május 29.

Emberünk nagy becenévgyáros.
Ezek az elnevezések inkább a vicces, néha a piszkálódós, sokszor meg a viccesen piszkálódós kategóriába sorolhatók. Legújabb agyszüleménye a Lufilla. Ez leginkább esténként helytálló, mikoris úgy festek, mint aki egyben lenyelt egy 45cm-es héliumost.
Kettes számú gyermek, amikor meghallotta legújabb nevem, roppant műfelháborodást erőltetett az arcára, és odatoppantott Apácska (ezt most lopcsiztam egy blogcsiból) elé, és összeráncolt orral ráförmedt: - Ne hívd az anyukámat Lufillának!
- Hát már miért ne hívnám? Idenézz, mit növesztett! - és felhúzta a hasamon a pólót
- Mert miattad van minden! TEEEEEE LUFILLA-OKOZÓÓÓÓÓ!

Egyébként, Lufi köszöni jól van. Kezd rendes lenni, már nem sűrűn émelygek tőle.
És az étvágyam is konszolidálódni látszik.
Hatalmas esemény zajlott a héten: osztálytalálkoztam. A szervező úgy gondolta, elmegyünk egy olyan helyre, ahol befizetünk egy x összeget, ennek fejében 3 órán keresztül, ami belénk fér, azt tömhetjük magunkba.
Egész héten komoly számításokat végeztem, hogy hogyan tudnám az aznapi étkezésemet úgy összehangolni, hogy a rendezvényen legalább a befizetett összeg harmadát/felét el tudjam fogyasztani. X = nem kevés

Az origó az volt, hogy ha délben ebédelek, akkor 4 körül mindig muszáj valamit ennem. Most a résszámítássokkal, folyamatábrákkal és csártokkal nem terhelném a kedves közönséget, de pont kiszámoltam, hogy húúú, fél 6-ra TÖK éhes leszek.
Nos, elérkezett a fél 6, én még mindig az ebédre elfogyasztott ételen kérőztem. Azért a többiekkel kézen fogva én is vályúhoz járultam. Könnyeket hullajtottam a szusi felett (ami ilyenkor nem játszik) és úgy éreztem, máshoz nincs gusztusom.
Ott piszkácoltam a libamájakat, meg a lazacokat, hogy akkor most mit is kéne ennem, végül némi salátát sikerült letuszmákolnom.

Miután mindenki ott tapsikolt a hatalmas, és fantasztikusan kinéző sütikécskéknek, megállapítottam, hogy ezek sem nekem készültek. Viszont, volt sárgadinnye! Abból még ettem két szeletet, és nekem aznapra bevégeztetett.
Másnap viszont jó éhesen ébredtem, na akkor sikeresen kiettem a hűtő teljes tartalmát.

Aztán rendszeres program, jóféle vidéki lévén, hogy szombaton lemegyünk a pejjacra. Viszont, mivel Pestről kiköltözött asszonyság vagyok, hát, már csak nem melegítőben megyek, és edzőcipőbe! Annak rendje és módja szerint a kis túramagassarkúmat kaptam fel.
Miután jól összevásároltunk magunkat, és a fülünkön is szatyrok lógtak (olyanokat KELLETT venni, hogy májusi görögdinnye, meg őszibarack, meg egy tonna kovászos uborka, meg kóóbász) szóval, nekiálltunk a javakat újra felosztani, és elrendezni a súlyokat egymás között.
Én menetrend szerint tiltakozom, hogy a tálca tojást akarják rám sózni,  de ezúttal nem úsztam meg. Ez volt az egyetlen, amiről úgy ítélték hogy nekem KELL vinnem.
Nem is volt semmi gond, egész az utcán elejéig, mikor is ott ólálkodott az a gonosz csatornalefolyó. Épp csak picikét megbillent a lábam, amit máskor simán korrigálok, de most ott volt a kezemben a tojás.
Egész addig nem gondoltam, hogy TÉNYLEG esés lesz a vége, míg a térdkalácsom nem csattant az aszfalton (a fele térdbűrkémet ott is hagytam a hangyáknak és egyéb lebontó szervezeteknek).
És az utolsó percig igyekeztem a tojásokat óvni.
Ez részben sikerült is, mert a 30 tojásból 5 nem tört össze... :-)

Borsolyka

május 27.

Hétvégén a szüleimnél voltunk, nagy családi hepajon. Ilyenkor, mikor csak magunk vagyunk, akkor is 16 fő a létszám /eleddig/ ha apu testvére is jön, néhány csatolékkal akkor 20+.

Anno mikor megtudták a szüleim, hogy megborult a házasságom, és a váláson töröm a fejem, akkor apám száján kiesett egy ilyen: "jól gondold meg, mert nehezen fogsz egy olyan balféket találni, aki három gyerekkel a nyakába vesz."
Nos, jól meggondoltam, aztán váltam is, és utána megérkezett a balfék is, aki jobban szuperál társként is, és apaként is, mint ex  fénykorában.
Oksa, ez a projekt kipipálva, node most jön a gyerek.
És hát, a hepajon, a 20+ fő nagy vigyorogva megkérdezte, hogy aztán házasodni szándékszunk-e.

Mikor összekeveredtünk Emberrel, akkor beszélgettünk mindenféléről, és szóba jött az esküvő is - még nem is feltétlen a kettőnk kapcsán - amikor is kifejtette, hogy szerinte nem a papírtól, lesz/marad egy kapcsolat kapcsolat, és ha a papír az egyetlen kohéziós erő, akkor aztán megette a fene.
Mivel én ezt saját bőrömön is tapasztaltam, hát én sem gondoltam másképp.
Illetve, mivel vendéglátóztam pár évig, láttam az őrületet a népek szemében, ahogy megpróbálnak minél fényesebb, és hetedhét országra szóló esküvőt rittyenteni, majd pár év múlva hirtelen más pasival érkezik az asszonka a gyerekért az oviba/bölcsibe. És ez nem egy-két eset, hanem sok.
Szóval, közös elhatározás alapján jók leszünk mi így egymásnak vadasan, és házasodni maximum akkor fogunk, ha anyagi érdekünk ezt diktálja. :-)
Pedig anyám még egy olyannal is bepróbálkozott, hogy mit fog majd szólni leendő gyermekünk, hogy a szülei nem házasok. Erre nagy szemekkel néztem, mert a gyerek szerintem pont tojik rá, hogy van-e pöcsétes papír, vagy nincs. Sokkal inkább érdekli, hogy a k. szülők szeretik-e egymást, nomeg őt...

Borsolyka

Május 20.

Nem vagyok egy vájt orrú némber, szerintem tompább is a szaglásom, mint átlagéknak és terhesen sem lettem egy vadászkutya. A hajléktalan is csak onnan tűnik fel a járműveken, hogy koszosabb a ruhája az átlagnál (na jó, a nagyon büdit azért érzem) de nem kavarja fel a gyomrom semmi szag illetve illat.
Aztán, pár napja allergiás lettem Emberre.
Na jóóó. Nem rá.
Az úgy kezdődött, hogy este, fürdés után, megborotválkozva, illatosan /gondolta ő/  odakucorodott mellém az ágyba.
És akkor úgy éreztem, nekem onnan menekülnöm kell.
Szemrehányón kérdeztem, hogy miért cserélt borotvahabot (egyébként valami szenzitív aligszagút használ...) de szegény, nagy szemekkel bizonygatta, hogy ugyanazt kente fel a képes felire, mint addig.
Másnap aztán végigszaglásztam az összes dezodorját, tusfürdőjét, arcszeszét és egyéb piperéjét, és megállapítottam, hogy mindegyik elviselhetetlenül büdös.
Aztán megszaglásztam az enyémeket.
Azok jók.
És baljósan villogtattam a szemeim felé. Nos azóta kénytelen az én kenceficéimet használni (persze én sem kenek magamra semmi erős virág, gyümölcs, vagy sütiillatot) mert akkor vagyok csak képes szorosan magam mellett elviselni. :)

A másik, amire jutottam magammal kapcsolatban, hogy a koraterhesség, és az 5kor kelés, illetve Pestre ingázás nem igazán én-kompatibilis.
Reggel felkelek én 5-kor, azzal nincs is semmi problémám. Hanem aztán hazafelé, a héven már az életben maradásért küzdök. Otthon még teszek pár erőtlen kísérletet arra, hogy hasznos tagja legyek a családomnak, de ezek a kezdeményezések rendre kudarcba fulladnak, és én, kb. mondat közben képes vagyok belehullani az ágyba/kanapéra és aludni.

A hétvégékben pedig az a jó, hogy be lehet pótolni a hét közben elmaradt/hiányzó alvást.
Azt nem mondanám, hogy nem zavar, hogy másra nem vagyok alkalmas, de már elkezdtem visszafelé vagdosni a centit, mert a második trimeszterben  reményeim szerint némileg több vitalitás fog bennem lakozni.
Miután a vérnyomásom szereti alulról súrolni a 100at, rászoktam, hogy a reggelt egy kávéval indítom.
Ezt a jó szokásomat a 7. hétig tartottam is (még hu-ék is ajánlják) de aztán, ahogy a napi kis kávémat intravénásan beborítottam, elkezdtem magam igen vacakul érezni gyomorilag.
Gyerek utálja a kávét.
És a csokit! Balga módon vettem magamnak egy sportszeletet.
Gigászi küzdelem volt, hogy bent maradjon.
Amit viszont kedvel, az a husi. És mivel kicsit ortorexiás :) a salátafélék is jöhetnek minden mennyiségben.
Ennek felettébb örülünk, mert ezt viszont két óránként követeli, és már becsukott szemmel merek csak a mérlegre állni.

Borsolyka

Mielőtt közreadnám a legújabb Pohos naplót, pár szóban felvázolnám a Hordozó rakétát, mert hogy ő nem egy szokványos terhes kismama! :-D 3 gyermek édesanyja; legidősebb 18, a legfiatalabb 10 és a kettő között is van egy :-D Ránézésre mint egy csitri, senki nem mondaná meg, hogy egy derékalj gyerek várja otthon. Láttam, ismerem, higgyetek nekem :-D Fontos tényező, hogy a második alom első lakóját hordozza a szíve alatt. Fogadjátok sok szeretettel a Borsolyka-naplót (ejgen, tudom, már egy ideje csorog rá a nyálatok).

Április 18.

Az ember osztja az észt nagy mellénnyel - mert ugye sok van neki, lévén sokat látott és tapasztalt...

mell-érzékenység - pipa?

mensi görcsök - pipa?

sűrűn kell pisilni – pipa?

És ezekből a tünetekből már össze is dobja a kórképet bárki számára.

Ehhh kisanyám, te TERHES VAGY!

Aztán ugye, ott áll brutál PMS tünetekkel, de ugye terhes nem lehet, mert azt már nagy rutinjából fakadóan felismerné, aztán ott hátul mégiscsak elkezd a motoszka motoszkálni, és akkor bemegy a mellékhelyiségbe, és tövig mártja a műanyagot, amibe kell, majd az esélytelenek teljes nyugalmával /hehe, én megmondtam, hogy NEM VAGYOK!!! / nézi, ahogy előtűnik a teszten a KONTROLL csík, majd utána még egy kontroll csík..

de izé.

A teszten csak EGY kontroll csík van! Hoppá!!!

És akkor elhatároz, hogy eredményt szívhangos ultrahangig senkinek nem mondja meg, na jó de.

a Banyáknak de...

De aztán a hormonok elérik a hipotalamust, és bevágtat Emberhez is, amit az a kádban ül éppen, és ázolog a habokban.

Teszt előránt.

-       Hű, terhes vagy? /vigyor/

Később ember szabadkozik, hogy hát ha ennél szélsőségesebb reakcióra számítottam volna, akkor ő még mindig SZŰZ, és mint ilyen, megátalkodott materialista, és amit mutattam, az neki azért nem egy gyerek, hanem egy pisis, pálcika csíkokkal...

Na, a neheze még csak most jön. A dedeknek be kell adni, hogy jön a tesó.

De ugye, mikor…

- Legyen szívhang...

- És legyen meg a 12. heti kombinált teszt eredménye.

Másnap lázas könyörgés a nővérnek /csak van valami üres időpont a doktorúrhoz… és LŐN/

Majd terpesz a kukkantós-széken.

-       Hű, mekkora a méhe! /kicsit lezsibbadok, hogy ikrek talán, de ezt rövid úton kis is zárjuk/

Ultrahanggal már lessük is a homályt. Ott a buborék. Benne a szempilla kinézetű embrió, és látom? /hát persze, hogy látom, jobb vagyok, mint némely szonográfus/ ott pulzál a szív. 7 hetes.

/szívhang pipa/

Nah, de hogy mégse unatkozzon bent a ded már 9 hónapig, van mellette egy labda - azzal játszhat majd üres óráiban.

Szép miómát sikerült neki növesztenem pajtinak.

Dokim a jól ismert parajelenségével felvázolja az összes lehetséges rossz végkimenetelt, majd a végén, bónusznak közli. Programcsászár.

Aznap furcsa mozgásokra leszek figyelmes a belsőmben.

Elgondolkodom rajta, hogy a 7 hetesem csaphat már ekkora randalírt? De aztán lassan leesik, hogy az aznapi  ebédre elfogyasztott paradicsomos káposzta munkálkodik csak lázasan a beleimben.

Két nap múlva nagy, lelkizős beszélgetés a naggyal, és egyszer csak kipottyan belőlem:

-       izé, lesz kistesód

-       Tudom

-       Honnan?

-       "Vigyétek már innen ezt a nyakat mert behányok mindjárt.. nincs egy kis csoki?” Olyanokat akarsz enni manapság amiket nem sokszor!

-       Jesszus, ebből vágtad?

-       Nem vagyok hülye! :-D

És ezen erősen elgondolkodom, hogy egy 18 éves férfiember hogy a ménkűben ennyire jó megfigyelő, és hogy rakja ezt így össze, még előbb szinte, mint hogy a jó édes anyjában egyáltalán a terhesség lehetősége haloványan felmerül. Igaz, tudta, hogy készülünk valamire, de akkor is.

Április 23.

Két hete még havat lapátoltunk, a múlt héten hűvös volt, mostanra viszont berobbant a nyár.
Ennek azért örülök, mert elképesztően fáztam idáig! ÉN!!! Aki ha a termosztát 20 fokot mutat otthon, már csatakosra izzadom magam! Egész télen egy szál bugyingóban nyomtam éjjel, a paplan alatt, most, az április végi nagy hidegekben biza magamra cibáltam a pizsamám és a zoknit éjjelre. Nappal sem volt sokkal jobb a helyzet egész addig, míg a hőmérséklet el nem kezdte belőni magát olyan 26 fok körülire.

A másik remek tünetem - és aztán kb. más nincs is -, hogy hajnalban felébredek. Változó, olyan fél 3,  fél 4 között bármikor előfordulhat ez. És utána csak fekszem, forgolódom, és forgolódom, és fekszem. ezt egy másfél óráig csinálom, majd, mint aki jól végezte dolgát, elalszom. A bibi ott van, hogy reggel 5kor nekem már ordít a vekker, kezdődik a nap, kelni kell. Nos, hétvégén azt hiszem, pótoltam az egész heti alváshiányom. Este nyolctól reggel nyolcig sikerült aludnom, és ebéd után már hullott is le a fejem, és azonnali sziesztát rendeltem el.

A hasamon reggel még semmi nem látszik, estére viszont korrekt hordócskát cipelek már.

A srácok nem voltak otthon a hétvégén, majd hétfőn a 10 éves lányom megáll előttem, és tág szemekkel elkezd méregetni. Megfogja a hasam. Te anya! Te terhes vagy? Vagy híztál? Vagy mi? Vagy terhes vagy?

És innentől nem mondhattam azt hogy ááádehogy. Megvallottam bűneim az inkvizíció előtt.

Tudták, hogy készülünk rá, annyira nem érte őket váratlanul a dolog.

A kisebbik fiamnak voltak azért averziói, de azzal, hogy sokat leszek otthon, nem kell napközibe járnia, és lesz mindig ebéd, már nyert ügyem volt.

Aztán hirtelen megkérdezte, mikor láthatják a gyereket. Kicsit pilláztam, mire leesett, az ultrahangra gondol.

Mivel szándékozom a 12 hetes kombinált tesztet és a genetikai ultrahangot egy fizetős intézményben elvégeztetni, úgy gondoltam, ám legyen, jöjjenek ők is.

A lányom közölte, ha húga lesz, akkor az ő szobájában fog aludni. Holmi fiúkra nem tart igényt.

Fiam viszont egy esetleges öcsre pályázik, és fejben már mindenféle ruhakollekciókat állít össze, amiben együtt fognak parádézni.

Hát, így vagyunk mi most, félig lebukva, félig inkognitóban. A munkahelyemen még nem tűnt fel a népeknek, és anyós sem látott bele többet egy kis hízásnál a metamorfózisomba, pedig feszülős pólóban voltam nála.

Május 3.

Alapvetően, tünetem semmi. Laza émelygés napközben, és az is inkább délután.

No meg hogy nem bírok hason aludni. Más bajom nincs.

Az, hogy este hétkor tántorgok már befelé az ágyba, talán nem a BAJ kategóriába sorolandó. Minap is épp hazaértünk, és a vacsorát Ember vállalta magára. Sütögeti a sütögetni valót, én ott sündörgök, időnként belemarkolok a tálba. Mikor már nem voltam farkaséhes, hirtelen úgy éreztem, muszáj lefeküdnöm. A kanapén borultam fel. Középső gyerekem odasomfordált az angol leckéjével. A második mondatra még emlékszem, aztán filmszakadás.

Olyan 10 körül ocsúdtam fel. Vacsorát megették, elmosogattak, elpakoltak, és a lecke is megíródott. Rendes arcok ezek.

Két napig szabin voltam, gondoltam, el is intézem akkor a kezdőcsomagom, a terhességgel kapcsolatban.

És beszippantott az egészségügy.
Először is, feljöttem Pestre, a kórházba, ahhoz a dokihoz, akinél szülni fogok. Még a múltkor kifigyeltem, hogy változott kicsit a módi, és a nénike /biztos jól fejbe verne ezért, mert nálam 5, maximum 10 évvel idősebb.../  ott is csinálja már a terhesgondozást, amit én is igénybe vehetek, hiába nem tartozom oda.

Ennek erősen megörvendtem, mert Pestre ingázom minden nap dolgozni, és ha a falumban akarnék a védőnővel koccanni, az kb. egy nap szabit jelentene per szessön. Így viszont, míg ülök sorban a nőgyógyászomnál, azzal a lendülettel le tudom a havi mázsálást és a pisitesztet is majd.

Szóval, beestem oda, felvette az adataimat, és ölembe szórt egy csokor beutalót, az ilyenkor elvégzendő mindenféle kivizsgáláshoz.

Úgy voltam vele, hogy akkor másnap nagy levegő, és reggel kezdek mindjárt a vérvételen, majd pörgök tovább. Valami véletlen folytán, épp mindenhol volt rendelés, ahová mennem kellett.

Reggel 7, vérvétel. Vérvételnő közli, hogy ezek a beutalók nem írják, hogy a helyi laborból kérik a vizsgálatot, amúgy meg a vércsoportos papíron nincs is kőrbélyegző /múúúúúúúúúúúúúúúúúúúú/ és ja, a vércsoporthoz csak szerdán és csütörtökön veszik a vért, az nem, nem ma van...

/Ennél szebb az a történet, mikor a nőgyógyász hormonpanelt kért nekem, amit csak és kizárólag hétfőn és kedden tudnak helyben levenni. vakarom a fejem, hogy ez szép, de a hormonosdit a ciklus adott három napján tudom csak levetetni, máskor biza nem! Erre a válasz az volt a laboros nőtől, hogy ALAKÍTSAM ÚGY A CIKLUSOM, hogy beférjek a vérvételes napra.../

Sebaj, 8tól rendel a helyi nőgyógyász, úgy is szerettem volna csekkoltatni a béjbit, hogy növöget- e rendesen, mert az előző ultrahang alkalmával a dokim inkább volt elfoglalva a miómámmal, mint bármi mással.

Nos, felénk a reggel nyolc órát eléggé tágan értelmezik az orvosok. Nekik a munkaidő valószínűleg akkor kezdődik, mikor otthonról /Pestről???/  elindulnak vidék irányába. Mi meg maradjuk csendben, és tegyük össze a kezünket, hogy a jelenlétükkel megtisztelnek.

Tehát, doktor úr  megjelent háromnegyed 9 kor, és békésen rendelni kezdett. Akkorra már a csillárról is terhes nők lógtak. Ez az orvos is az ölembe szórta a protokoll szerinti beutalókat, de immáron a megfelelő szövegezéssel, a megfelelő pecséttel.

Bejelentkeztem a védőnőnél is. A legkisebb gyerekem óta lecserélték őket, a régi védőnő nyugdíjba ment már. A régivel sem volt semmi gondom, nem túl sok vizet zavart, de az új, hatalmas arc.

Szerintem eléggé megkedveltük egymás elsőre, jól elröhögcséltünk. Ő is beadminisztrált mindenhová, maximálisan nyitott volt a hülyeségeimre, megadta a telefonszámát, hogy intézhetem a dolgaim vele telefonon is akár, és megbeszéltük, hogy előírás szerint szülés előtt háromszor kéne kijönnie hozzám, de ha nem zavar, akkor majd szülés előtt tényleg EGYSZER meglátogatna. :-)

A háziorvos rendelőjében folytattam, ahol eddig összesen 2x jártam a 15 év alatt, mióta ott lakunk, ennek ellenére ismerem a nőt jól, mert egy iskolába járnak a gyerekeink.

Ő nem is értette, milyen papírt kéne neki kitöltenie - ezt én sem értettem, hogy mit nem ért... - EKG-t viszont nem csinált, pedig ott a gép a sarokban nála.

Ezért még gyorsban visszarongyoltam a rendelőbe.
És lőn, azt is sikerült megcsináltatnom.

Olyan délután kettőre végeztem ezzel minddel úgy, hogy 200 méteres körön belül van az összes rendelő.

De jelentem, az összes alján ott száradnak a pöcsétek, és most egy hónap nyugi következik, mikor is folytathatom az ámokfutást a genetikai ultrahanggal.

Borsolyka