Borstörő 2012.07.15. 17:38

Megérkeztünk!

Mindenekelőtt csak úgy szerényen azt kívánom magamnak, hogy minden kívánságom így teljesüljön. 

img-thing.jpgA mélyponti állapotból igazából már nem is jöttem ki, csak vártam, hogy teljenek a napok, legyen meg a betöltött 36. hét, aztán usgyi. Nem akartam ez előtt szülni, mert azért be voltam rezelve, hogy még nem elég érettek a kicsik. 

Mivel már hetek óta röghöz kötött voltam, már vagy két hónapja nem találkoztunk sem az én anyukámmal, sem a férjem szüleivel. Hogy hogy nem, az anyuknak ugyanazon a hétvégén jutott eszükbe, hogy elzarándokoljanak a nagy Budapestre és talán utoljára megtekintsék a hatalmasra nőtt hasamat (és elefántlábaimat). Készülni, főzni nem tudtam, így a cseresznyézni vágyó agresszív kismalac módszeréhez folyamodott mindenki, és hozott magával mindent, amit enni és inni akart. Én már úgysem nagyon ettem, mert ugye legutóbb diétára fogott a doki, így harmadik napja csak gyümölcsön meg kefiren tengődtem, nekem már úgyis mindegy alapon, éhes voltam ugyan, de nem érdekelt, kicsit tényleg tehermentesedett a szervezetem tőle. Szóval itt ültünk családilag a már akkor is 30 fokos nappaliban, beszélgettünk csendesen, visszafogottan, mintha az utolsó vacsorára készülnénk. Anyukám minden tiltakozásom ellenére nekiesett az ablakoknak, megpucolta a szőnyeget, kitakarította a hűtőt és végignyalta a lakást. Ó mondom, minek az, majd jövő héten valamikor elhívok egy takarítónőt, lehet inkább a hajamat kéne befesteni, mert három centis ősz lenövésem van, egy pedikűröst is házhoz kéne hívni, mert rendbe kéne hozni kicsit a lábam, csak éppen úgy éreztem, az ellenségemnek sem adnám a kezébe eldeformálódott végtagjaimat, nemhogy egy kedves és ártatlan pedikűrösnek. Szóval ilyeneken gondolkodtam, miközben anyukám takarított. Felvetettem a férjemnek, hogy lehet viszont, hogy el kéne mennünk valami hazahozós ruhát venni a lányoknak, mert ki tudja, lehet a jövő héten már a kocsiba sem tudok beülni, és nem vettünk nekik semmi ruhát még (mindent kölcsön kaptunk), csak illene legalább egy hazahozósba beruházni. Elmentünk egy plázába, három boltot bírtam, nagy nehezen vettünk valamit, ami volt 50-es méretben csillió forintért, közben már tényleg úgy éreztem, hogy kiszakad a hasam, szóval siettünk vissza, hogy folytathassam a nagy semmit a kanapén. Vasárnap este volt, anyukám késő délután hazaindult, mi meg fél szemmel néztük a meccset, vagyis ment a tévé, a férjem valamit nyomogatott a laptopján, én meg fájtam.

De így volt ez már negyedik napja, mármint hogy fájok esténként héttől kilencig, úgyhogy nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, de azért eléggé szenvedtem. El kellett mennem pisilni, amely művelethez előtte 20 percig masszíroztattam a derekam, hogy egyáltalán képes legyek felállni az ágyról. Leültem a wc-re, jaj, már a pisilés is fáj, basszus-basszus, mi ez???? Folyik a magzatvíz, csörög a telefon.

Szólok a férjemnek, Drágám! Ijedten felugrik, mivan, mi történt? Semmi, csak folyik a magzatvíz. Oké, oké, tudtam, basszus, tudtam, mondja ő, felveszi a telefonom, anyukám hívott, hogy hazaért, csókolom, folyik a magzatvíz, nem, már ne tessék visszaindulni, telefonálunk, ha bármit tudunk.

Én közben ültem a wc-n, folyattam a magzatvizet és hirtelen valami naaaagy megkönnyebbülés lett rajtam úrrá. Hogy hát mégiscsak megszülök én is, alighanem ma meglesznek a lányaim, mosolyogtam és teljesen nyugodt voltam. Basszameg, jutott eszembe, a hajamat meg nem festettem be, még jó hogy szőrtelenítettem pár napja, a pedikűr is elmaradt, na mindegy, le kéne zuhanyozni gondolom. Közben a férjem telefonálni próbál a helyettes orvosnak, aki ki van kapcsolva, hívja a szülőszobát, azt mondják, menjünk azonnal, várnak. Én lezuhanyzom gyorsan, natessék, nincs is normálisan összepakolva a kórházas cuccom, tudtam, hogy megszívom, na mindegy, beledobálok még ezt-azt a bőröndbe és olyan fél óra múlva sikerül elindulnunk. A férjem is próbálta megőrizni a nyugalmát és a hidegvérét, szerintem abszolút sikerült neki, mert olyan jó érzés volt ülni mellette az autóban, nem sokat beszéltünk, de mindketten ugyanarra gondoltunk és teljes biztonságban éreztem magam.

Beértünk a kórházba, megvizsgáltak, tényleg magzatvíz, a méhszáj teljesen elsimult, koponya beilleszkedett, természetesen szülni fogunk. Próbálják elérni a helyettes orvosomat, de egyelőre nem sikerül. Kicsi gebasz van a kórház számítógépes rendszerével, konkrétan megszűnt létezni, így a laborvizsgálat meg az aneszteziológiai szakvélemény, meg minden egyéb vizsgálat, ami a műtét előkészítéséhez szükséges, jelentősen csúszhat. Bevittek az egyik szobába, levetkőztettek, vért vettek, papírokat töltöttünk, rákapcsoltak a ctg-re, bekötöttek egy infúziót és kettesben hagytak a férjemmel. Az első fél-egy órában semmi bajom nem volt, beszélgettünk, elvoltunk, vártuk a sorunkat. Aztán elkezdtem szenvedni. Rendszeres fájásaim kezdtek lenni, közben pedig a hátamban is becsípődött valami ideg, azt hittem, megpusztulok. A fájós hátamon fekve vergődtem, mikor jöttek a fájások, a férjem masszírozta a derekamat, meg a becsípődött részt, én meg arra gondoltam, hogy ha már a 16. hét óta tudjuk, hogy nekem császármetszésem lesz, akkor miért is kell nekem vajúdnom?? :D A hülye infúziótól folyamatosan pisilnem is kellett, mondta a szülésznő, hogy vagy kisétálok a szomszéd szobába az állvánnyal, mert ott van wc, vagy hoz egy ágytálat, mondom inkább sétálok, addig sem fekszem, kimentem, pisiltem, mire visszaértem, megint kellett, görcsöltem, fájt a hátam, és baromira korgott a gyomrom, mivel este a diéta miatt csak dinnyét meg kefirt ettem, és közben iszonyatosan szomjas is voltam. Éjfél körül kezdtem beparázni, hogy én ezt már most nem bírom, és még ezután jön a műtét és nem ihatok, nem ehetek és nem kelhetek fel tizenvalahány órán keresztül és még jönnek a gerincbe adott szurival is, jézusom. 

Na aztán informáltak, hogy elérték a dokimat, hajnali 1-re jön, akkor lesz a műtét, a számítógépes rendszer visszaállt, most már sínen van minden. Nem tudtam, ennek örüljek-e vagy nem, mert a fáradtság miatt már féltem, ugyanakkor szerettem volna minél hamarabb túl lenni rajta, közben meg azért baromira aggódtam, hogy ez mégiscsak még csak 35 hét, koraszülöttek lesznek, vajon elég erősek-e már a kinti élethez?

Kétperces fájásokkal toltak be a műtőbe, na akkor már nagyon tele volt a kórházi szekrényben sínylődő gatyám, attól a szuritól féltem nagyon, istenem, hogy fogom kibírni, hogy ne mozduljak meg, az anesztes ráadásul a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen szóljak, ha jön egy fájás, mert aközben nem lehet beadni az injekciót, jesszus mit csinálok, ha szúrás közben jön, de nem jött, sőt, szinte észre sem vettem az egész érzéstelenítést, kár volt rajta ennyit parázni. Utána jött a következő, hogy mi van, ha nem hat az érzéstelenítő, ha felvágnak úgy, hogy én azt még érzem?? Kérdezgették, hogy ezt érzem-e, azt érzem-e, éhérzehem, habogtam kétségbeesetten, tudom mozgatni a lábujjaimat, biztos, hogy így el lehet kezdeni? Biztos, mosolygott biztatóan az anesztes, és elkezdték. Dolgoztak rajtam nem tudom, mennyi ideig, közben nekem esküszöm korgott a gyomrom, mondom ez őrület, hogy itt fekszem felnyitott hassal és nekem korog a gyomrom, néha ránéztem az altatóorvosra, mindig küldött felém egy megnyugtató mosolyt - köszönet érte. 

Az első baba kislány, mondja a doki, na, hálistennek, jól rácsesztünk volna, ha fiú, gondolom, istenem sír, de gyönyörű hangja van, elviszik, és dolgoznak rajtam tovább. Hallom, ahogy sír a lányom, zene füleimnek, közben kiabálnak, hogy minden rendben a babával, mondják a súlyát is, de nem értem, aztán odahozták a kis magzatmázas csomagot, oááááááááááá, mondta, láttam, hogy fekete haja van, van haja, dejó, az apjától örökölte és nem tőlem és milyen hosszú a körme, te jó ég, és látom igen, hogy nem kevertük össze, ő az "A" magzat, ő J, és megpuszilhatom és megsimogathatom, majd elviszik megint. Ekkor úgy érzem, hogy épp a bordáimat készülnek kiszakítani a helyéről, az altatóorvos ekkor is kedves és szól, hogy tudja, hogy ez most fura érzés, de nyugodjak meg, minden rendben, kiveszik a másik babát, nem mondják, hogy ő is lány, de én azért remélem, ő is sír, oáááááááá, neki is gyönyörű hangja van, olyan, mintha ezer éve ismerném, mármint a hangot. Újabb kiabálás, hogy vele is minden rendben, 9/10 az Apgarja mindkettejüknek, mondjuk ezt csak utólag tudtam meg, ott csak annyit hallok, hogy MINDEN RENDBEN VAN MINDKÉT BABÁVAL, és odahozzák a másodikként született lányomat is, szinte felnevetek, mert pont úgy néz ki, mint a 4d-s felvételen, újra csak konstatálom, hogy nem keveredtek össze, ő B és C névre hallgat. Fél kettő van, nézek az órára, remélem gyorsan összevarrnak, mert már nagyon mennék innen. Érzem, ahogy pakolásznak, tesznek-vesznek, mondom magamban már biztosan kész vagyok, nincs is ennyi alkatrészem, mi a fenét csinálnak még?! Olyan 10 perc múlva szól a doki, hogy a méhem már kész van, már csak a hasfalam van hátra. Leforrázott ez az információ, én azt gondoltam, ennyi idő alatt kalocsai motívumot is tudnak hímezni a hasfalamra, erre meg még csak a méhem van kész. Na de csak befejezték, kitoltak, ott volt a férjem és a húgaim, a férjem jött velem, én meg végre megkönnyebbültem, hogy túl vagyok rajta. Kérdeztem őt is, hogy mekkorák, de ő sem értette pontosan, csak hogy kettőezeregyszázvalamennyi, nem kicsi az egy kicsit, akartam kérdezni, de mindegy, azt mondták, minden rendben velük és koraszülöttségük ellenére sem a PIC-re vitték őket, hanem a sima csecsemőosztályra. 

Betoltak egy lyukba, ez volt az egyszemélyes szobám, a nővérke még kicsit tett-vett körülöttem, aztán megint kettesben hagyott minket. Azt mondta, kapok altatót, még sosem kaptam altatót, ezért megkérdeztem, milyen az, milyen gyorsan fogok elaludni? Elég gyorsan, mondta, a férjem meg megmutatta a videót, amit csinált a lányokról, én meg féltem, hogy elnyom közben az álom, és nem tudok elköszönni a férjemtől, de baromira nem nyomott el, kezdtem nem érteni, hogy mi van, én nem alszom, nem is vagyok álmos, milyen altató ez?? Mondtam a férjemnek, hogy szerintem ne várjunk arra, hogy én elalszom, induljon haza, pihenjen ő is egy kicsit, aztán holnap találkozunk.

Egyedül maradtam az éjszaka közepén lebénult alsótesttel a rideg kórházi szobában, és tele voltam a lányaim hangjával, illatával, a bőrük ízével, ahogy megpusziltam őket, az érzéssel, hogy anya lettem és nem és nem tudtam aludni egy szemhunyást sem.

Leolib

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr694658220

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

borsolyka 2012.07.15. 19:23:44

akkor most egypetéjűek? :D

modoc 2012.07.15. 22:43:47

megkönnyeztem :,-)

teheneszet 2012.07.16. 09:08:34

gratulalok!!! ez szep volt, tenyleg minden kivansagod igy teljesuljon! :) Es milyenek az elso napok/hetek egyutt?

Leolib 2012.07.16. 10:06:36

@teheneszet: Talán nemsokára arról is olvashattok ;)

pity pang 2012.07.17. 12:55:38

Jó volt olvasni. :) Még egyszer gratulálok a csajokhoz.
Szívesen olvasnék én is a napjaitokról, egy gyerekkel izgi téma a mi lenne, ha kettő volna.

Én se tudtam aludni a szülés után, folyton újrajátszottam az eseményeket. És már előtte egy éjszakát ébren töltöttem a vajúdgatás miatt, szóval amikor aztán másnap megkaptam a gyereket és az első közös éjszakánkon aludtam összesen vagy 30 percet 23 részletben, azt hittem, meghalok. De ki bír annyi élmény után édesdeden durmolni?!

devi1 2012.07.17. 16:54:56

Én is gratulálok és várom a baba-naplót! Mi még egyben, 39. hét, a doki aktuálisan a túlhordástól tart ;). Engem meg már nem érdekel, eleget paráztam eddig :). De ha még egyszer valaki felhív, hogy egyben vagyok-e még, sikítok!

Leolib 2012.07.17. 18:48:51

@devi1: Nahát Devi, te még.... Akkor hát Neked is minden kívánságod így teljesüljön! :))) És várjuk a gólyahírt, ne felejtsd el megosztani itt is!

devi1 2012.07.18. 15:03:07

@Leolib: Köszi Leolib, mindenképpen! Gyönyörűek a kislányaid ;).
süti beállítások módosítása