kavicsok.jpgÉééééés igen, eljött végre az a bizonyos másik probléma, amire sokan mondták, hogy majd visszasírom az előzőt, és amire én sokszor mondtam, hogy nem, azt biztosan nem fogom visszakívánni, inkább rosszalkodjanak vigyorogva, mint hogy egy helyben üvöltsenek egész nap.
Pár nappal az előző bejegyzésemet követően a lányok minden téren beindultak, a mászást profizmusra vitték, pár nappal később fel is álltak, újabb pár nap múlva pedig már a bútorok mellett lépegettek kapaszkodva. Gyorsan kinövesztettek néhány fogat is, C-nek két alsó meg egy felső van kint, J-nek meg egy alsó és három másik még türemkedik.
A csajok MINDENHOL ott vannak, sőt, az az érzésem, hogy egyszerre több helyen is képesek lenni mindketten. Felkapaszkodnak a kanapéra, megszerzik a távirányítót, bekapcsolják a tévét, gyorsan elkódolják, majd a távirányítót valami lehetetlen helyre süllyesztik, ahol órák múlva is alig találom meg. Felkapaszkodnak a szekrénysor alsó polcára, igyekeznek valami könyvet megkaparintani, de ha az nem megy, bármilyen más papírdarabbal is megelégszenek és jóízűen elfogyasztják. Az egyik kemény kivitelű mesekönyv borítója már teljesen elfogyott, de szedtem ki már a szájukból készpénzfizetéses számlát, kuponokat, újságot és szórólapot, illetve találtam a pelenkájukban félig megemésztett karácsonyi üdvözlőlapot is. Kinyitogatják a fiókokat és a szekrényeket, kipakolják a ruhákat, pelenkákat, gurigáznak a bébiételekkel, felállnak a kád szélénél és lehajigálják az ott talált dolgokat, igyekeznek magukévá tenni minden létező kábelt, zsinórt és dugaszt, végigkóstolják az utcai cipőket. Én meg velük együtt fedezem fel a lakást, és lepődök meg folyamatosan, hogy nahát, ez is veszélyes, ez is elöl van, oké, akkor ezt is feljebb teszem, ezt elpakolom, de hova, na, ezzel már végképp nem tudok mit csinálni, ki volt az a hülye, aki otthagyta bedugva a telefontöltőt (én), ki volt az a felelőtlen, aki a kanapén felejtette a finom dm-es kuponokat (hát én).
Persze ha csinálnom kell valamit, akkor mindketten ott tobzódnak, úgy porszívózok, mosogatok, főzök, súrolom a kádat, hogy közben az egyik az egyik lábamba, a másik meg a másikba kapaszkodik, na ezt nem vigyorogva szokták tenni. Jogos a kérdés, járókánk nincs, semmi értelme, amúgy is kicsi lenne, karámot hónapok óta tervezünk, már el is különítettünk egy megfelelő részt a szobájukban, de a megvalósításig még nem jutottunk. Azt hiszem, ilyen téren nem vagyok elég aggódós, meg amúgy is olyan nehéz ebben is megtalálni az arany középutat, hogy biztonságban legyenek, de közben azért tanulják meg, hogy ezt nem szabad meg azt nem szabad. Most mindenesetre főként szabadon garázdálkodhatnak a lakásban, úgyis minden idegszálam rájuk figyel, bármit is csinálok, minden esést, fejbeütést meg akkor sem tudok megakadályozni, ha egy üres gumiszobába zárom őket.
Kimerítő ugyan folyamatosan egyszerre hat helyen lenni, nekem mégsem ez okoz nehézséget, hanem továbbra is saját magam, a saját, még meglévő gátlásaim, félelmeim, rossz beidegződéseim leküzdése, de trenírozom magam rendesen. Kényszerítem magam arra, hogy elinduljunk, ha dolgunk van, ne várjuk meg apát vagy a bébiszittert, akkor is, ha fáradtak, nyűgösek, akkor is ha messze van, akkor is, ha megoldhatatlannak érzem a szituációt. Az első komoly lépés az egyedül fürdetés és fektetés volt, mert ez nagyon zavart, hogy nem tudom önállóan megoldani, hogy másra vagyok utalva. A problémát egy ajándékba kapott fürdetőkarika oldotta meg, ott az egyik biztonságosan ülhet, míg a másikat fürdetem, öltöztetem, pelenkázom. Így is meg kell várniuk ugyan egymást, és van türelmetlenkedés meg hiszti, de kibírható, és nagyon megnyugtató, hogy már ezt is meg tudom egyedül csinálni. Amiatt is égett az arcom, hogy én még soha nem tömegközlekedtem velük, mert mégis hogyan, hogy megyek föl meg le a lépcsőn, hogy szállok fel a járműre, satöbbi. De egyszer elindultunk, eddig még csak a bébiszitter társaságában, de akkor is, látom már, hogy ezt is meg lehet csinálni, igen, segítséget kell kérni minden lépcsőnél, és nagyon oda kell figyelni a fel- és leszállásnál, a mozgólépcső meg igazán para, de megoldható. A harmadik a klasszikus játszóterezés volt, féltem odavinni az idegenektől mindig üvöltő gyerekeimet, ezért először csak üres játszótérre mentünk napi egyszer, aztán rájöttek, hogy ők ezt élvezik, szóval most már megyünk tömött játszótérre kétszer is akár egy nap, és remekül elvannak a hintában vagy a kavicsok közt a többi gyerekkel, én meg megtapasztalhattam, hogy tényleg tökjó más anyukákkal bandázni, míg a gyerekek játszanak körülöttünk. 
Szóval kétségtelen, hogy az ő nyugalmuk nagyon nagyrészt az én lelkiállapotomon múlik, minél nyugodtabb vagyok, ők is annál könnyebben kezelhetők.
Egyik napról a másikra leszoktak a babakocsiban való elalvásról is, ennek is nagyon örülök, mert így a séta már igazi ébrenléti program lehet. Korábban vagy alvásidőben vittem ki őket, vagy ha kivittem őket, mikor ébren kellett volna lenniük, akkor megszívtam, mert nyugtalankodtak vagy ordítottak, majd inkább elaludtak, mikor nem kellett volna és borult az egész napunk. Most már a séta tökjó lehetőség arra, hogy húzzuk az ébrenléti időt, ha mégis sírnának, akkor az esetek többségében el lehet őket csendesíteni valami kezükbe adott kajával. 
Nemrég álltak még csak át a napi két alvásra is. Most úgy néz ki a napunk, hogy reggel 7 körül kelnek, nekik táp, nekem kávé, utána pelenkacsere-átöltözés, kiságyba vissza némi játékkal, ezalatt én turbózuhanyzok és -öltözök, majd kiveszem őket, jönnek-mennek-pakolnak, én addig reggelit csinálok, majd együtt asztalhoz ülünk, látszatreggelizünk egyet, majd elpakolok, beágyazok, szellőztetek, minitakarítok, addig ők hol tökjól eljátszanak, hol rínak, hol jönnek utánam, hol én megyek utánuk. Fél 10-10 körül visszafekszenek, alszanak másfél órát, jó esetben kettőt, rossz esetben negyven percet, felkelnek, tízóraiznak, idebent játszanak egy kicsit, én addig főzök, mosok, teregetek, aztán kimegyünk, elintézek némi bevásárlást, vagy amit kell, visszafelé játszótér, feljövünk, ebédelnek (vagy hisztiznek, mert fáradtak) és ideális esetben fél 3-3 körül lefekszenek délutáni alvás címén és alszanak 4-fél 5-ig. Persze sokszor előfordul, hogy délelőtt nem alszanak annyit, vagy délután korábban elfáradnak, vagy délután csak fél órát alszanak, ezek mind jelentősen megnehezítik a pályát, de ezeken már kevésbé aggódom, hiszen mint tudjuk, úgy még soha nem volt, hogy ne lett volna valahogy. Az sem ritka, hogy fél 4-kor már felébredtek a délutáni alvásból, mondjuk sírva, mert jön a foguk, és addig nem aludtak többet összesen 2 óránál és már nem is fognak többet, na az kemény. Ilyenkor tervet készítek, húzom az időt ezzel-azzal, kimegyünk sétálni megint, játszóterezünk megint, komótosan uzsonnázunk, ha este nagyon fáradtak, akkor az etetőszékben újabb 20 percet lehet nyerni némi kenyérhéjjal és akkor valahogy elérkezik az este és még mindig mindenki életben van, én meg elégedett vagyok és boldog.
Az utazások és az idegen arcok még mindig ki tudják őket zökkenteni a viszonylagos nyugalmi állapotból. Elindulni velük egy rémálom. Én pakolom be a bőröndöt, ők pakolják ki, pakolok össze, ők ebben a ritmusban pakolnak szét, mire összeszedelődzködünk, már általában éhesek és fáradtak, na akkor kaja gyorsan, az persze nem kell, viszont szét lehet kenni mindenhol, átöltözés, de mibe, már elraktam mindent, nyűglődés, hiszti, ilyenkor én is hétfejű házisárkány vagyok, szóval ezt még gyakorolni kell. Azt nem tudom, mi alapján döntik el, hogy kitől félnek és kitől nem, hol érzik jól magukat, hol nem, de van olyan is, hogy az egyik nagyinál az első pillanattól fasza minden, a másiknál meg végigüvöltenek 24 órát és csak aztán akklimatizálódnak, utána meg fordítva, szóval nem tudom. A játszótéren semmi bajuk az idegen arcokkal, bezzeg ha a gyógyszertárban, a boltban vagy a piacon hozzájuk szól egy jószándékú néni, máris ordítani kezdenek, ki érti ezt.
Az utca emberével egyébként továbbra is meggyűlik a bajom, mikor 10 perc alatt négyen csapják össze a tenyerüket, hogy naháááát, vegyespáros, de csodás!, ez megvallom őszintén, bosszant. Fogalmam sincs, melyik gyerekemet nézik fiúnak, nyilván elfogult anya vagyok, de szerintem ízig-vérig csajok. Hangulatomtól függő színezettel válaszolom, hogy nem, mindkettő lány, és akkor erre jönnek olyanok, hogyaszondja hát hogyhogy??? WTF?? Így születtek tetszik tudni, mindkettő lánynak. És akkor az egyiknek virágos kalapja van, a másiknak meg kéééék?? Hogyhogy?? Áááááááá. Az egyiknek virágos a másiknak meg kék virágos. Meg hogy akkor az egyik már lehetett volna inkább fiú, nem? Mondom nem, mi nagyon boldogok vagyunk, hogy mindkettő lánynak született. De akkor hogyhogy nem egyformában vannak??? ................
Erről jut eszembe, hogy ebbe az öltöztetésbe is bele lehet amúgy háborodni :D Hogy most akkor van az itthoni kényelmes, meg a játszóteres, meg a sétálós, meg az alvós, és ezekből naponta több garnitúra aszerint, hogy hányszor ették/öntötték le magukat, illetve hogyan változik az időjárás. Reggel rájuk adok valamit, aztán kimegyünk sétálni, akkor rájuk adok valami rendesebbet, de megyünk a játszótérre, akkor az koszos lesz, akkor hazaérve azt le kéne vetni, de minek, mikor úgyis mindjárt eszünk, utána meg alszunk, de mégis koszos ruhába nem fektetem be az ágyba, átöltöztetem mindkettőt aznap harmadszor, délutáni alvás után evés, akkor megint ruhacsere kell, sétálós-játszóterezős, ami megint piszkos lesz, itthon le kéne vetni, de minek, mikor mindjárt megint kaja meg fürdés, közben legyen nálam mindig ápdételve váltóruha, de meleg is meg hideg is ám, és ugye az sem ártana, ha mindezek illenének egymáshoz, meg a csajok is maradnának partner-lookban, hát agyrém :D
Na szóval örülök, hogy ilyen problémáim vannak.

oroszlán.JPG… de gondoltam hírt adok magamról, meg füstjeleket, hogy érezzétek a törődést.  Hol is hagytam abban!?? Jaj, tudom, a vizsgálatosdinál.

Na ugye az van, hogy van ez az alloimmun gond, papírom van róla, sőt, még pecsét és aláírás is van rajta ezzel a szöveggel:  A leletek alapján "a vetélések hátterében nagy valószínűséggel fokozott általános es alloimmun reaktivítás állhat". Ugye egyértelmű mindenkinek!? Szóval meg van a gond, mehetne rá az ivig. Aztán jött a pofon, sőt mondhatnám azt is, ha nagyon vulgáris lennék, hogy a pofán ba….ás, mert a fenti mondattal kiállított lelet alapján a bizottság – amely azt hivatott eldönteni, hogy kinek jár támogatott ivig-kezelés – a következőket írta (igen, erről is van pecsétes aláírt papírom): Intravénás immunoglobulin (ivig) alkalmazása egyelőre nem javasolt. Az ő megítélésük szerint a fennálló endokrinológiai leleteim mutatnak eltérést, azt rakjam rendbe, majd toljak prednisolont (inzulinrezisztensként megkérdőjelezem, hogy mennyire hozzáértő egy endokrinológus, aki szteroidot ír fel) a terhesség 5. hetétől. Ja, és javasolják a spontán teherbeesést, ami amúgy lassan megint majd egy éve nem megy. Szóval értitek, ez egy szakértői csapat, hát hagyjuk.

Tehát közel egy év küzdelem után kiderült, hogy necces vagyok, de támogatott kezeléshez EGYELŐRE nem elég necces. Igen, beszéltem betegjogi képviselővel, aki gyakorlatilag elhajtott, hogy ez orvos-szakmai kérdés. Megadta egy Tanácsnak a nevét, hogy őket keressem. Mi gondoltok ki van benne a tanácsba? Hát a bizottság két professzora… Mennyire lehet bízni ezek után, hogy szakmailag korrekt véleményt kapok? Tehát sakk matt. Illetve nem is… Ugye ott van még a lehetőség a fizetős ivigre, amivel biztosan élni fogunk, hiszen őszintén, tegye mindenki a szívére a kezét, egy ilyen lelettel két vetélés után, ki az aki nem adatja be? Vajon a Bizottság professzorai a saját lányuknak ugyanezt mondanák?

Óóóóó hát és van tovább is! A Bizottság egy professzora állítólag még az OEP-nek is levelet akar írni, hogy még fizetősen se lehessen beadatni az iviget. Szerintetek normális?? Miért fáj ez neki?

Szóval nem értem mi folyik itt, mi lehet a háttérben amiért ennyire mostohán kezelik ezt a dolgot. Igen, tudom sokan vagyunk ebben a cipőben, azt is tudom, hogy sokba kerül a kezelés, de akkor is az a megoldás hogy azok az emberek akik a gyógyításra esküdtek fel ilyeneket leírnak, pusztán anyagi megfontolásból? Hát hova tartunk? Hol van itt a híres családbarát politika?

Na de nem mérgelődöm, árt a szépségemnek, az első sokk után, kb. 1 hónapig nem tértem magamhoz a döbbenettől, elviselhetetlen voltam, hisztiztem mint állat, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mennyi csapást kell még elviselnem ahhoz, hogy végre én is szaros pelenka-hegyek között siránkozhassak. Aztán kezdtem megnyugodni, hogy van remény, hiszen fizetősen még nincs veszve semmi, max. az idei nyaralásunk (figyelitek milyen optimista vagyok).

Párhuzamosan ezzel felborult a ciklusom. Először azt hittük már vehetjük a kelengyét, aztán kiderült hogy mégse. A mezei nőgyogyó szakmai véleménye: van ilyen, néha kimaradhat egy-egy ciklus. Hát kösz. Csináltunk ciklus-monitort, amiből az jött le, hogy megint stresszes vagyok… ezen mondjuk van aki csodálkozik???????? :-D Bromocriptin. Tudjátok, ettől voltam szarul. A csajok tanácsára egy negyeddel indítottam és fejeztem is be. 10 nap után már csak egy negyed órát szédültem naponta :-D Egy hónap múlva megnéztük mit művelt ez a szer… hát mondhatom, hogy nagyobb kárt csinált mint hasznot. A szép 60-as progi szinten 6 lett. A dokibá leállított a szerről, most tiszta vagyok :-D

Mivel megint lassan egy éve toljuk az ipart és már én sem leszek fiatalabb, a dokibá javasolta az inszeminációt. Be is jelentkeztünk; bízom benne hogy ennek már igazi kézzel fogható eredménye lesz…

Borstörő

Borstörő 2013.04.17. 13:01

Bréking nyúz

bréking.JPGSziebi kisnyulai már elhagyták a lakásukat, és egy tágabb helyre költöztek mamájuk és papájuk mellé.

Bővebben, majd ő maga fog írni!

Borstörő

Megint eltelt egy hét. Tényleg kezd egyre hihetetlenebb lenni hogy ilyen sokáig húzzuk. A kórházban már sem az NST-n, sem a dokinál nem kérdezik a nevemet, csak nyúlnak a papíromért. Mi is egyre izgatottabbak vagyunk, pont mint egy régóta tervezett nagy utazás előtt. Mindent úgy csinálunk, hogy ezek az utolsók. Utolsó étteremben kajálás mint egy pár és nem szülők, utolsó mosás, utolsó hétvége kettesben, utolsó nagybevásárlás. 

A heti dokilátogatás alkalmával ugyanis megegyeztünk az orvosommal, hogy ha addig nem indulnak el maguktól, vasárnap reggel megindítják a szülést. Ez pont 38 hét, ami az itteni alap protokoll ikreknél. Volt róla szó hogy a cukor miatt esetleg egy héttel korábbra hozzuk, de miután tárgyalt több specialistával, és mind azt mondták hogy esetemben nem indokolt, mert nagyon jól karban tartottam a cukrot, így maradunk a vasárnapnál. Ez azt jelenti, hogy szombaton este be kell mennem a kórházba, ott megnézik mi a helyzet méhszáj ügyileg (most először a terhesség során), és ha kell akkor elkezdik érlelni gyógyszerrel, és másnap reggel indul a mandula. Érdekes módon ez engem nem hogy nem idegesít, de nagyon megnyugtat, én szeretem az ilyen fix időpontokat, amikre lehet készülni. Persze nem mondom hogy nincsenek olyan pillanatok amikor nem kap el a gyomorgörcs, de az is inkább jó értelemben, nem rettegek, nem idegeskedek, nem látom értelmét. :)
Érdekes módon, valószínűleg a kitűzött időpont miatt is, de újra előtört rajtam a fészekrakás, most az a klasszikus fajta, nem a sütögetős, ami eddig tombolt. Hirtelen nagyon fontos lett, hogy ki legyen pucolva a hűtő, ki legyen sikálva a mosogató, hogy meg legyen igazítva az ágynemű, hogy fel legyen mosva, hogy "steril" legyen a konyhapult, hogy minden időpillanatban minden el legyen mosogatva. Na nem mintha egy pár napos gyereket ez érdekelne, de én viszketek ha nem pakolászhatok. Gombi rendkívül jól viseli a dolgot, legalábbis nem mutatja hogy nem. Cserébe viszont egyre rosszabbul alszik, folytonos készültségben, hogy ha menni kell akkor azonnal tudjunk menni. Pedig én mondom neki hogy nem kéne, azért nem fognak egyik pillanatról a másikra előugrálni a kisnyulak, de attól még szegény minden rezdülésemre felébred. 
Ezzel párhuzamosan egyre erősödik bennem valami olyasmi ösztön, ami az állatokban is van, amikor betegek, vagy szülés előtt állnak- el akarok bújni. Tudom hülyén hangzik, de érzem ahogy zárkózom be lelkileg, minden ami a külvilágban zajlik az zavar, kb. olyan érzékeny vagyok, vagy még érzékenyebb mint az elején, amikor még csak a hormonok tombolása jelezte hogy nem vagyok egyedül a testemben. Ebből következik, hogy mindenen kiakadok, mindenen felhúzom magam, minden zavar, mindenkihagyjonbékén. (Persze ez utóbbit senki ne vegye komolyan) Minden esetre érdekes ezt megélni. Egyfelől nagyon idegesítőnek találom saját magamat, másfelől végtelenül megnyugtató, hogy ennyire érzékelem ezeket az ősi ösztönöket, annak ellenére hogy nem vagyok egy ezomaca ezeket fontosnak érzem. 
És még egy aranyos dolog így  a végére, amit meg kell osztanom. A heti NST a szokásos menet szerint zajlott: A baba, a kisfiú szépen produkálta a szívritmus gyorsulást ami ilyenkor elvárt.  Ficánka kisasszony pedig annak ellenére, hogy ébren volt és vígan rugdosta az érzékelőket, nem akarta azt csinálni amit kellett. Ezen eddig mindig úgy segítettek, hogy fogtak egy rezgő, berregő kis izét, amit a hasamhoz raktak, megszólaltatták, és milyen meglepő, a gyerek szívverése tényleg gyorsabb lett. Ezúttal egy hirtelen ötlettől vezérelve megelőztem a technikust, nekiálltam csak úgy kézzel simogatni meg birizgálni a hasamat ott ahol a fejét sejtem. És láss csodát, AZONNAL reagált rá, feketén-fehéren ott volt a papíron amit a gép nyomtatott, gyorsabban vert a kis szive. Ezt még egyszer eljátszottuk, és akkor is ugyanezt produkálta. Én meg teljesen elaléltam, mert ennyire közvetlen reakcióra egyáltalán nem számítottam. Olyan büszke voltam rá mintha a János vitézt szavalta volna el fejből :)
Sziebi
ui: ma van vasárnap... :-D

kő.jpgHazudnék ha azt mondanám, hogy könnyű. Hogy nem nehéz cipelni a gigantikus hasamat. Hogy nem nehéz átfordulni egyik oldalamról a másikra. Hogy nem nehezedik egyre nagyobb súly a medencémre, és ettől nem fáj semmim. De valahogy nem élem meg tragédiaként a dolgot. Egyrészt most már tényleg annyira közel van a vége, hogy ennyi kellemetlenséget akár fél lábon is kibírok. Másrészt ezzel együtt, egy szavam nem lehet, mert egy rakás olyan terhestünet elkerült végig a terhesség során, és főleg így a vége fele, amivel másoknak meggyűlik a baja. (Mondjuk én ezt úgy fogom fel, hogy 8 hét konstans hányingerrel és hányással én előre törlesztettem).

Fizikoterápiára most hetente egyszer megyek, de az az igazság, hogy most már túl sokat nem tud tenni értem a terapeuta csaj. Frusztrálja is a dolog rendesen, de érzem én is, és ő is mondta, egyszerűen már nem fér hozzá annyira a problémás területekhez mint akár 2 hete. Így csak átmenetileg tudja enyhíteni a fájdalmamat- ami megjegyezném még így is semmi ahhoz képest amit akkor éreztem mikor elkezdtem hozzá járni. Szóval egy szavam sincsen, tiszta haszon így is minden amit csinál. Ez most már főleg masszázs, tekintve hogy a legegyszerűbb tornagyakorlat is sírva röhögésbe fulladna, kb mint egy kékbálna balettelőadása.
Itthon sem tudok már túl sok dolgot csinálni. Még megfőzök, megsütök egy tepsi muffint, de ha lehet még lassabban mint eddig. Ha leesik valami és nem olyan ami azonnal kell akkor sokszor otthagyom és megvárom Gombit amíg hazajön, és felveszi nekem. A macskákat megtanítottam hogy már nincsen földön simogatás, ha felugranak a kanapéra ott megkapják a dögönyözés adagjukat, különben nem. Jönnek is és bújnak, jobban mint valaha. Aminek nagyon örülök az az, hogy a fürdés még nem kihívás, be-és kiszállok a kádból segítség nélkül is, bár az szerencse, hogy a törölköző tartó elég stabilan van felszerelve a falra. 
A mászkálás mint olyan az már kész maratoni futásnak érződik. Ha mennünk kell a kórházba, fél órával előbb el kell indulnom, mert amíg besétálok a bejárattól a rendelőbe (amúgy max. 5 perc lenne), az ennyivel tovább tart. Gombi mondja hogy betolna, de én meg makacskodok, hogy nemár hiszen csak ide megyünk a folyosó végére. Igen, megyünk, bébicsiga léptekkel. Szerencsére ez egy épület és nem a park, különben vigyáznunk kéne hogy nehogy hasra essünk egy hirtelen, az utunkban kinövő gombában. Gombi szerint amúgy direkt csinálom, azért megyek ilyen lassan, hogy minél több mosolyt begyűjthessek. Végülis így is felfoghatjuk a dolgot :)
A doki továbbra is teljesen el van ájulva tőlem, maga sem hiszi el hogy idáig kihúztuk. Legutóbb meg is ölelgetett, olyan mintha a személyes sikerének könyvelné el ezt a csodát, pedig ezt még én magam sem merem megtenni. Minden egyes alkalommal úgy búcsúzik el tőlünk, hogy "találkozunk jövő héten vagy a szülőszobán". Szerinte még mindig nagyon virgoncan mozgok. Igaz, ő nem látott még a húsz méteres folyosón négyszer megállni séta közben, vagy ülve kavargatni a paprikás csirkét. De ezek mind csak apróságok, icicke-picike lényegtelen részletek ahhoz képest hogy mindjárt vége ennek az időszaknak is, és elkezdődik az igazi móka.
 
Sziebi
süti beállítások módosítása