Nálunk a cicák családtagok. Éppen ezért nem nagyon mit kezdeni az olyan kérdésekkel hogy "mi lesz a cicákkal, most hogy gyereket vársz?" vagy "mi lesz a cicákkal ha megszületnek a babák?". Mégis mi lenne? A nagymamát sem adjuk otthonba csak azért mert megszületnek az unokák, a cicáktól sem szabadulunk meg, nem ajándékozzuk el őket, nem zárjuk be őket egy dobozba, nem zárjuk ki őket a család életéből. Tudom hogy sokan felelőtlennek tartanak ezért, de bevallom nem érdekel. Sok mindenben befolyásolható vagyok, meghallgatom mások véleményét, átgondolom, de ebben hajthatatlan vagyok, hajthatatlanok vagyunk.

Az természetesen alap volt, hogy nem én cserélem a macskaalmot. Meg hogy alaposan kezet mosok ha idegen cicát simogatok. A mieink viszont mindig óta szobacicák, nem jártak-keltek a nagyvilágban 3 hónapos koruk óta (Félix kétszer 2 perces kiszökését leszámítva). Megvan minden oltásuk, és naponta több időt töltenek mosakodással, mint egy átlagember. Ebből kifolyólag szerintem tisztábbak is mint például egy átlagember pár perc villamosozás után. A szőrük olyan fényes hogy a napsugár hanyatt esik rajta, a mellényük olyan selymes és puha hogy csodájára jár, aki látja, és a zoknijuk olyan fehér, mint amit naponta hipóznak. Éppen ezért a legnagyobb nyugalommal veszem őket ölbe, és hagyom, hogy az ölembe másszanak, hozzám bújjanak. Igen, néha össze is puszilgatom őket, mert annyira kedvesek-aranyosak. (Természetesen ha betegek lennének ezt hanyagolnám, de nem azok.) 

Nagyon sokáig nem nagyon tudtam megmondani, hogy észrevettek-e valamit a változásokból. Eleinte csak együtt érzően fetrengtek velem a kanapén a rosszulléteim alatt. Aztán mintha kicsit bújósabbá váltak volna. Félix eleve mindig nagyon "anyás" volt, de volt egy időszaka, amikor szinte folyamatosan rajtam lógott volna. Reggel a szobaajtóban várt, és alig várta hogy kiüljek a kanapéra, már jött is ölbe, és hangosan dorombolt amíg megmasszíroztam a  fejét. Addig még a reggelit sem kérte, a szeretgetés előbbre való volt. Szerintem amúgy ekkor kezdett el érezni valamit. Mandy soha nem volt ölbecica, de imád körülöttünk sündörögni, és akkor a legboldogabb ha mindketten itthon vagyunk, és lehetőleg a kanapén ülünk, mert akkor közénk tud feküdni, és két oldalról begyűjteni a dögönyözéseket. Ő ha lehet még kedvesebb lett az utóbbi pár hónapban, iszonyúan értékeli pl. azt hogy itthon vagyok madjnem egész nap. Lefekszik mellém, és képes egész nap ott durmolni, néha feláll, nyújtózkodik, belém törledzkedik, és megy vissza aludni. 

A testem változásait  a bújóssága miatt inkább Félix érzékelte. Amíg nem kezdett el nőni a hasam, addig minden kérdés nélkül ráfeküdt. (Akkor még tudtam én is hason aludni) Aztán ahogy nőtt a púp, úgy lett egyre bizonytalanabb. Igazából akkor mikor már kezdett látszani a hasam, nem mászott rá, csak rárakta a mancsát, és rám nézett, mintha azt kérdezte volna: ezt szabad? Elmagyaráztam neki, hogy nekem most már nem esne jól, és jöjjön inkább az ölembe. Minden probléma nélkül megcsinálta. Most, hogy már az is kihívás szegénynek hogy az ölembe feküdjön (már csak széttett lábakkal tudok kényelmesen ülni a kanapén, mint valami sörhasú maffiafőnök a sztriptíz-bárban), még néha megmancsozza a hasamat, és rákérdez hogy szabad-e (simán el tudna rajta feküdni), mondom neki hogy nem, nem szabad, és akkor szorosan hozzám bújva lefekszik, az ölembe hajtja a fejét és dorombol mint a veszedelem. Imádom. Vannak aztán rosszabb napjaik, amikor szerintem duzzognak, mert egész nap ki sem jönnek a kisszobából, de összességében azt mondhatom, hogy ha lehet még jobb fejek mint eddig.

És mi lesz ha a babák megérkeznek? Előre megjósolni nem nagyon tudjuk. Ami biztos, hogy nem fogom elzárni őket a cicáktól. Sőt, hagyni fogom hogy a macsekok összeszaglásszák őket (miután előmerészkednek az első ijedtség után). Amit nem fogok hagyni, hogy befeküdjenek az ágyukba, legalábbis addig nem amíg a csöppek nem lesznek akkorák, hogy letolják magukról az állatot, az meg még jópár hónap. Viszont addig úgyis a mi szobánkban fognak aludni, úgyhogy ez nem lesz probléma. Aztán később már úgysem fogom tudni megakadályozni azt sem hogy esetleg együtt aludjanak, és nem is akarom. Ami szerintem szintén nem lesz probléma, hogy esetleg a cicák bántsák a gyerekeket. Annyira szelídek, hogy az már időnként megkérdőjelezi macska mivoltukat. Emlékszem, mikor hazahoztuk őket, Mandyt a két hátsó lábánál fogva kellett kihúzni a Tv szekrény alól, és még csak oda sem kapott. A legminimálisabb karmolás és harapás is tilos nálunk, még játékból vagy szeretetből sem csinálhatnak semmi ilyesmit. Az is igaz, hogy egy kezemen meg tudnám szerintem számolni hogy hányszor próbálták az utóbbi 2 évben. Ők inkább elmennek és elbújnak ha valami nem tetszik nekik.  

Minden esetre érdekes része lesz ez is a kalandnak, a baba-macska interakció megfigyelése. Ha jól sejtem, lesznek itt még érdekes posztokat témával kapcsolatban.

Sziebi

Folyik a cukros diéta. Legnagyobb meglepetésemre teljesen más dolgok nehezek, mint amikről azt gondoltam, teljesen váratlan akadályokkal találtam magam szemben. A számolgatás nem nagy ügy. Igazából nem is az a nehéz az egészben hogy van amit ehetek és van amit nem, mert elvben mindent ehetek limitált mennyiségben. Inkább az, hogy mindenféle orvosi ajánlás, általános okosság ellenére nekem kell kitapasztalnom mi az ami még belefér és mi az ami egyáltalán nem. Az, hogy kenyérből csak minimálist ehetek, közel sem visel meg annyira mint régen, hipp-hopp hozzászoktam. A tészta kicsit nehezebb, mert néha nagyon megkívánom, de mivel csak minimális mennyiséget ehetek belőle, így nem nagyon éri meg felvenni a menüre. 

Ami a nagyobb meglepetést okozta azok a gyümölcsök. Persze tudja az ember hogy azokban is van cukor, és bele is számolja az adott étkezés szénhidrát keretébe, de ez kevés. Esetemben valamiért a narancs teljesen kiakasztja a cukormérőt. Ugyanígy az alma, és a banán is. Utóbbiból már bekalibráltam, hogy azért egy felet megehetek a reggelihez. Gyümölcslevekre gondolni sem merek, pedig literszám tudnám inni őket. Összességében azért tanulságos nézni ezeket a cukortartalmakat, az ember tényleg nem gondolná mennyire cukrosak is tudnak lenni a gyümölcsök, és bátran tolja őket diéta címszóval...

A hét másik nagy felfedezése az innivalókhoz kapcsolódik. Annyira, de annyira kívántam valami szörnyű savanyú szénsavas lónyálat. A diétás oktatáson azt mondták, hogy a diétás italok nyugodtan mehetnek, így gondoltam feladom az elveimet,- miszerint ha már lónyálat iszok akkor legyen rendes cukros mint valami ismeretlen édesítős- és vettem pár üveg nagyon savanyúnak látszó, nullkalóriás, nullcukros italt. Nem ittam belőlük sokat egyszerre, de nagyon hamar feltűnt, hogy ha csak egy pohárral lecsúszik az ebéd mellé, akkor ehettem én akár salátát salátával, akkor is magas értéket mutatott a vércukormérő. Először persze hitetlenkedtem, annyira logikátlan volt az egész, hiszen megnéztem a címkét, nincs is benne cukor, mégis mi történhetett? Nem hagyott nyugodni a dolog, elkezdtem utánaolvasni az édesítőknek, és a diétás italok vércukorra gyakorolt hatásának. 

Amit találtam az teljesen ledöbbentett. Azt mondjuk mindig is éreztem, hogy az aszpartám nem egy egészséges dolog, de mint megtudtam, akik éveken keresztül aszpartámos italokat fogyasztottak, azok többet híztak, mint akik sima cukros üdítőt választottak ebéd mellé. (Mondjuk ebben nem tudom mennyire van benne az, hogy ők valószínűleg hátradőltek és nyugodtabban ettek többet ...) Kiderült az is, hogy a hosszú éveken át diétás üdítőket ivók között is megnő az esélye a 2. típusú cukorbetegség kialakulásának. Úgy általában a nullakalóriás italokról pedig azt tudtam meg, hogy ugyan cukor tényleg nincs bennük, vannak viszont cukoralkoholok (minden ami -ol-ra végződik), elvégre valamitől édesek, és ezek éppen úgy megemelik a vércukrot mint cukortartalmú társaik. Ezzel meg is oldódott a rejtély, a lónyálakat eltávolítottam a lakásból, és lőn, azóta nincsenek ismeretlen eredetű magas vércukor értékeim. 

A dolog több szinten is durva. Egyrészt, hogy ezeket az italokat cukormentesként árulják, mintegy azt sugallva, hogy ezt büntetlenül ihatod. Ok, végülis ez a marketingesek dolga. Viszont mikor meséltem a dokinak és a dietetikusnak, egyikük sem hallott még a dologról, és néztek rám csodálkozó kerek szemekkel hogy téééényleeeeeg? A dietetikus becsületére legyen mondva azonnal jegyzetelte amit mondtam, elvégre ő tanácsolta azt minden betegének eddig hogy nyugodtan igyák a diétás kólát... de hogy ezt tőlem kelljen megtudnia, nekem azért egy kicsit meredek. 

No de hogy a múlt hét eseményeivel is haladjak, volt egy látogatásom a dokimnál, ahol pont a vércukor eredményeket akartuk megbeszélni. Vittem neki a kis táblázatomat a pontosan kiszámolt és megevett szénhidrát mennyiségekről és a vércukor értékekről. Először is elájult tőle, hogy mennyire precíz, majd megállapította, hogy igazából nem lehet megállapítani semmit. Merthogy olyan határeset a dolog, hogy kell-e gyógyszer, vagy elég a diéta. Végül abban egyeztünk meg, hogy következő héten elküldöm neki faxon a táblázatot az újabb adatokkal, és akkor majd kitaláljuk. Ezt külön értékeltem, hogy nem kel ezért külön időpontot kérnem, odamásznom, stb. Szeretem mikor ilyen ésszerű a rendszer. Amúgy a vizit a szokásos rendben zajlott: vérnyomás, vizelet, has-mérés, szívhang detektálás. Mindent rendben talált, bár a kislány szívverését kb. lehetetlen volt elkapni, annyira rugdalózott, hogy folyton eltalálta a készüléket, csak úgy zengett a kis vizsgáló. Volt egy olyan érzésem hogy igazából a doki csak rámondta, hogy ok, olyan alapon, hogy aki ennyire rúg az csak rendben lehet :D

Délután aztán az igazi ultrahangon meggyőződhettünk róla hogy szerencsére még mindig minden rendben. A diéta ellenére rengeteget nőttek a kisnyulak, fejenként másfél kilósak, és ficánkolnak, mintha csak éreznék, hogy nemsokára kicsit szűkös lesz odabent. Ha jól számolom akkor kilóban kb most vagyunk ott mint egy átlagos egybabás terhes nő a 3. harmad végén, mi lesz még itt? Akárhogy is, én nem szörnyülködök a hasam méretén, mert nekem a legfontosabb hogy minél tovább nőjenek és bent maradjanak. Ha ehhez gigabálna hasat kell növesztenem, és azt cipelnem, hát rajtam ne múljon. :)

Sziebi

január 24.

Elegem van. Megint beteg mindenki. Timi és Ákos taknyos a kicsi köhög is, én meg megint "arcos" vagyok. Ha minden jól megy holnap reggel a FOG klinikán startolok Krasznainál. Remélem megjárom mire embre elindul dolgozni. Ma délután viszem a gyerekeket dokihoz. Szerencsére sógor el tud vinni így nem kell a városba bumliznom BKV-val. ÁÁÁÁÁ

január 30.

Tegnap okmányirodában voltunk, így családilag: Embre, Én,Timi, Ákos. Nekem és a két kölöknek csináltattunk személyit. 9óra 15-re volt időpontunk, kellett a két gyerek születési anyakönyvi kivonata,  és lakcímkártyája, meg az én útlevelem, lakcímkártyám.9  45-kor már kifelé jöttünk, szóval nagyon flottul ment minden. Mondjuk kellett két szülő,de nem az ügyintézéshez,hanem míg én az egyikkel elvonultam fényképeszkedni, addig az apjuk felügyelt a másikra ez Ákos esetében etetést jelentett, akkor kellett neki ennie pont mikor ott voltunk. Kis nehézséget csak az jelentett, hogy Ákos végig kalimpált, míg nyugton kellett volna maradnia, de azért csak sikerült a végén a képet megcsinálni.
Természetesen mindenki, aki élt és mozgott csodájára járt az én két gyönyerő magzatomnak :)Komolyan aki elment mellettünk ha egy mosolyra is de megállt picit.
Timi és a bébiétel:
Már mikor Leolibtól elhoztam és betettem a szekrénybe őket akkor kiszúrta a két üveget.
- Anya mi aaazs?
- Bébiétel.
- Kinek?
- Ákosnak.
- Milyeneeek?
- Egy szilvás és egy cukkinis.
- Imááádom a bébételt (így bébétel!), a sídásat, csukkínosat, imádom. Én fogom megenni!
- Jó.
Ma mikor kivettem a szekrényből a reggelire szánt halkonzervet, megint meglátta és szólt,hogy akkor ebédre megeszi. Mondom oké. Ebédnél kitettem neki egy tálkába, megmelegítettem a cukkinisat (a szilvásat már elpusztította a múlt héten).
- Tessék kicsim, akkor egyél.
- Kösönöm, anya naaadon sejetem ezt. (még bele sem szagolt)
Közben én ettem a magamét, babfőzi,s ült kolbásszal (tiszta ápdét:)Nézem nem nagyon halad Timi az evéssel.
- Mi van kicsim? Nem szereted?
- De sejetem.- eszik tovább, bár csak nyalogatja.

- De odaadom Ákosnak, én inkább babot esek, hagy jegyen neki csukkíni.
Hát így járt Timi a bébétellel, de majd megzabáltam olyan csuki volt ahogy előadta nagylelkűen.

február 1.

ÁÁÁÁÁÁh!Megint heroine voltam! Vagy ezt csak könyvek hősnőire mondjuk?(Mikkamakka, hm?). 40 perces teljes test átmozgatásból 30 megvolt, csak a gumiszalagos részt hagytam, ki mivel anélkül nehéz megcsinálni azokat a gyakorlatokat. Közben a testem különféle jelzéseket küldött az agyamnak, hogy kapjon má' észbe hát sportol vazze, noooormális? Erre gimi óta nem volt példa. Komolyan miközben hallgatom RR-t, hogy visít (nehagydabba, naméééég, keményvagy) arra gondolok,hogy jövök és leírom ide, ma is megvolt!!!!Ez tartja bennem a lelket mikor már a belemet szolidan a szőnyegre lógatom.

Ákos betolt 120 ml répa-krumplit így elsőre (nem szarozott kanalanként:) majd szunyált másfél órát, amire nem nagyon volt példa mostanában így napközben. Timi hozta a formáját, kicsit leverem magam a földre, kicsit visítozok, mint egy kismalac, de csak lájtosban nyomta, mert apaisten itthon volt és a durvábbakat nekem tartogatja.

Új telóm van, csak az a gond,hogy kicsit okosabb, mint én. Sajnáltam, hogy a régi már szarozott, recsegett, ropogott, nem mutatta Leolib számát pl., mer nem volt kedve, meg néha le is fagyott egy pöppet (egy-másfél órát:)
Mindenesetre kíváncsi vagyok mennyi idő alatt fejlődik fel az agyam a telefonhoz :D

február 5.

Elmentem a bölcsibe két gyerekkel, egyik rajtam, másik sétál, ebédet befizetni. DE ugye ha már kimozdulok, akkor először hentes, aztán turi, aztán posta, aztán a bölcsi. Okés a buszmegállóban kezdésnek kifogtam egy idősebb hapsit, aki az oktatásügyben folyó színvonalalatti intézkedésekről magyarázott nagy vehemenciával,hogyaszondja:Nincs elég iskolai óvodai férőhely, csak a rendelkezés hogy háromévtől,meg hat évtől(vagy hét?) ovi,s uli kötelező! Miért nem számoltak előre, hisz ezt ki lehet kalkulálni, hogyha 2010-be xezer gyerek született, akkor három, hat év múlva ezek mennek oviba suliba és a többi és a többi…

De engem mindig megtalálnak az ilyenek, akik az utcán szednek fel beszélgetőtársat maguknak. A nyáron is egy néni a vilimegállóban nézett ki magának és megdicsért, hogy milyen jól teszem, hogy ilyen fiatalon (oh és télleg:) szülök, mert hogy ők későn kaptak észbe és elsorolta hogy milyen vizsgálatokon ment át, és hogy a férjét akkoriban nem is vizsgálták meg (olyan nyolcvan körül volt a néni) aztán átcsapott receptmegosztásba :) Ákos hathetes korában összefutottam vele a Bosnyákon és megismert és gratulált :) Aranyos volt.
Aztán volt egy másik néni, aki szintén a villamoson elegyedett velem beszédbe, szeptember 26-án volt erre emlékszem és szintén elmesélte az életét Ától-Zettig és a végén megkérdezte mikor szülök,mondtam neki vasárnapra vagyok kiírva és minden jót kívánt és hogy milyen jó, hogy ilyen mozgékony vagyok, régen már nem mehetett ki az utcára ekkora terhességgel stb., stb.
Szóval bölcsi! Befizettem és kérdezősködtem ovi ügyben is. Mint megtudtam mi nem a bölcsivel szemközti ovihoz tartozunk (picsába) hanem egy másikba, ami így szigorúan kívülről nem tetszik, mert betonos udvara van picike homokozóval semmi zöld területtel. Átmentem azért a szembeni oviban kérdezősködni, mint megtudtam nem lehetetlen bekerülni, de az körzeteseket veszik fel első körben, ofkorsz, de ha lesz hely figyelembe veszik hogy a szemközti bölcsibe járt a kislány és az öccsét is oda fogom íratni (ez már fix, mert ha kétévesen adom be akkor megint a Timi gondozónői viszik a csecsemő-tipegő csopit és szeretem őket).
Most kinéztem melyik oviban, mikor lesz nyílt nap, és elmegyek megnézem őket belülről is, mert eddig csak az udvart láttam és egy csomó gyereket egymás hegyén-hátán rohangáltak ordítottak, sikítoztak mint a vesztés olyanok voltak :D Ez már nem a kisbölcsisek világa, ez már sokkal keményebb és vadabb! De majd a játszón kiképzik a kölkök Timit a nyáron, remélem:)

Békapofa

Régebben én tényleg azt hittem, hogy az ún. fészekrakó ösztön az valami olyasmi lehet, mint amikor a menyasszonyok rákattannak arra, hogy milyen legyen a szalvéta színe, menjen a csokorhoz, és hogy időben le legyen szervezve a virág, a zenekar, meg a kiskutyafüle. Szóval azt gondoltam, hogy ez is valami úri huncutság, és amennyire az előbbi őrület nekem teljesen kimaradt, mert nem izgattak az esküvő ilyen szintű részletei, azt gondoltam ezúttal is megúszom, és majd hideg fejjel, jól átgondoltan fogok mindent beszerezni, elrendezni. Aha, persze. A fészekrakás több fronton, alattomosan támad. 

Először is persze írtam listát, hogy mi az, ami mindenképpen kelleni fog, gyönyörű excel táblába rendeztem, mindegyikhez elkezdtem kinézegetni hol mennyibe kerül, összehasonlítottam, mérlegeltem. Szerencsére a mormonok földjén, a csillió gyerek államában a használt dolgok piaca nagyon nagy, így érdemes ott kezdeni a keresést. Kivéve, ha az ember olajmágnás. Szóval napi többszáz hirdetés átböngészése, még jó hogy van rá időm. Kb. egy hét alatt kialakul az emberben egy kép, hogy miért mennyit lehet elkérni, mennyibe kerül újonnan, mi az az ár, ami irreális, mi az ami nagyon megéri. Ez jó, mert így pl. nem dől be annak, ha egy babahintát 70 dollárért kínálnak, hiszen annyiért újonnan is kapni, ugyanígy nem veszi meg felindulásból az akciós kiskádat huszonötért, mikor nyilvánvaló hogy használtan tíz dollárért már olyat kap hogy megszólal. 

Ugyanennyi idő alatt rá lehet jönni arra is, hogy bár csudajó lenne használtan ágyat venni, de sokra nem megyünk vele, ha nem tudjuk elhozni, mert nem fér be az autónkba. Jól elmennek így a napok, és a tehetetlenség csak gyűlik az emberben, még mindig nincs kiságya a gyerekeknek, hát milyen szülők vagyunk mi, jajmilesz ha holnap megszületnek. Nincs ami megálljt parancsolna ezeknek a gondolatoknak, a lista a hiányzó cuccokkal, tennivalókkal egyre csak nő, az idő meg amit ezekre lehet szánni ezzel párhuzamosan egyre csak csökken. És csak feszít és feszít az Ösztön, és eljut egy olyan pontra ahol már a férjnek kell közbelépni. Ez nálunk most hétvégén történt meg. Átgondoltuk mi az amit valószínűleg nem fogunk kapni használtan, meg mi az amit nem akarunk használtan megvenni, és leültünk a net elé megrendelni egy csomó dolgot. Azóta köszönöm jól vagyok, izgatottan várom a postást meg a különböző csomagkihordó szolgálatok embereit.  

A másik dolog, amire csak nemrég jöttem rá, de határozottan a fészekrakás egy eltorzult megnyilvánulása, az a sütés. Alapvetően nem vagyok egy nagy sütögetős ember, túl macerásnak találtam mindig is, ellentétben a főzéssel, ami ahhoz képest nem egy nagy cucc, hiszen még csak méregetni sem kell. Mostanában viszont ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy süssek. Először sütit karácsonyra. Az lenyugtatott egy darabig, aztán beférkőzött a gondolataimba az, hogy pogácsa. Egy anyukának pogácsát tudnia KELL sütni, olyan nincs, hogy nem. Mert mit pakolok majd a batyuba ha elindulnak világot látni. Szóval nekem meg KELL tanulnom sütni pogácsát sütni. Még jó hogy időben eszembe jutott, van időm kísérletezni. A krumplis pogácsa elsőre sikerült. Nem baj, akkor bonyolítsuk, legyen túrós-sajtos. Az is jó. Akkor pogácsa már lesz. De ezek a szegény gyerekek sosem fogják megtudni milyen az amikor túrós batyut eszik az ember tízóraira, muszáj kipróbálnom tudok-e csinálni. Úgy tűnik tudok. Nem tudom mi lesz a következő projekt. Viszont most legalább visszatart az hogy nem ehetek ezekből sokat. Sebaj, majd megetetem a barátainkat. 

A takarítást, rendrakást már nem is mondom, mert az valamennyire normális (?). Folyamatosan kattog az agyam, hogy mi mindent kell még elintézni mielőtt a kisnyulak megérkeznek. A rossz csak az, hogy ezek nagyrésze olyan, amit sajnos egyedül nem tudok megcsinálni, így ha akarja, ha nem, Gombira is kihat az én fészekrakó agymenésem. Szerencsére ő meg előre tervezős fajta, így könnyű meggyőzni arról, hogy miért is KELL ennek vagy annak meglennie minél hamarabb. Most már csak pár nyugis  hét kellene, hogy mindennel készen legyünk. 

Sziebi