Hazudnék ha azt mondanám, hogy könnyű. Hogy nem nehéz cipelni a gigantikus hasamat. Hogy nem nehéz átfordulni egyik oldalamról a másikra. Hogy nem nehezedik egyre nagyobb súly a medencémre, és ettől nem fáj semmim. De valahogy nem élem meg tragédiaként a dolgot. Egyrészt most már tényleg annyira közel van a vége, hogy ennyi kellemetlenséget akár fél lábon is kibírok. Másrészt ezzel együtt, egy szavam nem lehet, mert egy rakás olyan terhestünet elkerült végig a terhesség során, és főleg így a vége fele, amivel másoknak meggyűlik a baja. (Mondjuk én ezt úgy fogom fel, hogy 8 hét konstans hányingerrel és hányással én előre törlesztettem).
Fizikoterápiára most hetente egyszer megyek, de az az igazság, hogy most már túl sokat nem tud tenni értem a terapeuta csaj. Frusztrálja is a dolog rendesen, de érzem én is, és ő is mondta, egyszerűen már nem fér hozzá annyira a problémás területekhez mint akár 2 hete. Így csak átmenetileg tudja enyhíteni a fájdalmamat- ami megjegyezném még így is semmi ahhoz képest amit akkor éreztem mikor elkezdtem hozzá járni. Szóval egy szavam sincsen, tiszta haszon így is minden amit csinál. Ez most már főleg masszázs, tekintve hogy a legegyszerűbb tornagyakorlat is sírva röhögésbe fulladna, kb mint egy kékbálna balettelőadása.
Itthon sem tudok már túl sok dolgot csinálni. Még megfőzök, megsütök egy tepsi muffint, de ha lehet még lassabban mint eddig. Ha leesik valami és nem olyan ami azonnal kell akkor sokszor otthagyom és megvárom Gombit amíg hazajön, és felveszi nekem. A macskákat megtanítottam hogy már nincsen földön simogatás, ha felugranak a kanapéra ott megkapják a dögönyözés adagjukat, különben nem. Jönnek is és bújnak, jobban mint valaha. Aminek nagyon örülök az az, hogy a fürdés még nem kihívás, be-és kiszállok a kádból segítség nélkül is, bár az szerencse, hogy a törölköző tartó elég stabilan van felszerelve a falra.
A mászkálás mint olyan az már kész maratoni futásnak érződik. Ha mennünk kell a kórházba, fél órával előbb el kell indulnom, mert amíg besétálok a bejárattól a rendelőbe (amúgy max. 5 perc lenne), az ennyivel tovább tart. Gombi mondja hogy betolna, de én meg makacskodok, hogy nemár hiszen csak ide megyünk a folyosó végére. Igen, megyünk, bébicsiga léptekkel. Szerencsére ez egy épület és nem a park, különben vigyáznunk kéne hogy nehogy hasra essünk egy hirtelen, az utunkban kinövő gombában. Gombi szerint amúgy direkt csinálom, azért megyek ilyen lassan, hogy minél több mosolyt begyűjthessek. Végülis így is felfoghatjuk a dolgot :)
A doki továbbra is teljesen el van ájulva tőlem, maga sem hiszi el hogy idáig kihúztuk. Legutóbb meg is ölelgetett, olyan mintha a személyes sikerének könyvelné el ezt a csodát, pedig ezt még én magam sem merem megtenni. Minden egyes alkalommal úgy búcsúzik el tőlünk, hogy "találkozunk jövő héten vagy a szülőszobán". Szerinte még mindig nagyon virgoncan mozgok. Igaz, ő nem látott még a húsz méteres folyosón négyszer megállni séta közben, vagy ülve kavargatni a paprikás csirkét. De ezek mind csak apróságok, icicke-picike lényegtelen részletek ahhoz képest hogy mindjárt vége ennek az időszaknak is, és elkezdődik az igazi móka.
Sziebi
