A múltkori posztom után két héttel majdnem írtam még egyet, hogy neeeeem, mégsem könnyebb... Nemhogy könnyebb, minden eddiginél nehezebb.

Igazából egészen egy hónappal ezelőttig nem bántam, hogy folyamatosan pörgök körülöttük, meg hogy kézben cipelgetem őket egyszerre fel-alá a lakásban, hiszen végülis pici babák, erre van szükségük, és az alakomnak is jót tesz. De kezdett eldurvulni a helyzet, mint annak idején az álomba ringatással. Egy idő után ugyanis már az sem volt jó, ha énekelek, csörgőt rázok, mondókázok, innen-oda és onnan-ide rakosgatom őket, mert folyamatosan űűűűűűűűűűűűűű nyüszítettek. Ha nem foglalkoztam velük (értsd, elmentem pisilni, fésülködni, beágyazni), akkor meg üvöltöttek. Ha felvettem őket, egyből csönd lett, de ha már leültem velük, újrakezdték az óbégatást. Ha meg a hátuk a szőnyeghez vagy a kanapéhoz közelített, szívettépő, tekergőző, krokodilkönnyes hisztibe kezdtek.

Panaszkodtam is a Banyáknak, hogy hát ez nem állapot, fel sem tudok állni mellőlük, de még akkor is sírnak, én meg délutánra teljesen kikészülök, már folyamatosan gyereksírást hallucinálok, ezzel álmodok, ezzel ébredek és teljesen tehetetlen vagyok. Eleinte még biztattak, hogy nyugi, ez ilyen, az én gyerekem is ezt csinálta, ELMÚLIK, karácsonyra jobb lesz, majd ha elkezdenek mozogni, majd ha forognak, majd ha kúsznak, másznak, felállnak. Próbálkozzak színessel, mozgóval, zenélővel, villogóval, hason, háton, félig ülve, fönt, lent, bébikomppal, ugráló hintával, magamra kötéssel. Próbálkoztam. Közben röhögtem magamon, hogy az első két hónapban azt jegyeztem kis noteszbe, hogy mennyit esznek, a harmadikban, hogy mennyit alszanak, most meg hogy mennyit sírnak. Szerintem túlzás nélkül napi nettó 3-4-5 órára jött ki a sírásmennyiség, amire már a Banyák is azt mondták, hogy najó, ez ennyi idős gyerekeknél talán tényleg nem teljesen normális, beszéljek a védőnővel, gyerekorvossal, vagy a jóistennel.

Nos, a védőnő használhatatlan, a gyerekorvos meg belenézett a szájukba, közölte, hogy nem fogzanak még, szóval gyárilag ilyenek. Köszi. Végül egy konduktor járt nálunk a koronázatlan Királylány jóvoltából. Megállapította, hogy a csajoknak semmi bajuk, az idegrendszerük példásan fejlődik, a reflexek jól működnek, és mozgásilag is tudnak mindent, amit ilyenkor kell. Kicsit féltem, hogy míg itt lesz a szakember, előadják a jókislányt, de nem hagytak cserben a lányaim, jött a szokásos hiszti hamarosan. Mondom najó, akkor most mondd, hogy mit csináljak. A konduktor azt javasolta, hogy ne vegyem fel őket, legyek ott mellettük, simogassam őket és beszéljek hozzájuk, de ne vegyem fel őket. Ne, még mindig ne. Ne, tényleg ne. Nem, ne aggódj, jól látod, tényleg semmi bajuk, jól csinálod, ne vedd fel őket. A diagnózis az volt, hogy nem tudják megnyugtatni magukat, amit ugyanúgy meg kell tanulniuk, mint az önálló elalvást. 20 perc után tényleg maguktól megnyugodtak. Azt mondta, folytassam ezt a módszert, valószínűleg 2-3 hetet igénybe fog venni, mire jobb lesz, közben biztosan lesznek olyan pillanatok, mikor elküldöm őt melegebb éghajlatra, de ne adjam fel.

Hogy mit rontottam el? Nem tudom. Anyukám szerint el vannak kényeztetve, ami ellen én hevesen tiltakozom. Egyrészt szerintem ők egyáltalán nem voltak extrém sokat kézben, alig voltak szoptatva, nem kézből voltak etetve, mikor sírtak, tényleg felvettem őket, nade ki nem. Ráadásul több olyan kisbaba is van a környezetemben, akire egyedüliként jut egy anyuka, apuka és nagymama, állandóan dajkálva van és azért sír, hogy tegyék már le egy kicsit játszani. Amit szerintem rosszul csináltam, az az, hogy soha nem hagytam őket szinte egy percre sem egyedül. Az első öt hétben, mikor csak ettek meg aludtak, gyakorlatilag a gyerekszobában a kiságyban élték az életüket, csak enni vettem ki őket, aztán aludtak tovább. Később, mikor már többet voltak ébren, kihoztam őket a nappaliba, és itt voltunk együtt egész álló nap. Az volt bennem, hogy ha sírnak, akkor ott kell lennem velük, és mivel állandóan sírt valamelyik valamiért (az első négy hónapban ugye főleg a hasfájás miatt), én állandóan ott voltam velük. Szórakoztattam őket folyamatosan, hogy ne sírjanak, na meg azért, mert azt gondoltam, ez a dolgom, foglalkoznom KELL velük, hiszen nem cserepes növények, hogy csak úgy ellegyenek magukban. Pedig pont ezt kellett volna megtanítanom nekik, hogy egyedül sem rossz, úgy is el lehet nézelődni, fel lehet fedezni a világot, nem kell ehhez nonstop az anyai jelenlét.

Az elmúlt egy hónap nagyon kemény volt, és nem vagyok benne biztos, hogy kijelenthetem, jobb lett a helyzet. Végülis azóta tényleg csak altatáshoz voltak egyszerre a kezemben, és végülis vannak már olyan 5-10-15 percek, mikor elvannak magukban. És nem üvöltve indulunk sétálni! De még mindig rengeteget sírnak, és egymást hergelik. Valószínűleg sokkal hamarabb abbahagyná bármelyikük, ha egyedül lenne, de ha a másik újrakezdi, a tesó is rázendít. A bemutató 20 perces hisztiroham után előfordultak 1 órásak is, mikor már az sem segített semmit, ha ott voltam velük, sőt, olaj volt a tűzre. Szinte kihallom az üvöltés mögül, hogy "naneeee, képes vagy kiszúrni a szemem azzal a cumival, te rongy anya, és nem veszel fel, jólvan akkor tessék wwwwáááááááááááááááááááá, még mindig nem veszel fel, wááááááááááááááááááááááááááááááááááááá, hagyjál békén, most már nem érdekelsz, hüpp-hüpp". Úgy vettem észre, hogy az idősebbik lányom hamarabb megnyugtatja magát, és 10-20 perc után akkor is elcsendesedik, ha a húga tovább üvölt mellette. Ilyenkor sértődötten néz maga elé, és nem hajlandó felvenni a szemkontaktust sem, hogy ha már ilyen szemét voltam, legalább érezzem tényleg szarul magam :) 

Hát szarul is érzem magam. Főleg, mert azóta már olyat is csináltam, hogy negyven perc simogatás és nyugtatás után otthagytam őket, azaz arrébb mentem 5 métert, hogy ne lássanak, mert úgy éreztem, én már ehhez semmit nem tudok hozzátenni, semmivel nem jobb, ha ott vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy én ilyet fogok csinálni, hogy hagyom sírni a gyereket. Ha egy lenne, akkor valószínűleg nem is ezt a módszert választottam volna, hanem állandóan magamra kötve léteznénk, de ezt kettővel már fizikailag nem bírtam. Persze megoszlanak a vélemények, és kaptam hideget-meleget is azt illetően, hogy mennyire üdvözítő ez a módszer, hiszen mint tudjuk, az üvöltés egy idő után így is-úgy is abbamaradna, és akkor meg mit szenvedtetem a gyerekeket, és miért nem adom meg nekik azt, amire szükségük van, vagyis magamat.

Hát mit mondjak, nekem is újra és újra kétségeim támadnak, hogy biztosan célravezető-e, amit művelek, de valahogy úgy érzem, nem nagyon van más választásom. Mert mosogatnom, beágyaznom, fésülködnöm, ennem, egy kaját felraknom, egy mosást beraknom akkor is kell. És ha ilyenkor üvöltenek, hát üvöltenek, nem tudok mit csinálni. Ha lenne egy nagyobb testvérük, akkor is ez lenne a helyzet. És természetesen nem arról van szó, hogy hozzá sem vagyok hajlandó érni a gyerekeimhez. Mert ha beütötték valamijüket, megijednek valamitől, fáj valamijük, éhesek, álmosak, vagy csak úgy, az együtt töltött idő kedvéért nyilván felveszem őket. Csak akkor nem, ha kifejezetten azért műsoroznak, hogy de ők kézben akarnak lenni.

Néha azért sikerül átverniük, megsajnálom őket, mert tényleg úúúúúúgy de úúúgy sírnak, mint akinek fáj valami. Ilyenkor ha felveszem, vagy ölbe ültetem őket, a másodperc törtrésze alatt virágos jókedvük támad, és nemhogy abbahagyják a sírást, hanem szabályosan röhögni kezdenek. Vagy azt csinálják, hogy leteszem őket a játékok közé, ők fekszenek a földön és ordítanak, közben a  sarkukat csapkodják a földhöz. Odamegyek hozzájuk, megmutatom, hogy lehet például azt csinálni, hogy így az oldaladra fordulsz, megrángatod ezt, megnyomod azt, a lábaddal azt megpiszkálod, satöbbi. Eljövök, folytatják az ordítást. Hallgatom újabb öt percig, aztán odamegyek, hogy akkor tessék, én nyomkodom nektek a zenélő kutyust, ti meg akkor hallgassátok. Amint odaülök velük játszani, rögtön elkezdenek forogni, rángatni, nyomkodni, piszkálni, rúgni, és le sem szarnak engem. Mondom jó, ha ilyen jól elvagytok, megyek, eszek egy szelet kenyeret. Felállok, ordítás.

Sokszor van egyébként jókedvük is. Általában most már szinte mindig vigyorogva vagy gagyogva ébrednek, sokat beszélgetnek és sikongatnak, az apjukra minden alkalommal szerelmesen mosolyognak, és csukladozva nevetnek azon, ha a harisnyát a fejük fölé lógatom, ha vicceskedve mondókázom nekik, ha hasbarúgnak a pelenkázón, és azt mondom aúúú, ha az oroszlánt formázó kukafedelet mutogatom nekik és nyávogok hozzá, ha bokszolom a kék pingvint és még sok máson. Voltunk velük öt napos wellness héten is, kipróbáltuk a babaúszást, amit nagyon élveztek. Az uszodában olyan jól viselkedtek, hogy oda is jött hozzánk egy ismeretlen anyuka, hogy hogy irigyel minket ezért a két szép, kiegyensúlyozott és nyugodt gyerekért :DD

Tudnak forogni is amúgy. Hasról-hátra már három hónaposan megfordultak, akkor ezt csinálták folyamatosan három napig, aztán kb. két hónapig nem. Öt hónaposan megfordultak mindketten hátról-hasra is, aztán 4 hétig semmi. Most pár napja kezdték újra felfedezni, hogy mire képesek, úgyhogy most az idősebbik lányom mindig megfordul a hasára (majd sír), a fiatalabbik meg a hátára (és sír). Kúszó mozdulatokat is tesznek már, hason feltolják a feneküket és a lábukkal próbálják előre tolni magukat és közben persze ordítva fúrják a fejüket a szőnyegbe:) Az új tudományok természetesen hatással vannak az alvásra, pontosabban az elalvásra is. A napközbeni és az esti az altatás is problémás lett kissé, mert most alvás helyett is sikongatni, beszélgetni és feneket feltolni szeretnének. Ezen egyelőre nem aggódom, hiszen egyrészt tudom, hogy ez természetes, másrészt pedig csak olyan 10 perccel hosszabbítja meg az altatás, de annak a ringatós-éneklős részét meg úgyis leredukáltam, szóval ez még belefér.

A karácsonyunk egyébként egészen idilli. A férjem főzött, én díszítettem a fát, a lányok üvöltöttek a háttérben. Az ünnepi vacsora szelleme sem érintette meg őket, nyüszítettek végig, így inkább már ölbe vettük őket és fél kézzel, a lábunkon lovagoltatva őket lapátoltuk be az ételt, mivel egész nap koplaltunk és nagyon éhesek voltunk :)

Éppen fél évesek, imádom őket, minden nap köszönetet mondok azért, hogy vannak és a nevükben is boldogságos ünnepeket és 2013-at kívánok mindenkinek! 

Leolib

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.