cicaszem.JPGNálunk a cicák családtagok. Éppen ezért nem nagyon mit kezdeni az olyan kérdésekkel hogy "mi lesz a cicákkal, most hogy gyereket vársz?" vagy "mi lesz a cicákkal ha megszületnek a babák?". Mégis mi lenne? A nagymamát sem adjuk otthonba csak azért mert megszületnek az unokák, a cicáktól sem szabadulunk meg, nem ajándékozzuk el őket, nem zárjuk be őket egy dobozba, nem zárjuk ki őket a család életéből. Tudom hogy sokan felelőtlennek tartanak ezért, de bevallom nem érdekel. Sok mindenben befolyásolható vagyok, meghallgatom mások véleményét, átgondolom, de ebben hajthatatlan vagyok, hajthatatlanok vagyunk.

Az természetesen alap volt, hogy nem én cserélem a macskaalmot. Meg hogy alaposan kezet mosok ha idegen cicát simogatok. A mieink viszont mindig óta szobacicák, nem jártak-keltek a nagyvilágban 3 hónapos koruk óta (Félix kétszer 2 perces kiszökését leszámítva). Megvan minden oltásuk, és naponta több időt töltenek mosakodással, mint egy átlagember. Ebből kifolyólag szerintem tisztábbak is mint például egy átlagember pár perc villamosozás után. A szőrük olyan fényes hogy a napsugár hanyatt esik rajta, a mellényük olyan selymes és puha hogy csodájára jár, aki látja, és a zoknijuk olyan fehér, mint amit naponta hipóznak. Éppen ezért a legnagyobb nyugalommal veszem őket ölbe, és hagyom, hogy az ölembe másszanak, hozzám bújjanak. Igen, néha össze is puszilgatom őket, mert annyira kedvesek-aranyosak. (Természetesen ha betegek lennének ezt hanyagolnám, de nem azok.) 

Nagyon sokáig nem nagyon tudtam megmondani, hogy észrevettek-e valamit a változásokból. Eleinte csak együtt érzően fetrengtek velem a kanapén a rosszulléteim alatt. Aztán mintha kicsit bújósabbá váltak volna. Félix eleve mindig nagyon "anyás" volt, de volt egy időszaka, amikor szinte folyamatosan rajtam lógott volna. Reggel a szobaajtóban várt, és alig várta hogy kiüljek a kanapéra, már jött is ölbe, és hangosan dorombolt amíg megmasszíroztam a  fejét. Addig még a reggelit sem kérte, a szeretgetés előbbre való volt. Szerintem amúgy ekkor kezdett el érezni valamit. Mandy soha nem volt ölbecica, de imád körülöttünk sündörögni, és akkor a legboldogabb ha mindketten itthon vagyunk, és lehetőleg a kanapén ülünk, mert akkor közénk tud feküdni, és két oldalról begyűjteni a dögönyözéseket. Ő ha lehet még kedvesebb lett az utóbbi pár hónapban, iszonyúan értékeli pl. azt hogy itthon vagyok madjnem egész nap. Lefekszik mellém, és képes egész nap ott durmolni, néha feláll, nyújtózkodik, belém törledzkedik, és megy vissza aludni. 

A testem változásait  a bújóssága miatt inkább Félix érzékelte. Amíg nem kezdett el nőni a hasam, addig minden kérdés nélkül ráfeküdt. (Akkor még tudtam én is hason aludni) Aztán ahogy nőtt a púp, úgy lett egyre bizonytalanabb. Igazából akkor mikor már kezdett látszani a hasam, nem mászott rá, csak rárakta a mancsát, és rám nézett, mintha azt kérdezte volna: ezt szabad? Elmagyaráztam neki, hogy nekem most már nem esne jól, és jöjjön inkább az ölembe. Minden probléma nélkül megcsinálta. Most, hogy már az is kihívás szegénynek hogy az ölembe feküdjön (már csak széttett lábakkal tudok kényelmesen ülni a kanapén, mint valami sörhasú maffiafőnök a sztriptíz-bárban), még néha megmancsozza a hasamat, és rákérdez hogy szabad-e (simán el tudna rajta feküdni), mondom neki hogy nem, nem szabad, és akkor szorosan hozzám bújva lefekszik, az ölembe hajtja a fejét és dorombol mint a veszedelem. Imádom. Vannak aztán rosszabb napjaik, amikor szerintem duzzognak, mert egész nap ki sem jönnek a kisszobából, de összességében azt mondhatom, hogy ha lehet még jobb fejek mint eddig.

És mi lesz ha a babák megérkeznek? Előre megjósolni nem nagyon tudjuk. Ami biztos, hogy nem fogom elzárni őket a cicáktól. Sőt, hagyni fogom hogy a macsekok összeszaglásszák őket (miután előmerészkednek az első ijedtség után). Amit nem fogok hagyni, hogy befeküdjenek az ágyukba, legalábbis addig nem amíg a csöppek nem lesznek akkorák, hogy letolják magukról az állatot, az meg még jópár hónap. Viszont addig úgyis a mi szobánkban fognak aludni, úgyhogy ez nem lesz probléma. Aztán később már úgysem fogom tudni megakadályozni azt sem hogy esetleg együtt aludjanak, és nem is akarom. Ami szerintem szintén nem lesz probléma, hogy esetleg a cicák bántsák a gyerekeket. Annyira szelídek, hogy az már időnként megkérdőjelezi macska mivoltukat. Emlékszem, mikor hazahoztuk őket, Mandyt a két hátsó lábánál fogva kellett kihúzni a Tv szekrény alól, és még csak oda sem kapott. A legminimálisabb karmolás és harapás is tilos nálunk, még játékból vagy szeretetből sem csinálhatnak semmi ilyesmit. Az is igaz, hogy egy kezemen meg tudnám szerintem számolni hogy hányszor próbálták az utóbbi 2 évben. Ők inkább elmennek és elbújnak ha valami nem tetszik nekik.  

Minden esetre érdekes része lesz ez is a kalandnak, a baba-macska interakció megfigyelése. Ha jól sejtem, lesznek itt még érdekes posztokat témával kapcsolatban.

Sziebi

A bejegyzés trackback címe:

https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr275116403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kacce 2013.03.04. 22:08:48

Ó, hát kíváncsisan várom a sztorikat :) Nálunk egy baba és egy szmokingos cica nézegetik egymást. Baba nagyon lelkes, őmacskasága kevésbé. És mi lesz még itt, ha Baba mászni majd járni kezd, ajjaj! :D

Ziebi 2013.03.05. 05:56:15

@kacce: szerintem a cica majd arrébb megy ha nem tetszik neki Baba közeledése. :) Legalábbis a mieink biztosan, bár ezek olyan jámborak hogy a farkuknál fogva lehet őket kihúzni a szekrény alól. :D
süti beállítások módosítása