Kórházi napok

A kórházban töltött öt nap maga volt a pokol. Lelkileg minden rendben volt, de fizikailag nagyon nem éreztem jól magam. Remélem kiderül, hogy nincs is aneurizmám és a következő gyereke(ke)t hüvelyi úton szülhetem meg, hogy tudjam,  a császármetszés igazából rózsaszín leányálom, és hogy visszasírhassam a jó kis operációt. 

A hajnali műtét után reggel kilenckor már jöttek, hogy próbálkozzak az oldalra fordulással, mert kettő körül lábra állunk. Próbálkoztam. Kettő körül jöttek, hogy akkor álljak fel. Semmi segítség, semmi kapaszkodó, álljak fel. Hát felültem, felálltam, elszédültem, hányingerem lett, levert a víz, és azt gondoltam, hogy én már soha a büdös életben nem fogok járni. Próbáltam tiltakozni a katéter eltávolítása ellen, kilátásba helyeztem, hogy ha megteszik, én az ágyba fogok pisilni, mert kizárt dolog, hogy önállóan kimenjek a fürdőszobába. Persze kihúzták. Na de ez az egész tökmindegy, mert nők milliói szülnek így, és nyilván mindenki ugyanezt érzi és éli meg. Mondták nekem a tapasztalt Banyák, hogy higgyem el, napról-napra, sőt, óráról-órára jobb lesz, nem hittem, de igazuk lett. Öt nap múlva már szinte virgonc voltam, és amúgy is azt írták a zárójelentésemre, hogy kifogástalan állapotban voltam/vagyok és zavartalan volt a korai gyermekágyas szakasz.

Szóval a fájdalom része még nem is annyira érdekelt. Na de a vizesedés. A legtöbbet ezen a téren vártam a szüléstől. Hogy majd a katéteren keresztül lefolyik vagy 10 liter, és én karcsú bokával ébredek. Ehhez képest a műtét után nem csak a lábam, hanem a kezem, a karom és az arcom is be volt dagadva. A lábfejem és a bokám soha nem látott méreteket öltött. A hasam akkora volt, mint a 6. hónap végén. Szóval szarul néztem ki nagyon.

A lányaim viszont gyönyörűek voltak már akkor is. Először csak egyesével hozhattuk ki őket és csak 10-10 percre, mivel inkubátorban voltak az első napon. Aztán, ha ott volt velem valaki, akkor mindketten kijöhettek hozzám. A harmadik naptól már egész nap velem volt valamelyikük (éjszaka nem), utána már mindkettejüket odaadták akkor is, ha épp nem volt látogatóm. Egészen jól megtanultam egyszerre navigálni a két kocsit a kórházi folyosókon :)

A nehézségek ellenére viszonylag rezignáltan tűrtem, hogy egy három négyzetméteres lyukba vagyok beszorítva 0/24-ben, hogy a kínok kínját élem meg minden mozdulatkor, és hogy az ágyam egy farostlemez, rajta egy 10 centis és olyan 40 éves habszivaccsal. Egészen csütörtökig tartott a türelmem, amikoris estére kikészültem, és két órát bőgtem a férjemnek a telefonba, hogy én ezen az ágyon egy másodpercet sem bírok többet, nem elég, hogy a terhesség totál kikészítette az amúgy is ferde gerincemet, 5 napja sínylődök ezen a középkori kínzóeszköznek is beillő szaron a császársebemmel, képtelen vagyok a hátamra feküdni mert annyira fáj, hogy csillagokat látok, oldalra meg a sebem miatt nem tudok fordulni. Banyatanácsra kötöttem egy lepedőt az ágyvégi rácsra, azon próbáltam felhúzni magam, ha éppen valami pozícióváltásra vetemedtem. Egyik éjszaka még a nővérpultot is felhívtam, hogy jöjjenek be és segítsenek rajtam, mert kettétörik a gerincem és nem bírok felülni sem, a válasz annyi volt, hogy "és akkor én azzal mit csináljak", köszi b+. Na szóval azért akadtam ki, mert csütörtök délelőtt azt mondták nekem, hogy pénteken valószínűleg mehetünk haza,  egy vérvétel eredményétől függ, ami délutánra lesz meg. Mentem délután, hogy na mizu, de elment már a gyerekorvos, nem tudták megmondani, és azt mondták, csak másnap reggel 8-kor tudok beszélni vele. Na és én nagyon féltem, hogy esetleg nem engednek haza és nekem még egy éjszakát el kell töltenem azon az ágyon, és elszakadt a cérna. Végülis négy napig ülve "aludtam", a szoptatós párnát támasztottam a hátam mögé. Mindenki a lelkemre kötötte, hogy most pihenjem ki magam, mert utána aztán nem tudom. Hát, a kórházban töltött öt nap alatt szerintem összesen 10 órát aludtam, és nem túlzok. De a lényeg, hogy másnap délelőtt 10 óra körül kiderült, hogy hazamehetünk. Madarat lehetett velem fogatni, szinte azonnal elkezdett javulni a fizikai állapotom, éreztem, hogy percről-percre gyógyulok.

Szoptatás, etetés

A lányok álombabák voltak (és még mindig azok:)), ettek és aludtak. Ha jól emlékszem, talán már az első nap megpróbáltam mellre tenni őket, természetesen nem sok sikerrel, bár legalább nem fordították el a fejüket, hanem keresgettek/nyalogattak, mondták is a csecsemősök, hogy nem lesz itt gond. Mivel kis súllyal születtek, nem lehetett megengedni, hogy ebből még túl sokat veszítsenek, ezért kezdettől kaptak cukros vizet és tápszert, természetesen cumisüvegből, de én nagyon boldog voltam, mert mondták, hogy cumisüvegből szépen esznek mindketten, szóval megnyugodtam, hogy éhen halni már biztosan nem fognak, és ez a legfontosabb. Először teljesen lehetetlennek tűnt, hogy 3 óránként mellre tegyem őket, azt sem tudtam, hogy fogjak az egészhez és hogyan folytassam. Nem tudtam, hogy ha alszanak, fel kell-e ébreszteni őket, és azt sem, hogy a csecsemőosztályon mikor etették meg őket. Természetesen megkérdeztem, de mindig ellentmondásos információkat kaptam. 

Nem voltam olyan vagány, hogy egyből a tandem szoptatással próbálkozzak, ezért külön-külön tettem őket mellre. Én úgy láttam, hogy tudják ők, hogy hogy kéne szopni, hiszen ügyesen bekapták a mellemet és cuppantottak kettőt, majd abbahagyták az egészet. Nyilván túl nagy meló volt nekik a dolog, de nem estem kétségbe. Főleg, mert a harmadik nap reggelére kemény lett a mellem, mint a kő, ó mondom a várva-várt tejbelövellés, innentől riska leszek. Sokra nem mentem végülis a dologgal, mivel ilyen állapotában természetesen már bekapni sem tudták a mellemet, ezért megkérdeztem a csecsemősnővért, hogy kell fejni. Volt nekem mellszívóm is, de azt mondta, azzal ne próbálkozzak, mert ez a kis előtej még csak kézi fejéssel fog kijönni. Nyúztam-gyötörtem én a mellemet, fél órás kemény melóval lejött vagy 10 mili, amit egy laza mozdulattal ki is borítottam, de akkor ezen még tudtam mosolyogni. Aztán megpróbáltam még a kórházban az egyszerre szoptatást is, de teljes kudarcba fulladt. Nyeklettek-nyaklottak csak a kezemben, ha az egyik csatlakozott, a másiknak kiesett a szájából, akkor nyúltam, hogy megigazítsam, erre az addig csatlakozottnak is kiesett a szájából, ráadásul lecsúszott, attól féltem, kitörik a nyaka, közben persze a másik oldal és elvándorolt valamerre, szóval nem ment, nagyon nem.

Az egyik csecsemős megmutatta, milyen pozícióban lehet egyszerre szoptatni, azt mondta, ez a legjobb és legkényelmesebb mindenkinek, és a leggyorsabb is, mert előbb-utóbb 10 perc alatt ki fogják szívni az adagjukat, a melleim meg fognak annyi tejet termelni, hogy mindkettejüknek elég legyen. Aztán jött egy másik csecsemős, hogy szerinte viszont külön szoptassak, és mindig arra koncentráljak, aki éppen a kezemben van, mondom, de ha a másik ordít, hogy éhes? Azt mondta, akkor valami nyugtató zene, meg cumi esetleg, és majd szépen megszokják, hogy meg kell várni a másikat.

Nem tudom, hol volt az a pont, mikor megvilágosodtam, hogy én baromira nem akarok egyszerre szoptatni, és nem is értem, hogy gondolhattam ezt komolyan. Meggyőztem magam, hogy ez az egyszerre szoptatás az egyik legnagyobb elképzelhető kötöttség, hiszen akkor tényleg csak otthon, vagy teljesen ideális és zavartalan körülmények között tudok etetni, derékig teljesen levetkőzve és szoptatós párnával, szóval elfelejthetem azt, hogy majd rutinos anyukaként előbb-utóbb a fagyizóban, nagybevásárlás vagy fitneszedzés közben is észrevétlenül szoptassak. És ráadásul az én gyerekeim tényleg annyira türelmesek voltak, hogy az esetek 98%-ában egyáltalán nem okozott gondot, hogy megvárják egymást.

Szóval egy dolgot tudtam biztosan, mikor hazamentünk, hogy nem fogok egyszerre szoptatni. Napi nyolcszor ettek, és én napi nyolcszor mellre tettem mindkettőt, lemértem őket előtte, lemértem őket utána, láttam, hogy nullát szoptak, majd lemértem őket a tápozás után is, hogy biztosan jó-e a mérleg, jó volt, de azért én csak tettem őket mellre rendületlenül. Volt vagy 2 órás procedúra egy etetés, pedig az elején még segítségem is volt, melegítették helyettem a tápot, mosták a cumisüveget, adták a kezembe a gyereket-kaját a megfelelő sorrendben, nekem tényleg csak az etetéssel kellett törődnöm. Aztán beleestem a 22-es csapdájába, hogy tejem csak úgy lesz, ha folyton mellre teszem őket és fejek, de ha nem alszom, nem pihenek és nem eszek, akkor viszont nem lesz tejem, márpedig a folytonos mellretétel és fejés mellett éppen enni, aludni és pihenni nem maradt időm.

Elég hamar úgy döntöttem, hogy oké, akkor éjszaka nem szopnak, így tudtam aludni olyan 3-4 órát két-három részletben. A fejés sem ment minden szoptatás után, hiszen három óránként etettem, majdnem két órás volt egy etetés, majd beletelt egy órába, mire lefejtem a mellemből komoly fél decit, és utána ugye rögtön megint szoptatni kellett volna. Szóval maradt egy délelőtti meg egy délutáni fejés és 6-6 szoptatás, pontosabban mellretétel, mert szoptatásnak nem nagyon lehet nevezni, amit az első két hétben műveltünk.

Úgy tűnt, egyre több a tejem, mert napról-napra egyre többet tudtam lefejni, és ennek nagyon örültem. 120 milliliterig jutottam, aztán visszafordult a folyamat, másnap egységnyi idő (egy óra) alatt már csak 110, majd 100, és egyre kevesebb ment. Cserébe viszont elkezdtek mérhető mennyiségeket szopni. A mérhető azt jelenti, hogy 10 gramm, szóval még előételnek is kevés volt, továbbra is. Bárhogy is próbálkoztam, összesen a két mellemből 2 deci tejnél több nem jött le egy nap, 12 db mellretétel és két fejés mellett sem.

A harmadik hétre a lányok átállították magukat, és a napi 8 étkezésből 7, majd pár nap múlva 6 lett. Jobban esett nekik négy óránként enni. A 6 étkezésből kettő esik a szoptatásmentes éjszakára, így maradt napi 2*4 szoptatás és egy délelőtti fejés. Bár csökkent az ingerlés mennyisége, a tejmennyiség ugyanannyi maradt, csak éppen a lányok egyre többet tudtak kiszívni abból a két deciből, és egyre kevesebb maradt a fejőgépnek. Közben persze folyamatosan kapták a tápot, hiszen a szoptatás(i próbálkozás)ok mellett meg kellett enniük a testsúlyuknak megfelelő mennyiséget, így ők szépen gyarapodtak, a tejem mennyisége viszont továbbra sem lett sokkal több, mint a napi két deci kettejükre, így az étkezésük egyre kisebb százalékát teszi ki az anyatej. Bár a szopásban is folyamatosan ügyesednek, és egyre többet sikerül kiszívniuk, a súlyuk és a táplálékigényük sokkal gyorsabban nő, mint a tejem mennyisége, ami mindannyiunk munkája ellenére sem tudja követni az iramot.

A negyedik hétre oda jutottunk, hogy már egy étkezésre sem volt elég, amit egy nap sikerült lefejnem, két napig kellett gyűjtögetnem, hogy legalább a 120 milli meglegyen, és ráadásul időközben egyedül maradtam nagymama-segítség nélkül, így már nem tudtam egy órát nyugodtan fejegetni, meg játszogatni egy étkezésen belül, hogy "A" gyerek tisztába tesz, szopik, letesz, anyatej üvegből, gyerek letesz, táp üvegből, büfi, közben a másik vááááááááár, majd a "B" gyerekkel ugyanez... Szóval úgy gondoltam, a fejéssel leállok. 

A szoptatásba úgy-ahogy belejöttünk, hiszen most már majdnem mind a négy mellretételnél majdnem mindig szopik valamennyit majdnem mindegyik gyerek, de ennél tovább valahogy nem tudunk jutni. Én baromi nagy macerának érzem, mert nem megy flottul, és mert zavar, hogy míg az egyik gyereket szoptatom, a másik vár, és az hagyján, hogy kivárja a szoptatást, de ki kell még várnia a tápozást is, az sem megy olyan nagyon gyorsan. Nem szokott amúgy zengeni a ház, nagyon türelmesek, de én így valahogy nem tudom beleélni magam a dologba, és a bensőséges viszonyt is csak a másodikként szoptatott gyerekkel tudom elérni, mikor már megnyugodtam, hogy az első jóllakott. 

Szóval azon túl, hogy minden csepp anyatej számít, és remélem, majd pont ezekkel a két decikkel fogom megóvni őket valami csúnya fertőző betegségtől, meg pont ez kell az immunrendszerüknek, úgy érzem, nem sok értelme van a szoptatásomnak. Nem tudom igazán élvezni, ők nem laknak jól tőle, az persze tökjó, hogy együtt vagyunk meg minden, de ezt a részét anélkül is tudjuk teljesíteni, hogy a mellem közben a szájukban lenne.

Igen, tudom, hogy egyértelműen ki lehet venni a soraimból, és nem is akarom titkolni, hogy azt hiszem, megérett bennem, hogy én sajnos nem vagyok az a szoptatós fajta, és az én gyerekeim valószínűleg nem sokáig fognak szopni. Még csinálom mindenképpen, de nem tudom, meddig. 

Mindenesetre egyre hatékonyabbak vagyunk: egy nappali etetést szoptatással levezénylek egy és negyed óra alatt, egy estit fürdetéssel egy és háromnegyed óra alatt, egy éjszakait szoptatás nélkül pedig egy óra alatt egyedül, ha segítségem is van, akkor még gyorsabban. 

Alvás

Ideális esetben 9 - fél 10-re végzünk az esti szeánsszal, alszanak, 1-kor esznek, alszanak, 5-kor esznek, alszanak, 9-kor esznek. Közben én ideális esetben alszom 11-től 1-ig, 2-től 5-ig és 6-tól 8-ig, ez hét óra, teljesen jó. Mivel a gyerek nem robot, az ideális helyzetbe természetesen beleszólhat egy kis hasfájás, vagy valamiért kevesebb evés és korábbi ébredés, vagy bármi más, de én csak az ideális esetre koncentrálok :) Ami nekem nagyon fontos, hogy a két gyerek ne csússzon el egymástól, mert úgy érzem, az olyan kaotikus helyzetet teremtene, ami számomra kezelhetetlen lenne. Sokan biztos túlzásnak érzik a napirendet négy hetes gyerekekkel, de én olyan típus vagyok, hogy így tudom kézben tartani a dolgokat. A gyerekek szempontjából sincs lelkiismeret-furdalásom, mert olyan kis boldog, kiegyensúlyozott babák, és olyan szép összhangban vannak. Kifejezetten keveset sírnak (csak ha éhesek, vagy a hasuk fáj), órákban nem is mérhető, sokat alszanak (még), és ébren is olyan szépen elkapálóznak meg nyögdécselnek maguknak a kiságyukban, hogy úgy gondolom, talán annyira nem elégedetlenek a sorsukkal. Meg voltam például győződve arról, hogy én már a kórházban cumit dugok a szájukba, ehhez képest eddig kétszer egy percre került a szájukba cumi, az is csak azért, hogy kipróbáljuk, mégis hogy reagálnak rá.

Ja, első éjszakától külön szoba, két külön ágy, szuperül működik.

Test és lélek

Nos, ahogy az elején írtam, a helyzet a szülés után még reménytelenebbnek tűnt, mint előtte, de hála a szerencsémnek, meg gondolom főként a napi rendszerességű biciklitúráknak, mindössze két hét kellett ahhoz, hogy a majdnem eredeti állapotok visszaálljanak. Igaz, nem is nagyon volt étvágyam az első két hétben, (meg időm sem enni), de főleg a víz távozásának köszönhetően olvadtak le rólam a kilók. Két hét alatt 19, egy plusz maradt rajtam. Van még egy kis pocakom is, de ez már inkább olyan hájacskának tűnik, nem pedig terhes hasnak, de nem hájacska, hanem a méhem, látszik, hogy még nem húzódott teljesen vissza, szóval én maximálisan elégedett vagyok. A bőröm a köldököm körül lett csúnya, ott nagyon kifeszült és elvékonyodott a bőr, nem tudom, ez visszaáll-e, de annyira nem is érdekel, mivel mindenhol máshol ugyanolyan vagyok, mint a terhesség előtt voltam, és ez hatalmas megkönnyebbülés. Mindenki szenvedett a kánikulában, hiszen pont most voltak 40 fokok, de én olyan szuperül elvoltam a 34 fokos lakásban, egy panasz nem hagyta el a számat :) Hatalmas fizikai teher szakadt le rólam, szóval igaz, hogy melegem volt, de tudtam, hogy három héttel azelőtt meg sokkal de sokkal rosszabb volt, mint ez a kis izzadás, szóval fizikailag szuperül érzem magam.

És tulajdonképpen lelkileg is. A rózsaszín köd már a műtőasztalon leszállt, az anyai érzésekkel, a szinte fájdalmas szeretéssel nincs gond. Érzékenyebb vagyok, az tény, volt pár sírógörcsöm, de tulajdonképpen jól is esett az a kis sírás és eddig igazán nem fordult elő sokszor. Az első nap, mikor egyedül maradtam a lányokkal, volt egy kis pánikrohamom, hogy úristen, mit fogok én egyedül kezdeni két gyerekkel, de pár óra alatt túltettem magam rajta, és azóta minden rendben. Persze biztosan lesznek még hasonlóan nehéz pillanataim, nem gondolom, hogy ezzel letudtam a dolgot.

Most leginkább a társaság hiányzik, nagyon várom már, hogy leteljen a hat hét, és jöhessenek hozzánk látogatók, meg mi is jobban kimerészkedjünk a nagyvilágba. Várom, hogy kicsit magabiztosabb legyek, merjek közlekedni egyedül a gyermekvasútnak is beillő babakocsinkkal, hogy minél többet megmutathassak a lányaimnak a világból :)

Leolib