Igen, kb. így csodálkozom magamra mindennap, főleg mikor a tükörből integet vissza a dudorom egy kerekedő fejjel :-D Ennyi év várakozás után, szinte alig merem elhinni, hogy ez mind én vagyok, egy kis albérlővel társítva.

Ma szóljon arról a poszt, hogy hogyan élem meg, oké?

Testi változások

A 9. hétig igazából csak a két gigaméretűre nőtt mellem árulkodott arról, hogy valami nem stimmel... A Férjem szerint elmehetnék pornószínésznőnek a méreteim okán :-) Szóval lassan elkezdtek szorítani először a felsők, aztán a gatyák. Még a 10. héten bepróbálkoztam a gumis megoldással a kedvenc farmeremnél, aztán feladtam. Szerencsémre Leolib, Királylány és Lamia olyan gigamennyiségű ruhával látott el, hogy nem szekrényt, hanem lakást kéne hozzájuk vennem, hogy elférjenek :-) Ha most még egyszer megköszönöm nekik minimum kinyírnak, úgyhogy nem mondtam semmit :-P

Vékony testalkatú vagyok (egyszer egy doki a kórházi kartonomra azt írta, hogy: sovány női beteg, ezen én halálosan megsértődtem), genetikai „hiba”. 55 kg-ról indultam (170 cm magassághoz), jelenleg már a 60-at rugdosom. A hasam eleinte úgy nézett ki, mintha folyamatosan jóllakott napközis állapotomban lennék, ami estére aztán felvett egy rendes sörpocakos helyzetet. Nem, nem tudom mitől nő meg mindig estére, gondolom az elfogyasztott kajamennyiség, a gravitáció és a csillagok állása is közre játszhat. Jelenleg a fej-tor-potroh vonalon mozgok, ami kissé groteszk, de baromira élvezem :-)

Étvágy

Hát nem tudom ki hogy van vele, de hogy én olyan kajás lettem mint még életemben soha. Ráadásul olyanokat kívánok meg, amiket annak előtte nem vagy csak ritkán fogyasztottam. Az überelhetetlen kedvenc jelenleg a pörkölt nokedlivel. Én. Értitek? Én. Aki még a saját esküvőjén is csak mutatóba ette! Döbbenetes látvány, amikor a hites Uram eszi az étteremben/kifőzdében/akárhol a zöldségekkel jól megpakolt csirkés gyrost, én meg az egyszál bél, a zsírtól csöpögő pörit lapátolom ritka nagy élvezettel. Aki lát egy ilyen furcsa párt, ne ordítson fel, csak tudja, azok mi vagyunk :-) Azért az üveg csemiubi is lecsúszott egyszer na ;-) Odafigyelek azért… már amennyire kordában tudom tartani az étvágyamat, hát nem könnyű vele :-D

A folyadék bevitelem is brutális mérteket öltött. A Speckó doki levezette nekem, hogy azért 2,5-3 liternél többet nem kéne innom, mert hogy a vér, meg a vizesedés, meg mittomén még mi (nem figyeltem) hát mit ne mondjak, mondja ő aki pasiból van és még életében nem volt terhes. Ennek következményeként gyakorlatilag egy katétert rám lehetne kötni; sztem már vízkövesek a veséim is.

Alvás

Hát ez a legmókásabb az egészben. Pontban este 10-kor fejlövést kapok, onnantól kezdve az ég a földdel összeérhet, én alszom. Amennyiben van rá lehetőségem napközben 1-1,5 órát durmolni, az este 10-es alvás kitolódik 11-re :-D a forgatókönyv ugyanaz. DE akármit csinálok, hajnali 3-4 között a plafonbámulás a következő napirendi pont. Ha szerencsém van eztán már csak 6-kor ficergek, ha nincs akkor még 5-kor is előadom a plafonbámulós magánszámomat. Jaj, hát ki ne felejtsem az éjszakai pisilést, ami 1-2 alkalommal minimum előfordul. Szelávi mondaná a francia :-) Az biztos, mire dedünk beköltözik a gyerekszobába én már önszorgalomból kiképeztem magam az éjszakára.

Mondhatnám azt is, hogy a terhesség beszűkült idegállapot, legalábbis nálam. Jelenleg 3 dolog áll a fontossági sorrendem elején: kaja, wc, este 10-kor ágy.

Közlekedés

Tekintve hogy naponta használom Budapest fantasztikus közösségi közlekedését néhány igen rossz tapasztalattal bővítettem a repertoáromat.

A Zemberek BUNKÓK. Alapvetően nem várom el senkitől, hogy azért mert terhes vagyok állva hugyozzon tőlem. De az mégiscsak felháborító, hogy állok a kis görögdinnyémmel a metrón, a pasi rám vigyorog, de a valagát nem emelné fel! Vagy a nyanya aki jól végigmér míg beérkezik a szerelvény, majd rástartol az egyetlen ülőhelyre, hogy aztán diadalittasan bámulja a pocakomat (mert paraszt vagyok csak azért is odaállok hogy bökje ki a csőrét), aztán kurvára nem néz rám amikor a mellette ülő kedvesen átadja a helyet…

Még 2 hete azt gondoltam, nem annyira látványos a pocak, hogy az indokolja a helyek átadását, viszont mostmár tudom, hogy DE igen. Igazából bírok állni – bár azért néha tényleg jól esne leülni – megdöbbent azaz érdektelenség, amit az emberek mutatnak, nemcsak velem szemben, hanem az idősebb korosztállyal szemben is. Nyilván amíg a másik oldalt erősítettem ennyire nem volt szembetűnő a dolog, de most hogy én is helyzetben vagyok, már másként látom. A pasik a legrosszabbak. Én nem tudom, hogy ki milyen nevelést kapott, de ennyi udvariatlan/figyelmetlen ürgét nem pipáltam. A másik kedvencem a 45-50+ nők. Nekik jár minden, a másik lova meg dögöljön meg. Fürgén lehuppan, felugrik, pörög-forog, de amint konstatálja, hogy nincs hely, pofákat vágva játssza el a hattyúk halálát. Eleinte totál felhúztam magam ezeken az apró kis harcokon, most jutottam el odáig próbálok nem foglalkozni vele, bár az igazat megvallva a hasam mérete ennél csak nagyobb lesz, úgyhogy várható sok-sok posztban ki fogok erre térni.

Közérdekű

Nagyon köszönöm a rengeteg üzenetet, gratulációt, aggódást, féltést és minden mást mindenkinek. Sokan kérdeztétek, hogy dolgozom-e még: Igen, dolgozom még mindig, bár a hites Uram a Speckó dokival karöltve szeretne bezárni a lakásba, de én úgy érzem hogy bírom, és perpillanat nem szakadok meg a munkában. A nyári időszak így marad, aztán ígérem lenyugszom. Max. fogkefével nekiesek a fugának…

Jövőhéten egy kicsit elmegyünk világgá, úgyhogy a heti poszt várhatóan pár napot fog csúszni, szóval senki ne izguljon, majd jövök, vagy inkább jövünk ;-)

Borstörő

Ui: Kedves Barátaim, Családtagjaim! Kérlek benneteket, hogy itt a blog felületén vagy privátba írjatok, mivel szeretnénk az inkognitónkat megőrizni a továbbiakban is. Tartsátok ezt tiszteletben! Köszönjük!

Az előző bejegyzés után, az imádott Férjem némi nehezteléssel a hangjában közölte, hogy ez bizony nem olyan lett, mint amit megszokhattunk tőlem. Oké, igaza van (nem mindig!!), de tessék elnézni nekem, kismama-naplót most írok életemben először :-D

Elérkeztünk a 11. héthez. Ez volt az első olyan ultrahang ahol a Férjem nem tudott részt venni… hát ki is borultam, nekem esett rosszul helyette. Igen, hormongőz, kismamaagy és minden, ami ilyenkor mentségként szolgál a hülyeségre. Amúgy mindenhová eljön velem, kérés, kérdés nélkül, ami azért valljuk be nem jellemző a férfiakra. Az első ultrahangnál például hiába mondtam, hogy ez még hüvelyi, és nem is biztos, hogy látszódik valami… hahaha gyakorlatilag rátapadt a hátamra, és maga előtt tolt be a vizsgálóhelyiségbe, hogy akkor most ott lesz és kész! Hiába, a kispapaság kihoz belőle is némi rejtett tartalékot :-D

Ez a hét volt az is, amikor beavattuk a családot. Előbb nem akartuk, hiszen a két vetélés miatt várható volt, hogy halálra aggódják magukat, tekintve a majd 80 éves nagyimat, akinek gyakorlatilag széria tartozéka az aggódás. Mondanom sem kell, hogy volt nagy örömködés, némi sírás, tervezgetés, ők már tudják hogy fiú vagy lány lesz… És természetesen ahogy az már lenni szokott, elkezdtek záporozni a hasznosabbnál hasznosabb tanácsok, mit csináljak/ne csináljak, mit egyek/igyak, hányadik szempillám hányadik hajlatában olvasható ki a gyerek neme…

Szépen lassan el is érkeztünk a down-szűréshez. Itt egy kicsit háborgok, mert – bár mintha a fogamat húznák – elmentünk egy über drága klinikára, tekintve, hogy nem vagyok mai csirke, sok szart szedek, meg azért csak van egy kis előzményem. Ha már lúd legyen kövér, és menjünk biztosra. Nos, 50 perces várakozással indultunk, ami azért valljuk be egy fizetős helyen, minimum felháborító! Amúgy is mindig dohogok valamin, hát most kedvemre vághattam a pofákat. Végül csak bebocsájtást nyertünk… A lurkónk az első percekben még szunyált, aztán persze vad bohóckodásba kezdett leginkább a köldökzsinórral. Szépen maga elé húzta, hogy még véletlenül se lássuk a pofiját, bár nyilván jobb is hogy így tett, ilyenkor még nem annyira khm… látványosak a vonások. Természetesen rákérdeztünk a nemére, amire egy 80%-os választ kaptunk. Nem, nem, még nem árulom el :-D Hála Istennek tökéletesek az értékei, amit a fél órával később elkészült vérvételi eredmények megerősítettek. Azért a szonográfus néni tett egy halvány kísérletet arra, hogy rádumáljon a chorionboholy mintavételre, tekintve éltes koromat, de mondtuk neki, hogy csak akkor, ha indokolt, egyéb iránt semmilyen kockázatot nem kívánok bevállalni.

Ennek a napnak a végén tettem látogatást a Speckó dokinál. Volt némi csörténk a smoflipid-beadása körül továbbá, többször megkérdőjeleztem a felírt gyógyszereit, így számítottam rá, hogy mély nyomot hagytam benne… Nos, mikor meglátott rögtön így indított: Hát nem számítottam rá, hogy visszajön! Tán csak nem megszeretett?? Mielőtt valami félreérthető vallomásra kényszerített volna, gyorsan rávágtam, hogy a szokás nagy úr, ezzel rövidre zárva a témát. :-D Kölcsönös tiszteletkörök után, megtekintette a dedünk sztárfotóját, és majd tőle szokatlanul gyengéd hangon közölte, hogy milyen szép a szája :-D Hát majdnem felröhögtem! Aki ismeri a dokit tudja, hogy azért ezek eléggé szokatlan megnyilvánulások tőle. Majd újfent átbeszéltük a gyógyszereket, vitaminokat, mit mikor kell hogyan leépíteni, aztán gyorsan megvizsgált, és a mini hallgatójával ő is ráhallgatott a Minire. Naná hogy ketyegett, ez a dolga ;-)

Szóval gyakorlatilag kicsit fellélegezhetünk, az első akadályokat jól vettük, bár gátfutónak talán nem megyünk el :-P

Borstörő

Ui: Kedves Barátaim, Családtagjaim! Kérlek benneteket, hogy itt a blog felületén vagy privátba írjatok, mivel szeretnénk az inkognitónkat megőrizni a továbbiakban is. Tartsátok ezt tiszteletben! Köszönjük!

Az elmúlt pár évben 200x elképzeltem, hogy fogom ezt a bejegyzést kezdeni, de most hogy itt ülök, se poénos, se sírós, semmi értelmes nem jut eszembe. Sikerült, csak így egyszerűen.

Kell egy kicsit intróznom, hiszen ott maradt abba a történet, hogy akkor laparoszkópos műtét, majd annak az eredményének fényében indulunk a következő lombikkal. Mondta a dokim, hogy higgyem el sokkal fogékonyabb leszek utána, nem is kell lombik… hahaha – gondoltam. Basszus, igaza lett :-D

Napok óta vártuk, hogy megjöjjön, mert ugye indítani kellett volna a lombik-protokollt. A műtét szuper jól sikerült, kiderült, hogy zárva volt mindkét petevezeték. Tehát akadálya nem volt semminek se. Egyik nap hazafelé, már nagyon hányingerem volt, gondoltam oké, legyen, vegyünk tesztet, de minek, hát pont most!?? Hát pont most :-D Az esti tesztet laza két órán keresztül vizslattuk a Férjemmel mire meghoztuk az ítéletet, hogy akkor ismétlés reggel. Nahát, akkor már nem volt kérdés. Rohanás vérvételre, nézetni a hcg-t kétnaponta, hiszen a smoflipid beadáshoz kellett igazolnom, hogy szépen növekszik.

5. hét

Smoflipid. A Speckó doki hozta a szokásos formáját, azért futtatott pár napot, mire megtaláltuk a megfelelő időpontot, de még így is vártunk rá vagy 3 órát mire felkerültünk a szülészetre a beadásra. Laza 6 óra alatt lefolyt a cucc. A sokkoló az volt, amikor a doki a beadást követő első 10 perc után közölte, hogy akkor mostmár nem lesz gond, ha eddig nem kapott anaflaxiás sokkot, akkor már nem is fog. Hát köszi, cuki vagy.

6. hét

Első ultrahang. Nem bírtuk ki, még igazán nem látszódott semmi se, csak hogy készül a bébi kecója, de már az is megnyugtató volt.

7. hét

Hehe, alakult a mandula, de azért beírattuk magunkat a következő hétre is.

8. hét

Második smoflipid. Annyira gyorsan elintézett mindent a Speckó doki, hogy már reggel fél kilenckor a szülészeten voltunk. Eggyel nem számoltunk: a frontokkal. Még a csilláron is szülő nők csüngtek, esélytelen volt, hogy bárki velem foglalkozzon. Sebaj, addig feküdjek be a nőgyogyóra… hely persze nuku. Oké, akkor jöjjek vissza délután. Hely akkor sem volt, viszont a szülészet már tudott fogadni. Éjfélkor ment le az utolsó smoflipid. Jó halszagú voltam :-D

10. hét

Bakker mozog!! És még hogy kalimpál a kis kezeivel, hehe lehet hogy integet, vagy talán rappel?? :-D

Nos, ennyit az előzményekről, a folytatás jövőhéten, mert azért már a II. trimesztert taposom ;-)

Borstörő

Ui: Kedves Barátaim, Családtagjaim! Kérlek benneteket, hogy itt a blog felületén vagy privátba írjatok, mivel szeretnénk az inkognitónkat megőrizni a továbbiakban is. Tartsátok ezt tiszteletben! Köszönjük!

Már négy hónapja, hogy Cukifej Levendula őméltósága megérkezett családunkhoz, igába hajtva kicsit és nagyot egyaránt. Az aprócska babakezeknek, a csillogó babaszemeknek és a vigyori babaszájnak senki nem bír ellenállni. 

Cipelődik a seneke, ha kell, ha nem. Kisebbik fiam:"na gyere a papához" felkiáltással penderíti a vállára, és rója a köröket vele lakásban fel-s-alá. Lányom pedig, ha otthon van éppen, akkor pelenkáz /a tarkóig fos sem rettenti vissza/, fürdet, ringat,  és csinál minden egyebet, amit egy csecsemővel szokás. 

A beszéd, mint tudjuk, a nyelvi kommunikáció legegyszerűbb eszköze, enélkül igen nehéz lenne az életünk, ugyanakkor talán egy emberöltő is kevés, hogy megfelelően elsajátítsuk minden elemét és színét. A legszínesebben valószínűleg mégis azok beszélnek, akik még csak tanulják ezt a mesterséget, hiszen nekik minden új, és esetenként olyan szavakat alkotnak, amely az ő kis logikájukra épül fel, nem pedig a szokásokra. A pici gyerekek – mert ugye mindenki kitalálta, hogy róluk van szó – természetesen még nagyon nyitottak a körülöttük levő világ minden rezdülésére és mindenről megvan a maguk – általában kikezdhetetlen logikára épülő – gondolata.

Az én kislányom jelenleg három éves, de már kb. 1,5 éves kora óta hangosan gondolkodik, csak akkor nem beszél, ha éppen alszik, vagy valami – néha kisebb amortizációval járó – nagyon fontos ügyben intézkedik, a lakás valamelyik, általunk kevésbé látható pontján.

Következzenek tehát az alábbiakban Mimmi gyerekszájából származó gondolatok, szövegek, remélhetőleg néhány vidulós pillanatot előidézve.

Olyan 2,5 éves lehetett, mikor vendégek jártak nálunk, akiknek a kislánya éppen, hogy megtanult magától járni. Persze mindenhova követte Mimmit, és mindenki mondta nekik, hogy játszanak együtt. Az én kislányom egy idő után megunta a lelkes követőt, többször kitért az útjából, majd egyszer így szólt: „Naaa, nem játék vagyok!”

Ami a logikát illeti… Melyik gyerek nem szeret azzal játszani, hogy felmászik a kanapé támlájára és leforog az ülőfelületre? Mimmi is ezzel szórakozott, mi pedig egyszer megkérdeztük tőle, hogy: „Mi történt, lepottyantál?”.

 Erre közölte: „Igen, lepottyantam, most pedig felpottyanok!” – majd visszamászott a támlára.

A Feleségemmel vártak rám ketten az autóban, persze már méterekről hallottam, ahogy Mimmi éppen valamit bőszen magyarázott. Beültem a kocsiba és mondtam a Feleségemnek: „Már három méterről hallottam a kis csipogását!”.

Erre a kislányom így szólt, felháborodott hangnemben: „Nem Apa! Nem vagyok madár és nem csipogok! És repülni sem tudok!”

 Én pedig szánva-bánva bűnömet, inkább elindítottam az autót…

Egy másik ismerős házaspár járt nálunk néhány hete, nekik egészen pici – alig fél éves - babájuk van. Az én kislányomat persze nagyon megindította, hogy látott egy játékbabát, aki mellesleg teljesen élő és még napokkal később is erről beszélt.

Egy ilyen alkalommal, mikor szóba került a kisbaba így szólt: „Olyan aranyos volt! Úgy tartotta a kezét, mintha sült szalonna lenne!”

Először nem értettem, mire gondol, aztán a Feleségem felvilágosított, hogy a kakastaréj jellegűre bevagdosott sült szalonnára asszociált a kislányunk. Ez nekem soha nem jutott volna eszembe…

Mimmi egyik reggel elvakultan nézte kedvenc rajzfilmsorozatát a TV-ben, ilyenkor gyakorlatilag a pislogás és a légzés is megszűnik nála és csak soha nem szűnő lábmozgásából lehet életfunkciókra következtetni.

Megkérdeztem hát a kis drágámtól, hogy mit kér reggelizni és miután két alkalommal sem jött válasz, így szóltam: „Hahó, Mimmi, itt a Föld!”

Erre rám emelte tekintetét, összehúzott szemöldökkel, lesajnáló arckifejezéssel rám nézett, majd rövid oktatást kaptam : „De Apa! Az nem is ott van, hanem itt lenn!” – mondta, majd rámutatott a padlóra. Ekkor úgy döntöttem, nincs több kérdésem.

A kecskeméti állatkertben jártunk egy szép tavaszi napon, és egy idő után odaértünk az állatsimogatókhoz, amelynek egyik részében nyuszik lakoztak, egy felnőtt embernek kb. combközépig érő fallal körülvéve. A kisebbek kisegítésére az építők egy két lépcsőből álló magasítót is lehelyeztek, erre sétált fel az én – már erősen „miért?” korszakát élő – kislányom is.

Persze azonnal elkezdett érdeklődni a magasító iránt:

-          Apa, ezt miért tették ide?

-          Azért, hogy az ilyen pici gyerekek is, mint Te, fel tudjanak rá menni és meg tudják simogatni a nyuszikat!

-          De Apa! Én már nagylány vagyok!

-          Hát, ez relatív!

És akkor kicsit sértődött hangon:

-          Aaapa, én nem vagyok relatív!

Akkor úgy döntöttem, legyen neki igaza, aztán majd valamikor később visszatérünk a témára…

krtek