... amit néha orkán erejűnek, néha meg csak egy gyenge kis fuvallatnak érzek. De valami tagadhatatlanul elkezdődött.

szonyeg.jpgAz előző bejegyzésem óta 4 alkalommal találkoztunk a pszichológussal. Beszélgettünk, figyelte a csajokat meg engem, sok mindenre rávilágított, de valahogy mégsem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Azt mondta, egyszercsak valami megkönnyebbülés-félét meg gyökeres változást kellene észlelnem, de én a közelében sem voltam semmi ilyesminek. 

A hatodik látogatás után meg is beszéltük, hogy ez így nem fasza, ennyi idő alatt általában már történni szokott valami, mi meg oké, hogy haladunk valamerre, de még nagyon nem értünk oda, ahova szeretnénk. Megegyeztünk, hogy még max. kétszer találkozunk ilyen gyerekes verzióban, utána át kéne váltani egyéni terápiára, hátha úgy tovább jutunk. Aznap nagyon el voltam keseredve, a lányok különösen sokat sírtak, én meg különösen rosszul viseltem, este 6-kor már a kanapét csapkodtam és vinnyogtam én is, hogy nembíííírom, nembííírom. Fektetés után előadtam a sirámaimat a Banyáknak, hogy ez nem lehet igaz, hogy nem lesz jobb, hogy semmi sem segít és én öt perc múlva tényleg meg fogok kattanni. Többen azt javasolták, hogy lépjek le pár napra, hogy feltöltsem a türelem-készletemet, én meg ellenkeztem, hogy egyrészt ez kivitelezhetetlen, másrészt meg TUDOM, hogy nem ez a megoldás, és tudom, hogy ha három nap múlva visszajönnék, két óra sírás után ugyanúgy kiakadnék, és nem tűzoltani kell, hanem a problémát megoldani. Az általános vélemény az volt, hogy el kell fogadnom, hogy az én gyerekeim ilyenek és ne küzdjek ellene, mert csak kudarcot fogok vallani, és még mélyebbre süllyedek. Ez ellen is tiltakoztam, mondván, hogy én ezt nem tudom elfogadni, mivel ILYEN GYEREK NINCS ÉS KÉSZ, aki akkor is üvölt, ha semmi baja. És hogy érzem, hogy van valami a háttérben, és rá fogok jönni, hogy mi az. Elmondtam, hogy továbbra is biztos vagyok benne, hogy a sírás náluk nem más, csak egy rossz szokás, és hogy egész egyszerűen "játszanak" velem a sírással.

Erre jött Békapofa kollegina, akit hálám örökké üldözni fog. Aszondja akkor viszont az a megoldás, hogy ne hagyd manipulálni magad. Mondom köszi, hát éppen ezért jár hozzánk a pszichológus süsd meg, mert valamiért mégiscsak manipulálható vagyok. Erre elkezdett elmélkedni, hogy hmmm, nem is tudom, talán attól félsz, hogy valami visszafordíthatatlan történik, ha nem reagálsz? Ezt olvasva egy kicsit megállt a szívverésem, nyeltem egyet, kimentem elszívni egy cigit, majd visszatérve közöltem a férjemmel, hogy azt hiszem, megvan a megoldás és félórás zokogásban törtem ki.

Egyszercsak összeállt a kép, leesett a tantusz, egy csapásra megértettem, hogy merre és miért arra akart vinni a pszichológus és hogy milyen megkönnyebbülés-érzésről beszélt. Hát persze.

Említettem múltkor a családi sötét foltokat. Egy közeli hozzátartozómat, aki már nem él, de akivel nagyon meghatározó volt a kapcsolatom, nem is tudtam, hogy mennyire és nem feltétlenül pozitív értelemben. A pszichológus is folyton ezen lovagolt, hogy akárhogy is nézzük, bármit mondok a lányokkal, a sírásukkal és az ezzel kapcsolatos érzéseimmel kapcsolatban, az hátborzongatóan összecseng azzal, amit erről a közeli hozzátartozómról, a vele való kapcsolatomról és az ezzel kapcsolatos érzelmeimről mondtam. És rájöttem, hogy igen, pontosan ettől féltem tudat alatt, hogy ha nem reagálok, vagy rosszul reagálok, valami visszafordíthatatlan történik. Mert ez már megtörtént velem egyszer, hogy akárhogy is reagáltam, vagy nem reagáltam egy szeretett, de lelkileg beteg, követelőző, érzelmileg zsaroló ember megnyilvánulásaira, megtörtént a visszafordíthatatlan. És ahogy ezt azonosítottam, megértettem, hogy miért nem tudtam leszarni a sírást még akkor sem, mikor tudtam, hogy ez vegytiszta hiszti, egyúttal le is szakadt a kő a szívemről, hiszen a lányaimmal való kapcsolatom egy teljesen másik helyzet, itt nincs mitől tartanom. 

Elmondtam ezt a férjemnek, aki elsőre azt válaszolta, hogy nem is igaz, hogy nem tudom leszarni a sírást, mert altatásnál meg éjszaka simán ignorálom. Mondom igen, és akkor abba is hagyják! 

Itt vetném közbe, hogy a másik vonal, amin a pszichológus elindult, az az alvás-altatás. Többször is szemtanúja volt és nem győzött csodálkozni, hogy a lányok így elalszanak, és alszanak, azt mondta, ez hatalmas dolog és hogy az alapvető biztonságérzetükkel biztosan nem lehet gond (vagyis a belém vetett bizalmuk megvan), mert különben nem tudnának így elaludni és aludni. Egyikünk sem értette, hogy az altatás-alvás terén hogy lehetek ilyen magabiztos, a mindennapi tevékenységek során meg ilyen bizonytalan, és hogy hogy lehetne azt elérni, hogy az alvás terén tanúsított magabiztosságot átvigyük az ébrenléti időszakokra is.

Szóval arra is rájöttem, hogy az alvás nálunk azért működik, mert onnantól, hogy egyszer (véletlenül vagy nem, ez most már mindegy) átaludták az éjszakát, illetve az első olyan alkalom után, hogy elaludtak napközben egyedül, tudtam, hogy meg tudják csinálni és kész. Tudtam, hogy fáradtak, és ha fáradtak, akkor aludni fognak és nem is idegeskedtem ezen. Így ez nálunk példásan működik. Sírás nélküli napunk (sőt óránk) viszont még soha nem volt, így ezen a téren nem tudott kialakulni ez a fajta nyugalom.

Másnap reggel már azt is láthattam, hogy hogy oldódik meg a probléma pusztán attól, hogy rájöttünk a forrására. Az én érzelmi kisugárzásom változott meg, és persze másként is kezeltem őket, hirtelen elkezdtem kívülről látni a helyzetet, képes voltam nyugodtan viselkedni és egyszer sem borultam ki. Ez több mint két hete volt. Az első napon még ugyanannyiszor elkezdtek sírni, mint egyébként, de mindannyiszor abba is hagyták, nem fajult el a dolog. A második napon szinte már nem is sírtak, csak ha fáradtak vagy éhesek voltak, vagy valami nem sikerült nekik. Mintha kicserélték volna őket és engem is. Ez így ment négy napig, majd jött a bébiszitter. Akkor mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták, ordítottak naphosszat. Meg voltam győződve, hogy azért, mert azt hitték, hogy kedvenc társalkodónőjüknél be lehet próbálkozni, hátha visszatér a régi rendszer. Két nap múlva megint jobb lett és elmúlt az extrém sírás. Aztán jött a húsvéti hétvége vidéken a férjem szüleinél, ami egy kisebb katasztrófával ért fel. Senkit, de senkit nem engedtek a közelükbe két napig (persze rajtunk kívül), de már akkor sikítva üvöltöttek, ha csak rájuk nézett valaki. Folyamatosan ott gubbasztottam mellettük, mert a kályhával fűtött kicsi lakásban ezernyi életveszély leselkedett rájuk. Pedig tudtam, hogy ez olaj a tűzre, és a legjobb lenne kicsit magukra hagyni őket, hogy ne legyen közönség a hisztihez, de ezt ott és akkor nem tudtam megtenni. Két nap múlva kissé feloldódtak, de akkor sem volt az igazi. Mikor hazajöttünk, megint két nap visszaesés következett, mára ismét azt mondhatom, hogy javulóban van a helyzet. Hétvégén ismét utazunk, kíváncsi vagyok, ez hogy csapódik le.

Szóval sírás-ügyben most itt tartunk. Ezen a héten kihagytuk a pszichológussal való találkozást is, csak a jövő héten jön újra, hogy lássuk, merre tendálunk és milyen további lépésekre van szükség.

Foguk még mindig nem nőtt :) A mozgásfejlődésben viszont hatalmas előrelépések történtek, főleg az eddigi nagy semmihez képest. A legutóbbi bejegyzésem idején még a forgáson kívül szinte semmit nem csináltak, röviddel azután viszont elkezdtek kutyázni, mára meg oda jutottunk, hogy J teljesen szabályosan kúszik, C pedig mászni próbál, ez még nem szabályos, de villámgyorsan halad előre. Mindketten tudnak ülni egyenes háttal 5-10 percig, sőt, C éppen ma teljesen egyedül fel is ült, J-nek ez még csak 3/4-ig megy, de nincs kétségem, hogy hamarosan ő is csatlakozik az önállóan felülők klubjához. Elkezdtek dumálni is, édes-kedves, szívet melengető hangon megy a dádádá, vávává, ápppáppá, ábábbá, lállálá. Egymással is elkezdtek kommunikálni, sokszor egymásra mosolyognak, egymáshoz "szólnak", válaszolnak és olyan is volt már, hogy egymáson nevettek, pontosabban C rötyögött azon csukladozva, ahogy J a kezében lóbál egy kiscipőt. És persze elszedik egymás kezéből a játékot és kiveszik egymás szájából a cumit. Az anya- és apakultusz a tetőfokára hágott, képesek visítva kúszva átszelni az egész lakást, megkeresni minket a fürdőszobában, konyhában és a lábunkba csimpaszkodva vinnyogni, hogy foglalkozzunk már velük. Szomorúan vettem tudomásul, hogy hiába a kúszás, sírás kíséri azt is, na talán majd ha két lábra állnak :D 

Az optimizmusom eléggé törékeny, de legalább eddig töretlen.

Leolib

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr35196091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pity pang 2013.04.05. 00:08:53

Az, hogy nagyjából idegenektől sikítva bőgnek, ebben a korban szerintem kb minden gyereknél előfordul. Az enyém ilyen korban nem volt sírós, napok teltek el igazi bőgés nélkül (tudom, basszam meg :)), de 6 és 9 hónapos kora között minden idegentől bőgött. Bevittem a munkahelyemre és sikítva sírt, ha csak ránézett valaki... Aztán ez elmúlt. Szóval ez a része nem feltétlen a probléma alá tartozó jelenség. :)
Egyébként ha lehet egy ilyen témájú írásra ezt mondani, nekem nagyon tetszett. :D Igazán életszerűen írod le az érzelmeidet, a cigis rész különösen tetszett. :D
Nagyon érdekes, amire jutottál, remélhetőleg tényleg megvan a bibi. Az alvásról írtak is nagyon bejöttek, mert megerősítettek abban, amit én gondolok erről.

Leolib 2013.04.05. 09:46:37

@pity pang: :) A cigis rész miért tetszett, olyan ronda dolog, szégyellem is magam miatta, de nem eléggé :P

És mit gondolsz az alvásról?

Az idegenektől való félelem 5 hónapos koruk óta megvan, az utóbbi időben, mintha alábbhagyott volna, aztán most újult erővel csapott fel. De néha meg nem, ha például hozzánk jönnek vendégek, azt néha tökjól viselik, még mosolyognak is soha nem látott nagydarab bácsikra. De ha a boltban behajol a babakocsiba egy jószándékú gügyögő néni, akkor meg eljön a világ vége. Szóval furcsa ez is, én legalábbis nem értem, de olyan jó lenne, ha tényleg elmúlna és mondjuk rá lehetne bízni őket előbb-utóbb a nagyszülőkre, ami most 5 percre is nagyjából lehetetlen.

Leolib 2013.04.05. 09:47:31

Ja és két órával C mutatványa után J is felült :))

macskavati 2013.04.06. 13:29:10

De jó! Örülök nektek! Végre volt időm visszamenőleg is elolvasni, és tök jó, hogy mégiscsak eljött az a megkönnyebbülés-érzés, amire vártál.

pity pang 2013.04.06. 22:11:22

@Leolib: Gyakran hallani olyan értelmezését a saját ágyban zavartalan éjszakai alvásnak, hogy válasz híján a gyerek leszokott a jeladásról, én viszont ezt nem látom a gyerekemen. Teljes nyugalomban alszik, és már mikor ott hagyom (egyedül alszik el), akkor látom azt a bizalmat a szemében, hogy tudja, hogy ha tényleg kellek, akkor visszajövök. Nincs (már) az, hogy kimegyek és sír, hogy menjek vissza. Tudja, hogy ott vagyok kint és ha kell, megyek. Ez egy folyamat vége, egy tanulási folyamaté, amiben a gyerek elfogadja, hogy ott vagy, ha kellesz, nem kell félni attól, hogy egyedül van. Mármint szvsz. És ez van alvás közben is. Ha kicsit elrugaszkodva akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy ott vagyok vele akkor is, amikor épp fizikailag nem. Nem kell hozzá az, hogy effektív ölelgessem, mert ott van helyette a teljes bizonyosság, hogy mindig ott vagyok, ha kell és ezt már nem kell folyamatosan bizonygatni, mert tudja, érzi.

pity pang 2013.04.06. 22:13:49

@Leolib: Ja, a cigi: szerintem semmi rossz nincs abban, ha kiborulva pipázol egyet. Igazából egy szál cigi valszeg jobbat tesz, mint még félóra ideg. Maga a jelenet tetszett, ahogy elképzeltem :)
süti beállítások módosítása