Megint eltelt egy hét. Tényleg kezd egyre hihetetlenebb lenni hogy ilyen sokáig húzzuk. A kórházban már sem az NST-n, sem a dokinál nem kérdezik a nevemet, csak nyúlnak a papíromért. Mi is egyre izgatottabbak vagyunk, pont mint egy régóta tervezett nagy utazás előtt. Mindent úgy csinálunk, hogy ezek az utolsók. Utolsó étteremben kajálás mint egy pár és nem szülők, utolsó mosás, utolsó hétvége kettesben, utolsó nagybevásárlás. 

A heti dokilátogatás alkalmával ugyanis megegyeztünk az orvosommal, hogy ha addig nem indulnak el maguktól, vasárnap reggel megindítják a szülést. Ez pont 38 hét, ami az itteni alap protokoll ikreknél. Volt róla szó hogy a cukor miatt esetleg egy héttel korábbra hozzuk, de miután tárgyalt több specialistával, és mind azt mondták hogy esetemben nem indokolt, mert nagyon jól karban tartottam a cukrot, így maradunk a vasárnapnál. Ez azt jelenti, hogy szombaton este be kell mennem a kórházba, ott megnézik mi a helyzet méhszáj ügyileg (most először a terhesség során), és ha kell akkor elkezdik érlelni gyógyszerrel, és másnap reggel indul a mandula. Érdekes módon ez engem nem hogy nem idegesít, de nagyon megnyugtat, én szeretem az ilyen fix időpontokat, amikre lehet készülni. Persze nem mondom hogy nincsenek olyan pillanatok amikor nem kap el a gyomorgörcs, de az is inkább jó értelemben, nem rettegek, nem idegeskedek, nem látom értelmét. :)

Érdekes módon, valószínűleg a kitűzött időpont miatt is, de újra előtört rajtam a fészekrakás, most az a klasszikus fajta, nem a sütögetős, ami eddig tombolt. Hirtelen nagyon fontos lett, hogy ki legyen pucolva a hűtő, ki legyen sikálva a mosogató, hogy meg legyen igazítva az ágynemű, hogy fel legyen mosva, hogy "steril" legyen a konyhapult, hogy minden időpillanatban minden el legyen mosogatva. Na nem mintha egy pár napos gyereket ez érdekelne, de én viszketek ha nem pakolászhatok. Gombi rendkívül jól viseli a dolgot, legalábbis nem mutatja hogy nem. Cserébe viszont egyre rosszabbul alszik, folytonos készültségben, hogy ha menni kell akkor azonnal tudjunk menni. Pedig én mondom neki hogy nem kéne, azért nem fognak egyik pillanatról a másikra előugrálni a kisnyulak, de attól még szegény minden rezdülésemre felébred. 

Ezzel párhuzamosan egyre erősödik bennem valami olyasmi ösztön, ami az állatokban is van, amikor betegek, vagy szülés előtt állnak- el akarok bújni. Tudom hülyén hangzik, de érzem ahogy zárkózom be lelkileg, minden ami a külvilágban zajlik az zavar, kb. olyan érzékeny vagyok, vagy még érzékenyebb mint az elején, amikor még csak a hormonok tombolása jelezte hogy nem vagyok egyedül a testemben. Ebből következik, hogy mindenen kiakadok, mindenen felhúzom magam, minden zavar, mindenkihagyjonbékén. (Persze ez utóbbit senki ne vegye komolyan) Minden esetre érdekes ezt megélni. Egyfelől nagyon idegesítőnek találom saját magamat, másfelől végtelenül megnyugtató, hogy ennyire érzékelem ezeket az ősi ösztönöket, annak ellenére hogy nem vagyok egy ezomaca ezeket fontosnak érzem. 

És még egy aranyos dolog így  a végére, amit meg kell osztanom. A heti NST a szokásos menet szerint zajlott: A baba, a kisfiú szépen produkálta a szívritmus gyorsulást ami ilyenkor elvárt.  Ficánka kisasszony pedig annak ellenére, hogy ébren volt és vígan rugdosta az érzékelőket, nem akarta azt csinálni amit kellett. Ezen eddig mindig úgy segítettek, hogy fogtak egy rezgő, berregő kis izét, amit a hasamhoz raktak, megszólaltatták, és milyen meglepő, a gyerek szívverése tényleg gyorsabb lett. Ezúttal egy hirtelen ötlettől vezérelve megelőztem a technikust, nekiálltam csak úgy kézzel simogatni meg birizgálni a hasamat ott ahol a fejét sejtem. És láss csodát, AZONNAL reagált rá, feketén-fehéren ott volt a papíron amit a gép nyomtatott, gyorsabban vert a kis szive. Ezt még egyszer eljátszottuk, és akkor is ugyanezt produkálta. Én meg teljesen elaléltam, mert ennyire közvetlen reakcióra egyáltalán nem számítottam. Olyan büszke voltam rá mintha a János vitézt szavalta volna el fejből :)

Sziebi

ui: ma van vasárnap... :-D