőbe, de kevesebb vizet teszek bele, így nem melegíti tovább, csak megfelelő hőmérsékleten tartja majdnem egy óráig. Ez is nagy segítség, mert általában nincs átmenet, ha éhesek, azonnal enni kell nekik adni, különben hatalmas ordítás a vége.

Elektromos bébihinta. Lehet nélküle élni, de néha szuper anyahelyettesítőként funkcionál, ha mindkettő gyereknek egyszerre van rám szüksége. Nem mindig válik be, de ha 5-ből 3-szor segít, már az is szuper.

Tápszeradagoló. Nagyon szeretem, mert szinte lehetetlen úgy kimenni sétálni, hogy visszaérjünk a következő etetésre, és ilyenkor séta közben kell megejteni a kaját, na meg utazás közben is nagy hasznát veszem. Mivel ketten vannak, egy hosszabb kiruccanáskor legalább négy adag tápra van szükségem, amit ha a népszerű poharakban mérek ki, akkor az négy pohár ugye, rengeteg plusz mosogatnivaló, sok helyet foglal, az adagolóban meg több adag is elfér egyszerre. Mostanában azt csinálom, hogy a vizet még itthon megmelegítem, jó forróra, így mire kell, pont megfelelő hőmérsékletűre hűl. De a következő beruházásom egy termosztáska lesz, az biztos :)

Babakocsi. Mint fentebb írtam, nem igazán szeretem. Oké, hogy elférek vele a keskeny járdán is, de például nem látom be vele az útkereszteződéseket, mert az eleje két méterrel előrébb van, mint én, és kábé életveszélyesnek érzem az elöl utazó gyerek szempontjából. Nem szeretem, mert billeg rajta a mózes, nagy és nehéz. Nem szeretem, mivel nem családi házban lakunk, a lakásba meg csak úgy fér be, ha minden használat után atomjaira szedem, ami nagyon sok idő, mikor két üvöltő párhónapos vár rám, és persze az összeszerelés is ennyi. Jó benne, hogy az autós hordozó rácsatlakoztatható, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az előnye ellensúlyozza a hátrányait. De még nem próbáltam az egymás mellettit, úgyhogy kíváncsi vagyok, az hogy válik be. Lehet, hogy szükség van mind a kettőre, mert az egyik erre jó, a másik arra.

A gyerekek annyira gyönyörűek! :))) Már több mint öt kilót nyomnak, kezdenek gőgicsélni, nagyon ügyesen mozgásfejlődnek és tényleg egyre többet mosolyognak. Nagyon jól elvannak idegenek kezében is, sőt, imádják a vendégjárást és a nyüzsit, olyankor mindig a rózsaszín oldalukat mutatják, cukiskodnak, röhörésznek, flörtölnek, és senki nem érti, mit panaszkodok én, mikor az élet az ikrekkel csupa móka és kacagás!

Végülis, tényleg az  ;)

Leolib

Kivételesen előszóval indulunk:

Sziebit a régi motorosok igen jól ismerik, az újaknak meg igazi csemege lesz!  Az előzményekről annyit, hogy ő is évek óta a gyártósoron van, és a híres Banyatársadalom egyik oszlopos tagja, sőt mi több az éjszakai műszak jeles képviselője, lévén hogy a tengerentúlon van ő léte valójában. Így aztán lesz egy-két rácsodálkozás arra, hogy Ámerikában hogy mennek ezek a dolgok, sőt mi több Sziebi naplójában talán kicsit többet megtudhatunk arról hogy a Férjek hogyan viselik a más állapotot :-D

Ééééééééééééés amitől még különleges a dolog… hááááááááááát tessék tovább olvasni, lesznek meglepetések ;-)

Gyakorlatilag az első pillanattól kezdve tudtam hogy valami történik. Kellett persze ehhez az, hogy nagyon vártuk már hogy bekopogtassanak a picinyek, és nagyon figyeltem minden rezdülésemre. Gyakorlatilag tankönyv szerint zajlott minden. Az előzetes jelek, a körömrágás hogy mikor tesztelhetek már, és a teszt. Először persze el sem akartuk hinni, de azért a háttérben nekem ott dörömböltek az ösztönök, hogy ez bizony az. 

A protekciós

Mikor már 3 egymás utáni nap teszteltem pozitívat, nem nagyon volt más hátra, mint írni a dokimnak. Mivel egy gyógyszer miatt, amit korábban kaptam lehetséges volt hogy fals pozitívat mutassanak a kis tesztek, azonnal elküldött vérvizsgálatra. Azt akarta tudni, hogy emelkedik-e a véremben a HCG szintje, mert ha nem, akkor vaklárma lett volna a dolog. Mentem hát 2 nap különbséggel kétszer is vértesztre. A dolog itt annyira nem szokványos, hogy mindkét alkalommal le kellett állnom vitatkozni a laboros emberkével hogy igen, VÉRteszt és NEM vizeletteszt lesz. Általában a 8.-9. hétig nem nagyon foglalkoznak a kismamákkal, így én nagyon kivételezett helyzetben voltam. Pláne mikor visszajött az eredmény, és kiderült, hogy ez bizony emelkedik, akkor a dokim azonnal elküldött ultrahangra. Na ez sem olyan hogy csak felhívom őket és kérek időpontot. Külön erre van egy ember, aki az időpontokat szerzi, ő intézte el nekem hogy ennyire korán, gyakorlatilag az 5. hét elején már mehessek, külön orvosi utasításra. 

Az ultrahangokat nem ott helyben a rendelőben csinálják, hanem a kórházban. Minden nagyon szuper, csillivilli, de orvossal ott nem találkozik az ember. Külön erre kiképzett ultrahang technikusok (vagy hogy hívják az ilyet) csinálják meg az ultrahangot, és amikor készen vannak megmutatják a felvételeket egy orvosnak, aki csak rábólint a dologra,  mi meg mehetünk dolgunkra. Az eredményeket visszaküldik a dokim irodájába, aki megnézi és az alapján dönti el mi legyen a következő lépés. Szóval elég korán megvolt az első körünk az ultrahanggal, és akkor még nem láttunk semmit, csak azt hogy 2 petezsák van. Persze majdnem szívrohamot kaptunk, azért ez nem mindennapi hír, de nagyon örültünk is neki. Igazából nekem akkor esett le először, hogy mi van, amikor az orvosom SZEMÉLYESEN felhívott gratulálni. Azért hangsúlyozom ezt ki, mert ez nem egy mindennapi dolog. Az orvos ideje nagyon drága, legtöbbször az ember csak nővérkékkel, ügyintézőkkel találkozik, az orvos maga csak minimális időt tölt el a betegekkel. De ő vette a fáradtságot és mikor megkapta az ultrahang eredményeit azonnal felhívott, gratulált, és hosszasan magyarázta, hogy mi is a szituáció, válaszolt a kérdéseimre, és úgy egyáltalán, ott volt, és azóta is elérhető ha bármi nyűgöm van. Tényleg protekciósnak érzem magam mellette.

Bye-bye kontrol

A legeslegnagyobb tanulsága ennek az első pár hétnek az volt, hogy egyáltalán nincs kontrollom az egész dolog felett. Én, aki attól boldog ha pontosan szervezhető az élete, aki kiborulok attól ha valami nem a terv szerint halad, bevallom, nehezen élem meg, hogy nem én vagyok a főnök. Amíg régebben ismertem a testem minden rezdülését, tudtam hogy mikor mennyire tudom terhelni magam, minek mi lesz a következménye, most ezt egyáltalán nem tudom elmondani magamról. A feje tetejére állt minden, amire csak gondolni tudok, és attól hogy tudom hogy ez így van rendjén, még mindig tanulom hogy hogyan reagáljam le.

Kezdődött azzal, hogy az eddigi duracell nyúl elemeimet lecserélték egy sima, félig lemerült elemre. Este nyolckor úgy érzem magam mint máskor este tízkor, és hiába nem csináltam semmit egész nap, olyan mintha követ hordtam volna napi 8 órában. 9-kor már pislogok, és csak azért nem megyek el aludni, mert az milyenmár, de fél tízkor már csinálom az esti rituálémat, és tízkor úgy tudok elaludni, hogy arra sem ébrednék fel ha elvinnék a fejem fölül a házat. Napközben csak vonszolom magamat, a munkát kb a szokásos sebességnek az ötödével tudom végezni- de csak ha nagyon megerőltetem magam. Ennek megfelelően a tornaóráim is háttérbe szorultak, pedig az agyamnak nagy szüksége lenne rá. A testem viszont legtöbbször azt mondja hogy csitt, most pihi van. Mondjuk kb a nap 24 órájában ezt mondja, nem csak akkor mikor tornázni mennék. 

A fáradtság mellé a másik kellemes tünet az a szédülés. Eddig se volt magas a vérnyomásom, de mostanság negatív csúcsokat döntöget. Én meg igyekszem nem beájulni az asztalom alá. Igazából ezen is az segítene ha egész nap feküdhetnék, de ez a luxus sajnos nem adatott meg. Most így a 7.-8. héten már kicsit jobb, de még így is van hogy kapaszkodnom kell hogy el ne dőljek. Érdekes viszont, hogy ha az ember figyel, mennyire látszik hogy a szervezet tudja mi kell neki: hirtelen minden kaja sótlan volt, mindent után kellett sóznom, és kifejezetten ízlett az amúgy utált sózott vaj. 

Fürge rókalábak

Hát igen, ezzel nem vagyok túl szerencsés. Mondjuk amiket olvasok az alapján lehetne ezerszer rosszabb is, de NEKEM ez most elég rossz. Azt tudni kell, hogy nekem a hányás az a vég. Bármikor lecserélném a legkisebb hányingert is egy akármilyen fogfájásra, akármire, csak ne hányinger legyen. Persze ez nem kívánságműsor, így aztán talán még az 5. hét végén volt pár olyan napom amikor azt hittem hogy ebbe bele fogok halni. Az egész napom azzal telt, hogy ültem a laborban az asztalomnál, és  minden erőmmel arra koncentráltam, hogy jaj csak nehogy hányjak. Egyesek szerint ez figyelemre méltó teljesítmény :D Aztán a harmadik vagy negyedik nap után sikerült a 4 sávos út szélén megsétáltatnom a rókákat, és onnantól kicsit mintha jobb lett volna.

Pedig én bevetettem mindent. Ez volt az a téma amire azt mondtam, jöjjenek csak a jótanácsok, én kipróbálok mindent amiben nincs fekete kakas áldozás (a nyers hús szaga most nem bejövős). Megvettem a boltban mindent amiben gyömbér van. Kekszeket. Édeset. Sósat. Ízetlent. Hideg kólát. Cukorkákat. Még kekszet. A legrosszabb napokon csak a száraz pirítóst viseltem el. Aztán mikor enyhült a helyzet, akkor olvastam valahol, hogy érdemes nem reggel, hanem este bevenni az ember lányának a vitaminokat. És lőn. Onnantól nem reggel 8-2-ig voltam rosszul, hanem délután 5-8-ig. Munka szempontjából nagyon nem mindegy. Közben pedig az orvosom felírt nekem egy hányinger csökkentő bogyót, amit terhesen is szabad szedni, az rengeteget segít, leginkább abban, hogy az estéket ne a kanapé sarkán töltsem remegve, és azt mantrázva hogy "nemakarokhányni, nemakarokhányni". Ha igazán szerencsés vagyok, akkor már ezen kívül csak 3 hét. Várom mint a megváltást. (Közben meg örülök is neki, mert így legalább tudom hogy nem csak álmodtam azt a pozitív tesztet)

Mire vágyik a lány?

Először is inkább mire nem. Kb. semmire ami egészséges. Szörnyű. Eleinte idegeskedtem is miatta, hogy most mikor a legjobban kéne rá sem bírok nézni a zöldségekre, és ha csak kekszet tudok enni meg kólát inni, akkor annak nagyon csúnya vége lesz már ami a ruhaméretet illeti. Aztán kiderült, hogy igazából még fogytam is, mert az a 3 szem keksz amit magamba bírtam szuszakolni meg az az egy doboz kóla még mindig kevés volt. Most már elég sok mindent tudok enni, ami jó, de a zöldekre még mindig nem nagyon vágyom. Ami jó lehetne az egy jó húsleves, de most meg nem főzünk amíg nem lesz rendben a konyha, így az kimarad. Amúgy nem vagyok valami vészesen kívánós. A hülye ötleteim általában abból adódnak, hogy igazából magam sem tudom mit akarok. Képes vagyok órákat azon agyalni, hogy mi a fenét is ennék, aztán végül már olyan éhes leszek hogy kb. a vasszöget is megenném , és akkor jönnek a hüyébbnél hülyébb ötletek. Hogy pl. kacsacomb párolt kápival. Ja hogy nem szeretem a kacsát? Akkor legyen csirkecomb. A jó az, hogy ha várok egy kicsit és elképzelem, hogy megkapom azt a kaját, akkor eszembe szokott jutni a szaguk is, és máris nem vagyok úgy oda érte. 

A legutóbbi őrületem az volt, hogy kitaláltam hogy én kifőzdés kaját akarok enni, rizst meg rántott sajtot meg uborkasalátát. Aztán ez egy pillanat alatt módosult májas és véres hurkára krumplival. Ez utóbbihoz hasonlót tudtunk szerezni a helyi német-európai boltban/étteremben. Ettem is belőle 3 falatot, majd elégedetten hátradőltem hogy köszönöm szépen én ezzel jóllaktam. Minden legendával ellentétben, nem vagyok oda a csemegeuborkáért, és bár eddig sem rajongtam érte, de most valószínűleg meg lehetne ölni azzal hogy mogyoróvajas üveget szagoltatnak velem. Cserébe simán tudok pizzát enni reggelire, és olyan jól esik hogy ihaj. Ami a szerencse, hogy alapból úgy esik jól az étel ahogy ajánlják: többször keveset. Képtelen vagyok nagy adagokat enni. 

A bőgőmasina

Na ez eddig nem nagyon volt jellemző, csak kétszer bőgtem el magam úgy, hogy semmi normális okom nem volt rá. Az egyik akkor mikor C. mondta hogy itt nincsen védőnő szolgálat, tehát nem fog senki jönni ellenőrizgetni minket hogy egyben vagyunk-e. Ezt akkor valamiért nagyon tragikusnak találtam. A másik eset a PetSmart parkolójában történt, és csak azért mesélem el, mert szerintem annyira jellemző rám.... Mentünk a cicáknak kaját venni, és éppen akkor lett vége egy örökbefogadós délutánnak, pakoltak el a menhelyesek. Hoztak egy bevásárlókocsit benne pár cicaszállítóval, amiben ott nyávogtak a macskák. Kész, Gombi szerint mint akit szíven szúrtak megálltam a parkoló közepén és nekiálltam bömbölni. Magam se tudtam mi bajom volt, teljesen abszurd volt az egész, én nagyon nem vagyok nyilvánosan bőgő fajta, de az akkor megállíthatatlanul és kontrollálatlanul kitört (bye-bye kontrol ugyebár), én meg egyszerre röhögtem magamon és bőgtem mint egy bőgőmajom. Aztán 2 perc múlva mintha mi sem történt volna vigyorogva integettem a tengerimalacoknak a ketrecben.

A társ

És hogy Gombi hogy éli meg mindezt? Nyilván erről ő tudna hitelesebben nyilatkozni, de ahogy én látom, fantasztikus társ. Hordja nekem a jeges vizet ha rosszul vagyok, csinálja a pirítóst, és békén hagy ha már csak az segít a nyűgömön. Nem röhög ki amikor olyanokat mondok neki este 11-kor, hogy de jó lenne egy kis sólet (ugye mindenkinek feltűnt hogy milyen könnyű, diétás kajákra vágyom? :D ). Jön velem orvoshoz, fogja a kezem az ultrahang alatt, és felhívja a biztosítót hogy kiderítse mire számíthatunk. Tervezget, listát ír, mosogat és elpakol. Nem akad ki ha nincs erőm felkelni sem, inkább odahozza nekem amire csak vágyom. Minden rezdülésével ott van ő is ebben az egészben, egyáltalán nem érzem magam egyedül. Mondjuk ez azért igazán nehéz lenne :D

Sziebi

Pedig valamit csak kéne írni… nade mit?