Éééééés igen, eljött végre az a bizonyos másik probléma, amire sokan mondták, hogy majd visszasírom az előzőt, és amire én sokszor mondtam, hogy nem, azt biztosan nem fogom visszakívánni, inkább rosszalkodjanak vigyorogva, mint hogy egy helyben üvöltsenek egész nap.
Pár nappal az előző bejegyzésemet követően a lányok minden téren beindultak, a mászást profizmusra vitték, pár nappal később fel is álltak, újabb pár nap múlva pedig már a bútorok mellett lépegettek kapaszkodva. Gyorsan kinövesztettek néhány fogat is, C-nek két alsó meg egy felső van kint, J-nek meg egy alsó és három másik még türemkedik.
A csajok MINDENHOL ott vannak, sőt, az az érzésem, hogy egyszerre több helyen is képesek lenni mindketten. Felkapaszkodnak a kanapéra, megszerzik a távirányítót, bekapcsolják a tévét, gyorsan elkódolják, majd a távirányítót valami lehetetlen helyre süllyesztik, ahol órák múlva is alig találom meg. Felkapaszkodnak a szekrénysor alsó polcára, igyekeznek valami könyvet megkaparintani, de ha az nem megy, bármilyen más papírdarabbal is megelégszenek és jóízűen elfogyasztják. Az egyik kemény kivitelű mesekönyv borítója már teljesen elfogyott, de szedtem ki már a szájukból készpénzfizetéses számlát, kuponokat, újságot és szórólapot, illetve találtam a pelenkájukban félig megemésztett karácsonyi üdvözlőlapot is. Kinyitogatják a fiókokat és a szekrényeket, kipakolják a ruhákat, pelenkákat, gurigáznak a bébiételekkel, felállnak a kád szélénél és lehajigálják az ott talált dolgokat, igyekeznek magukévá tenni minden létező kábelt, zsinórt és dugaszt, végigkóstolják az utcai cipőket. Én meg velük együtt fedezem fel a lakást, és lepődök meg folyamatosan, hogy nahát, ez is veszélyes, ez is elöl van, oké, akkor ezt is feljebb teszem, ezt elpakolom, de hova, na, ezzel már végképp nem tudok mit csinálni, ki volt az a hülye, aki otthagyta bedugva a telefontöltőt (én), ki volt az a felelőtlen, aki a kanapén felejtette a finom dm-es kuponokat (hát én).
Persze ha csinálnom kell valamit, akkor mindketten ott tobzódnak, úgy porszívózok, mosogatok, főzök, súrolom a kádat, hogy közben az egyik az egyik lábamba, a másik meg a másikba kapaszkodik, na ezt nem vigyorogva szokták tenni. Jogos a kérdés, járókánk nincs, semmi értelme, amúgy is kicsi lenne, karámot hónapok óta tervezünk, már el is különítettünk egy megfelelő részt a szobájukban, de a megvalósításig még nem jutottunk. Azt hiszem, ilyen téren nem vagyok elég aggódós, meg amúgy is olyan nehéz ebben is megtalálni az arany középutat, hogy biztonságban legyenek, de közben azért tanulják meg, hogy ezt nem szabad meg azt nem szabad. Most mindenesetre főként szabadon garázdálkodhatnak a lakásban, úgyis minden idegszálam rájuk figyel, bármit is csinálok, minden esést, fejbeütést meg akkor sem tudok megakadályozni, ha egy üres gumiszobába zárom őket.
Kimerítő ugyan folyamatosan egyszerre hat helyen lenni, nekem mégsem ez okoz nehézséget, hanem továbbra is saját magam, a saját, még meglévő gátlásaim, félelmeim, rossz beidegződéseim leküzdése, de trenírozom magam rendesen. Kényszerítem magam arra, hogy elinduljunk, ha dolgunk van, ne várjuk meg apát vagy a bébiszittert, akkor is, ha fáradtak, nyűgösek, akkor is ha messze van, akkor is, ha megoldhatatlannak érzem a szituációt. Az első komoly lépés az egyedül fürdetés és fektetés volt, mert ez nagyon zavart, hogy nem tudom önállóan megoldani, hogy másra vagyok utalva. A problémát egy ajándékba kapott fürdetőkarika oldotta meg, ott az egyik biztonságosan ülhet, míg a másikat fürdetem, öltöztetem, pelenkázom. Így is meg kell várniuk ugyan egymást, és van türelmetlenkedés meg hiszti, de kibírható, és nagyon megnyugtató, hogy már ezt is meg tudom egyedül csinálni. Amiatt is égett az arcom, hogy én még soha nem tömegközlekedtem velük, mert mégis hogyan, hogy megyek föl meg le a lépcsőn, hogy szállok fel a járműre, satöbbi. De egyszer elindultunk, eddig még csak a bébiszitter társaságában, de akkor is, látom már, hogy ezt is meg lehet csinálni, igen, segítséget kell kérni minden lépcsőnél, és nagyon oda kell figyelni a fel- és leszállásnál, a mozgólépcső meg igazán para, de megoldható. A harmadik a klasszikus játszóterezés volt, féltem odavinni az idegenektől mindig üvöltő gyerekeimet, ezért először csak üres játszótérre mentünk napi egyszer, aztán rájöttek, hogy ők ezt élvezik, szóval most már megyünk tömött játszótérre kétszer is akár egy nap, és remekül elvannak a hintában vagy a kavicsok közt a többi gyerekkel, én meg megtapasztalhattam, hogy tényleg tökjó más anyukákkal bandázni, míg a gyerekek játszanak körülöttünk.
Szóval kétségtelen, hogy az ő nyugalmuk nagyon nagyrészt az én lelkiállapotomon múlik, minél nyugodtabb vagyok, ők is annál könnyebben kezelhetők.
Egyik napról a másikra leszoktak a babakocsiban való elalvásról is, ennek is nagyon örülök, mert így a séta már igazi ébrenléti program lehet. Korábban vagy alvásidőben vittem ki őket, vagy ha kivittem őket, mikor ébren kellett volna lenniük, akkor megszívtam, mert nyugtalankodtak vagy ordítottak, majd inkább elaludtak, mikor nem kellett volna és borult az egész napunk. Most már a séta tökjó lehetőség arra, hogy húzzuk az ébrenléti időt, ha mégis sírnának, akkor az esetek többségében el lehet őket csendesíteni valami kezükbe adott kajával.
Nemrég álltak még csak át a napi két alvásra is. Most úgy néz ki a napunk, hogy reggel 7 körül kelnek, nekik táp, nekem kávé, utána pelenkacsere-átöltözés, kiságyba vissza némi játékkal, ezalatt én turbózuhanyzok és -öltözök, majd kiveszem őket, jönnek-mennek-pakolnak, én addig reggelit csinálok, majd együtt asztalhoz ülünk, látszatreggelizünk egyet, majd elpakolok, beágyazok, szellőztetek, minitakarítok, addig ők hol tökjól eljátszanak, hol rínak, hol jönnek utánam, hol én megyek utánuk. Fél 10-10 körül visszafekszenek, alszanak másfél órát, jó esetben kettőt, rossz esetben negyven percet, felkelnek, tízóraiznak, idebent játszanak egy kicsit, én addig főzök, mosok, teregetek, aztán kimegyünk, elintézek némi bevásárlást, vagy amit kell, visszafelé játszótér, feljövünk, ebédelnek (vagy hisztiznek, mert fáradtak) és ideális esetben fél 3-3 körül lefekszenek délutáni alvás címén és alszanak 4-fél 5-ig. Persze sokszor előfordul, hogy délelőtt nem alszanak annyit, vagy délután korábban elfáradnak, vagy délután csak fél órát alszanak, ezek mind jelentősen megnehezítik a pályát, de ezeken már kevésbé aggódom, hiszen mint tudjuk, úgy még soha nem volt, hogy ne lett volna valahogy. Az sem ritka, hogy fél 4-kor már felébredtek a délutáni alvásból, mondjuk sírva, mert jön a foguk, és addig nem aludtak többet összesen 2 óránál és már nem is fognak többet, na az kemény. Ilyenkor tervet készítek, húzom az időt ezzel-azzal, kimegyünk sétálni megint, játszóterezünk megint, komótosan uzsonnázunk, ha este nagyon fáradtak, akkor az etetőszékben újabb 20 percet lehet nyerni némi kenyérhéjjal és akkor valahogy elérkezik az este és még mindig mindenki életben van, én meg elégedett vagyok és boldog.
Az utazások és az idegen arcok még mindig ki tudják őket zökkenteni a viszonylagos nyugalmi állapotból. Elindulni velük egy rémálom. Én pakolom be a bőröndöt, ők pakolják ki, pakolok össze, ők ebben a ritmusban pakolnak szét, mire összeszedelődzködünk, már általában éhesek és fáradtak, na akkor kaja gyorsan, az persze nem kell, viszont szét lehet kenni mindenhol, átöltözés, de mibe, már elraktam mindent, nyűglődés, hiszti, ilyenkor én is hétfejű házisárkány vagyok, szóval ezt még gyakorolni kell. Azt nem tudom, mi alapján döntik el, hogy kitől félnek és kitől nem, hol érzik jól magukat, hol nem, de van olyan is, hogy az egyik nagyinál az első pillanattól fasza minden, a másiknál meg végigüvöltenek 24 órát és csak aztán akklimatizálódnak, utána meg fordítva, szóval nem tudom. A játszótéren semmi bajuk az idegen arcokkal, bezzeg ha a gyógyszertárban, a boltban vagy a piacon hozzájuk szól egy jószándékú néni, máris ordítani kezdenek, ki érti ezt.
Az utca emberével egyébként továbbra is meggyűlik a bajom, mikor 10 perc alatt négyen csapják össze a tenyerüket, hogy naháááát, vegyespáros, de csodás!, ez megvallom őszintén, bosszant. Fogalmam sincs, melyik gyerekemet nézik fiúnak, nyilván elfogult anya vagyok, de szerintem ízig-vérig csajok. Hangulatomtól függő színezettel válaszolom, hogy nem, mindkettő lány, és akkor erre jönnek olyanok, hogyaszondja hát hogyhogy??? WTF?? Így születtek tetszik tudni, mindkettő lánynak. És akkor az egyiknek virágos kalapja van, a másiknak meg kéééék?? Hogyhogy?? Áááááááá. Az egyiknek virágos a másiknak meg kék virágos. Meg hogy akkor az egyik már lehetett volna inkább fiú, nem? Mondom nem, mi nagyon boldogok vagyunk, hogy mindkettő lánynak született. De akkor hogyhogy nem egyformában vannak??? ................
Erről jut eszembe, hogy ebbe az öltöztetésbe is bele lehet amúgy háborodni :D Hogy most akkor van az itthoni kényelmes, meg a játszóteres, meg a sétálós, meg az alvós, és ezekből naponta több garnitúra aszerint, hogy hányszor ették/öntötték le magukat, illetve hogyan változik az időjárás. Reggel rájuk adok valamit, aztán kimegyünk sétálni, akkor rájuk adok valami rendesebbet, de megyünk a játszótérre, akkor az koszos lesz, akkor hazaérve azt le kéne vetni, de minek, mikor úgyis mindjárt eszünk, utána meg alszunk, de mégis koszos ruhába nem fektetem be az ágyba, átöltöztetem mindkettőt aznap harmadszor, délutáni alvás után evés, akkor megint ruhacsere kell, sétálós-játszóterezős, ami megint piszkos lesz, itthon le kéne vetni, de minek, mikor mindjárt megint kaja meg fürdés, közben legyen nálam mindig ápdételve váltóruha, de meleg is meg hideg is ám, és ugye az sem ártana, ha mindezek illenének egymáshoz, meg a csajok is maradnának partner-lookban, hát agyrém :D
Na szóval örülök, hogy ilyen problémáim vannak.
… de gondoltam hírt adok magamról, meg füstjeleket, hogy érezzétek a törődést. Hol is hagytam abban!?? Jaj, tudom, a vizsgálatosdinál.
Na ugye az van, hogy van ez az alloimmun gond, papírom van róla, sőt, még pecsét és aláírás is van rajta ezzel a szöveggel: A leletek alapján "a vetélések hátterében nagy valószínűséggel fokozott általános es alloimmun reaktivítás állhat". Ugye egyértelmű mindenkinek!? Szóval meg van a gond, mehetne rá az ivig. Aztán jött a pofon, sőt mondhatnám azt is, ha nagyon vulgáris lennék, hogy a pofán ba….ás, mert a fenti mondattal kiállított lelet alapján a bizottság – amely azt hivatott eldönteni, hogy kinek jár támogatott ivig-kezelés – a következőket írta (igen, erről is van pecsétes aláírt papírom): Intravénás immunoglobulin (ivig) alkalmazása egyelőre nem javasolt. Az ő megítélésük szerint a fennálló endokrinológiai leleteim mutatnak eltérést, azt rakjam rendbe, majd toljak prednisolont (inzulinrezisztensként megkérdőjelezem, hogy mennyire hozzáértő egy endokrinológus, aki szteroidot ír fel) a terhesség 5. hetétől. Ja, és javasolják a spontán teherbeesést, ami amúgy lassan megint majd egy éve nem megy. Szóval értitek, ez egy szakértői csapat, hát hagyjuk.
Tehát közel egy év küzdelem után kiderült, hogy necces vagyok, de támogatott kezeléshez EGYELŐRE nem elég necces. Igen, beszéltem betegjogi képviselővel, aki gyakorlatilag elhajtott, hogy ez orvos-szakmai kérdés. Megadta egy Tanácsnak a nevét, hogy őket keressem. Mi gondoltok ki van benne a tanácsba? Hát a bizottság két professzora… Mennyire lehet bízni ezek után, hogy szakmailag korrekt véleményt kapok? Tehát sakk matt. Illetve nem is… Ugye ott van még a lehetőség a fizetős ivigre, amivel biztosan élni fogunk, hiszen őszintén, tegye mindenki a szívére a kezét, egy ilyen lelettel két vetélés után, ki az aki nem adatja be? Vajon a Bizottság professzorai a saját lányuknak ugyanezt mondanák?
Óóóóó hát és van tovább is! A Bizottság egy professzora állítólag még az OEP-nek is levelet akar írni, hogy még fizetősen se lehessen beadatni az iviget. Szerintetek normális?? Miért fáj ez neki?
Szóval nem értem mi folyik itt, mi lehet a háttérben amiért ennyire mostohán kezelik ezt a dolgot. Igen, tudom sokan vagyunk ebben a cipőben, azt is tudom, hogy sokba kerül a kezelés, de akkor is az a megoldás hogy azok az emberek akik a gyógyításra esküdtek fel ilyeneket leírnak, pusztán anyagi megfontolásból? Hát hova tartunk? Hol van itt a híres családbarát politika?
Na de nem mérgelődöm, árt a szépségemnek, az első sokk után, kb. 1 hónapig nem tértem magamhoz a döbbenettől, elviselhetetlen voltam, hisztiztem mint állat, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mennyi csapást kell még elviselnem ahhoz, hogy végre én is szaros pelenka-hegyek között siránkozhassak. Aztán kezdtem megnyugodni, hogy van remény, hiszen fizetősen még nincs veszve semmi, max. az idei nyaralásunk (figyelitek milyen optimista vagyok).
Párhuzamosan ezzel felborult a ciklusom. Először azt hittük már vehetjük a kelengyét, aztán kiderült hogy mégse. A mezei nőgyogyó szakmai véleménye: van ilyen, néha kimaradhat egy-egy ciklus. Hát kösz. Csináltunk ciklus-monitort, amiből az jött le, hogy megint stresszes vagyok… ezen mondjuk van aki csodálkozik???????? :-D Bromocriptin. Tudjátok, ettől voltam szarul. A csajok tanácsára egy negyeddel indítottam és fejeztem is be. 10 nap után már csak egy negyed órát szédültem naponta :-D Egy hónap múlva megnéztük mit művelt ez a szer… hát mondhatom, hogy nagyobb kárt csinált mint hasznot. A szép 60-as progi szinten 6 lett. A dokibá leállított a szerről, most tiszta vagyok :-D
Mivel megint lassan egy éve toljuk az ipart és már én sem leszek fiatalabb, a dokibá javasolta az inszeminációt. Be is jelentkeztünk; bízom benne hogy ennek már igazi kézzel fogható eredménye lesz…
Borstörő
Sziebi kisnyulai már elhagyták a lakásukat, és egy tágabb helyre költöztek mamájuk és papájuk mellé.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy könnyű. Hogy nem nehéz cipelni a gigantikus hasamat. Hogy nem nehéz átfordulni egyik oldalamról a másikra. Hogy nem nehezedik egyre nagyobb súly a medencémre, és ettől nem fáj semmim. De valahogy nem élem meg tragédiaként a dolgot. Egyrészt most már tényleg annyira közel van a vége, hogy ennyi kellemetlenséget akár fél lábon is kibírok. Másrészt ezzel együtt, egy szavam nem lehet, mert egy rakás olyan terhestünet elkerült végig a terhesség során, és főleg így a vége fele, amivel másoknak meggyűlik a baja. (Mondjuk én ezt úgy fogom fel, hogy 8 hét konstans hányingerrel és hányással én előre törlesztettem).