kolti.jpg... és ebben a hónapban is legyen miről írni, mi már megint elköltöztünk. Kicsit beteges, az ismerőseink, barátaink és a családunk már csak diszkréten kuncog rajtunk, és magában legyint, hogy áh, ezek nem normálisak. Fogalmam sincs, miért költözünk állandóan, de mióta együtt vagyunk a férjemmel, ez a hetedik lakás, amiben lakunk, és a saját kis garzonunkon kívül még sehol nem éltünk egy évnél tovább. És mindenhova úgy mentünk, hogy na ide már gyereket is lehet szülni, itt itt lehet maradni legalább öt évig, és innen már csak egyszer, a végleges lakásunkba költözünk el. Ezt már háromszor eljátszottuk. Most már nincsenek illúzióim, de nagyon remélem, hogy innen már tényleg csak egyszer fogunk elköltözni :)
Nekem a költözés nem ügy, a rutin meg az évek, ugye. Mégis féltett mindenki, hogy két örökmozgóval azért húzós lesz, de végülis pont olyan volt, mint amire számítottam. A sógornőm és a bébiszitter segítettek rengeteget az össze- és kidobozolásnál, a cuccolást meg költöztető cégre bíztuk, immár negyedszer ugyanarra... Másfél nap volt az összepakolás, másfél óra a teherautóba bepakolás, ugyanennyi az új lakásba való felcihelődés, majd másfél nap kidobozolás következett és tádámmm, kész is. 
Az összepakolás első napja azért eléggé ideget próbáló volt, mert a csajok egyfolytában, de tényleg megállás nélkül ordítottak, nyűglődtek, és másztak rám egész álló nap. Nagyon jól bírtam, este hatkor szakadt el a cérna, mikor a férjem hazaért, akkor lefeküdtem sírdogálni a földre egy tíz percre, (az ágyon már nem volt hely), de igazából ennyivel meg is úsztuk. Másnap, az átcuccolás idejére jött a bébiszitter, ő elment az új lakásba a lányokkal, míg mi a költöztetős bácsiknak dirigáltunk. Szerencsére sikerült egy ébrenléti idő alatt lejátszani a lakáscserét, így a délutáni alvás már az új szobába beállított ágyukban érte őket. Érdekes módon az fel sem merült bennem, hogy mit fognak szólni a másik albérlethez, fog-e nekik tetszeni és hogy viselik majd. Valahogy nem gondoltam, hogy ebből baj lehet. Nem is lett szerencsére, sőt, mindketten úgy látjuk (vagy csak belemagyarázzuk), hogy itt talán jobban érzik magukat a csajok. Alvásproblémák emiatt nem merültek fel, és a lakásban is egy nap alatt megtanultak tájékozódni, szóval nagyon jól tudják, hogy merre induljanak, ha nem látnak engem (a fürdőszobába, a wc-, vagy az erkélyajtó elé). 
A lakás egyébként nem sokkal különbözik az előzőtől, kicsit jobb és kicsit nagyobb, a környék viszont összehasonlíthatatlan, pedig csak öt perc autóútra van az korábbi bérleménytől. Nyugi, kisgyerekes családok, zöld, csend, el lehet veszni a közelben lévő legalább 10 játszótér rengetegében, és nem utolsó sorban szomszédságba kerültem az egyik kedvenc banyával. Ami hátrány, hogy ez az első emeleten található és nincs lift, így a lányok le- és felszállítását egy hordozóval oldom meg, az egyiket magamra kötöm, a másik még elfér a kezemben, a pelenkázótáska meg a vállamon, és legalább edzésben maradok. Az is nagy előny, hogy a gyerekszoba jobban elkülönül a konyhától-nappalitól, így nagyobb eséllyel és hosszabb időre felejtik ott magukat, mivel nem látnak, ha én éppen a konyhában tevékenykedem, így nem olyan gyakran jut eszükbe, hogy a lábamba kapaszkodva ríjanak azért, hogy felvegyem őket. Azért persze így is többször eszükbe jut, mint szeretném :)
A hordozót egyébként egyszer már hosszabb távra is bevetettük. Hetente egyszer járunk velük egy szuper helyre fejlesztő foglalkozásra. Eddig metróközelben laktunk, úgyhogy babakocsival metróztunk el a fejlesztő központba. Most viszont 20 perc útra távolodtunk a metrótól, az odavezető buszok közül egyik sem alacsonypadlós. Mindezek ellenére meg lehetett volna próbálni babakocsival teljesíteni a küldetést, de úgy gondoltam, hogy ha már itt a hordozó, tegyünk egy kísérletet azzal. A bébiszitter szerzett szintén kölcsönbe egy kendőt is, így megvolt a két darab szállítóeszköz. Szóval az egyik gyerek rajtam, a másik a társalkodónőn utazott, és baromira élvezték, egyetlen hangjuk nem volt az egyórás odaút alatt, csak cukin nézelődtek, visszafelé meg aludtak. Nagyon sokat gondolkodtam azóta ezen. Én is élveztem a dolgot, mert nagyon szeretem a közelségüket, én is bújós vagyok, és most végre "legálisan" lehettek rajtam. Egyértelmű, hogy ők is testi közelséget igénylő kisemberek, és ezt nem kaphatták meg tőlem maradéktalanul. Nem tudom, hogy ha egyedüli gyerekként megkapták volna azt a mennyiséget belőlem, amit tényleg igényeltek volna, vajon hamarabb abbahagyták-e volna az állandó sírást, vajon az egész probléma, amiről hónapokon keresztül  beszámoltam, fel sem merült volna? Lehet. Mással nem tudom nyugtatni magam, mint hogy nem tehettem mást, két gyerek nem lehetett volna egész álló nap rámkötve, egyet meg nem cipelek, mikor a  másik ugyanúgy igényelné. Valószínűleg már sosem tudom meg, mindenesetre ha lesz még egy gyerekem, nagyon komolyan számbaveszem majd a hordozás lehetőségét.
A fejlődésükben olyan hatalmas változás nem történt az előző hónaphoz képest, nyilván sokat ügyesedtek és úgy cikáznak a bútorokba kapaszkodva, ahogy csak akarnak, néha már el is engedik a támasztékot egy-két másodpercre, illetve az önálló felállással is próbálkoznak, bár ez még nem sikerült nekik maradéktalanul. Szeretnek bemászni minden kis lukba, a polcra, szekrénybe, dobozba, lavórba, a székek alá, vagy a pelenkázó mögé, és eljött az az időszak, mikor vigyorogva nyúlnak a konnektor felé, vagy emelik a szájukhoz a játszótéren a kavicsot és lesik a reakciót. A "nem szabad"-ra általában abbahagyják a tiltott tevékenységet, de utána egy tizedmásodperc múlva újra megpróbálják, akárhányszor, megszámlálhatatlanul sokszor egymás után. Ami számomra a leginkább szívet melengető, az az, ahogy egymással kommunikálnak, egymással játszanak, és hogy most már kezdenek ők maguk kitalálni játékokat. Múltkor például kergetőztek a lakásban, C mászott elöl, J meg utána, próbálta elkapni, néha C hátranézett, hogy hol tart az üldöző, és közben gurgulázva kacagtak. Szóval most már tényleg van olyan, hogy elszórakoztatják egymást :) (Megj.: a párhónapos gyerekek mellett számtalanszor kaptam meg a kérdést, hogy miééééééééért, nem szórakoztatják el egymást? nem b+) Vagy például J feláll a kanapéra (pontosabban felteszem magam mellé), és teljesen elengedve magát rongybabaként a karomba hullik és röhög. Vagy hintáznak, és minden lökésnél leveszik a kalapjukat, a kezembe adják, vissza kell rájuk tenni és ezen mulatnak. Nagyon vicces még a zokni lerángatása is. Ha idegent látnak, általában már nem üvöltenek minden átmenet nélkül, de hozzájuk érni továbbra sem szabad anyán, apán és a bébiszitteren kívül természetesen.  
Mostanában a reggelek és a délutáni alvás utáni egy-másfél óra a legdurvább időszakok. A nagyon sírós érában pont a reggelek voltak jók, mert cukin, mosolyogva ébredtek, és általában úgy is maradtak olyan 20 percig. Na most az van, hogy hallom, hogy ébrednek, vagy sírva vagy nem, de már szinte be sem merek menni hozzájuk, mert amint meglátnak, teljes erőből leüvöltik a hajamat, mintha azt mondanák "na végre te némber, nem látod, hogy ééhéhéhéééhen halok????" Ez pár hete kezdődött, először rendszeresen kiakadtam, de nagyon, mert erre ébredni kurvaszar, álmos vagyok én is és mindent háromszoros hangerővel hallok és bántott, hogy nincs semmi "jó reggelt, kisasszonyok, jól aludtatok, nagyon szeretlek benneteket", hanem két vörös fejű, könnyeket csorgató gyerek, akik látványosan szenvednek. Aztán miután lehúzták az első deci tápot, teli szájjal rám vigyorognak, és onnantól minden rendben van (egy ideig legalábbis). Szóval pár hét után megbeszéltem magammal, hogy oké, akkor most ez van, ha felhúzom magam rajta, akkor csak rosszabb lesz, inkább azt csinálom, hogy anélkül, hogy bemennék hozzájuk köszönni, vagy cumit adni, gyorsan megcsinálom a tápot meg a kávémat, elmegyek pisilni, aztán veszek egy nagy levegőt, benyitok és amilyen gyorsan csak tudom, tolom a szájukba a cumisüveget.
A délutáni szar időszakot meg valamiért a fogzással kapcsolom össze, mintha nekik ilyenkor tetőzne a fájdalom, de lehet, hogy tévedek. A délutáni alvásból rendszerint sikítva sírva ébrednek, amin nem segít sem a cumi, sem a cumisüveg, sem az, ha magamhoz ölelem őket, sem a játék, a figyelemelterelés. Egy dolog segít, a nurofen, de azt nem adhatok minden nap. Így most már ezt is lelkileg felvértezve várom, megbeszélem magammal előre, hogy nem akadok ki, egyszercsak átesnek a holtponton és akkor megint cukik lesznek. Sajnos ez van hogy csak egy-másfél óra múlva következik be, de nem tudok mit csinálni. J-nek egyébként két foga van, C-nek meg négy, szóval olyan sokat nem változott a szájukban a helyzet egy hónap alatt, cserében viszont szinte minden fogzási tünetet produkálnak.
Hihetetlen, hogy mindjárt egyévesek lesznek.
Leolib

A bejegyzés trackback címe:

https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr255319357

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása