2011.09.08. 11:11
Béranyaságról
Ma reggel láttam egy beszélgetést a tévében a béranyaságról. Riport bemutatta, hogy bár Magyarországon ez tilos, de például Ukrajnában ennek külön iparága van.
Több évnyi sikertelen próbálkozás, megannyi orvosi kezelés, alternatív gyógymódok bevetése után az ember lánya (na meg fia) simán bármit megadna azért, hogy végre egy vörösre ordított fejű csomaggal térjen haza. Erre lehetne egy megoldási lehetőség a béranyaság és persze az örökbefogadás is, de az majd egy következő poszt témája lesz.
Szóval bennem vegyes érzések vannak ezzel kapcsolatban. Nyilván ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy más megoldás nincs, akkor esetleg…, talán… igénybe venném… De felmerül bennem a kérdés, hogy vajon az a nő, aki kihordja a gyermekünket, 9 hónapon át fejlődik a testében vajon hogyan fog tudni lemondani róla? Mert így már nem kétszereplős a dolog, hanem három. És aztán hogyan magyaráznám meg a gyermekemnek, hogy béranyától való? Nem akarná-e megkeresni? Mit gondolna erről?
Aztán persze ott van a másik része a történetnek, a pénz… Ebben a riportban a megszólaltatott intézmény vezetője 50 millió forintról beszélt… Jézusom! De most komolyan, úgy hangzik számomra, hogy bár a lehetőség adott, de ha nincs pénzed akkor lehet menni a sóhivatalba reklamálni.
Valóban csak az igazán gazdagok engedheti meg maguknak? Nem fog ez a réteg elmenni abba az irányba, hogy terhességi csíkok, hányások vizsgálatok nélkül megúszva, saját gyermeket csináltasson? Akár egy szőrmebundát…
De azért itt is, mint minden iparágban, megvannak a kiskapuk, az „olcsóbb” lehetőségek… Figyelitek mintha valamilyen tárgyról vagy szolgáltatásról beszélnék; az anyaság csodájának értéke lett, pénzben kifejezhető.
Mindamellett azt gondolom, hogy annak a rétegnek, akinek valóban orvosilag igazoltan nem lehet gyermeke, vagy egész egyszerűen nem tudja kihordani egészségügyi problémái miatt, annak ez egy kiváló lehetőség lenne!
Maga az „eljárás” kétféle lehet:
- a pár petesejtjét és hímivarsejtjét randiztatják, majd gyakorlatilag beültetik az embriót a béranya méhébe
- ha a pár női tagja meddő, akkor a béranya petesejtjét termékenyítik meg a pár férfitagjéval (most akkor ki is lesz valójában az anya?)
És akkor még kitérnék a kockázatokra is. Mi történik akkor, ha a béranya elvetél az első trimeszterben? Mi van akkor, ha a gyermek betegen, sérülten születik? Nyilván ezek a kérdések akkor is felmerülnek, ha az ember a saját maga által kihordott terhességéről kockázatait vizsgálja, de azért kíváncsi lennék…
Mindesetre minden tiszteletem azoké a nőké, akik vállalják a kockázatokat vállalják a vizsgálatokat, rosszulléteket, a terhességgel járó testi változásokat azért, hogy másnak is részese lehessen az anyaság csodájában.
Borstörő
Szólj hozzá!
Címkék: jog terhesség meddőség béranya béranyaság
2011.09.07. 13:25
Szülői felelősségvállalás vagy önzés?
Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy hol ér véget a szülői felelősségvállalás, és hol kezdődik az önzés. Sajnos a kettő közt nincs éles választóvonal, pedig kívülről nézve - főleg, amíg az ember nem vállal gyereket -, olyan egyszerűnek tűnik…
Családomban, baráti társaságomban, volt alkalmam megfigyelni, hogy ki hogyan áll a felelősségvállalás kérdéséhez. Sok érdekes dolgot láttam, és hallottam, de mégis - a számomra leginkább felháborító – helyzetről osztanék meg néhány gondolatot:
Vajon felelős döntés albérletbe szülni?
Nos, ha nincs más lehetőség igen… de jó válasz nincs, azaz inkább attól függ. Vagyis Amerikában, Franciaországban ez a megszokott, vagy akár Németországban is… De mi a helyzet itthon? A magyar ember röghöz kötött.
Magyarországon általában azok élnek albérletben, akiknek nincs lehetőségük saját lakásra, amiből egyenesen következik az, hogy jelentős megtakarítással nem rendelkeznek (tisztelet a kivételnek), kicsit mindig átmeneti az életük, keresetük éppen hogy fedezi a havi kiadásokat, szükségleteiket. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Magyarországon közel sincs akkora kultúrája a bérlakásban élésnek, mint Nyugat-Európában, vagy akár Amerikában. Míg ott szabályozott keretetek között zajlik, itthon mind a főbérlő/tulajdonos, mind az albérlő komoly kockázatot vállal, hiszen a legendás magyar leleményesség azért itt is megnyilvánul…
Ismerek tulajdonosokat, akik szenvednek attól, hogy a jogos tulajdonukat használók nem fizetnek időben (és ez a jobbik), vagy nem akarnak fizetni egyáltalán (és ez is van sajnos). És persze ismerek albérlőket, akik pedig a tulajdonos kapzsiságától szenvednek folyamatosan, és ennek megfelelően egyik hónapról a másikra tengődnek. Hiába van itt is látszólag szabályozva… az esetek nagy többségében bár a szerződést megkötik, de az körülbelül annyira ér, mint halottnak a csók… A kérdés az, hogy felelős-e az a szülő, aki ilyen körülmények közé tudatosan gyermeket szül?
Hiszen ha én albérletben lakom, biztonsági tartalékom nincs, hónapról hónapra élek, akkor vajon jutni fog-e pelenkára? Gyógyszerekre? Egészséges ételekre? A gyermek taníttatására? Nem felelőtlenség egy ilyen szituációba gyermeket vállalni?
És mielőtt bárki felháborodva, igen, tudom, van az a szitu, amikor nincs más választás, mert besikerült, mert fiatalok vagyunk lesz valami… de valljuk be azért ez egy felelősen gondolkodó felnőtt emberre nem jellemző! Az elmúlt időszakban a gazdasági recesszió hatására kőkeményen megtanultuk a saját bőrünkön, hogy előre kell gondolkodnunk, tartalékot kell képeznünk, fel kell készülnünk a váratlan helyzetekre…
Nyilván jobb megoldás, ha az ember megpróbál valahogy lakáshoz jutni… hiszen, a madarak is előbb fészket raknak, aztán tojják a tojást. Kockázatosabb kakukknak lenni!
Azokról az emberekről szól ez a poszt, akik tudatosan, minden védőháló nélkül – döntésük teljes (vagy nem) tudatában – családot alapítanak. Az számomra nem érv, hogy „benne vagyok a korban”, és már muszáj gyereket csinálni. Persze, nyilván könnyebb, mint lakást teremteni…. Azt sem vitatom, hogy 35 fölött már nem mérvadó a lakáshelyzet… vagy igen? Sok helyen, sokszor megfogalmazták már, hogy a mai világban a legnehezebb otthont teremteni. Pedig csak türelem és szorgalom kérdése. Itt pozitív példának említeném az egyik olyan fiatal párt, akik kimentek pár évre Angliába, megteremtették az anyagi hátteret, hazajöttek építkezni és házasság után megszületett a gyerek is. De volt hova! Ők felelősségük teljes tudatában eldöntötték, hogy nem fosztanak meg semmit a gyerektől, hanem szorgalmas munkával nyugodt körülményeket teremtenek.
A másik pozitív példa erre egy nagyon kedves baráti pár, akik bár tervezték az építkezést, de mégis a baba érkezése gyorsította meg az otthonteremtést. Igen, albérletbe mentek haza, de az otthonuk akkor már gőzerővel épült. Ma pedig egy gyönyörű házban élnek… és úton a második gyermek is! :-D
És ha már második gyerek, vajon szülnék-e második gyereket még mindig albérletbe? Ha lehetőségem van megakadályozni, biztos, hogy azon lennék. Nyilván itt sem a besikerült, a nem tervezett a téma, hanem azok, akik tudatosan, szerény körülmények között élve még egy gyermeket vállalnak… Nem tartom épelméjű dolognak. Ez igazából már önzés! Az érv pedig általában: „legyen szegény gyereknek kistestvére”. És mit fog enni? Miből fogják taníttatni? Ja, az már más kérdés… mert akárhogy takarékoskodik valaki, két gyerek mellett nem könnyű félrerakni, sem megadni mindazt, amire szüksége van.Ha már a felelősségről beszélünk, mindenképpen ki kell térni arra, amikor a szülők úgy döntenek, hogy bizonyos igények kielégítése érdekében a kisebb hitelt nagyobbra cserélik, akár megduplázva a korábbit…. Ez egy felelősségteljes döntés? Vajon még a gyerekek is ezt fogják fizetni? Mindenkinek kijut a teherből, de vajon kell-e, hogy mások terhét átvegyük a jog kényszere folytán? Csak mert a szülő úgy gondolja, hogy „én csak a gyerekeimért tettem mindent”. Önáltatás és mérhetetlen önzés!
Sajnos erre is tudok szomorú példát mondani. A szülők jól éltek, nem nagy lábon, de megvolt mindenük. Aztán gondoltak egyet, hogy nem akarnak tovább alkalmazottak lenni, és belevágtak egy saját vállalkozásba. Hitelből. Aztán kiderült, hogy alapvető dolgokkal nincsenek tisztában, adósságot, adósságra halmoztak. Nem hallgattak senkire, mentek a saját fejük után. Pár évvel később bedőlt a vállalkozás, de addigra több 10 milliós adósságot halmoztak fel. A gyerekeik ebből az egészből annyit láttak, hogy folyton idegesek, már semmire sincs pénz, és az elkövetkezendő 30 évet a hitel-törlesztése fogja meghatározni… Aztán mikor kiderült, hogy nagy valószínűséggel a gyerekek fogják visszafizetni hitelt, a szülők azt mondták, hogy miattuk csinálták. Azt hiszem, ezt hívják felelőtlenségnek…
Rodin
2011.09.01. 08:55
Protekciós pocakos
17. hét
Azt már nemterhesen is sejtettem, hogy egy embrió belépőt jelent egy szebb világba! :-) Az SZTK-s nőgyógyász például nem volt hajlandó komolyan venni a tervezési fázisban, jöjjek vissza, ha már terhes vagyok, mondta. Ezt a hozzáállást akkor még baromira igazságtalannak tartottam, most viszont élvezem a kismamaságból származó előnyöket. Napról napra kerekedik a hasam, olyannyira, hogy végre idegeneknek is feltűnik, hogy nem arról van itt szó, hogy degeszre zabáltam magam. (Pedig, ha tudnák…) Az első három hónapban kényelmetlenül éreztem magam, hogy nem pattanok fel átadni a helyem a buszon a néniknek, hiszen akkor még nem kismamának, hanem csak egy bunkó fiatalnak néztem ki, aki rezzenéstelen arccal ülve marad. A férjem véleménye az volt erről, hogy mindig azzal foglalkozzak, hogy a bébinek mi a jó. Én lehet, hogy rosszul érzem magam egy ilyen szitutól, de ennél sokkal fontosabb az, hogy a baba szempontjából biztonságosan utazzak. Mifelénk a trolibuszokat őrültmódon hajtják a sofőrök, életerős férfiak is erősen dülöngélnek a kanyarban. Nemrég a szemem láttára esett be egy idős hölgy az ülések közé, pedig csak azért állt fel, hogy leszálljon a következő megállónál. Most, hogy már le sem tagadhatnám az állapotom, széles mosoly fogad, ha fellépek a buszlépcsőn, és ha nincs hely, hát kerítenek nekem, mintha valami hercegnő lennék. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó érzés tud lenni.
A legnagyobb meglepetés pedig a saját otthonunkban ért, ahová elhívtunk egy a lakótelepünkön élő ezermestert, hogy mérje fel, mennyiért burkolná le a konyhánkat, fürdőnket és az előszobát. A szaki végignézett az ütött kopott linóleumon, majd a pocakomat is szemrevételezte, és egy olyan meghökkentően alacsony munkadíjat mondott, amitől leesett az állam. – Fiataloktól nem kérek sokat, van elég, akitől lehet… - mondta, és éreztem a hangjából, hogy segíteni szeretne nekünk, hogy valamivel modernebb körülmények közé érkezzen a gyerekünk. Nem a pénz számít neki. Hihetetlen, de létezik még ilyen a világban. Én meg sírok a boldogságtól, hogy mindössze két hét múlva végre padlólap lesz a lakásunkban.
A baráti kör is kitüntet a figyelmével. Hétvégén kerti partira voltunk hivatalosak, amit vidéken tartottak. A barátok közül többen is jelentkeztek, hogy elvigyenek minket autóval, nehogy a kismamának vonatoznia kelljen ebben a hőségben. A partin az udvari medence mellett bérelt helyem volt: az egyedüli nyugágy a sok kertiszék között, méghozzá egy hatalmas párnával bélelve. Hát mit mondjak, ki sem mozdultam belőle egész délután, és lassan várat építettem magam mellé üres ásványvizes palackokból, almacsutkából és banánhéjból. Istenien éreztem magam. Közben felfedeztem, hogy engem is utolért az anyakór, ugyanis csak és kizárólag a gyerektémáról cseverésztem boldog boldogtalannal. Szerencsére akadt, aki jól bírta a gyűrődést – ők persze csajok voltak - de egy pasit sikeresen elüldöztem a tányérja mellől, amikor evés közben a mekóniumos magzatvíz okairól és következményeiről kezdtem el beszélni.
A másik jó dolog, hogy amikor bejelentettük a családnak és a rokonságnak, hogy baba érkezik hozzánk, egymást túllicitálva érkeztek az ajánlatok, hogy ki mit tud kölcsönadni vagy nekünk ajándékozni. Egyelőre csak egy szatyor kismamaruhát fogadtam el, de egytől egyik úgy illenek rám a cuccok, mintha mindig is hozzám tartoztak volna. Annyi biztos, hogy immáron kismama nadrágot nem kell vásároljak, a pulcsijaim pedig amúgy sem voltak túl szűk fazonok, szóval jöhet az ősz, a tél, én már felkészülten várom. Megy a találgatás, hogy lányunk lesz-e vagy fiunk, mert persze kinek milyen jellegű babaruhák vannak beszatyrozva, menetkészen a lakásunk felé. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a kék vagy a rózsaszínbe hajló rucitorony landol-e majd a leendő babaszobában. Ez utóbbi egyébként már fejben be is van rendezve, a számítógépen a könyvjelzőbe gyűjtve várják a webáruházak, hogy rákattintsak a megrendelés gombra. Náluk már csak én várom ezt jobban. Sok mindent fogok használtan, aukciós oldalakról is beszerezni, ezeket az oldalakat még nem merem böngészni, nehogy elvigyék előlem a kiszemelt darabokat. Még korainak tartom a beszerzések elkezdését, ne kelljen fél évig kerülgetni az egyelőre használaton kívüli bútordarabokat.
Türelmetlenül számolgatom, hogy mennyit kell még aludjak a következő ultrahangig! Hiány pótlólag felhívtam a dokimat megint – milyen jó ez a telefonos kapcsolattartás, legalább így nincs vizitdíj – és megkérdeztem van-e már AFP eredményem. Megtudtam, hogy elkészült a lelet, és a doki „mindent rendben lévőnek lát” úgyhogy megpróbálok nem aggódni, bár a számosított eredményt nem ismerem. Talán jobb is így, azóta már tapadnék a netre, hogy mennyire is jó, ez a „rendben lévőnek látszó” adat. Az ultrahangon ez is kiderül, akkor kapom kézhez a leletet. Ennek ideje egybeesik azzal, amikor a burkoló befejezi nálunk a munkát. Kezemben a legújabb UH fotóval, sétálva a hideg konyhakövön azt hiszem életem egyik legboldogabb napja lesz! :-)
Minta
2011.08.31. 09:13
Sárkány feleség
12. hét
Nagyon sok minden történt velem az elmúlt héten, nem is tudom, hol kezdjem?! A legfontosabb napunk péntek volt, augusztus 26-a!Sajnos a magyar egészségügy nem a rugalmasságáról híres, akkor sem, ha ez egy magán rendelőintézet és akkor sem, ha az ember lánya aznap megy férjhez… Így péntek reggel 9-re kaptunk időpontot genetikai ultrahangra és vérvételre. Csütörtökön nincs szonográfus, előbb pedig az én kedvemért sem fog bejönni az orvos. Punktum.
Már reggel 6-kor felébredtem, kipattant a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogy tuti valami nagy baj lesz, mert egy mindenrendben vizsgálat után férjhez menni és utána egy jó házibulit csapni, az túlságosan tökéletes! Nekem pedig nem lehet, és soha nem is volt ilyen szerencsém.
Így már korahajnalban síkidegen készülődtem a vizsgálatra. Persze elszöszmötöltem otthon az időt, így késve indultunk. Majd megálltunk reggeliért, ahol megint csak várni kellett, míg elkészítették a szendvicset. Én akkor már olyan ideges voltam, hogy legszívesebben megütöttem volna a pincért! Vőlegény mosolygott, nyugtatott, csacsogott, netezett. Legszívesebben Őt is megütöttem volna, vagy legalább megráztam volna üvöltve! De csak ültem magamba roskadva és szorongattam a kakaóm. A szendvicsből persze egy falat se ment le.
Végre odaértünk a rendelőhöz. Várni kellett. Útálok várni.
A recepciós csajt is szívem szerint megtéptem volna, mikor mosolyogva leültetett minket. De csak a műanyag poharat markoltam meg keményen, amiből vizet ittam, a hangja úgy hasított bele a rendelő alapmorajába, hogy mindenki rám nézett. Vőlegény halál nyugodtan rám emelte a tekintetét és annyit mondott: nyugi! Esküszöm már lendült a karom, de hála égnek épp szólítottak :-)
Amikor beléptem a vizsgálóba, már annyira ideges voltam, hogy nem bírtam megszólalni, csak kapkodtam a levegőt. Ájulás kerülgetett… El akartam rohanni… Éreztem, hogy valami nagy baj lesz itt. Szótlanul követtem az asszisztenst, felfeküdtem az ágyra és a doki nekiállt vizsgálni.
Magamban én már eldöntöttem, hogy baj lesz, nem kicsi, hanem igazi nagy baj. Eszembe jutott nagyanyám, aki ha ideges volt valaki miatt, akkor már a műtőasztalon látta. Én is magamat, ahogy elveszik Tőlem Pötyikét. Valahonnan távolról hallottam Vőlegény hangját, ahogy diskurál a dokival, hogy nyakiredő rendben, orr rendben, karok nagysága rendben. És ámuldoztak, hogy pörög-forog, bukfencezik Pöty(i). Erre már kicsit odanéztem a monitorra, gondoltam, ha baj van, legyünk rajta most már túl. Felnézek, vőlegény vigyorog a dokinővel és egyeztetik, hogy akkor melyik a bordája, gerince, feje, karjai, lábai. Néztem a monitort, de csak egy űrlényt láttam, hatalmas szemekkel. Most már értem, hogy hogyan lehet a pocakomban: a földönkívüliek tették belém, vagy a NASA kísérletezik velem!??
Néztem bambám és arra gondoltam, hogy valami itt nem stimmel. Ennek a gyereknek megvan mindene? Rá is kérdeztem, hogy akkor minden rendben? Közlik mosolyogva, hogy igen. 8 cm-es Pöty(i). Még ekkor se akartam elhinni, kértem a dokit, hogy csak nézze meg alaposabban. Megnézte. Így is minden rendben. Teljes kábultban felöltöztem, kimentem, vért vettek. Kocsiba beültem Vőlegény mellé, aki szorongatta az új ultrahang képet és boldogan telefonálgatott mindenkinek, hogy itt ma kérem minden rendben volt! Én meg csak bámultam kifele az ablakon. Nem hittem el. Még most se hiszem el, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben és papírforma szerint nő a gyerek, vagy az űrlény a hasamban! :-)
Aztán elmentem sminkbe és hajba, hisz aznap nekem még volt egy icinke-picinke dolgom: férjhez menni!. Nem volt jó egy sima nap, nekünk az év legmelegebb napja kellett. Vőlegény szerint az Ő egész életének a legmelegebb napja, igaz ami igaz: nem fáztunk.
Sminkes barátnőm épp elkezdett színezni, amikor közöltem, hogy nekem itt kéremszépen beragadt egy sírás. Mert hát annyira ideges voltam a reggel miatt, majd az Apám nem jött el az esküvőmre, és éreztem, hogy nekem egy bazi nagyot kellene bőgnöm. De nem akart jönni. Sminkesbarátnő jelezte, hogy ezt nagyon gyorsan most kéne, mert ha kiszínez, utána már nehogy sírni merjek! Nem tudtam sírni, csak vihogtunk a melegben. Kiszíneztek, a hajamat is szépen feltűzték, igazi mesebeli királylány lettem. És akkor jött a ruha felvétele. A míder rajtam, cipő fel, ugrás a szoknyába. Állok menyasszonyi ruhában és szólongatom legjobbbarátnőt, hogy nézzen már ide, jól látom, hogy bokalengő lett a szoknyám? Nem csalás, nem ámítás, a szoknya a bokámnál lengedezett. Éreztem, hogy szakad a cérna: full sminkben és hajban fogom elbőgni magam pillanatokon belül. Próbáltak nyugtatni, egyedül a fotós volt fájdalmasan őszinte: ez bazi rövid.
Lejjebb húzták a hasamon. Igen ám, de a redőket a pocakom elé képzeltem, nem a combom közepére. És a lehúzott cipzárral nem reckíroztam volna meg, hogy amint besétálok a házasságkötő terembe, lecsússzon rólam a szoknya. Legjobbarátnő hirtelen felkiáltott: lapos sarkú cipő! Rohanás a szatyorért, benne a 2500 forintos ázsiacenteres lábbeli, amit a buliba akartam felvenni, ha már nagyon fáj a lábam. Azzal nagyjából oké lett a szoknya. Nem sok időm volt töprengeni és dühöngeni, mert Vőlegény már 3 utcányira volt tőlem. Zacskóba be a méregdrága magassarkúm, egy töklapos saruban és félig lehúzott szoknyában vártam, hogy megüssön a guta és megérkezzen életem párja. Aztán megjött Vőlegény, akinek természetesen nagyon tetszettem bokalengő szoknyában, 40 fokos melegben és nem is lepődött meg, hogy folyamatosan morgott mind a 7 fejem :-)
Házasságkötő teremnél nagyüzem, a város pocakos menyasszonyai egyesültek és péntek délután mennek férjhez, ez nem kétség! Egy időben 3 helyszínen ment az esketés, igazán meghitt volt, ahogy kerülgettük egymás násznépét. Házasságkötő terem előtt állva a fullasztó hőségben alig vártam, hogy kitárják az ajtót, belépjünk, megcsapjon a hűvös légkondis levegő. Ajtó kitár, mi belépünk és megcsapott az áporodott még melegebb levegő. Egymásra néztünk és felnevettünk. A szertartás rövid, megható. Anyukám zokogott, Férj szülei zokogtak, legjobb barátnő zokogott. Oldalra nézek, hát a videós is zokog. Mi meg csak vigyorogtunk Vőlegénnyel, életemben nem voltam még ilyen boldog….
ui: Most nászúton vagyok, Caprin ülök egy napernyő alatt és nézem, ahogy Férj ugrál a medencébe. Most minden olyan kerek. Kerek a világ, kerek az életem és egyre kerekebb a pocakom is :-)
királylány
3 komment
Címkék: hét esküvő napló királylány uh szonográfus 12. genetikai
2011.08.30. 14:57
Teljes fizetés a gyes alatt... csak nem nekünk!
A múlt héten bejárta a sajtót Dúró Dóra képviselőasszony és Novák Előd storyja, akik nemrégiben egy Poronttyal bővültek. Egy aprócska kis fricska mégis van a történetben…
Nos, Dóra képviselő, s mint ilyen, nem teljesen azok a juttatások illetik meg, mint egy mezei kismamát a gyed ideje alatt. Míg egy átlagos anyuka fizetésének 70%-át de maximum bruttó 109.000 forintot kap, addig a képviselőasszony a teljes képviselői tiszteletdíját megkapja…. és nem azért mert közben dolgozik, azért mert jár neki! Jelen esetben közel 400.000 forint bruttó! És persze ne feledkezzünk meg a választókerületi pótlékáról sem, ami 236.000 bruttó plusszban. Ejha! Azért ez már egy komoly fizu, és akkor még a törvény szerint járó családi pótlékról nem is beszéltem! Nem is olyan rossz dolog képviselőnek lenni…
A híradások szerint a jelenlegi a Munka Törvénykönyve szerinti szabályozás nem érinti a képviselőket, hanem a képviselőkről szóló jogállás a mérvadó. Csak csöndben kérdezem meg, hogy ha rájuk nem vonatkoznak a Mt. előírások, akkor mégis miért jogosultak az ott előírtakra úgy egyébként? Vajon miért nem forszírozták eddig ezt a helyes kis froncsort a képviselők?
És ugye persze a gyermekükkel otthon maradó képviselőnőknek nem kell félniük attól, hogy felmondanak nekik… De mi földi halandók, akik egész egyszerűen csak családot szeretnénk úgy hogy közben a munkánk is megmaradjon, mi féljünk, hiszen magunkat képviseljük… bruttó 109.000 Ft-ért.
Érdekelne, hogy kik, miért, alkották ezt a helyes kis anomáliát? Miért különb egy képviselőasszony kismamasága, mint egy egyszerű anyukáé? Miért jár neki több mint másnak? Egyáltalán miért van különbség?
Persze majd jönnek azok, akik azt mondják, hogy a képviselőnők (egyáltalán örüljünk, hogy van ilyen), a gyed/gyes ideje alatt is dolgoznak. Valóban? Tényleg van arra ideje, hogy bejárjon a Parlamentbe? És ha már bent van, felkészült az esetleges szavazásokra, javaslattételekre? Volt erre ideje?
Igazságtalannak érzem, hogy azt, akit mi választottunk meg, hogy az érdekeinket képviselje (elvileg), egy simán versenyképes piaci bér mellett, még olyan extra juttatásokat is kap, amivel gyakorlatilag ellenszenvet vált ki azokból az emberekből, akik megválasztották…
Mitől lettek vajon a képviselőnők többek?
Borstörő