május 29.

Emberünk nagy becenévgyáros.
Ezek az elnevezések inkább a vicces, néha a piszkálódós, sokszor meg a viccesen piszkálódós kategóriába sorolhatók. Legújabb agyszüleménye a Lufilla. Ez leginkább esténként helytálló, mikoris úgy festek, mint aki egyben lenyelt egy 45cm-es héliumost.
Kettes számú gyermek, amikor meghallotta legújabb nevem, roppant műfelháborodást erőltetett az arcára, és odatoppantott Apácska (ezt most lopcsiztam egy blogcsiból) elé, és összeráncolt orral ráförmedt: - Ne hívd az anyukámat Lufillának!
- Hát már miért ne hívnám? Idenézz, mit növesztett! - és felhúzta a hasamon a pólót
- Mert miattad van minden! TEEEEEE LUFILLA-OKOZÓÓÓÓÓ!

Egyébként, Lufi köszöni jól van. Kezd rendes lenni, már nem sűrűn émelygek tőle.
És az étvágyam is konszolidálódni látszik.
Hatalmas esemény zajlott a héten: osztálytalálkoztam. A szervező úgy gondolta, elmegyünk egy olyan helyre, ahol befizetünk egy x összeget, ennek fejében 3 órán keresztül, ami belénk fér, azt tömhetjük magunkba.
Egész héten komoly számításokat végeztem, hogy hogyan tudnám az aznapi étkezésemet úgy összehangolni, hogy a rendezvényen legalább a befizetett összeg harmadát/felét el tudjam fogyasztani. X = nem kevés

Az origó az volt, hogy ha délben ebédelek, akkor 4 körül mindig muszáj valamit ennem. Most a résszámítássokkal, folyamatábrákkal és csártokkal nem terhelném a kedves közönséget, de pont kiszámoltam, hogy húúú, fél 6-ra TÖK éhes leszek.
Nos, elérkezett a fél 6, én még mindig az ebédre elfogyasztott ételen kérőztem. Azért a többiekkel kézen fogva én is vályúhoz járultam. Könnyeket hullajtottam a szusi felett (ami ilyenkor nem játszik) és úgy éreztem, máshoz nincs gusztusom.
Ott piszkácoltam a libamájakat, meg a lazacokat, hogy akkor most mit is kéne ennem, végül némi salátát sikerült letuszmákolnom.

Miután mindenki ott tapsikolt a hatalmas, és fantasztikusan kinéző sütikécskéknek, megállapítottam, hogy ezek sem nekem készültek. Viszont, volt sárgadinnye! Abból még ettem két szeletet, és nekem aznapra bevégeztetett.
Másnap viszont jó éhesen ébredtem, na akkor sikeresen kiettem a hűtő teljes tartalmát.

Aztán rendszeres program, jóféle vidéki lévén, hogy szombaton lemegyünk a pejjacra. Viszont, mivel Pestről kiköltözött asszonyság vagyok, hát, már csak nem melegítőben megyek, és edzőcipőbe! Annak rendje és módja szerint a kis túramagassarkúmat kaptam fel.
Miután jól összevásároltunk magunkat, és a fülünkön is szatyrok lógtak (olyanokat KELLETT venni, hogy májusi görögdinnye, meg őszibarack, meg egy tonna kovászos uborka, meg kóóbász) szóval, nekiálltunk a javakat újra felosztani, és elrendezni a súlyokat egymás között.
Én menetrend szerint tiltakozom, hogy a tálca tojást akarják rám sózni,  de ezúttal nem úsztam meg. Ez volt az egyetlen, amiről úgy ítélték hogy nekem KELL vinnem.
Nem is volt semmi gond, egész az utcán elejéig, mikor is ott ólálkodott az a gonosz csatornalefolyó. Épp csak picikét megbillent a lábam, amit máskor simán korrigálok, de most ott volt a kezemben a tojás.
Egész addig nem gondoltam, hogy TÉNYLEG esés lesz a vége, míg a térdkalácsom nem csattant az aszfalton (a fele térdbűrkémet ott is hagytam a hangyáknak és egyéb lebontó szervezeteknek).
És az utolsó percig igyekeztem a tojásokat óvni.
Ez részben sikerült is, mert a 30 tojásból 5 nem tört össze... :-)

Borsolyka

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.