... amit néha orkán erejűnek, néha meg csak egy gyenge kis fuvallatnak érzek. De valami tagadhatatlanul elkezdődött.

Az előző bejegyzésem óta 4 alkalommal találkoztunk a pszichológussal. Beszélgettünk, figyelte a csajokat meg engem, sok mindenre rávilágított, de valahogy mégsem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Azt mondta, egyszercsak valami megkönnyebbülés-félét meg gyökeres változást kellene észlelnem, de én a közelében sem voltam semmi ilyesminek. 

A hatodik látogatás után meg is beszéltük, hogy ez így nem fasza, ennyi idő alatt általában már történni szokott valami, mi meg oké, hogy haladunk valamerre, de még nagyon nem értünk oda, ahova szeretnénk. Megegyeztünk, hogy még max. kétszer találkozunk ilyen gyerekes verzióban, utána át kéne váltani egyéni terápiára, hátha úgy tovább jutunk. Aznap nagyon el voltam keseredve, a lányok különösen sokat sírtak, én meg különösen rosszul viseltem, este 6-kor már a kanapét csapkodtam és vinnyogtam én is, hogy nembíííírom, nembííírom. Fektetés után előadtam a sirámaimat a Banyáknak, hogy ez nem lehet igaz, hogy nem lesz jobb, hogy semmi sem segít és én öt perc múlva tényleg meg fogok kattanni. Többen azt javasolták, hogy lépjek le pár napra, hogy feltöltsem a türelem-készletemet, én meg ellenkeztem, hogy egyrészt ez kivitelezhetetlen, másrészt meg TUDOM, hogy nem ez a megoldás, és tudom, hogy ha három nap múlva visszajönnék, két óra sírás után ugyanúgy kiakadnék, és nem tűzoltani kell, hanem a problémát megoldani. Az általános vélemény az volt, hogy el kell fogadnom, hogy az én gyerekeim ilyenek és ne küzdjek ellene, mert csak kudarcot fogok vallani, és még mélyebbre süllyedek. Ez ellen is tiltakoztam, mondván, hogy én ezt nem tudom elfogadni, mivel ILYEN GYEREK NINCS ÉS KÉSZ, aki akkor is üvölt, ha semmi baja. És hogy érzem, hogy van valami a háttérben, és rá fogok jönni, hogy mi az. Elmondtam, hogy továbbra is biztos vagyok benne, hogy a sírás náluk nem más, csak egy rossz szokás, és hogy egész egyszerűen "játszanak" velem a sírással.

Erre jött Békapofa kollegina, akit hálám örökké üldözni fog. Aszondja akkor viszont az a megoldás, hogy ne hagyd manipulálni magad. Mondom köszi, hát éppen ezért jár hozzánk a pszichológus süsd meg, mert valamiért mégiscsak manipulálható vagyok. Erre elkezdett elmélkedni, hogy hmmm, nem is tudom, talán attól félsz, hogy valami visszafordíthatatlan történik, ha nem reagálsz? Ezt olvasva egy kicsit megállt a szívverésem, nyeltem egyet, kimentem elszívni egy cigit, majd visszatérve közöltem a férjemmel, hogy azt hiszem, megvan a megoldás és félórás zokogásban törtem ki.

Egyszercsak összeállt a kép, leesett a tantusz, egy csapásra megértettem, hogy merre és miért arra akart vinni a pszichológus és hogy milyen megkönnyebbülés-érzésről beszélt. Hát persze.

Említettem múltkor a családi sötét foltokat. Egy közeli hozzátartozómat, aki már nem él, de akivel nagyon meghatározó volt a kapcsolatom, nem is tudtam, hogy mennyire és nem feltétlenül pozitív értelemben. A pszichológus is folyton ezen lovagolt, hogy akárhogy is nézzük, bármit mondok a lányokkal, a sírásukkal és az ezzel kapcsolatos érzéseimmel kapcsolatban, az hátborzongatóan összecseng azzal, amit erről a közeli hozzátartozómról, a vele való kapcsolatomról és az ezzel kapcsolatos érzelmeimről mondtam. És rájöttem, hogy igen, pontosan ettől féltem tudat alatt, hogy ha nem reagálok, vagy rosszul reagálok, valami visszafordíthatatlan történik. Mert ez már megtörtént velem egyszer, hogy akárhogy is reagáltam, vagy nem reagáltam egy szeretett, de lelkileg beteg, követelőző, érzelmileg zsaroló ember megnyilvánulásaira, megtörtént a visszafordíthatatlan. És ahogy ezt azonosítottam, megértettem, hogy miért nem tudtam leszarni a sírást még akkor sem, mikor tudtam, hogy ez vegytiszta hiszti, egyúttal le is szakadt a kő a szívemről, hiszen a lányaimmal való kapcsolatom egy teljesen másik helyzet, itt nincs mitől tartanom. 

Elmondtam ezt a férjemnek, aki elsőre azt válaszolta, hogy nem is igaz, hogy nem tudom leszarni a sírást, mert altatásnál meg éjszaka simán ignorálom. Mondom igen, és akkor abba is hagyják! 

Itt vetném közbe, hogy a másik vonal, amin a pszichológus elindult, az az alvás-altatás. Többször is szemtanúja volt és nem győzött csodálkozni, hogy a lányok így elalszanak, és alszanak, azt mondta, ez hatalmas dolog és hogy az alapvető biztonságérzetükkel biztosan nem lehet gond (vagyis a belém vetett bizalmuk megvan), mert különben nem tudnának így elaludni és aludni. Egyikünk sem értette, hogy az altatás-alvás terén hogy lehetek ilyen magabiztos, a mindennapi tevékenységek során meg ilyen bizonytalan, és hogy hogy lehetne azt elérni, hogy az alvás terén tanúsított magabiztosságot átvigyük az ébrenléti időszakokra is.

Szóval arra is rájöttem, hogy az alvás nálunk azért működik, mert onnantól, hogy egyszer (véletlenül vagy nem, ez most már mindegy) átaludták az éjszakát, illetve az első olyan alkalom után, hogy elaludtak napközben egyedül, tudtam, hogy meg tudják csinálni és kész. Tudtam, hogy fáradtak, és ha fáradtak, akkor aludni fognak és nem is idegeskedtem ezen. Így ez nálunk példásan működik. Sírás nélküli napunk (sőt óránk) viszont még soha nem volt, így ezen a téren nem tudott kialakulni ez a fajta nyugalom.

Másnap reggel már azt is láthattam, hogy hogy oldódik meg a probléma pusztán attól, hogy rájöttünk a forrására. Az én érzelmi kisugárzásom változott meg, és persze másként is kezeltem őket, hirtelen elkezdtem kívülről látni a helyzetet, képes voltam nyugodtan viselkedni és egyszer sem borultam ki. Ez több mint két hete volt. Az első napon még ugyanannyiszor elkezdtek sírni, mint egyébként, de mindannyiszor abba is hagyták, nem fajult el a dolog. A második napon szinte már nem is sírtak, csak ha fáradtak vagy éhesek voltak, vagy valami nem sikerült nekik. Mintha kicserélték volna őket és engem is. Ez így ment négy napig, majd jött a bébiszitter. Akkor mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták, ordítottak naphosszat. Meg voltam győződve, hogy azért, mert azt hitték, hogy kedvenc társalkodónőjüknél be lehet próbálkozni, hátha visszatér a régi rendszer. Két nap múlva megint jobb lett és elmúlt az extrém sírás. Aztán jött a húsvéti hétvége vidéken a férjem szüleinél, ami egy kisebb katasztrófával ért fel. Senkit, de senkit nem engedtek a közelükbe két napig (persze rajtunk kívül), de már akkor sikítva üvöltöttek, ha csak rájuk nézett valaki. Folyamatosan ott gubbasztottam mellettük, mert a kályhával fűtött kicsi lakásban ezernyi életveszély leselkedett rájuk. Pedig tudtam, hogy ez olaj a tűzre, és a legjobb lenne kicsit magukra hagyni őket, hogy ne legyen közönség a hisztihez, de ezt ott és akkor nem tudtam megtenni. Két nap múlva kissé feloldódtak, de akkor sem volt az igazi. Mikor hazajöttünk, megint két nap visszaesés következett, mára ismét azt mondhatom, hogy javulóban van a helyzet. Hétvégén ismét utazunk, kíváncsi vagyok, ez hogy csapódik le.

Szóval sírás-ügyben most itt tartunk. Ezen a héten kihagytuk a pszichológussal való találkozást is, csak a jövő héten jön újra, hogy lássuk, merre tendálunk és milyen további lépésekre van szükség.

Foguk még mindig nem nőtt :) A mozgásfejlődésben viszont hatalmas előrelépések történtek, főleg az eddigi nagy semmihez képest. A legutóbbi bejegyzésem idején még a forgáson kívül szinte semmit nem csináltak, röviddel azután viszont elkezdtek kutyázni, mára meg oda jutottunk, hogy J teljesen szabályosan kúszik, C pedig mászni próbál, ez még nem szabályos, de villámgyorsan halad előre. Mindketten tudnak ülni egyenes háttal 5-10 percig, sőt, C éppen ma teljesen egyedül fel is ült, J-nek ez még csak 3/4-ig megy, de nincs kétségem, hogy hamarosan ő is csatlakozik az önállóan felülők klubjához. Elkezdtek dumálni is, édes-kedves, szívet melengető hangon megy a dádádá, vávává, ápppáppá, ábábbá, lállálá. Egymással is elkezdtek kommunikálni, sokszor egymásra mosolyognak, egymáshoz "szólnak", válaszolnak és olyan is volt már, hogy egymáson nevettek, pontosabban C rötyögött azon csukladozva, ahogy J a kezében lóbál egy kiscipőt. És persze elszedik egymás kezéből a játékot és kiveszik egymás szájából a cumit. Az anya- és apakultusz a tetőfokára hágott, képesek visítva kúszva átszelni az egész lakást, megkeresni minket a fürdőszobában, konyhában és a lábunkba csimpaszkodva vinnyogni, hogy foglalkozzunk már velük. Szomorúan vettem tudomásul, hogy hiába a kúszás, sírás kíséri azt is, na talán majd ha két lábra állnak :D 

Az optimizmusom eléggé törékeny, de legalább eddig töretlen.

Leolib

Nagyon rendesek a kórházban az orvosok és az adminisztrátorok. Mindig igyekeznek úgy előírni vagy szervezni a vizsgálatokat, hogy minél kevesebbszer kelljen bemennem. Feltételezik, hogy van jobb dolgom is mint az amúgy nagyon kényelmes várókban illetve vizsgálókban üldögélni. Ennek ellenére a múlt héten nagyon összejöttek a dolgok. Találkozónk volt a gyerekek jövendőbeli orvosával, volt egy ultrahang időpontom, egy NST-m, és a szokásos heti randim az orvosommal. Mindez 2 napba sűrítve.

A gyerekorvos kiválasztásához először is megnéztem a gyerekkórház honlapját. Találtam vagy száz orvost, amivel nem nagyon voltam előbbre, mert egy lecsupaszított CV, vagy egy telefonszám alapján viszonylag nehéz belőni, hogy mégis mennyire jó a szakmában az illető. Plusz még ott van az X faktor is, amit még egy ismerős által ajánlott orvosnál is nehéz belőni: mennyire leszünk szimpatikusak egymásnak? Mint megtudtam, jogunk van több dokitól is un. szülés előtti időpontot kérni, ami pont arra való, hogy felmérjük mennyire vagyunk egy hullámhosszon az illetővel. Én első körben megkérdeztem a mentoromat kit ajánl, mert jó lenne valaki, aki már látott ikreket közelről. Ő ajánlott valakit, de róla hamar kiderült, hogy már lezárta a praxisát, nem fogad új betegeket. Nem estünk kétségbe, egyszerűen megkérdeztem a dokimat, hogy kit ajánl jó szívvel. Azonnal mondott is valakit, akihez ő hordja a fiát. Szerencsére nagyon hamar kaptunk hozzá időpontot. 

Dr. M. egy idősebb doktornő, nagyon sok év tapasztalattal. Első pillanatra kicsit katonásnak tűnt, de az az igazság, hogy nekünk tetszett az  hogy mennyire összeszedett.  Mi is egy listával mentünk oda a kérdéseinkkel, és láthatóan neki is megvolt a saját kis kérdőíve. Tetszett, hogy fontos dolgokra kérdezett rá, és kb. 5 perc alatt kiderült, hogy ugyanazok a dolgok fontosak neki, mint nekünk (nemdohányzó szülők, gyerek biztonsága) Teljesen egy hullámhosszon voltunk oltásügyben is, ami szerintem egy gyerekorvos-szülő kapcsolatban nagyon fontos. A hivatalos, egészséget érintő témákon kívül volt egy kis ismerkedés is, ki fia borjai vagyunk, mit dolgozunk, otthon maradok-e a gyerekekkel. Teljesen egyenrangú partnerként kezelt minket.  Mondta is, hogy mindent meg fog velünk beszélni, és meg fogja hallgatni a véleményünket, mert szerinte az egy dolog hogy ő az orvos, de mi látjuk a gyerekeket többet, mi jobban tudjuk, ha valami nem klappol. Viszont kétségem sincs afelől, hogy ha valami életbevágóan fontos döntést kell meghozni, akkor nem fog köntörfalazni, elég tökös lesz ahhoz, hogy megtegye amit meg kell tenni. És ha ez nem lenne elég, heti 5 napot rendel, és vannak hetek mikor ő az ügyeletes a koraszülött osztályon is, szóval elég aktív. Adott számot amit lehet hívni ha kérdésünk van, és a héten egy napot este IS bent van. Szóval összességében eddig nagyon meg vagyunk vele elégedve, remélem ez így is marad. Bár igazából a legjobb az lenne, ha a kötelező viziteken kívül nem igazán találkoznánk vele. 

A gyerekorvosos vizit után egyenesen mehettünk is egy emelettel feljebb, a következő aktuális (lehet hogy utolsó?) ultrahangra. Nem tudom miért, de egyre fárasztóbb a dolog ahogy haladunk előre az időben, pedig ugye elvben csak feküdnöm kell és élvezni a mozizást. No de a lényeg, hogy ezúttal is minden rendben volt, megint szépen nőttek a kisnyulak. A kisnyúl 2100 gramm, B kisnyúl  2300 gramm, tankönyvi szívveréssel és olyan mozgáskultúrával, hogy minél nehezebb legyen őket megkukkolni. Azért ha belegondolok, ez már majdnem 4.5 kilónyi gyerek, nem tudom miért csodálkozom rá minden nap hogy milyen baromi nehéz a hasam. Viszont ez a vizit is tartogatott meglepetést, sikerült ugyanis kapnunk egy 3D-s képet a kisfiunk arcáról. Huh, hát az döbbenetes élmény volt, napokig hordoztam magamnál a kinyomtatott UH képet, és tanulmányoztam a vonásait, és minél tovább néztem annál szerelmesebb lettem. :) A kislány sajnos még mindig szégyenlős, akárhogy is piszkálta a szonográfus, nem mutatta meg magát. Cserébe viszont befordult megint fejjel lefelé, most már nagyon drukkolunk, hogy úgy is maradjon. 

Másnap vicces módon ugyanide kellett visszamennünk NST (CTG)-re. Az ember már úgy érzi hogy szinte hazajár, főleg mert már a nevemet sem kérdezik meg. Sőt, múltkor az egyik recepciós csaj elkapott a folyosón hogy megkérdezze, hogy vagyok, kellett úgy 2 másodperc mire rájöttem hogy ki is az. Szóval az NST-k egy külön szobában zajlanak, de ugyanott ahol ahol az ultrahangos vizsgálatokat is csinálják. Az ember elhelyezkedik egy hatalmas, kényelmes fotelben, és tűri ahogy a nővérke próbálja megtalálni a babák szívhangját. Miután megvan, már csak várni kell, hogy produkálják-e az elvárt szívfrekvencia növekedést. Közben ha az ember kér akkor kaphat vizet, narancslevet vagy áfonyalevet. Én eddig csak a narancslevet kóstoltam, az annyira jó, hogy azóta mindig kérek. A nővérek egyébként is nagyon kedvesek, mindig elbeszélgetnek az emberrel, és már a 2. alkalommal a nevükön szólították a babákat is. Biztos ami biztos ilyenkor mindig megnézik a magzatvíz mennyiségét is, az csak egy villámultrahang, és már mehetünk is utunkra, ami általában a heti orvosi vizitre vezet.

Érdekes látni, ahogy a dokim hétről-hétre egyre jobban megkönnyebbül, hogy még egyben lát, és minden eredményem jó. Eleinte még éreztem, akkor is ha nem mondta, hogy úgy érzi ő is, ebből még akármi lehet, elsülhet jól is és rosszul is a dolog. Most látom rajta hogy kezd egyre nyugodtabb lenni ezügyben, ha lehet még oldottabbak a beszélgetéseink. Még mindig imádom hogy bármit lehet tőle kérdezni, mindenre türelmesen válaszol. Minden alkalommal megnézi ő is a babák szívhangját, megméri a hasamat. És az utóbbi időben mindig megjegyzi hogy milyen jól nézek ki :D Nem tudom tanítják-e itt az orvosin hogy ez milyen jót tesz a kismamák lelkivilágának, ha igen, szerintem ebből ő jelesre vizsgázott. :)

Sziebi

Ha belegondolok, igazából nagyon jó dolgom van. Így, hogy nem kell bejárnom dolgozni, elvben tudok egy kicsit előre pihenni, már ha egyáltalán lehet ilyet csinálni. És mégis valahogy egyre fáradtabbnak érzem magam, esténként úgy dőlök be az ágyba, mint aki téglát pakolt egész nap. Aztán néha meg ránézek a naptáramra, és minden értelmet nyer,  mert így, hogy elvben mindenre van időm, kiderül, hogy gyakorlatilag tényleg nagyon elfoglalt vagyok itt a nagy pihenőidőmben. Mert, hogy is néz ki egy átlag napom?

Vegyünk egy olyan napot, amikor mondjuk nem kell mennem sehova. Az ilyen napok előtt általában voltam valahol, tehát ha végre van egy nap, amikor nem kell az órát néznem, akkor eleve addig alszom, ameddig jól esik. Ez első körben hajnali 4-ig tart, akkor egy kör a fürdőben, és visszafekszem kb. 8-ig. Akkor már fel kell kelnem cukrot mérni, és reggelizni. Ez általában annyira lefáraszt, hogy utána 2-3 órán keresztül csak nézek ki a fejemből, vagy ha nagyon nem bírom akkor visszafekszem és alszom 11-ig. Onnan délig már csak egy sóhajtásnyi idő van, ami úgy elmegy, hogy észre sem veszem. 

Ebéd után igyekszem valami hasznosat csinálni, lehúzni valamit az örök, Soha Véget Nem Érő Listáról. Telefonos ügyintézés, kideríteni ezt, azt, amazt, behajtogatni egy adag babaruhát, nagyon virgonc napokon sütni valami minimál-süteményt. Ezek mind nagyon energiaigényes és nehéz feladatok, amik annyit kivesznek belőlem, hogy ha nem alszom délután 1,5-2 órát, akkor gyakorlatilag használhatatlan vagyok a nap hátralévő részében. Mondjuk, ha a délelőttöt átaludtam akkor azért kibírom a délutáni szieszta nélkül. 

Szóval felébredek 5-6 körül, amikor is eszembe jut, hogy a csudába, főznöm kéne valamit másnapra. Ezzel párhuzamosan vacsoráznom is kell, hogy még épeszű időben tudjak cukrot mérni. A vacsorán és a főzés ügyén elrágódok legalább egy órát ha nem többet. És akkor ír Gombi, hogy nemsokára jön haza, amitől megtáltosodom, hogy ne akkor kelljen ezekkel szórakozni mikor itthon van. Így másfél óra alatt rendbe rakom a konyhát, odarakok valami kaját, és mire hazaér lóg a nyelvem. Fél 12 magasságában már nézem az órát, hogy mennyire ciki már hogy megint álmos vagyok, és ma sem csináltam semmi értelmeset. Amint lerakom a fejemet a párnára már alszom is. És másnap reggel indul elölről az egész.

A dolgot csak fokozza, ha valami dolgom van. Pl. ilyen orvos, olyan orvos, amolyan orvos. Fizikoterápiára most már csak hetente, kéthetente egyszer kell járnom. A terapeuta nagyon elégedett velem (nézzenek oda, még mindig milyen szépen jársz! = nem úgy mint egy pingvin), és én is magammal. Nem mondom, hogy semmi sem fáj, de ez elviselhető, ha meg kezd eldurvulni a dolog akkor mehetek terápiára, ami segít. Úszni sajnos már nem jutok el, egyszerűen nincs már rá energiám, az is kihívás hogy a napi teendőimet ellássam, képtelen lennék még pluszban mozogni is. Na ezt rossz volt leírni, de mindegy, most ez van. A dokimat hetente látogatom, ahol ugyan túl sok dolog nem történik a szokásos vérnyomásmérésen kívü, mint hogy beszélgetünk egy kicsit, megnézni a vércukoreredményeimet. Összességében azért megnyugtató hogy ilyen szorosan követi mi van velem.

A másik heti program az NST lett. Itt a babák szívhangját figyelik, felvesznek egy alapgörbét, és azt nézik, hogy időnként megemelkedik-e a szívverésük. Ez az átlagosan fél órás procedúra nekünk az első alkalommal másfél óra volt, mert ficánka kisasszony nem volt hajlandó produkálni amit kellett. Második alkalommal már nem egészen egy óra alatt végeztünk. Legutóbb pedig megvolt minden negyven perc alatt. Tudom, hogy tiszta röhejesen hangzik, de én ezek alatt a sima fotelban üldögélős tesztek alatt is úgy el tudok fáradni, hogy az nem igaz. Eleve, ha a babák ébren vannak, van hogy úgy felgyorsul a pulzusom mintha futnék, miközben a vérnyomásom még mindig kicsit alacsony. Minden ilyen orvosi vizit után úgy jövök haza mint máskor tíz óra meló és 2 zumba óra után. És általában kómába esek 2 órára a kanapén, csak és kizárólag a túlélés érdekében. 

Néha azt érzem hogy pofátlanul sokat pihenek. Nem csak a mennyiség miatt, hanem mert néha még ez sem tűnik elégnek. Az egyre nagyobb cipelnivaló mellett szerintem ebben szerepet játszik a diéta is, ahhoz hogy normális tartományban maradjon a cukrom nem ehetek közel sem annyit mint amennyi kéne ahhoz hogy pörögjek. Plusz segítene az is, ha rendes koffeines teát innék mint a terhesség előtt, de annak meg az a hátulütője, hogy akkor nem tudnék ilyen jókat aludni. Ugyanakkor egy percig sincs lelkiismeret furdalásom. Mikor pihenjek ha nem most?

Sziebi

És félsz már a szüléstől? Bárcsak annyi százdollárosom lenne ahányszor megkaptam ezt a kérdést az utóbbi időben! Csak nem igazán tudom mit kéne erre reagálnom. Nyilván az elvárt az lenne, hogy jaj igen, nagyon félek, hát fájni fog, meg rossz lesz, meg eleve kórház, és hát orvosok, meg vér és könnyek. Viszont akárhogy is erőltetem magam, nem megy ez az előre rettegés dolog, legalábbis egyelőre biztosan nem.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem tartok semmitől, de hogy kifejezetten félnék, az túlzás. Ennek a nagy lazaságnak nyilván az is az egyik oka*, hogy fogalmam sincs mi vár rám. Hiába olvastam el több száz szüléstörténetet, amiknek legalább a fele horrorisztikusnak tűnt. A fájdalom mértékére nem lehet felkészülni, nem lehet edzeni, szóval teljesen feleslegesnek tartom, hogy előre idegeskedjek rajta. Plusz van fájdalomcsillapítás is a világon. És ha jól sejtem, akkor amúgy sem az az X óra lesz az igazán nehéz, hanem ami azután jön, amikor már itt lesznek a kisnyulak, és nekem kell kitalálni hogyan gondoskodjak róluk, én leszek értük a felelős. A végső cél úgyis az, hogy normális, szeretnivaló, boldog emberek legyenek, nem az, hogy hogyan jöttek a világra. 

Az orvosommal most már hetente találkozunk, részben a cukor miatt, részben mert nagyon gyorsan pörög az a visszaszámláló. Minden alkalommal átbeszélünk pár, a szüléssel kapcsolatos dolgot. Olyan igazi lista jellegű szüléstervet nem készítünk, mert gyakorlatilag lehetetlen kiszámolni, hogy fog történni. Ez persze jó kontrollmániáshoz illően kicsit birizgálja az idegszálaimat, de úgy fogom fel, hogy úgy is lehetek ura a helyzetnek, ha elfogadom, hogy eldöntöm, most nem én vagyok ura a helyzetnek. Az embernek lehetnek elképzelései, de minél részletesebbek, és minél jobban ragaszkodik hozzájuk, annál nagyobb eséllyel fog pofára esni, és csalódni. Nekem egyelőre bőven elég az, hogy tudom mik a lehetőségeim, és bizonyos esetekben a jogaim. 

Egyelőre úgy néz ki a dolog, hogy ha legalább az A baba fejjel lefele van, és amúgy MINDEN rendben, akkor megpróbálkozhatunk a klasszikus szüléssel. Nyilván a legkisebb felmerülő probléma esetén azonnal császár, és ez így is van rendben. Éppen ezért bármennyire is nagy félelmem volt az epidurál, azt alapból be fogják kötni, mert ha neadjisten félremegy valami, és AZONNAL vágni kell, akkor nem lesz idő azzal szórakozni, és altatni kell, ami rosszabb nekem is meg a babáknak is. (A gerincbe tűnél már csak a torokba cső a rosszabb, még a gondolata is, brrr...hamar meggyőztek) Így viszont hogy alapból be lesz kötve, azt mondom, hogy annyi erővel akár nyomhatnak bele fájdalomcsillapítót is, ha nem muszáj akkor nem kell szenvedni. Ehhez kapcsolódóan viszont nyomatékosan kijelentettem az orvosnak, hogy tanuló NEM nyúlhat a gerincemhez. Nézhet, jegyzetelhet, felőlem videózhat is, de tűvel a kezében a közelembe nem jöhet. Biztosítottak róla hogy ezt amúgy sem szokás, de azért én még Gombival is lebeszéltem, hogy erre nagyon figyeljen. Merthogy a másik amihez viszont ragaszkodom, hogy ő ott legyen és képviselje az érdekeimet. (Kivéve, ha úgy érzi, hogy nem bírja, akkor kimehet, nem fogok megsértődni.)

És azt hiszem kb. ebben ki is merül azoknak a dolgoknak a listája, amihez ragaszkodom. Az összes többi dolog olyan, hogy igazából orvosi döntés, én nem tudnék akkor sem dönteni benne ha a saját alvégemnél állnék az adott szituációban. Hiába olvastam el mindent, amit lehetett a gátvédelemtől a sürgősségi császárig, nem én fogom meghozni a döntéseket, mert nem az én feladatom. Cserébe viszont elvárom, hogy tájékoztassanak mindenről amit velem történik, már amennyire a szituáció engedi. 

Gondolom az kiderült az eddigiek alapján, hogy maximálisan megbízom az orvosomban.

Úgy érzem másképp egyszerűen nem állhatok neki a dolognak. Ezért is jó, hogy amit csak lehet átbeszélünk előre, így nem ott kell hosszan magyarázni, hanem már lesz egy elképzelése arról hogy nekem mi fontos és mi nem. A közhelyet, miszerint a lényeg hogy a végén egészséges babák legyenek, én tényleg szó szerint így érzem. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel mi történik velem, a testemmel, nagyon is érdekel. Inkább az van, hogy biztonságban érzem magam a kórházban, az itteni egészségügyi személyzettel körülvéve. Számomra ez ér annyit - ha nem többet - mint egy részletes szülésterv.

Sziebi

* A másik oka meg az, hogy majdnem teljesen kikopott belőlem a kórháztól/orvosoktól való félelem. Tudom, el vagyok kényeztetve, fogjam be. 

De azért az elmúlt egy hétben mintha változott volna valami... Mondjuk az az érzésem, hogy akkor is itt tartanánk, ha azóta nem jártunk volna be minden létező szakembert, de bejártunk, mert ez kellett az ÉN megnyugtatásomra.

Voltunk például neurológusnál. Legalább másfél órát beszélgettünk, kikérdezte a családi előzményeket, a terhesség és szülés lefolyását és megvizsgálta a csajokat. A diagnózis: a lányok teljesen egészségesek, nincs semmiféle neurológiai eltérés, ami a rengeteg sírást indokolná, ezért annak a következő okai lehetnek:

1. Rossz szoktatás. Eleinte túl sokat foglalkoztam velük, így most is tőlem várják a szórakoztatást. Annak érdekében, hogy saját magukat lekössék, szinte semmit nem hajlandóak tenni.

2. Ilyen a gyerekek temperamentuma. Vannak nyugodtabb és kevésbé nyugodt babák, ők nyilván az utóbbiak közé tartoznak, de ez így önmagában egyáltalán nem kóros.

3. Fejlődési frusztráció. Agyban már sokkal előrébb tartanak, de testileg még nem képesek rá, és az 1. pont miatt megküzdeni sem akarnak érte.

4. Ikrek. Egymást hergelik, ha az egyiknek éppen eszébe se jutna sírni, a másik feltétlenül emlékezteti rá.

Teendők:

1. Bár a doktornő nem híve a poroszos sírni hagyásnak, jelen esetben mégis azt javasolja, hogy legyek kicsit szőrösebb szívű és menjek tovább azon az úton, hogy nem kapkodom fel őket, illetve nem elégítem ki azonnal az igényeiket.

2. Bár nincsenek elmaradva a mozgásfejlődésben, a karizmaik kicsit gyengék, ezért további fejlesztést javasol konduktor vagy gyógytornász irányítása mellett.

3. Menjek el otthonról, legyek nélkülük időnként pár órát, mert ha én meghülyülök, akkor nekik sem tudok segíteni.

A tanácsokból betartottunk mindent, próbálok szigorú lenni, de nem szélsőségesen, felhívtam a gyógytornászt, akihez korábban jártunk, hogy heti egyszer foglalkozzon velük újra, és ha itt van a bébiszitter lelépek pár órára szintén heti egyszer.

A gyógytornász tehát hetente jár, ilyenkor fél-fél órát foglalkozik a csajokkal. Mivel annak idején azért is hagytuk abba a tornát, mert az gyakorlatilag teljesen meghiúsult a lányok folyamatos sírása és ellenállása miatt (és mert az a probléma, amiért eredetileg járni kezdtünk, megszűnt), megbeszéltük, hogy inkább házhoz jön, hátha otthoni környezetben egy fokkal könnyebb kezelni őket. Tornázni most sem egyszerű velük, mert tudják, hogy most tornázni KELL és ilyenkor hisztiznek. Én is szoktam velük itthon próbálgatni a megismert gyakorlatokat, amiket ilyenkor általában gond nélkül végrehajtanak, de tornaidőben drámáznak. Szóval a gyógytornász meglátása szerint sincs semmi gond velük, mert persze vannak babák, akik már hat hónaposan ülnek meg másznak, de alapvetően ezt még nem kell tudniuk, amit tudnak, az megfelel a koruknak, és egyáltalán nem állnak messze sem az üléstől, sem a mászástól. Könnyen lehet, hogy hamarabb fognak felállni, ami nem ideális ugyan, de alapvetően nem gond, ne aggódjak ezen. Továbbá ne aggódjak azon sem, ha sokat vannak a hintában vagy a bébikompban, mert egy egészséges gyerek esetében akkor sem lehet megállítani a mozgásfejlődést, ha kezét-lábát lekötözzük, márpedig a lányaim egészségesek és jól haladnak. Butának nem buták, sőt, kifejezetten okosak, pontosan tudják mikor mi következik és a sok sírás is lehet azzal összefüggésben, hogy főként fejben "erősek" és így dolgozzák fel az őket ért ingereket.

A gyógytornász javaslatait is betartom, ha kicsit is alkalmasnak érzem őket a dologra, gyakorolok velük, viszont a köztes időben nem erőltetem a földön levést, ameddig jól érzik magukat máshol, maradhatnak ott.

A gyerekorvos nem sokat tudott hozzátenni a történethez, annyit mondott csak, hogy ez a sok sírás ebben a korban már valóban nem normális, próbálkozzunk homeopátiával. Ezt fogadtam a legnagyobb kétkedéssel, főként, hogy kilátásba helyezte, hogy a homeo csak hosszú hetek, hónapok után hat, hát végülis ha kivárjuk az iskoláskort, biztos tényleg elmúlik a sírás... Felírt egy golyócskát, nem siettem kiváltani, de egyszer az utamba került a gyógyszertár, bementem, de éppen nem volt raktáron, azóta meg nem mentem vissza érte, szóval homeopátiát még nem kapnak. Ártani végülis biztos nem árt.

A legextrább szereplő talán a babapszichológus. Őt a gyógytornász ajánlotta, azt mondta, hogy volt már sok kacifántos esete, és talán tud valami okosat mondani a baba-mama kapcsolatról, merthogy ő főleg erre fókuszál. Hogy ezen már ne múljon, elmentünk hozzá is. Az első beszélgetés alkalmával főként én ontottam magamból a szót, és abban maradtunk, hogy tervezzünk be egy 4-5 alkalmas konzultációt, ahol feltárhatjuk, hogy van-e bármi olyasmi a háttérben, elsősorban az én érzéseimben, ami ilyen hatással lehet a gyerekekre. Itt a férjem javasolta, hogy ezek a konzultációk szintén nálunk történjenek, mert az adja a leginkább reális képet, ha a saját környezetünkben figyel meg minket. Azóta volt már egy ilyen alkalom, és vannak már következtetések is. Ezeket nagyon részletesen nem szeretném leírni, mert az a családi szennyes kategória, legyen elég annyi, hogy mint mindenhol, nálunk is vannak csontvázak a szekrényben, ezeket kellene kiborogatni és rendezni a velük való viszonyomat. Ehhez szerinte az szükséges, hogy még egy alkalommal találkozzunk gyerekestül, utána viszont vágjunk bele egy pár alkalmas egyéni terápiába. Hozzátette, hogy nyilván nem kizárólag ez az érzelmi gebasz az ok, hozzájárul a lányok temperamentuma, meg a szeparációs szorongás meg satöbbi is. Azt mondta, hogy mivel öt hónapos korukig soha egy percet nem hagytam sírni őket, a bizalomnak ki kellett alakulnia, így ha most sírni hagyom őket, akkor az már nem cserbenhagyás, hanem az önállóság tanítása lenne. Mégsem lehet egyedüli üdvözítő módszer, hogy hagyom, hogy sírjanak, hiszen én magam nem tudom feldolgozni a sírást (itt van a kutya elásva egyébként, a fő kérdés az volt, hogy én mit érzek, mikor sírnak, és ezek az érzések hozhatók összefüggésbe a múltbeli családi ínyencségekkel). Egyéb észrevétele az volt, hogy a lányoknak sok olyan megnyilvánulásuk van, ami pár hónappal idősebb babákra jellemző, például tárgyak szándékos ledobása, leejtése, utána ezeknek a földön való keresgetése és hiszti azért, hogy adják már vissza. (Most biztos többen megjegyzitek magatokban, hogy az én gyerekem ezt már hét hónaposan csinálta, nem tudom, nem értek hozzá, csak beszámolok arról, amit a doki mondott.) Ezen kívül megjegyezte, hogy a gyerekeim egyébként kifejezetten mosolygós, jókedvű és boldog babák, és ez nincs ellentmondásban a sok sírással. (Ennek nagyon örülök, hogy külön erre irányuló kérdés nélkül is kimondta, mert én is így éreztem, de mégis hülyén hangzik azt mondani egy (vagyis kettő) állandóan üvöltő nyolchónaposra, hogy kifejezetten mosolygós és boldog:)). Ő is megnyugtatott azzal kapcsolatban, hogy nem vetem vissza a mozgásfejlődésüket azzal, hogy más babákhoz képest kevesebbet vannak a földön, mert egészségesek, meg a természeti népek ugye... Oké, akkor ezen tényleg nem aggódom.

Ami minden esetben nagyon szimpatikus volt, hogy kifejezetten anyabarát volt a hozzáállás, és mindenki a lelkemre kötötte, hogy annak ellenére, hogy ilyenek hangzanak el, hogy "rossz szoktatás" meg "az anya érzelmei kihatnak a gyerekekre", egy percig se higgyem azt, hogy elrontottam valamit, teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki a legjobbat akarja a gyerekének, ne ostorozzam magam, sok tényező együttes közrejátszásának eredménye a kialakult helyzet, nem én tehetek róla.

És hogy én mit gondolok? Próbáltam keresgetni a neten valami fórumot, cikket, bármit, ami foglalkozik ilyen problémával, de nem találtam SEMMIT. Sok és csillapíthatatlan sírásról max. 3 hónapos korig beszélnek, hisztiről meg másfél éves kor után. Megvettem a részletesebb Suttogó könyvet, hátha a felvesz-letesz módszer ilyen esetben is alkalmazható, de nem. Ebben a korban jellemzően alvásproblémák szoktak előfordulni, na nálunk az pont nincs ugye. Vagyis ha úgy akarom, van, de én ezt valószínűleg azért nem érzem mégsem problémának, mert nem vagyok hajlandó altatni. Voltak betegek is, egy hétig köhögtek meg szívtam az orrukat ötpercenként és akkor egy kicsi homokszem csúszott az alvásgépezetbe, mivel bedugult orral nem tudtak cumizni, így a leteszem-cumi-két perc múlva alszik felborult, nehezen, sírva aludtak el, de mivel tudtam, hogy fáradtak és előbb-utóbb elalszanak, nem aggódtam ezen. Most már meggyógyultak, de a viszonylag nehéz elalvás megmaradt, bármilyen fáradtak is, ha berakom őket a kiságyba, következik 5-10-20 perc forgolódás, légzésfigyelő-szerelés, duma, sírdogálás, majd hiszti és csak ezek után az alvás. Rá kellett jönnöm, hogy minél többször megyek ilyenkor vissza simire meg cumi visszaadásra, meg namostmáraztánténylegalszunklányokra, annál inkább elhúzom a folyamatot, szóval most ez van, sírnak elalvásánál is, 1-2-szer bemegyek, de hátat simogatni meg kivenni őket az ágyból nem és nem vagyok hajlandó, mert az csak olaj a tűzre. A napközbeni alvásaik is megrövidültek, ritkán alszanak összesen 2-2,5 óránál többet, ami alapvetően nem zavar, bár előfordul, hogy emiatt estére már olyan fáradtak, hogy ezért is alszanak el nehezebben.

Én egyébként valahogy úgy érzem, hogy ez a sírás náluk egyszerűen egy rossz szokás. Nem tudom miért, kurva sokat sírtak mindig, és mintha ez így bennük maradt volna, hogy hát mi sírni szoktunk, nosza. Ilyenkor egy MÓDSZERért kiáltok, egy könyvért vagy folyamatábráért, ami lépésről-lépésről leírja, hogy "így szoktasd le a gyerekedet a sírásról". Ugyanakkor tisztán látszik, hogy ahogy nyílik az értelmük, (nem feltétlenül, ahogy ügyesednek, mert sokkal többet azért mozgásban még mindig nem tudnak, mint mondjuk hat héttel ezelőtt, úgy értem, már hat héttel is volt annyi tudásuk, hogy lefoglalják magukat és mégsem tették) egyre jobban elvannak és néha elfelejtik, hogy ők tulajdonképpen mindig sírni szoktak, szóval ha ezt nézem, akkor a probléma tényleg magától oldódik meg és semmi köze hozzá neurológusnak, gyógytornásznak, homeopátiának, pszichológusnak. Mindamellett hátborzongató, hogy mennyire találó, amit a pszichológus eddig megállapított, tényleg kifejezetten aha-élmény volt.

De valami talán tényleg elkezdődött, és most már egyáltalán nem kell azt mondanom, hogy a nap 80%-ában ordítanak. Voltak délelőttök például, mikor egyáltalán nem sírtak. Sokat segít, hogy most már tényleg érdekli őket minden, ha olyan helyre viszem őket akár a lakáson belül, ahol nem szoktak tartózkodni, akkor kikerekedett szemekkel néznek, imádják, és mély kussban figyelik, ha házimunkázom körülöttük, hatalmasakat vigyorognak és nevetnek az akármin, és ami nagyon fontos, hogy érzem, hogy szeretnek. Van valami csak nekem szóló mosoly, arckifejezés, gügyögés, hangocska, ami elfelejtet velem minden nehézséget és amitől a gyerekezést érzem a legcsodálatosabb dolognak a világon.

A száraz tények pedig. Foguk, na az nincs. Kúszni nem kúsznak, mászni nem másznak, kizárólag forogva közlekednek. Ha maguk alá húzzák a lábukat és megfogom (mármint a lábukat ebben a pozícióban), akkor - ha van kedvük - felnyomják magukat négykézlábba. Félkutyába is fel tudnak menni, térden és alkaron himbálják magukat, de a fejüket még mindig leginkább lógatják ilyenkor. Ülni fixen még nem tudnak, felülni meg még kevésbé, de érezhetően napról-napra erősebbek. Az utóbbi napokban (nem tudom, mennyire marad ez a tendencia) rászoktak arra, hogy kicsit később kelnek, és három viszonylag rövidet alszanak napközben. Átlagosan 2 és fél órát vannak ébren, utána pihi, illetve este 3-4 órát, már olyan is volt, hogy ötöt, de azt senki nem tenné ki az ablakba. Reggel-este tápszert kapnak, közte háromszor pépet gyümölccsel, vagy főzeléket. Egy-két étkezés valami azonosíthatatlan oknál fogva mindig hisztibe fullad, úgyhogy van egy (kettő, na) végső kétségbeesésemben késsel felhasított etetőcumi, mert van hogy csak cumisüvegből tudom velük ilyenkor megetetni a pépet. Gondolom vagy a foguk, vagy nem. Már nem annyira félnek az idegenektől sem, egyre többet lehet nálunk ténylegesen babázni, ami eddig nagyjából lehetetlen volt. És nagyon-nagyon szépek :) 

Leolib