.jpg)
Mindig is tudtam, hogy a gyerekek csápjai nagyon érzékenyek, de hogy ennyire?! Az anyjuk hasában növekvő ártatlan kisfiú nagyon megviseli a lányaimat, azt hiszem.
Pedig ugye azt gondolná az ember, hogy az ikrek így is úgy is hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a figyelem nem mindig rájuk irányul, hogy mindig van ott egy másik is, hogy anya nem tud kettészakadni, és bár folyamatosan rivalizálnak, a testvérféltékenység mégsem úgy jelenik meg náluk, mint egy addig egykénél. És nem is féltékenység ez, hanem valami külső szemmel nehezen felfogható érzelmi hatás, stressz, trauma, ami amiatt éri őket, hogy valami belőlünk már kiveszett radarral veszik az adást és érzékelik a kistesót, mint az eddigi status quo-t veszélyeztető lényt. Gondolom én. És mondják a szakemberek.
Kezdjük azzal, hogy visszagondolva pontosan azóta betegeskednek, mióta terhes lettem. Október vége óta egy nyugisabb öt hét volt, ez pont az év elejére esett, előtte és azóta kisebb-nagyobb megszakítással betegek, taknyosak, köhögnek, hörögnek, 40 fokos lázuk van, arcüreg-gyulladásuk van, fülgyulladásuk van, kruppolnak, még ekcémások is lettek. Persze ez lehet a bölcsi miatt, tudom, hogy az első év mindenkinél elég húzós szokott lenni, tehát elképzelhető, hogy ez színtiszta véletlen egybeesés.
Nagyon ambivalensen viszonyulnak hozzám. Ha egyedül vagyok velük, általában le sem akarnak rólam szállni, hol az egyik, hol a másik csüng rajtam, jobb esetben megelégszenek azzal, hogy az ölemben ülnek, rosszabb esetben azt óhajtják, hogy ácsorogjak velük, mint kisbaba korukban. Gyakori, hogy déli alvásból fél-egy óra múlva felriadnak és rámkéredzkednek, majd rajtam húzzák a lóbőrt még akár 1-2 órán keresztül is, és az sem zavarja őket, hogy a kistesó közben úgy rugdossa őket, mintha kátyúk között döcögnének. Éjszaka rendszeresen felébrednek és elvárják, hogy a kiságy fölé görnyedve simogassam vissza őket az álomba, vagy már eleve elaludni is csak úgy tudnak, ha mellettük kuporgok és simogatom őket. Tudom, sok gyerek így alszik el, és ezek egyáltalán nem extra dolgok, nálunk azonban ezek eddig nem voltak jellemzőek, tényleg 2-3 hós korukban altattam el őket utoljára, így most eléggé meg is voltam/vagyok lőve, hogy hogyan is kell egyáltalán "altatni". De mivel annyira egyértelmű, hogy ez azért van, mert most tényleg meg vannak zavarodva érzelmileg és szükségük van rám, igyekszem kielégíteni az irántam való megnövekedett igényüket, amennyire csak a hasam, a hátam, a tűrőképességem engedi, amennyire csak tőlem telik. Nagyon nehéz megtalálni a határt - mert ők még mindig, sőt egyre jobban hajlamosak a manipulációra - hogy hol van az a pont, mikor már azt kell mondanom, hogy nem, ezt már nem, mert ez már játszma. Vagy oké, gyere, még engednem kell, különben sérül, mert nem kapja meg érzelmileg azt, amit annyira nagyon kér tőlem, az anyjától.
A másik véglet anya teljes és agresszív elutasítása. Ez főleg akkor jellemző, ha az apjuk is jelen van. Ilyen esetben általában én hozzájuk sem érhetek, nem vehetem fel őket, a figyelmüket nem tudom elvonni sem kedvenc kajával, sem mesével, sem játékkal, ha bajuk van, nálam nem nyugszanak meg, viszont ütik el a kezemet magukról, tekerednek ki a karomból, rúgnak, marnak, harapnak, és még jobban behisztiznek a jelenlétemtől. Ezen túlmenően felvettek néhány nem is furcsa, inkább már bizarr szokást, olyasmit, amiről lehet, hogy egyszer még írni fogok, de most még nem igazán tudok, mert még én sem rendeztem le magamban.
Az egymáshoz való viszonyuk is furcsán alakul. Úgy emlékszem, januárban vettem észre, hogy a fiatalabbik lányom dominánsabb lett a nővéréhez képest, ami abban nyilvánult meg, hogy mindent elvett tőle, állandóan egzecíroztatta, mire a másik ahelyett, hogy megvédte volna magát, csak remegve visított és nézett rám, vagy a dadusokra, hogy segítsen neki valaki. Ezzel párhuzamosan befelé fordulóbb, érzelmileg labilisabb, anyaigényesebb lett. Hamar kapcsoltunk és elkezdtük őket heti egyszer fejlesztő foglalkozásra járatni, ahol egy alternatív módszerekben is hívő és jártas pedagógus az egymáshoz való viszonyukon és a valószínűsíthetően a kistesó miatt is kialakult érzelmi válság javításán kezdett dolgozni. Utóbbi téren még nem látok változást, előbbinél viszont igen: mintha fordult volna a kocka. Mintha az idősebb a sarkára állt volna, megvédi magát és az ingóságait, kiharcolja a saját igazát és tudatosan szívatja a húgát. Most a fiatalabb gyerekem lett befelé forduló és labilis.
Annyira szeretném, ha most nem rontanám/rontanánk el! És bízom benne, hogy menni is fog, hiszen most már nem olyan pánikhangulatban viszonyulok a problémákhoz, mint annak idején a síráshoz, hiszek benne, hogy időben elkaptuk a dolgot, hogy elég lesz az, amit megteszünk értük, és hogy a legeslegfontosabb mindig az, hogy szeressük őket, az pedig kétségtelenül megvan. A minket körülvevő szociális háló tagjai (gyerekorvos, védőnő, dadus, stb.) is azzal biztatnak, hogy - bár valóban nem könnyű gyerekek - ez az állapot is csak átmeneti, annyira nem kirívó, csak kicsit fárasztó, de tartsunk ki és jobb lesz. Én kitartok, ígérem.
Egyébként csodálatosak :) Már jó sok szót mondanak, és olyan okosak! Rengeteg dalt, játékot, mondókát ismernek, játszanak, kérnek, előre tudják és mondják, mikor mi következik a mesében, imádnak gyurmázni, rajzolni és olvasni, hintázni, motorozni és rajonganak az apjukért.
Amúgy a terhességem 27. hetében járok, a harmadik gyerekünk fiú lesz. Tudtam, hogy az lesz, mégis nehezen barátkoztam meg a gondolattal, egyértelműen lányt akartam. Tudom, hogy amint kibújik, el sem tudom majd képzelni másként, sőt, tulajdonképpen már most sem nagyon tudom. A baba egészséges, és én is az vagyok, az értékeim kiválóak, terhességi cukrom nincs, vasam rendben, méhszájam zárt, minden a helyén. Viszont sok a magzatvizem. Nem tudják mitől, eltérést nem találnak, de lényegesen több az átlagosnál, szóval 3-4 hetente ultrahangoznak, hogy még mindig minden oké-e. Súlyban és hasméretben kb. ott tartok, mint ugyanebben az időszakban a lányaimmal, csak most egy gyerek van és 8 kilóval kevesebbel kezdtem. A hízás üteme talán most már kicsit lassul, de így is szinte biztos vagyok benne, hogy több lesz a vége, mint az ikrekkel. Most már nem idegesítem magam, nem is diétázom, normálisan eszem, viszont majdnem minden nap letekerek majdnem 20 km-t a szobabiciklin, és még erősítek is utána. Ez tart épeszűen, azt hiszem. A hátam rettenetesen fáj, pont, mint a csajokkal. Talán ezzel szenvedek a legtöbbet, mert ha ülök a számítógép előtt, attól fáj, ha talpon vagyok egész nap, attól, ha a csajokkal vagyok otthon, akkor meg az állandó emelgetéstől, meg hajolgatástól. A férjem naponta többször is helyre kell, hogy rakja az egymás mellé csúszott csigolyáimat, különben csillagokat látok. Most már azt hiszem, szaksegítséget kell keresnem, mert hülyeség lenne júniusig ezzel szenvedni. A lábam még nem dagad, bár tuti, hogy tele vagyok most is vízzel, mert a csípőm meg a combom most is a másfélszeresére nőtt, a rengetek torna ellenére is. Amúgy csini vagyok meg agilis meg jól érzem magam, meg minden :) Az irodába is jólesik bejárni, nagyon hiányzott már, hogy az agyam is dolgozzon valamit.
Naszóval a lényeg az, hogy az erő velem van.
Leolib
Néhány perccel ezelőtt került ki egy cikk a 444.hu oldalára, amely arról szól, hogy van egy hihetetlen okos nőci, aki veszi a bátorságot arra, hogy bírálja azokat, akik úgy döntenek, hogy nem vállalnak gyereket. Egyenesen pszichológushoz avagy pszichiáterhez küldi őket. A hölgyet úgy hívják Pongrácz Tiborné a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének igazgató-helyettese… Ezek szerint olyanok is kerülhetnek pozícióba, akik igazából nem tudják mit beszélnek, és mindezt a köztévében teszik... ajaj
Kedves Hölgyem, kérem fogadja meg a tanácsom, és ha már annyira nagyon okos, hogy épp az orrunk előtt találja fel a spanyol viaszt gondolkodjék már! De tényleg, vegye a fáradtságot és üljön le néhány percre és gondolja át, hogy Ön mint egy pozícióban lévő ember, tehet-e ilyen kijelentést!???
Egyrészt felháborító hogy merészeli bírálni egy ember, egy házaspár közös döntését. Gondoljon csak bele, lehet hogy az a pár azért döntött úgy, mert egész egyszerűen nincs erre anyagi lehetőségük és nem akarják, hogy az állambácsi tartsa el gyermeküket ezzel újabb támadásnak kitéve magukat, hiszen a magafajták aztán azt is képükbe csapnák, hogy minek vállaltak gyereket, ha már felnevelni sem tudják. Vagy egész egyszerűen nem akarnak egy olyan világban gyermeket szülni, ahol olyan félék vannak mint maga.
Aztán meg kérdem én, hogy mégis miért nem azzal foglalkoznak, hogy azoknak nyújtsanak segítséget, akik akarnak és mindent megtesznek a gyerekvállalásért? Miért nekik gördítenek akadályokat, megfizethetetlen vizsgálatokat, kezeléseket, gyógyszereket. Miért nem arról tesznek, hogy ne olyan dolgozók legyenek a meddőségi klinikákon akik Istent játszanak? A múltkor beszélgettem egy olyan házaspárral akik eladták az autójukat hogy lombikozni tudjanak. Aztán meg ott van a doki aki nem veszi a fáradtságot arra, hogy alaposabban átnézze a meddőséggel küzdő házaspár leleteit, hogy aztán a MEGFELELŐ kezelést javasolja. Egyszerűbb felírni a több százezer forintos szurikat - amellyel aztán INDOKOLATLANUL nagy terhet ró a házaspárra (mind anyagi, mind lelki értelemben) - gondolkodás nélkül, nem mérlegelve az adott problémát... nyilván a doktor urakat is khm... érdekek vezérlik. Ezekről vajon miért nem beszél senki? Tudja-e kedves Hölgyem, hogy a gyereket nem vállalók egy rétege ebből a körből kerül ki?
Én 32 éves voltam amikor úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a gyerekvállalásnak. Ma 36 vagyok, közel 1 milliót költöttem orvosokra, kezelésekre, vizsgálatokra, gyógyszerekre minden eredmény nélkül. Ön szerint én is menjek pszichológushoz????
Borstörő
Annyira régen írtam, hogy meg kellett néznem mi volt az utolsó bejegyzés... Bocsesz :-D Szóval az első lombikot buktuk, aztán a másodikat is.
A másodiknál hiába kértem a dokit a puccos irodájában (ahol egy kisebb vagyont hagytunk), hogy próbáljunk egy másik protokollt, nem, ő jobban tudja, jó lesz nekem ugyanaz amivel korábban próbálkoztunk... A mérleg: 200e forint=nulla azaz nulla petesejt. Még a leszívásig sem jutottunk el. A doki az állami centrumban, ahol alapvetően a lombikos pácienseket kezelik, rám sütötte gyorsba (kb. 2 perc uh-zás után, két short protokollt követően), hogy márpedig nekem petesejt donorra van szükségem, és csapjam a hátamra a húgom és csattogjunk be a magánrendelésére még aznap délután. Igazából köpni-nyelni nem tudtam, a tény hogy donorra van szükségem, még igazán el sem jutott az agyamig, és akkor még menjek a magánrendelésére a húgommal????? Kitámolyogtam a rendelőből aztán összeomlás. Kellett pár nap amíg összeszedtem magam a sokkból. Osztottunk szoroztunk és végül arra jutottunk a Zurammal, hogy nekünk saját gyerek KELL, nem pedig donor. Így a dokit váltottuk le az intézménnyel együtt. Továbbá az általam nagy dózisban szedett Merckformint is elhagytam, amivel a közérzetem is jelentősen javult. Természetesen az endokrinológust is leváltottuk aki eddig a pajzsmirigyemet és az állítólagos inzulinrezisztenciámat kezelte.
Két hónap pihi után, újra belevágtunk a dologba. Az új doki, az új intézmény összehasonlíthatatlan az előzővel. Mind emberségben, hozzáállásban, környezetben magasan ráver az előzőre. Az új doki természetesen kért néhány új vizsgálatot, meg néhány ismétlést mivel a leleteim szépen kezdenek lejárni. Továbbá kérte, hogy mivel két vetélésen vagyok túl, csináljunk egy hiszteroszkópiát és egy lapart. Hát jó, bár igazából nem tartom valószínűnek hogy talál valamit, de csináljuk. Végül is mindegy csak altassanak el, nem akarok tudni semmit, és ne fájjon semmi se.
Az új lombikos doki kérte az előző sikertelenségek dokumentációját. Tekintve, hogy előző intézmény elég foghíjjasan osztott meg velem papírokat (inkább szóban mondták, hogy mennyire öreg a petefészkem... igazából nem tudom, hogy ezeknek az orvosoknak van-e egyáltalán lelkük??), így be kellett hozzájuk csattognunk, hogy elhozzuk azt ami az enyém, vagyis megillet engem/minket. Mivel a csajok jó előre felkészítettek hogy nem lesz egy egyszerű menet, napokkal korábban elkezdtem őket hívogatni. Nem vették fel a telefont, így aztán egy nap felkerekedtünk a Férjemmel, hogy akkor bekérjük legalább a fénymásolatokat. Naívságunkat mutatja, hogy nem számoltunk azzal amire előre felhívták a figyelmünket... Nevezetesen, hogy ők ügyet fognak ebből csinálni, de ugye bennünket sem kell félteni. A lényeg, hogy néhány flegma pofavágás, bunkózás után, egy hangos szóváltást követően végül egy másik doki (akiről azt sem tudtuk hogy ki az), eléggé kioktatóan nehezményezte, hogy mi az hogy én el akarom vinni a papírjaimat, és különben is... Végül kaptam egy darab kezelési lapot. Rögtön felhívtuk a betegjogi-képviselőt, akinek a gyors (ebben a műfajban eléggé gyors) közbenjárásának köszönhetően cirka 1 hónap alatt megkaptam a teljes dokumentációt fénymásolatban, és ezért még fizetnem is kellett!!!!!!!!! Pontosan 4.445 Ft-ot! És igen, számlát is kaptam róla! Gondolom azt gondolták, hogy mi az nekem még 4.445 Ft, ha már úgy is több százat otthagytam a sikertelen lombikkezelések gyógyszereire, nyilván szarom a pénzt és passzióból járok ilyen helyekre...
Az intézmény főigazgatójától is kaptam egy levelet (remélem annak nyomtatási költségeit nem verték rám), amelyben elnézést kért, és biztosított róla, hogy a meddőségi kezeléseket végző intézet recepciójára még egy megfelelő egészségügyi végzettséggel rendelkező emberkét helyeztek el. Munkahelyteremtés rulez :-D
Egy biztos, én ezt az intézményt nem ajánlom senkinek sem!
Szóval műtét. Elbattyogtam a mezei dokimhoz, hogy leadjam a műtéti rendelést. Jót röhögött, hogy micsoda igényeim vannak, de természetesen mondta, hogy oké. Mindenekelőtt gyorsba vett kenetet, mert a hiszeroszkópiánál a hüvelyen keresztül vezetnek fel egy kamerát a körbekukucskára, és így elég nagy a fertőzés veszély, ha és amennyiben valami bacim vagy gombám van. Hát természetesen kiderült hogy streptococcus B fertőzésem van... Csodálkoztam volna ha valami simán megy! Így most antibigyó meg valami kence kombóval próbáljuk kiírtani. Cirka 3 hét csúszás...
Aztán voltam az új endokrinológusnál. Komolyan, bánom hogy nem mentem el ehhez a pacákhoz előbb. Végre egy olyan doki aki nemcsak azt nézi, hogy milyen a TSH-m vagy milyenek az inzulin eredményeim, hanem összefüggésében nézi a nőci hormonjaimmal is. Rengeteg jó dolgot mondott, sok mindent számomra más aspektusba helyezett, úgyhogy asszem megtaláltam az igazit! Mármint orvosban :-D
Úgyhogy alapvetően itt tartunk! Bár én megmondom őszintén egyre kevésbé hiszek abban, hogy sikerülni fog, de azért lököm magam tovább.
Sokan kérdeztek a smoflipidről:
Ez gyakorlatilag az IVIG helyettesítője. Ugyanazt az utat végig kell járni vele, mint az iviggel (I.-es adatlap - vizsgálatok), de míg az IVIG az ára miatt a Habab-bizottság döntési hatáskörébe tartozik, addig a smoflipidre elég az OGYI határozat is, nem beszélve arról, hogy állítólag sokkal kisebb a rizikófaktora is, de hatás-mechanizmusában ugyanaz mint az ivig. Szóval ahhoz, hogy OGYI engedélyt kapjon rá valaki, mindenképpen végig kell járni azokat a vizsgálatokat amiket a Speckó doki kér. Higgyétek el megéri, sok minden olyan dolgot feltérképez a meddőséggel vagy vetélésekkel kapcsolatban amire eddig senki sem gondolt!
Borstörő
Este megpróbáljuk szexszel távozásra bírni odabentről a gyereket. Eredmény: vérezni kezdek. Tanakodás, hogy mi legyen, nincs kedvem felindulni a kórházba, főleg, mert nem dől a vér. Interneten utánanézek: ha kevesebb a mennyiség, mint menstruációkor, akkor nincs gond. Okés, kevesebb, és erőteljesen csillapodik is. Maradunk otthon, másnap reggel úgy is a dokinál kell kezdenem. Magzatvízvizsgálattal és turkálásokkal kecsegtetett előző alkalommal, amitől kicsikét be vagyok tojva. Éjjel egy-két jóslóm is van.
2013. december 10. kedd
Reggel reménykedve ülök be az autóba, hátha... Felérünk a kórházba. Dokim előkerül, a vizsgálóban éppen festés. Amnioszkópiát bukom így, nincs kéznél éppen kukucska. Mindegy. Megvizsgál. Dehát, vérzek! Igen, tudom, mondtam is! Jaa! Ja! oké, ilyenkor az már normális. Ohh. Helyzet egyébként változatlan. Gyerek az egekben fent.Méhszáj totál zárt. Következő randi: csütörtök. (És közben nézem a dokimat, és azon gondolkozom, a fenében nem tudtam én szombaton megszülni, mikor ő nem volt elérhető. Nem is akarok nála szülni!!! Az a jófej orvos, aki ő régen volt, sehol nincs. Megfáradt, megkeseredett, életunt lett. És szerintem az egészségével is gondok lehetnek. De a 40. héten már nem váltunk dokit!)
Mérges vagyok, mert azt hittem, a vizsgálatok után legalább beindulnak valamiféle folyamatok. Ehelyett újabb béna, parttalan várakozás csak.
Legalább az idő gyönyörű, én sétálok a városban egy hatalmasat.
Éjjel arra ébredek, hogy megint jóslófájásom van. Kettő rövidke. Aztán elmúlik. Két- három óra múlva megint kettő. Talán beindul valami? Aztán szépen elalszom, és reggel megint arra ébredek, hogy nem történt semmi.
2013. december 11. szerda
Miután felkelek, és megyek a reggeli fürdőszoba-wc ügyemet intézni, azon kapom magam, hogy kb. 5 percenként jóslózom ismét. De megint csak 3-5 másodpercig tartanak. Kicsit elgondolkozom rajta, mi is legyen:
A) felmegyek Emberrel Pestre "dolgozni" és ha van valami, megyünk a kórházba.
B) maradok a seggemen. Barátnőmmel megbeszéltem már régen, ha úgy jönne rám a szülés, hogy Ember dolgozik, akkor ő visz fel a kórházig, aztán lead ott apjoknak.
Végül ezt a verziót választom, Minek üljek ott fent annyit?
Embert elmenesztem dolgozni, lelkére kötöm, a telefonját ne rakja messzire! Barátnőmet is várakozó álláspontra helyezem.
A délelőtt szép komótosan telik-múlik. Ugyanolyan gyakorisággal, ugyanolyan rövidke fájások. 11-kor megunom, elmegyek fürödni. A meleg víz izomlazító hatásában bízom. És meg is van az eredménye! Izmaim ellazulnak, a fájásaim MEGSZŰNNEK!!!
Pedig már annyira bíztam benne, hogy aznap bébi lesz a vége!
Barátnőmet lefújom, Embernek is telefonálok, hogy ma sem lesz akciózás.
A gyerekek szépen hazaszivárognak az iskolából, aztán nekifogunk a délutánnak. Ebéd, tanulás, minden, mi szem-szájnak ingere. A fiúk rákaptak mostanság a gyúrásra, elsétálnak a kondiba. Ötkor befut Ember is, vacsorázik, aztán közben megint arra eszmélek, hogy visszajöttek a jóslók. Pont úgy, mint délelőtt. Sűrűek, rövidek, és kicsit fájnak csak. Egy órát tántorgok így a lakásban, aztán elkezdünk róla beszélgetni, mi legyen. Öcsémék Pesten laknak, a kórház közelében. Nincs kedvem egy esetlegesen éjjel beinduló szülésnél eszeveszett módon rohanni, meg az orvos másnap reggel amúgy is vár.
Telefon az öcséméknek: náluk alszunk. Ha beindul, akkor ott leszünk a közelben, ha meg nem, akkor jót dumálunk este velük.
Jó, akkor ha a fiúk hazaérnek, induljunk.
Közben a fájások, anélkül, hogy a sűrűségük illetve a hosszuk változna, erősödnek. Koncepciót váltunk: menjünk be a kórházba, megnéznek, aztán ha nem indult még be, akkor öcséméknél alvás.
Már Pest határában vagyunk, mikor az arcom kicsit elkezd torzulni a fájásokkor. Nézem, még mindig 3-5 percesek, és nagyon rövidek. Nagyelőadást tartok Embernek, hogy ilyennel nem lehet szülni.
A kórházba fél 8-ra érünk be. A táskát lent hagyjuk az autóban. Max. majd visszamegyünk érte, ha kell. Negyedik emelet. Becsöngetek a szülőszobára. Kijönnek: Mit szeretnék? Vigyorgó fejjel előadom, hogy vagy szülni jöttem, vagy nem. Nem tudom!
Kicsit szeptikus fejjel hívja a nővér az ügyeletest, hogy vizsgáljon meg. Túl virgonc vagyok. Felpattanok a székre, kérdezi a doki, eddig milyen volt a méhszájam? (na basszus, mondom magamban, ez még mindig nulla) Mondom neki, zárt. Erre közli, hogy oké, mert most bő 4 cm! Az állam leeseik, a doki meg szól a nővéreknek, hogy tényleg szülök.
Leültetnek a géphez, az adataimat felveszik komótosan.
Ekkor meglátom, hogy éppen a kedvencem az ügyeletes szülésznő. Ő messze a legjobb a környéken, és nagyon szerettem volna nála szülni már régebben is. Csak akkoriban még nem lehetett őket megfogadni.
Aztán telefon az orvosomnak, hogy eset van.
Már a telefonbeszélgetésből amit kihallok vágom, hogy fennforgás lesz. Az ügyeletes leteszi, és mondja nekem, hogy sajnos a doktor úr nem tud visszajönni.
Szerintem, ekkor a vigyort még nem láttak arcon ilyen hír hallatán mástól.
Akkor fel kéne feküdni az ágyra, egy ctg-t csinálnak kezdetnek.
Branült is kapok, mert antibiotikumot adnak ismét, még mindig a múltkori kókuszaim miatt (már megint úgy tözgölik bele az erembe, hogy azt hiszem, ott maradok).
Én meg elkezdem mondogatni, hogy EDA-t szeretnék mindenképpen.
Jó, akkor legyen az, hogy CTG után beöntés (kérek beöntést? ja, igen!, persze!, miért is ne!)
És utána kapok EDÁ-t.
Megvan a 20 perc CTG, Átsétálok a zuhanyzós helyiségbe, ott belém nyomnak 1,5 liter vizet, hogy 10 percig tartogassam, utána hajrá.
Tartogatom, de nincs meg a 10 perc, nagyon csavarja a hasam a víz. Valahogy nem jó semmi sem, Hideg veríték van meg hasfájás. Felrángatom magam a wc-ről, közben már beszólnak, hogy rendben vagyok-e. A wc mellett van egy béna zuhanyzó, leöblítem magam, de hűvös a víz, és így inkább kellemetlen. Közben elgondolkozom azon, vajh létezik-e hogy megrepedt a burok, mert mintha szivárogna valami. De a nagy csobbanás elmarad. Úgy vagyok vele, hogy akkor ez nem az volt. Visszavergődöm a szülőszobába. Mondják, hogy feküdjek fel az ágyra, ráhallgatnak a gyerekre. Közben van megint egy fájás, ami már megközelíti a "pocsék" minősítést. Rám teszik a tappancsot, és bekötik az infúziót az EDÁ-hoz. És megint egy fájás, ezúttal már az elviselhetetlen fajtából. még szerencse, hogy rövid ez is, mint a többi. Azon gondolkozom, hogy fogom kibírni, míg lecsorog az infúzió...
A következő fájással együtt megint jön alul valami folyadék. Mondom a szülésznőnek, vagy bepisiltem, vagy szivárog a víz. Aztán megint egy fájás, amivel együtt egy nagyon furcsa hang buggyan ki belőlem. meg is lepődöm, mert eddig mindig csendben szültem. Ráadásul ez most pont az a furcsa "orgazmus hang"-nak definiált valami volt, amire azt szokták mondani, hogy már a kitolást jelzi. Jól meg is lepődöm, mert ez lehetetlen. Egyrészt alig jöttünk még be a kórházba, másrészt nem kaptam még EDÁ-t!!! Eddig jutok a gondolataimmal, mikor újabb fájás, újabb óbégatással. Erre már mindenki, aki a környéken van, és éppen ráér, besereglik. A felvételes ügyeletes doki belevigyorog a képembe: Ugye, mondtam, nem lesz itt idő EDÁ-ra! (nem is mondta!)
Jön a másik ügyeletes is, egy doktornő. 150 cm és egy NDK smasszernőre hajaz a megjelenése. Mondja, hogy akkor nála fogok szülni, megvizsgálna.
Benyúl, közli, hogy eltűnt a méhszáj, de még ne nyomjak. Aztán megint egy hülye hang belőlem, és esküszöm, nagyon, de nagyon nem akarok nyomni,de egyszerűen nem tudom megállni.
Érzem, hogy csíp belül, ez azt jelentheti, hogy faszán repedek... A következő /még mindig kb 20-30 másodperces/ fájásra kint van félig a feje, aztán még egy nyomás és kint van egészen a gyerek. Utána jön csak a medence teljes tartalma. A magzatvizet ledugózta eddig. Már akkor kiabálva reklamál, hogy hogy merészelik itt macerálni. 9 óra 22 perc van.
Rárakják a hasamra, és nem látom, csak a feje tetejét, meg a vállait, de nagyon szép rózsaszín már akkor. És Ő nem is véres...
Picit fekszik rajtam, aztán Emberrel elvágatják a zsinórt, és ők elnyargalnak fürdetni (nem is láttam még a pofiját!). Én meg maradok az NDK-sommal, meg a tűkkel...
A császár előzmény miatt akkor benyúlna és kitapintaná a hegem. (Hallelúja...) Belém helyez egy rakás vasat, majd közli, hogy akkor belém nyúl kézzel. ettől kicsit félek, de mint kiderül, alaptalanul. Kellemetlen, de nem fáj. Ezek után kezdetét veszi a hímzőszakkör...Nos, nem hiába mondták, hogy nem kéne még nyomnom.
Doktornő közben magyaráz a szülésznőnek, és veregeti a saját vállát, hogy milyen frankó nyolcas öltést rakott most belém, ami szépen csillapítja a vérzést.
50 percig stoppol, ez 20 öltésecske. Mikor végez, szólnak Embernek, hogy jöhet befelé a csomagocskával. Közben vigyorogva kacsintgatnak neki, hogy fúú, milyen szépet rittyentettek neki oda rám alulra.
Szóval, megkapom Cukifejet. Gondolom, megpróbálnám mellre tenni, bár a tesók ilyenkor annyira nem érdeklődtek a projekt iránt. Nos, ahogy a fiatalúr szája hozzám ér, búvárszivattyú üzemmódba kapcsol, és csak szíjja szíjja és szíjja, azóta is megállás nélkül :-)
Borsolyka
Csütörtökön (december 5.) vadul kevergetem az ételt a lábosban, közben bambán bámulok kifelé az ablakon. Egyszer csak látom ám, hogy egy zöld (postás) ruhás nő megáll a bringájával a kapum előtt.
Nosza, feltépve az ajtót rohantam ki. Addigra a csaj a kezében már három borítékot himbált. Pupillám kitágult, szívem hevesebben vert, mert éreztem, EZ AZ!
És valóban, a postás meghozta Ember személyijét. Már hívtam is fel telefonon, hogy másnap reggel az önkormányzatnál kezdünk. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az hogy akkor a ded kiszúrásiból éjjel bejelentkezik, de azért bíztam benne, hogy el tudjuk intézni az apaságit.
Másnap reggel 8.00-kor már ott tornyosultunk az iroda előtt. A főnéni persze szabin volt, de van helyettese is, aki éppen a középső gyerekem egyik osztálytársának az anyukája.
Ezek kellettek az ügyintézéshez, hátha valaki más is jár majd hasonló cipőben:
- ÉRVÉNYES személyi és lakcímkártya mindkét fél részéről
- orvosi igazolás a gyerek fogantatásának időpontjáról
- terheskönyv
- és mivel én ilyen válogatós vagyok, a végzés a válásomról.
(én már évekkel ezelőtt elváltam, de ha valaki úgy esne teherbe, hogy jogilag még az exe tulajdonát képezi, -hiába folyik évek óta a válóper- akkor az külön köröket kel hogy fusson, és ott szerencsésebb, ha gyorsban házasodnak a gyerek apjával. Ugyanis ennek hiányában a gyerek bizony első körben az exférj nevére kerül, aztán bírósági úton-tárgyalásokkal fűszerezve kell az apát átíratni)
Szóval, Böbe drága bebrüggyentette a rendszert, és fél óra alatt lezongoráztuk a nevesítést. Azon kissé mosolygott, hogy aznapra vagyok kiírva, de mondtam neki, lelkem rajta, bepróbálkoztunk mi 22 nappal korábban is, csak nem jött össze.
Azt mondta, a 30 napos érvényességi határidőt - amennyi ideig ez a nyilatkozat érvényes lenne - már 3!!!!!! éve!!!! eltörölték, mégis Pesten, az önkormányzatoknál valami eszelős módon ragaszkodnak hozzá.
Miután ezzel végeztünk, rohantunk Pestre. Ember dolgozni, én meg orvoshoz a szokásos kis turkálás/NST csomagomért. Méhszáj zárt, szívhang rendben, találkozunk kedden, mert szerinte addig semmi, de szombaton ne merjek szülni, mert 16 vendéget hívott a születésnapjára, és azokat nem tudja otthagyni.
Megnyugtattam, hogy NEM fogok szombaton szülni, ünnepeljen csak bátran. (tényleg nem szültem :) )
Mikor az öltözőben próbáltam visszaráncigálni a reggel körülményesen magamra húzott ruháimat, hallom ám, hogy az utánam következő nőt korholja.
Nem volt szerencsétlen nagy darab, csak a pocakja volt hatalmas.
Papír szerint 20 kg-ot hízott.
Én meg csendben lapítottam a fülkében, mert ha jó napja van a mérlegnek, akkor reggel még mindig "csak" a +15 kg-ot mutatja, ha viszont rossz, akkor +17-et. Viszont ebből az első 5kg a legelején ugrott rám. akkor még nem is mértek terhesgondozáson. Így "hivatalosan" csak kb 10 kg-ot híztam, és ezért ugye nem jár fejmosás .
Mivel a gyerek is kicsikét patópáli vonásokat hordoz magán (vajh kire üthetett?) elég időt hagyott anyukájának, hogy elkészüljön mindennel szépen, komótosan.
Öcséméktől pénteken elhoztuk a kiságyat, és a babakocsit, ruhák, csomagok összepakolva, és most már tényleg csak arra várunk, hogy őkelme meginduljon kifelé.
Kacsintgatva ajánlgatják nekem a szexet, mint hatékony gyerekkiűző program, de az utóbbi egy-két hétben a gyerkőc szörnyű szokást vet fel. Ha egy puszinál többet akarnánk bonyolítani az apjával, akkor ő is bekapcsolódik rögvest.
És bugyborékol, és hullámzik és rúg, meg csíp, meg harap. És így négyszemközt bevallom, ez némileg (értsd totálisan) visszaveti a lelkesedést.
Egyébként, mindig elcsodálkozom rajta, hogy milyen interaktív. Ahogy hozzáérek, rögtön reagál. még akkor is, ha előtte totál nyugi volt, és (gondolom én) aludt odabent. Remélem, ezt a nagy fokú érzékenységét elhagyja, ha kijön. Különben majd még levegőt sem lehet mellette venni.
Szóval, kérek mindenkit, ha tud valami tuti bevált gyerekkiűző praktikát, ne fogja vissza magát! Ossza meg velem. Mindent kipróbálok. Mert szerintem nem festenék valami jól 52 hetes terhesen...
Borsolyka
