Ahogy azt már előzőleg is írtam, a 13. hét valóságos megváltás volt az előző 2 hónaphoz képest. Nem azt mondom, hogy száz százalékig eltűntek a rosszullétek, de egyrészt napi 12 óra helyett napi 1 órára korlátozódtak, másrészt újra működni kezdett a gyógyszer, amit a doki adott, és így visszatértem a zombi létből az élők közé. Aminek még nagyon megörültem az az volt, hogy szinte egyik napról a másikra helyreállt az energiaszintem, vagy legalábbis mondjuk a 75%-a, és ez is nagyságrendekkel javított az életminőségemen. 

Amint úgy éreztem, hogy megint "normális" vagyok, nekiálltam a hozzátáplálásnak. Mármint az addigi ropi-gumicukor-kóla diétámhoz képest. Szépen lassan kipróbálgattam a különböző kajákat, hogy mi az amit bír a gyomrom. Főleg a zöldségekkel állok hadilábon, de szépen haladok a régi étrendem felé. Vannak még kritikus pontok, pl. az uborka nem mindig nyerő, a paprika meg szóba sem jöhet, de pl. a retek nagy kedvenc lett. Szerencsére csokira nem fáj a fogam, aminek külön örülök. Cserébe legszívesebben mindenhez üdítőt innék, persze jó cukrosat. Ezt letudom annyival, hogy egyszerűen nem veszem meg (az esetek 95%-ban), így jobb híján marad  a gyümölcstea édesítővel. Az első pár napban, azután hogy már tudtam enni, kicsit ijesztő volt, hogy mennyire éhes tudtam lenni egész nap, de ahogy kezdtem visszaállni a zöldségekben gazdagabb, odafigyelős életmódra (főleg szénhidrátok terén) ez úgy tűnik helyre állt. Az egyetlen, ami megmaradt, az az este 11 órás éhen halás, ezen még dolgozom. 

Na de hogy ne csak a kajáról írjak, a 13. héten sokkal fontosabb dolgok is történtek annál, mint hogy hónapok óta először megint ettem zöldbabot. Megvolt ugyanis az első látogatásunk az új orvosomnál, akihez a házidokink küldött el minket, és akihez ezentúl járnom kell terhes-gondozásra. Időben ott voltunk az időpontunkra, és szinte semmit nem kellett várnunk, már mehettünk is be. Ott  a nővérke próbálta először az alap protokollt lefuttatni, de könyörögtem neki, hogy ha vizeletmintát akar, akkor először legyünk azon túl, mert kérem én sokat ittam reggelire direkt ezért. Szerintem nem én voltam az első, aki ezzel jött, mert szó nélkül adta  a pohárkát és mutatta hol intézhetem el a dolgot. 

Az alap protokoll része még a tünetek-panaszok feltérképezése, és persze a vérnyomásmérés. Már megint ideges voltam kicsit, így sikerül elérnem a 100/80-as értéket is, a nővér alig akarta elhinni. Vicces hogy a méreteim alapján mindenki arra számít, hogy magas lesz a vérnyomásom, én meg mindig kiábrándítom őket :) Innen aztán magunkra hagytak minket a vizsgálóban, várni kellett az orvosra. Amin teljesen elájultam, hogy megkérdezték kérünk-e valamit inni, és mikor mondtuk, hogy igen, akkor még választhattunk is narancslé, áfonyalé és víz között. Így azért más szájízzel vár az ember fél órát. 

Na de hogy ne szaporítsam a szót, a doki egy fiatal mosolygós csaj. Amitől legjobban tartottam, hogy esetleg valamiért az első perctől nem lesz szimpatikus, hála égnek nem jött be. Közvetlen volt és kb. egy órán keresztül válaszolgatott a kérdéseinkre türelmesen. (Így utólag érthető miért késett tőlünk is annyit.) Első körben gratulált, és elmondta, hogy miért is a legbiztonságosabb fajta az az ikerterhesség ami nekem van. 2 burok, 2 placenta, el vannak kényeztetve a mazsolák, nem tudom, hogy fogjuk nekik elmagyarázni, hogy idekint bizony közös szobájuk lesz. Aztán rátért a kockázatokra, amikre nagyon oda kell figyelnünk. Az egyik ilyen a magas vérnyomás, ami egyelőre nem fenyeget, de szemmel kell tartani. A másik a terhességi cukor, amire a 2 méhlepény miatt dupla annyi esélyem van, mint egy átlagterhesnek. 

Ezen a ponton megkérdezte, hogy egészségesen étkezem-e, fülem-farkam behúzva mondtam, hogy már majdnem, de eddig ugye a túlélésre játszottam, és bizony a gumicukor volt az egyik fő táplálékom. Ahelyett hogy szemöldököt ráncolt volna, nevetett és mondta, hogy na ilyet még nem is hallott, de hát ha az működött akkor az működött, ha már tudok figyeljek oda az étkezésre, és szedjem a vitaminokat. (És szinte láttam ahogy gondolatban felírta a "milyen hülyeségeket esznek össze a terhes nők" című füzetébe a gumicukrot). 

Beszéltünk még technikai dolgokról is, hogy pl. ő lesz ott a szülésnél, vagy a helyettese. Hogy nem feltétlenül kell császárra számítanom, de ehhez még korán vagyunk, majd meglátjuk, hogy nőnek és rendezkednek odabent a pöttyök. Kérdeztem a mozgásról is, és szerencsére nagyon támogatja, hogy folytassam a tornát, persze csökkentett intenzitással. Jót tesz mind a vérnyomás, mind a vércukor problémának, nem is beszélve a mentális épségemről. Ami nagyon szimpatikus volt, hogy olyat mondott, amit eddig még orvostól nem hallottam: hallgass a testedre. Tehát ha úgy érzem, hogy jól esik a mozgás, akármi is az (nyilván nem olyan ahol potenciálisan hasba rúghatnak, lezuhanhatok), akkor csak bátran. A másik amivel megnyerte a bizalmunkat, hogy őt is kérdeztük a genetikai tesztekről, és azonnal megértette miért is hezitáltunk azon hogy megcsináltassuk-e, és teljesen egyetértett velünk. 

A vizit csúcspontja az volt, mikor hirtelen előkapott az ajtó mögül egy, a korábbihoz képest zsebultrahangot, és akkor mondta, hogy kukkoljunk egy kicsit. Erre egyáltalán nem számítottunk, de nagyon örültünk neki. Hát még amikor megláttuk mi folyik odabent! Hát én szabályosan sokkot kaptam. Egyrészt végre láttam a szívüket, amit előzőleg a hiperszuper gigaképernyőn nem sikerült kisilabizálnom. Hát wooow!! És ez hagyján, de kérem ezek a mazsolák már nem csak elmosódott pacák voltak, amiket feliratozni kell, hogy hol lehet az elejük meg a végük, kérem szépen itt már fejecskék voltak, és testek, és végtagok. És olyan ficánkolás, hogy öröm volt nézni. :)) Nem kaptunk fotót az esetről, de komolyan mondom a retinámba égett, amit ott láttam, és elég most is visszagondolnom rá és vigyorgok, mint a tejbetök. :) Szóval tényleg nagyon kellemes kis látogatás volt ez az új dokinknál.

Magáról a 14. hétről semmi izgalmasat nem tudok elmondani. Most volt a szakdolgozatom leadási határideje, és azon dolgoztam, mint az őrült. Mondhatni nem volt időm terhesnek lenni. Jellemző, hogy szerdán még mértem, hogy meglegyenek a megfelelő adatok az irományhoz. Tornára egyszer jutottam el, ahol persze el kellett mondanom a nagy hírt a tornatanárnak, a lányoknak, akikkel évek óta együtt járunk izzadni. Mindenki nagyon aranyosan fogadta, volt sikítás, ugrálás, kisebb sokk mikor bejelentettem, hogy duplázunk. Nem mondom, hogy nem élveztem a figyelmet. :) 

Most kb itt tartunk. Remélhetőleg most már lesz időm hétről hétre írni és akkor nem kell ennyit olvasnotok egyben. 

Sziebi

Mire beléptem a 11. hétbe, nyilvánvalóvá vált: a rosszulléteim nagyon erősen összefüggnek a fáradtsággal és a stresszel. Két olyan dolog, ami nagyjából elkerülhetetlen volt amíg minden nap bementem dolgozni. Éppen ezért titkon reménykedtem abban, hogy ha elkezdődik a szabadságunk, akkor kicsit enyhülni fog a dolog. Így is történt, legalábbis az első pár napban. Minden jobb volt mint a munkahelyen lenni, a napi tíz órás autókázások pihentetőnek tűntek. Arra kellett figyelnünk, hogy nem ritkábban mint 2 óra egyek valamit. Azért írom többes számban, mert általában Gombinál jelzett a piros lámpa hogy kezdtem elsápadni, és ilyenkor megálltunk és addig nem mentünk tovább amíg nem ettem. 

Eleinte ez elég jól működött, az orvostól kapott gyógyszerrel kombinálva. Nem tudtam sokat enni, de csak naponta pár óra volt amikor igazán rosszul voltam. Azt átvészeltünk itt-ott, út mellett, parkolókban, fűben ülve. Pár nap múlva már képtelen voltam ránézni a bagelre, amit előtte azért tudtam enni. Jött a szárított bagel korszak. Meg a sós perec korszak. Na ezekből sem tudtam kilókat enni, éppen hogy csipegettem, de valahogy elvoltam. Próbáltunk időnként meleget is enni, de ez nem volt egyszerű. Semmi nem hangzott elég jól hogy megkóstoljam, de muszáj volt valamit enni. Legtöbbször délután-estefele már az volt a bajom, hogy annyira keveset ettem, hogy már rázott a hideg, ültem a kocsiban és remegtem. Persze ha elmajszoltam valami normális meleg ételt az segített, és általában addigra már bevehettem a napi 2. gyógyszeremet is, így azért aludni tudtam. A meleg kaja legtöbbször mekis sajtburger volt, az valamiért jól esett.

A kajahelyzet a hét során csak romlott. Száraz zsemlét majszolgattam az autóban. Cserébe a hét nagy felfedezése volt, hogy valamiért a Mamba (az a tuttifrutti szerű kemikália édesség) megnyugtatta a gyomromat. Ugyanúgy mint minden más műanyag förtelem. Belegondolni is borzalmas miket ettem össze, csak hogy ne legyen hányingerem. Azokhoz képest a jeges kóla egy kifejezetten egészséges, cukormentes italnak számítana. De akkor már mindegy volt, csak maradjon lent az a kevés amit le tudtam küldeni. Az egészet tetézte az a végtelen sok szerpentin az út során. Így mire beértünk San Franciscoba, már teljesen lemerültem, és  úgy tűnt a gyógyszer sem hatott már úgy mint az út elején. Azt hiszem innentől kezdve nem nehéz kitalálni, hogy miért is fulladt kudarcba a bálnázós kaland. Halálosan fáradt voltam, plusz a gyógyszer sem működött már, és gyakorlatilag nem volt semmi amit ehettem volna és nem jött ki. 

Ez után úgy döntöttünk, hogy kell pár nap pihenő. Megálltunk egy helyen, és ott töltöttünk 2 teljes napot. Ott ért bennünket a 12. hét első napja is. Az utolsó hét, amit reményeim szerint rosszullétekkel szándékoztam tölteni. Persze igazából csak reménykedtem, hogy azon szerencsések közé tartozom majd, akiknél a 2. trimeszterben javul a helyzet. Amíg pihentünk ott a motelban, nem lett jobb. Egész nap feküdtem, a TV-t bámultam, és rosszul voltam. Ekkor eldöntöttük, hogy félbehagyjuk a nagy nyaralást, és  egyenesen hazamegyünk. 

Már a hazaúton jobban voltam. Eleve ott kezdődött a dolog, hogy meg tudtam enni egy fél whopper szendvicset. Tudom, szörnyen hangzik, de nekem akkor az volt maga a mennyei manna. Nem csak azért mert meleg kaja volt, hanem mert végre éreztem az ízét! Hetek óta az első olyan nap volt, amikor igazán jól éreztem magam a nap nagy részében. Be kellett vennem a gyógyszeremet, de az rendesen működött, nem csak elnyomta a hányingert, hanem teljesen megszüntette. A hazaút második napja még jobban telt. Majdnem egy egész hamburgert meg tudtam enni. Itthon pedig arról kezdtem el fantáziálni mit főzök másnap. 

Innen felgyorsultak az események. Viharos sebességgel jött vissza az étvágyam. Kicsit át is csapott a másik végletbe. Hajnali 6-kor arra ébredtem hogy ÉHES vagyok és most AZONNAL ennem KELL. A nyaralás alatt nagyon megízlett a főtt tojás, így többnyire azt ettem reggelire. Aztán fél 9-kor megint ÉHES voltam, így ettem egy második reggelit. 11-kor már kopogott a szemem az éhégtől, így ettem egy első ebédet. Majd 2-kor egy másodikat. 5-kor már vakartam a falat hogy mikor jön a vacsora. És este 11-kor már muszáj volt lefeküdnöm, különben megettem volna egy tonna kaját lefekvés előtt. Szerencsére ez pár nap alatt lefutott, különben nagyon csak bajban lennék később a felszedett kilókkal. 

És azóta jobb. Minden egyes nappal. Szinte hihetetlen, hogy az egész már csak a múlté. Azt hiszem igazán szerencsés vagyok hogy a gyerekeim olvassák a tankönyveket. :-)

Sziebi

Elég hamar rá kellett jönnöm, amit rajtam kívül minden nem érintett tudott: attól hogy ÉN terhes vagyok, a világ nem áll meg hogy naphosszat az ultrahang képekben gyönyörködjön. Mindenki nagyon jó fej, udvariasan megcsodálja a pacákat, de számukra az élet megy tovább és ez így van rendben. És igazából nekem is ezt kell tennem a munkahelyen, sajnos továbbra sem azért kapom  fizetést hogy 2 mazsolát növesztgessek, hanem hogy csináljam a dolgomat.

Szerencsére nem egy kőbányában dolgozom, szóval elvben fizikailag nem egy megterhelő dolog a munkám. Elvileg. A gyakorlatban viszont ez úgy élem meg, hogy olyan vagyok mint egy lassított felvétel, és akár követ is törhetnék, az is ilyen fárasztó lenne. Nem csak abban amilyen sebességgel csinálom a dolgokat, hanem amíg rászánom magam egy dologra, az van hogy órákban mérhető. Mindent megcsinálok, de hogy mennyi idő alatt..na az már más kérdés. Ezzel egészen addig nincs baj, amíg a saját kis ügyeimmel foglalkozom, de tanársegédként sajnos van amikor másokkal kell együtt dolgoznom, és az végtelenül kimerítő. 

Kívülről úgy nézhet ki, mint amikor a nyúl meg a teknős versenyt futnak, és én vagyok a teknős, a másik tanársegéd meg a nyúl. Benne lenni olyan, mintha a nyúl meg egy törött lábú nyúl futnának versenyt, és én vagyok a törött lábú. Olyankor úgy érzem rohanok, pattogok, csinálom, de bármennyire is kepesztek soha nem vagyok elég gyors. MINDEN kihívás, kezdve azzal hogy el kell menni a másik épületbe bekapcsolni a centrifugát, folytatva azzal hogy bent ülni órán és segíteni pipettázni. Meg tudom csinálni, de nem esik jól. Utána mindig úgy lemerülök, mint régen 3 zumba óra után. Volt olyan nap mikor délután négykor már üvölteni tudtam volna hogy hagyjon mindenki békén, mert úgy éreztem hogy egész nap engem piszkáltak. Szerencsére időben belegondoltam ésszel, hogy nem, nem piszkáltak, csak tették a dolgukat és csak morogtam magamban egy sort. 

Mert igazán nincs okom a panaszra. A főnököm jó fej, nagyon örül nekem, és nem zargat a munkával. Annyi terhet vett le a vállamról amennyit csak lehet, már én érzem rosszul magam hogy mennyire keveset csinálok. A munkatársam, akivel régen együtt takarítottuk a madárházat gyakorlatilag teljesen átvette tőlem a dolgot, csak akkor kell lemennem ha én vagyok soron etetéssel, itatással, vagy ha a saját kísérleteimhez kell egy madárral foglalkoznom. Megcsinál helyettem mindent, amihez egy kicsit is emelni kell, és egy kicsit többet is. Szóval nagyon jó dolgom van.

És mégis olyan jó lenne napközben random pár órákat aludni, vagy csak eldőlni egy kicsit vízszintesbe. Van egy pihenőszoba a hallgatóknak, de azzal az a baj, hogy ritkán tudok úgy odamenni, hogy egyedül lehessek. Tudom hülyeség, de nekem az nem pihentető, ha mellettem az indiaiak vagy a titkárnők éppen ebédelnek. Nekem csend kellene és nyugalom. A főnököm szobájában van egy kanapé, ahova be szoktam osonni és eldőlni pár percekre, de az meg azért elég fura, szóval nem csinálhatom rendszeresen. Pedig teljesen egyértelmű, hogy jót tesznek ezek a rövid szünetek, utána kevésbé vagyok rosszul, és legalább egy fél órát tudok dolgozni is. Komolyan az az érzésem, hogy ha egész nap ágyban lehetnék, semmi problémám nem lenne. Kár hogy azért nem fizetnek. 

Sziebi

Múlt héten megvolt az első hivatalos terhesgondozás. Péntekre volt időpontunk a dokimhoz, természetesen ezt is hetekkel ezelőtt le kellett foglalni. Mi készültünk, külön listát írtunk a kérdéseinkkel, amikből volt vagy egy tucat. Minden olyanra kíváncsiak voltunk, amiről eltérnek a vélemények a neten és/vagy a szakirodalomban, vagy csak amik felmerültek útközben. Ha nagyon sürgős kérdések lettek volna hagyhattam volna üzenetet a dokinak a központi elektronikus hálózaton keresztül, és ott válaszolt volna, de egyik sem volt égetően fontos, így inkább kivártuk a személyes találkozót. 

Maga a vizit inkább volt egy barátságos beszélgetés, mint egy orvosi vizit. Semmilyen vizsgálgatás nem történt, gyakorlatilag csak megkérdezte az orvos, hogy érzem magam (terhesen), működik-e a gyógyszer amit a hányingerre adott (fogjuk rá), és van-e valamilyen panaszom (nincs). Végigmentünk a listánkon, mindent részletesen elmagyarázott, kaptunk egy paksamétát mindenféle tájékoztatóval, telefonszámmal, amit éjjel-nappal lehet hívni ha a terhességgel kapcsolatban felmerül valami, linkeket weboldalakra, ahol fel lehet iratkozni szülőtanfolyamokra. Mármint nem csak szüléssel kapcsolatos tanfolyamokra, hanem olyanokra is ahol baba-jelnyelvet, babamasszázst, pelenkázást, újszülött elsősegélyt, meg ehhez hasonló hasznosságokat lehet tanulni a leendő szülőknek ha van kedv, meg keret rá.

Ezen kívül ott helyben megfosztottak egy csomó testnedvemtől is (vér és vizeletvizsgálat), ez azért volt érdekes, mert ezekre a tesztekre is általában időpontra kell menni, most meg megcsinálták ott helyben. Persze nekem pont a vérvétel előtt támadtak be a rókák, be is kellett vennem egy felet a gyógyszeremből, amihez kértem egy pohár vizet a laboros nővérkétől. Képzelhetitek milyen rosszul nézhettem ki ha a csaj csapot-papot, tolószékes beteget otthagyott és rohant nekem vízért :D Persze végül túléltem mindent, kicsit támolyogtam kifele jövet, de egyre kevésbé vagyok zavarba ha nyilvánosan vagyok rosszul. 

A vizit igazán azért volt érdekes, mert ahogy azt korábban már emlegette a dokim, biztos ami biztos átadott egy specialistának, aki direkt ikerterhességekre szakosodott. Ha jól értettem, alapból ez nem szokás, a "sima" problémamentes terhességeket végigkísérik a háziorvosok, aztán mindenki annál szül aki éppen ügyeletes, és akit a biztosítója fizet. Így nekem mostantól már nem a rendelőbe kell majd járnom, hanem magába a kórházba, ahol jobban szemmel tartanak majd. Ezzel kapcsolatban csak annyi volt az izgalom, hogy nem volt biztos hogy kapok egy hónappal későbbre - mikor a következő terhesgondozás esedékes - időpontot. Szerencsére úgy tűnt, hogy a dokim tényleg lezsírozta nekem a dolgot, így pont akkor mehetek amikor kell, nem kell még ezen is aggódnom. 

A másik, és mind közül a legfontosabb pontja a dokival való beszélgetéseknek az volt, amikor felmerültek a genetikai tesztek. Manapság már szinte mindent ki lehet mutatni vérből, ami persze szuper, örülünk, de ez valami olyasmi volt, amin nagyon el kellett gondolkodnunk, és nem csak azért mert a vizsgálatok őrült drágák tudnak lenni. Először azt mondtuk, hogy persze, ha a biztosító állja akkor miért ne csináltassunk egy plusz vértesztet és egy ultrahangot. Aztán ahogy elkezdtünk utána olvasni, elbizonytalanodtunk. A legtöbb ilyen teszt eredménye egy valószínűség. Egy az akárhányhoz az esélye hogy. Na most mit fogok én kezdeni egy ilyen eredménnyel? De őszintén. Mi az az eset, amikor azt mondanám, hogy ezt nem tudom vállalni, és szakítsuk meg a terhességet? Még leírni is szörnyű. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs ilyen eset, de ha felmerül egy nagyon csúnya rendellenesség, akkor azt mennyire biztosan tudják megmondani? Kell-e esetleg egy olyan veszélyes vizsgálatot csinálni ehhez, aminek nagyobb a valószínűsége, hogy vetélést okoz, mint maga a betegség előfordulása? És utána mennyire lesz biztos az az eredmény? Végig fogom-e idegeskedni a terhességet emiatt? Még így is nagyon korán vagyunk gyakorlatilag bármikor bármi történhet (NEM FOG), kell nekem a plusz stressz? 

Még nem döntöttünk, ma este írunk pár konkrét kérdést az orvosnak, és valószínűleg az fogja eldönteni hogy belevágunk-e vagy sem. Hiába a sok év biosztanulás, a genetika órák, a szigorlatok, ezt a témát már egyetemistaként is ignoráltam amennyire lehetett. Ha úgy igazán belegondolnék, hogy mennyi minden baj lehet, és milyen apróságokon múlik ez az egész, de tényleg milyen pici génhibák elegek ahhoz hogy valami teljesen abszurd dolgot dobjon a genetikai lottó, hát tutira bekattannék. Ez az az eset, amikor nem hogy megnyugtat, hanem inkább halálra idegesít a tudás. Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak eladó lennék Manci butikjában, akinek nem kellett évekig genetikát tanulnia. Marad hát a részleges struccpolitika. Mert ezek az igazán kemény dolgok, nem az ökológia szigorlat. 

Sziebi

Adva vagyon egy férfiú. A 20-as évei végét tapossa. És egy leány. Ő most jött ki a középiskolából. A lány beleszerelmesedik, összeházasodnak. Először egy kislány születik, majd rövidesen követi őt egy kisfiú. A férfinek közben időről időre felbukkan az alkoholproblémája, ezt az adott munkahelyen nem tolerálják. Kirúgják, újat keres. És ezt a sormintát egyre sűrűbben produkálja. Az anya az újszülött mellett dolgozik, ő tartja el a családot. A kisfiú fél éves, mikor betelik a pohár, válnak.

A válási hercehurca a szokásos, a férfi a tárgyaláson hol megjelenik, hol nem, de aztán pont kerül az ügy végére.

A bíróság megszab gyerekenként x ezer forint tartásdíjat. Az első pár hónapban apuka megy látogatni a gyerekeit, és fizet is. Aztán nem megy, de fizet még. Majd közli, hogy külföldön kapott munkát, és kiutazik. Még onnan is küld 1-2 hónap tartásdíjat. Aztán annyi. Részéről itt véget ért a történet.

Nos, ilyenkor mi van?
Lehet menni a bíróságra, van panasz-nap, és be lehet jelenteni, hogy csúnya apu nem fizet. De ezt jobb, ha ügyvéden keresztül intézi az ember lánya, akkor talán, hatékonyabb az ügymenet.

Pár hónap, míg bekerül az ember a fogaskerékbe, és már ott is állhat a bíróság előtt. És akkor bizonyítson. Bizonyítsa, hogy az apa külföldön van, és hogy tényleg nem veszi át az idézést, (közben apuka folyamatosan költözik külhonban, és már az ötödik helyen lakik, amiről persze már az utolsó utáni rokona, és barátja sem tudja, hogy hol).

A bíróság egy fél éves levelezés/bizonyítás után, amit az anya csinál, végül rábólint arra, hogy apuka tényleg külföldön lehet, ismeretlen helyen. És akkor – hurrá - hirdetmény útján idézik a tárgyalásra. Ez annyit tesz, hogy kifüggesztik az idézést minden bíróság falára, és ha emberünk arra jár, és meglátja, akkor elmegy a tárgyalásra, ha meg nem, akkor így járt.
(Aztán közben nyári szünet lesz, és ilyenkor a T. Bíróság sem dolgozik… tehát anyuka vár, és vár.)

No, de egyszer csak elérkezik a nő ideje! Megjelenik a bíróságon.

A tárgyaláson! Apuka helye – természetesen - üres, van viszont hivatalból kirendelt ügyvédje, mert az jár neki! :-)

Bíróság csóvája a fejét, igen- igen, ez nem szép dolog apukától, a követelés jogos! Papír aljára pöcsét kerül, a tartásdíj behajtható. Ja, azért a másfél év alatt, mialatt az ügy zajlott, felhalmozódott tartásdíjat részletekben fizesse már meg apa, mert ugye ennyi pénzt egyben legombolni róla.. hm…hm. És hát, ha nem fizet, akkor lehet végrehajtást kérni! Az majd egy külön lejárás lesz, és a végrehajtónál kell intézni. De vigyázzon az anya, mert azt is csak fél évre visszamenőleg! Ne csússzon ki az időből! Viszont látásra, mehet Isten hírével.

Hát, apa nem volt ott, és természetesen fizetni sem fog. Akkor most a végrehajtás jön?
Node! Apa nevén csak egyetlen dolog van. Egy örökség a nagyszülői roskatag vályogházból, aminek az 1/12-ed része az övé.
Maga a ház kb. 3-4 millió forintot ér. Az 1/12ed része meg semennyit sem. Főleg nem úgy, hogy esetleg az ott lakó rokonok lába alól rántaná ki a talajt, ha a nő a végrehajtást kéri.

Létezik még egy olyan lehetőség, hogy állambácsi kifizeti apa helyett, aztán behajtja rajta.

Illetve, fizetné! Csakhogy!
Apa tartózkodási helye ismeretlen. Munkahelye ismeretlen.
És nincs helye a gyermektartásdíj megelőlegezésének, ha a kötelezett külföldi tartózkodási helye ismeretlen!

A procedúra másfél évet vett igénybe.
Anya költségei: Ügyvédi díj, perköltség.
Eredmény: 0

Borsolyka