...avagy tapasztalataim a csecsemőosztályról

Amikor Máté megszületett engem tolószékben vittek be a kórterembe ahol egy előző nap szült kismama feküdt a lányával. Vele már a vajúdás alatt megismerkedtem, tudtam, hogy aranyos, kedves első babás csajszi. Mivel hajnal kettő volt én a szüléstől megviselve mély álomba zuhantam, és csak félkómában hallottam, hogy fel-felsír az ágyszomszédom babája. Hajnal 5 körül behozták a harmadik lakót is, az ő babája az enyém után született 3 órával, amikor engem már a kórterem felé toltak, ő még javában vajúdott, láttam is, vetettem is felé egy részvét-pillantást. Amikor ő is elfoglalta az ágyát lassan már hajnalodott és nekem azt mondták, hogy reggel 6-kor mehetek a fiamért.

4 óra alvás után negyed hétkor pattant ki a szemem, és konstatáltam, hogy elkéstem, Máté biztos utánam sír valahol én meg itt szundikálok, sőt még az a gondolat is átfutott az agyamon, hogy alszok tovább, nyolckor úgyis elviszik a babákat vizsgálatra. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, ha másfél órára is, de együtt lehetünk, úgyhogy összekaptam magam, kicsit megmosakodtam, felvettem a köntösöm és rongyoltam a folyosón az újszülött osztály felé. Azaz csak rongyoltam volna, de a gátsebem veszettül hasogatott, így csak csoszogtam lassan de biztosan a fiam felé. Az újszülött-osztály ajtaján csengetni kell, és kaputelefonon kell bemondani mit szeretnék. – Nagy Máté anyukája vagyok, jöttem a fiamért! – mondtam büszkén, és már toltam is a szoba felé a kis tilitoli kocsin a bébit, aki álmosan pislogott rám.

Most egy isteni finom csirkeburger receptet hoztam (kéksajtos majonézzel, házi bucival), ez az egyik kedvencünk. Természetesen faszénen grillezve az igazi, de faszenes grill híján a serpenyő is megteszi. A húspogácsák extra szaftosak lesznek a bacontól es nagyon ízletesek a tárkonytól.

A csirkecombot a baconnel együtt húsdarálón ledaráljuk. (Ha nincs daraló, akkor nagyon apróra vágnám a bacont és úgy keverném a csirkéhez - minél homogénebb, annál finomabb.) A hagymát es a fokhagymát kevés olívaolajon megdinszteljük. A fasírt hozzávalóit (hús, pirított hagyma, tárkony, zsemlemorzsa) jól összekeverjük, ízlés szerint sózzuk, borsozzuk. Nem tudok egzakt mennyiséget adni a sóra, mert sok függ a bacontól. Én egy keveset kiveszek a masszából es abban a serpenyőben, amiben a hagyma sült, megsütöm, majd megkóstolom es ha kell, utána ízesítem.

….különben megölök valakit! :-D Na jó, nem, vagy mégis? :-D

Helicobaktert reményeim szerint a mai nappal kiírtottam. Ha nem, akkor sem vagyok hajlandó gyomortükrözésre menni! Fogadja el az egész orvostársadalom, hogy van egy ilyen kiírthatatlan fertőzésem, mint a lakosság 50-60%-ának, és pont.

A legnagyobb pormacska én magam vagyok… ááááááá nem elég, hogy le kell nyomnom még egy ciklusmonitort, még mindig helicobakter fertőzésem van! Annyira ragaszkodik hozzám, hogy nem akar kinyíródni. Ami valójában nem is az én hibán teljesen, hanem az átokfajzat gasztróeneterológus nénié, aki – mint utóbb kiderült – egy olyan antibiotikum kúrát írt elő, ami egyáltalán nincs benne a helicobakter fertőzés kiírtásának protokolljába… Magyarán szedtem 10 napig két féle antibiotikumot, ami ennek a fertőzésnek olyan volt, mint halottnak a csók, közben meg gyógyszertárszagot leheltem mellé. Szóval a néni nyaljon sót! Ezzel a kis mutatványával most kezdhetem elölről az egészet!

Túl vagyok a 40 hét felén, de a dokimmal a terhesség megállapítása óta gyakorlatilag még csak egyszer találkoztam, és mosolygáson kívül akkor sem nagyon történt semmi. És most nem tudom eldönteni, hogy ez nekem jó, vagy nem jó.

Szerencsésnek érzem magam, amiért van választási lehetőségem, amiért nem vagyok rákényszerítve arra, hogy a társadalombiztosítás alapján járó, ingyenes egészségügyi ellátást vegyem mindenképpen igénybe, és így esélyem van arra, hogy egyrészt emberségesen bánjanak velem, másrészt elkerüljem a kínos "most adjak-e pénzt vagy ne adjak" szituációkat. Annyira azért nem megy a szekér, hogy egy komplett terhesgondozási csomagra fizessek be egy magánklinikára, így a köztes megoldást választottam: magánorvoshoz járok és őt választottam a szülésre is.

A fogorvosi meg a nőgyógyászati vizsgálat ugyanis nálam az a kategória, ahol elég kiszolgáltatottnak érzem magam ahhoz, hogy szívesen fizessek, valamiféle (az is lehet, hogy hamis) biztonságérzetet teremtve ezzel. Kipróbáltam azért az SZTK rendelést is, hogy tudjam, miről maradok le, és elkísértem a legeslegrégibb barátnőmet, fogamzásgátlót felíratni a lakhely szerint illetékes rendelőbe még évekkel ezelőtt. Leültünk a váróban és körülnézve megállapítottuk, hogy milyen szuper, hogy a legősibb mesterséget űzők is foglalkoznak az egészségükkel és elmennek nőgyógyászhoz, ha valami bajuk van. Helyes, így is kell ezt. Egyszercsak nyílt az ajtó, kijött az asszisztens, hozzánk fordult és elbődült: "Görcsöl? Vérzik? Terhes???" A barátnőm a méltóságát megőrizve próbált visszakérdezni, hogy csak ezek körül lehet-e választani, mert nem, egyik sem. Na valahogy megegyeztek, hogy kinek mi az igénye és megvolt a recept is. Aztán valami tébolyult pillanatomban pár hónappal később én is felkerestem a rendelőt, mert akkor éppen nem akartam magánorvosnál hagyni a pénzem, meg amúgy sem volt még bejáratott dokim a fővárosban, ahol akkor még egy éve sem laktam. Az orvos először is megkérdezte, hogy mikor menstruáltam utoljára. Elárultam, mondtam, hogy tudom, hogy ez régmúltnak tűnik, de higgye el, nálam ez normális. Áh, biztos terhes vagyok. Mondtam, hogy ha a gyerek még mindig úgy készül, mint ahogy az az emlékeimben él, akkor nem lehetek terhes, mivel fél éve nem éltem szexuális életet. Na azért csak nézzünk ennek utána. Úgy vizsgált, hogy közben kapaszkodnom kellett a vizsgálószék szélébe, hogy le ne essek, majd áttessékelt a másik szobába, ahol a hüvelyi ultrahang volt található, és amivel azelőtt egyébként még soha nem találkoztam. Természetesen deréktól lefelé pucéran kellett átsunnyognom a szomszéd szobába, ami szintén nehezen oldható meg méltóságteljesen. A vizsgálat után úgy döntöttem, hogy ez a műfaj nem nekem való és továbbra is magánorvoshoz fogok járni.

Szerencsére a legeslegrégibb legjobb barátnőm talált is egyet, hozzá járt ő is, én is, egy idő után már a tesóim és a tesóim barátnői is; a barátnőm barátnője szült nála, aztán a barátnőm is szült nála, majd nemrég a tesóm barátnője is, szóval kipróbált orvosról van szó. Mikor a barátnőm volt terhes, beszélgettünk róla, hogy hogyan alakultak eddig a költségek, ő pedig elmondta, hogy a közös dokink egyszer sem rendelte be a magánrendelőjébe, nem húzza le feleslegesen pénzzel, minden szükséges vizsgálatot elvégzett a kórházban, miközben egyáltalán nem érezte magát elhanyagolva. Na mondom ez csodálatos, természetesen én is nála akarok szülni, micsoda főnyeremény ez a pasi.

Velem is ugyanez a forgatókönyv játszódott le eddig, vagyis a magánrendelésen megállapította a terhességet, majd minden egyebet a kórházban intézett, illetve intéztetett velem. Én mégis kicsit elbizonytalanodtam, mert egyrészt mégiscsak sikerült kellemetlen "adjak-ne adjak" helyzetbe kerülnöm, másrészt - annak ellenére, hogy a terhesgondozási protokoll szerinti minden vizsgálatom hiánytalanul megvan - kicsit elhanyagoltnak érzem magam.

A pénzdugdosós dilemma oka az volt, hogy az orvosom a genetikai ultrahangokra egy másik kórházba, egy jobb géppel rendelkező volt kolleganőjéhez küldött, aki tulajdonképpen szívességből, vagyis a dokimra tekintettel végezte el a vizsgálatot. A szonográfus a 12. heti UH alkalmával egy tündér volt és kellő időt rá is szánt a vizsgálatra. Már akkor sem tudtam, hogy most ebben a helyzetben illik-e adni, vagy nem, de a néni annyira természetesen viselkedett, hogy végül el is hessegettem a gondolatot. Most a 20. heti UH azonban egy kicsit másként alakult. Óriási tumultus volt, mivel elromlott a gép, amit bár megjavítottak, pár óra alatt teljesen feltorlódtak a vizsgálandó kismamák. Előttem 20 perc alatt 3 vagy 4 kismamát zavartak le, és rám sem jutott 5 percnél több idő, annak ellenére sem, hogy két magzatot kellett megvizsgálni. Ráadásul, miután közöltük, hogy tudjuk a gyerekek nemét, mivel a köztes időben voltunk egy magánultrahangon is, az addig még mindig kedves hanghordozása is megváltozott a szonográfusnak, vagy legalábbis nekem így tűnt, de simán lehet, hogy én vagyok a paranoiás. Ezek után még tanácstalanabb voltam azügyben, hogy kell-e pénzt adnom vagy nem, meg el is bénáztam a helyzetet, szóval kicsit elszontyolodva távoztunk a kórházból. Arról nem is beszélve, hogy egy héttel kisebbnek mérték a lányokat, mint amekkoráknak lenniük kellene, és erre is csak annyit mondott a dokinő, hogy akkor ezt majd beszéljem meg az orvosommal, aki hozzá küldött.

Mivel az ultrahangokat sem a saját orvosom végezte, még ezek alkalmával sem találkoztam vele, így az Afp-s vérvétel után úgy döntöttem, meglátogatom a kórházban, hiszen úgyis rendel. Majdnem három órát vártam rá, de ezzel nem volt semmi bajom, hiszen nem is jelentkeztem be előre és amúgy is teltház volt, egymásnak adták a kilincset a terhesség és szülés legkülönbözőbb fázisában lévő nők. És a dokim még ezek után, a kórházi körülmények között is ugyanolyan mosolyogva és kedvesen fogadott, mint a magánrendelésén. Elvette a kombinált tesztem eredményét, beírta a gépbe, visszaadta, majd megkérdezte, hogy voltam-e kombinált teszten. Na ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, nem úgy foglalkoznak velem, ahogy szeretném.

Minderre még rátett egy lapáttal, hogy a banyatársadalom tagjai elmondásuk szerint minimum havonta jártak illetve járnak a terhességük alatt (magán)orvoshoz, aki minden alkalommal elbeszélget velük, megvizsgálja a méhszájukat meg a gyereket is. Erről számoltak be a külföldön élők is, pedig én eddig abban a hitben éltem, hogy Magyarországon még sima TB-alapon is túl vannak vizsgálva a kismamák, hiszen Nagy-Britanniában például szóba sem állnak az emberrel a 12. hétig, van egy darab UH a 9 hónap alatt és az orvos gyakran a szülés közelébe sem megy, szóval úgy gondoltam, ehhez képest nekünk magyar terheseknek bezzeg mennyi izgi kis vizsgálat megadatott. De kiderült, hogy bár ez Nagy-Britanniára meg Írországra valóban igaz, máshol egyáltalán nem ez a jellemző, sőt, más országokban a társadalombiztosítás keretében kapják meg a kismamák azt az ellátást, amit mi egy magánrendelőben.

Megvitattam ezt a problémát a legrégibb legjobb és az orvosomnál már szült barátnőmmel, aki azt javasolta, hogy ha valami nem tetszik, ne nyavalyogjak, hanem nyissam ki a számat. Neki az úgy anno tökéletesen megfelelt, de lehet, hogy én mást igénylek, akkor szépen jelentkezzek be a magánrendelésre havonta és legyek úgy nyugodt. Mondtam, hogy oké, nem egy tragédia ez az egész, csak próbáltam kideríteni, hogy mi a NORMÁLIS. Azt mondta, ilyen nincs, az a normális, ami nekem jó, és én el is raktároztam ezt a bölcs megállapítást.

A nagy tépelődés közben aktualitását is vesztette, mivel mikor a dokim felhívott az Afp eredményekkel, egyúttal arra is kért, hogy a 23. hétre jelentkezzek be a magánrendelésére. Én meg egészen megkönnyebbültem, hogy végre fizethetek.

Leolib