Olyan gyorsan és olyan lassan telt el. Állítólag MOST MÁR TÉNYLEG könnyebb lesz :D Bár az új gyerekorvosunk szerint, aki egy 20 éves ikerpárral rendelkezik, sohasem lesz könnyebb. Hát, akkor így jártunk.

Még mindig állandóan a két véglet között vergődöm, néha azt gondolom, hogy az én gyerekeim is csak olyanok, mint más gyerek, hiszen emlékszem, mikor a barátnőim lányai ennyi idősek voltak, ők is nyűglődtek néha, csak azért nem tűnt fel, mert ott általában egy gyerekre jutott egy anya meg egy apa, mi meg ha úgy megyünk vendégségbe, vagy fogadunk barátokat, hogy mondjuk csak egyedül vagyok két gyerekre, akkor az matematikailag is minimum négyszer nehezebb, és ez tulajdonképpen reális is. Máskor, ugyanilyen gyakran meg az az érzésem, hogy az én lányaim mégsem teljesen okék, hiszen nálunk továbbra sincs olyan, hogy megkérek valakit, hogy figyelj rá légy szíves öt percre, én addig leviszem a szemetet, mert ha rajtam, az apjukon, vagy a bébiszitteren kívül más is tartózkodik velük egy helyiségben, akkor - NEM TÚLZÁS! - egy méterre sem távolodhatok el tőlük, mert akkor éktelen üvöltésbe kezdenek. Az kizárt dolog, hogy valaki más kézbe vegye őket, vagy akár csak hozzájuk érjen, de tisztes távolból és a seggembe bújva végülis már kokettálnak "idegenekkel", vagyis a családtagokkal és a nálunk megforduló barátokkal is.

Néha előfordul olyan, hogy 20-30 perceket is eljátszanak egyedül (illetve "ketten" egyedül) a szobájukban, de még mindig gyakori az is, hogy hiába vagyok ott velük, csak nyígnak, sírnak, rám akarnak mászni mind a ketten, és nem hajlandóak semmi mással lefoglalni magukat. 

Lehet, az a baj, hogy van a fejemben egy ideális kép, miszerint az ennyi idős gyerekek olyanok, hogy alig várják, hogy játszhassanak, ha leteszek egy gyereket a játékos doboz mellé, akkor féktelen érdeklődéssel kezdi pakolászni, megnéz mindent, ami színes és érdekes, boldogan kering a lakásban, kihasználja a rendelkezésre álló teret, és akkor sír, ha elfáradt, valami atrocitás érte, éhes vagy fáj valamije. És ráadásul elég sok valóban így működő ennyi idős gyerek van a környezetemben. Ehhez képest nálunk (nem mindig, de a számomra ideálisnál sokkal gyakrabban) az van, hogy leteszem őket a játékosdoboz mellé, mire felháborodnak, hogy letettem őket, vissza akarnak jönni és másznak utánam, és csak különböző furfangos technikákkal sikerül erről lebeszélnem, és játékra bírnom őket.

Ami miatt kicsit, nem nagyon, de azért eléggé szarul érzem magam, az a mesenézés. Mert ugye amíg nem volt gyerekem, az volt az alapvetésem, hogy nálunk nem fog egész nap menni a tévé, nem a képernyő előtt nőnek fel a gyerekek, és kevés zavaróbb látványt tudok elképzelni a villódzó vászon előtt tátott szájjal ülő, lemerevedett gyereknél. A sokszor megénekelt sírásprobléma miatt viszont én már mégis nagyon korán bevetettem a mesenézést, és örültem neki, hogy ha egy percre is lekötötte őket, most meg már gyakorlatilag nem telik el nap anélkül, hogy be ne kapcsolnám legalább kétszer B és B-t, és nem azért, mert ők függők, vagy követelnék, hanem mert minden nap van olyan szitu, mikor kifogyok minden eszközből és ötletből és már nem látok más megoldást. Mondjuk sajnos és egyben szerencsére továbbra sem különösebben nagy rajongók, max arra jó a dolog, hogy kizökkentse őket a kezelhetetlen állapotból, öt percig nézik, aztán leszarják, szóval nincs órákig a tévé előtt nyáladzó gyerek továbbra sem, bár még csak egy évesek ugye, bármi lehet.

Most már a különbségek is megmutatkoznak kettejük között.

A leginkább szembeötlő, hogy C legalább fél kilóval nehezebb J-nél, az én meglátásom szerint teljesen más testfelépítésűek, J filigránabb, C kerekebb, zömökebb, és szerintem hátulról is könnyű megkülönböztetni őket, mert nekem a nyakuk is teljesen más formájú, a fejük is, mások a gesztusaik, és más a hangjuk. Ennek ellenére még mindig az az általános vélemény, hogy olyanok, mint két tojás, és még a hajszálaik is ugyanúgy és ugyanolyan mennyiségben lapulnak a fejükön. Valahol persze ez is igaz.

C pár héttel elhúzott a mozgásfejlődésben, ő már komoly lépéseket tesz önállóan, mondhatnánk, hogy jár, a fél szobát átszeli már a két lábán, és van hogy külön motiváció nélkül is gyalog, nem pedig mászva indul el a kiszemelt objektumhoz. J is feláll pár napja önállóan, és látszik rajta, hogy nagyon szeretne már lépni is, de még nem érzi magát eléggé biztonságban a művelet balesetmentes kivitelezéséhez, így inkább visszakuporodik a földre, és úgy indul útnak. J viszont kommunikációs fronton erős, egész nap be nem áll a szája, és esküszöm olyan, mintha értelmes szavakat mondana, persze tudom, hogy nem, de azért vicces így kezelni. Múltkor a szülinapján például elmondta, hogy ő tortát akar, epreset és drágát. Megkapta :)

C eléggé cumifan, sírás, nyugtalanság esetén 98%-ban meg lehet nyugtatni vele, és saját magának is berakja és begyűjti a cumikat, sokszor van egy a szájában, meg még egy-egy a két kezében is. J csak "kocacumis" - hogy egy kedves barátnőmet idézzem - ha van kedve elfogadja, vagy beteszi magának, de nagyon gyakori, hogy még jobban felháborodik, hogy mit képzelek én, hogy cumival akarom befogni a száját, a fejét rángatja és a következő fokozatra kapcsol a sírásban. Ha éjszaka sírást hallok, és megállapítom, hogy C az, rögtön meg is nyugszom, mert tudom, hogy őt cumival könnyű csendre bírni, J sírása kicsit jobban szokott aggasztani.

C apás, J anyás. Ha C a kezemben van, és meglátja az apját, azonnal átkéretőzik hozzá, illetve a földön mászva az ő lábába kapaszkodva vonyít, ha választani lehet. A szülinapján például egyetlen percre sem távolodott el az apjától, sőt, csak ő pelenkázhatta, etethette és öltöztethette. A férjem persze ilyenkor baromi büszke magára, én meg sunyin mosolygok a bajszom alatt, hogy háhá, most már tudod, milyen az, mikor még pisilni is vinni kell magaddal a gyereket, ha nem akarsz üvöltést.

Ha kajáról van szó, C mindig elfogadja, teljesen mindegy, hogy mikor és milyen falattal kínálom. Ha már nem kéri, legfeljebb kiköpi, vagy kifolyatja a száján, de a száját akkor is kinyitja, kezét nyújtja. J vagy heves fejrázással reagál, ha nem kér többet enni, vagy ugyanúgy, mint a cuminál, tekergős hisztibe kezd, hogy én holmi kajával akarom kiszúrni a szemét, mikor ő valami egészen másra vágyik.

C általában fel sem veszi a (közepesnél nem nagyobb) botlásokat, eséseket, ütéseket, J a legkisebb félresikerült mozdulattól is kiborul, és olyan fejet vág, hogy néha már komolyan azt várom, hogy megszólal, a picsába, már megint nem sikerült.

Az állandó esés-kelés következtében néha úgy néznek ki, mintha legalábbis verném őket. Arcukon lila folt, homlokukon karcolás, fülükben seb, még a pelenkás fenekükön is előfordulnak kék-zöld foltok. Csodálkozom egyébként, hogy nem tesznek nagyobb kárt magukban és egymásban, mert hozzám általában úgy közelítenek, mint Uma Thurman az ellenséghez a Kill Bill-ben és attól félek, mindjárt kikapják a szemgolyómat, esetleg az ötpontos szívrepesztő technikával vetnek véget az életemnek. Az kizárt dolog, hogy a hajam ki legyen engedve, mert az első dolguk, hogy kitépjenek egy csomót és megskalpoljanak, és az is biztos, hogy az én lábamra ejtik úgy a cumisüveget, hogy még a fejem búbjába is fájdalom hasít, a fogaikat pedig a nyakamon szokták próbálgatni a kis vámpírok. Pedig most már simán otthagyom őket egyedül kettesben, akár egy kiságyban is mindenféle eszközökkel, de valahogy ösztönösen vigyáznak egymásra, ha rám nem is.

Nem tudom, mennyire elvetemült ötlet, de most az a terv, hogy radikális lépésként ősztől megpróbáljuk velük a bölcsit, ha lájtos formában is, de megpróbáljuk. Úgy érzem, jót fog tenni nekik, aztán majd meglátjuk. Hogy velem mi lesz, az egy másik kérdés, de végülis többen túlélték már ezt is a világtörténelemben :)

Leolib