"Megérkeztünk, ez itt a mélypont..." - hadd kezdjem ezt a naplót az egyik kedvenc filmem egyik kedvenc jelenetével, mert úgy érzem, ez az igazán alkalomhoz illő. És amúgy sem jut semmi más az eszembe.

A nemzetközi helyzet - aminek semmi sem szent - egyre csak fokozódik.

Gyönyörűnek képzelt gyermekeim együtt olyan 4600 grammot nyomnak, napokon belül elérik az öt kilót. Mindketten koponyavégűek, az egyikük fejét konkrétan a bugyimban hordom, és a másikat sem sokkal feljebb. Lábacskáik gyakran összetalálkoznak a bordáimmal, a gyomrom meg lassan száműzetik a hasüregemből. A lábam olyan mint egy memóriahabos matrac, ha benyomom, úgy marad, meg amúgy is hosszú ideig megőrzi a vele érintkező bármilyen objektum formáját. A belső combizmom, meg a szeméremcsontom körüli részek égnek és feszülnek, mintha 2000 tárogatást végeztem volna a konditeremben. A bőröm a hasamon és a lábfejemen egyszerre tűnik teljesen érzéketlennek és hiperérzékenynek, mintha megégettem volna. Egyre gyakoribbak a furcsa görcsölgetések és a menstruációs jellegű derékfájás, ami a sarkamig kisugárzik. A hangulatom elég bipoláris, időnként jajveszékelve hullatom a könnyeimet, hogy én ezt egy percig sem bírom tovább, de még mindig előfordul, hogy teljesen épelméjű ember benyomását keltem. Közben pedig iszonyatosan boldog vagyok, hogy a gyerekek egészségesek, ilyen szép nagyra megnőttek már, én meg nemsokára anya leszek és itt tarthatom Őket a kezemben.

Egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy én SZÜLNI AKAROK. Nem, nem most rögtön, de mondjuk két hét múlva. Ezzel az elhatározással indultam randira az orvosommal.

A doki aznap hatalmas népszerűségnek örvendett. Három nő vajúdott csak neki a szülőszobán, további három (köztük én) utolsó idős nagyhasú várt rá a folyosón, közben folyamatosan csörgött a telefonja és még az emeletek között is rohangált. Szóltam a szülésznőnek, hogy kössön rá a ctg-re, mert végülis azért jöttem, a dokim meg épp azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Ez meg is történt, csak közben ugye hárman vajúdtak/szültek, engem meg rajtafelejtettek majdnem egy óra hosszára a gépen, de utána megbeszéltük a szülésznővel, hogy egy jó kiadós kis ctg végülis senkinek sem árt. 

A lelettel felvértezve kiültem a másik két kismama mellé és vártuk az orvosunkat. Ő két rohanás között útba is ejtett minket, én rögtön felajánlottam, hogy szívesen bejelentkezem a magánrendelésére, mégiscsak nyugisabb. Erre viccesen közölte, hogy csak július 30-ra tud időpontot adni, mert addig szabadságon lesz, de most rohan, majd még jön, csak meg kell szülesztenie a maradék két nőt is. Megfagyott az ereimben a vér. Hogy fasza, még megsértődni meg felháborodni sincs erőm, és most nekem akkor új dokit kellene keresnem? Jól értem, hogy júliusban nem lesz elérhető és erről csak most szól?? Bőgtem volna, de szerencsére ott volt velem a húgom és tartotta bennem a lelket. Vártunk tovább.

Kis idő múltán gyereksírás és újra nyílik a szülőszoba ajtaja. Mondja a doki, hogy mindjárt jön egy helyettes kollegája, akinek szeretne minket bemutatni, és aki egész júliusban itt lesz. Még mindig nem voltam boldog attól, hogy valószínűleg más orvosnál kell szülnöm, de gondoltam végülis teljesen mindegy, hogy ki szedi ki belőlem a gyerekeket, ennél nekem több kellene most a szakításhoz. Jött is a helyettes hamarosan, felírta az elérhetőségét, elbeszélgetett velünk. Kb. annyiban maradt mindenkivel, hogy ha beindul a szülés, akkor hívjuk. Én már kezdtem nyugtalankodni, hogy de nekem programcsászárom lenne és akkor tessék nekem megmondani most azonnal, hogy mikor lesz ez az időpont, mert mivan, ha nem indul be a szülés, akkor én mire készüljek? Azt mondta, hogy ennek az időpontját a saját dokim fogja eldönteni, de mivel az ikreket általában a 38. hétre szokták programozni, az orvosom meg 18-ától újra lesz, így valószínű ez lesz az én dátumom. Fejlövés nr.2. Mondom neeeeeem, kizárt, én nem bírom ki még egy hónapig, hát nézzen már rám! Azt mondja, tudja, hogy ez sokkal nehezebb, mint egy egyes terhesség, de önmagában az anyuka kényelméért nem fognak koraszülést programozni. Majdnem térdre estem a doki előtt, hogy jó, én sem arra gondoltam, hogy most, de nemsokára elérik a 2500 grammot, másfél hét múlva betöltöm a 36. hetet, nem lehetne július eleje, légyszilégyszilégyszilégyszi...... De moderáltam magam, és visszaültem, hogy én akkor is megvárom a saját dokimat és megbeszélem vele, hogy hogy is van ez.

(A képzeletbeli jelenet közben tovább zajlott a fejemben (és elnézést a buggyant analógiáért): - Neeem, a lábdagadásba nem lehet belehalni. - De Doktor Úr kérem, segítsen! Szenvedek! - Maga szenved?! Menjen el a hármasikresekhez, akiknek már van otthon kettő, na azok szenvednek.) 

Na hamarosan lementek a szülések, és végre rámért a doki rendesen. Először megvizsgált, és közölte, hogy egy ujjnyira kinyílt a méhszáj. Mutogatom az elefántcsülkeimet, hogy erre nem mond semmit? Tényleg nem lehet ezzel mit kezdeni? Nézte a laboromat, meg megmérte a vérnyomásomat, minden szuper volt. Kérdezte, mennyit híztam. Hát 20 kilót, kurvasokat. Mondta, hogy az tényleg sok, nem kéne három helyett enni. Mondtam, hogy én nem is eszek többet, mint a terhesség előtt :((( (és naponta biciklizek, de ezt nem árultam el). Akkor is diétázzak és pihenjek.

Kinyílt méhszájjal nyilván felhagyok a biciklizéssel. És diétázok, csak zöldséget/gyümölcsöt és kevés fehérjét eszem, valamint megvettem életem első homeopátiás készítményét, ami állítólag csökkenteni fogja a lábdagadást. Mondom, hogy ez a mélypont.

Műtétre nem írt ki, mondván, hogy még csak a 34 hetet töltöttem be, és orvosilag semmi nem indokolja, hogy korábbra programozzák a császárt. De mivel nyitva a méhszájam, lényegében bármikor történhet bármi, így - bár ezt expressis verbis nem mondta ki - ő is arra számít, hogy korábbi szülésmegindulás és császár lesz belőle. Közben az is kiderült, hogy a jövő héten, illetve júliusban egy hétig lesz szabadságon, egyébként azért elérhető, csak a magánrendelését szünetelteti ilyenkor. Ez valamelyest megnyugtatott, főleg atekintetben, hogy mégsem kell kenyértörésre vinni a dolgot, mert ahhoz most nagyon nem lenne kedvem. Ha addig nem történik semmi rendkívüli, illetve a ctg lelet sem mutat változást, július elején találkozunk újra.

Én még a jövő héten hajlandó vagyok egy terhesnaplót írni, bár az már végképp nem tudom, miről fog szólni (lehet-e még rosszabb). Utána viszont úgy szeretném kezdeni a bejegyzést, ahogy a mait: Megérkeztünk! :))

Leolib

Őrjöngjek? Azt hogy lehet látványosan így a blog keretein belül?? Üvöltsek? Meghalljátok? Elképesztő ami történik! Ha más meséli ráfogom hogy kamázik. Egyszerűen hihetetlen, ami ebben az országban megy…

Na menjük szépen sorjában, hogy mi is volt az elmúlt hetekben. Az van hogy mivel jelenleg az országban nem csinálják az alloimmun-vizsgálatot ezért a Speckódoki néhány más, de hasonló jellegű vizsgálattal igyekszik kiváltani. Ez részben jó, mert próbálkozik, részben meg gáz, mert ezért tejelünk rendesen. Ráadásul a legutóbbi vizsgálatra a magánlabor úgy vette le a vért, hogy vitte fagyasztani, mert a vizsgálat elvégzéséhez szükséges anyag még nem érkezett meg, de már megrendelték… Röhögjek vagy sírjak? Igaz a mondás hogy az ember lánya két dologért képes bármit tenni, hogy: ne legyen terhes avagy terhes legyen. Hát ezt a mélyen tisztelt dokik is tudják, és rendesen ki is használják.Természetesen az eredménye nem adott ismét releváns információt... hogy ezen már miért is nem csodálkozom.

A hely ahol eddig csinálták állami intézmény. Azt mondják hogy ennek a kezelésnek a programját elvették tőlük, és ennek része volt ez a vizsgálat. Báááááár a vizsgálatot csinálják, csak nem nekünk! Az állami szerv meg azt mondja, dehogynem ez az intézmény csinálja. Na most akkor ilyenkor mi van?? 22-es csapdája.

Nemrég bementem az intézménybe, hogy személyesen próbáljak valakivel beszélni, vagy legalább egy hivatalos iratot szerválni arról, hogy megtagadják a vizsgálatot. Nos, a nőci akivel beszéltem nagyon készséges volt, de igazából ígéreteken és félinformációkon kívül semmivel nem tudott szolgálni. Felhívja ezt, beszél azzal, de ennél többet nem tud tenni. Mint utóbb kiderült a program lenyugdíjazott vezetőjét hívta, aki számomra perpillanat egy súlytalan figura. A pasas azt mondja, hogy 3-4 hét múlva érdeklődjek, mert akkor talán meg tudja mondani, hogy melyik MAGÁNKLINIKÁN csinálják meg a vizsgálatot. Nem, nem akarom kommentálni, nincs is mit. Ez ma itt a magyar egészségügy. Ne legyen senki beteg, és ne akarjon senki betegen gyereket, mert túl sok mindent fog látni ebből az egészségügynek nevezett katyvaszból…

Így aztán másnap egy magasabb szintű valakivel beszéltem szintén ebben az intézményben. Ekkor sem lettem okosabb. Sok körített információt mondott, aminek áttételesen köze van az ügyhöz, de ettől max. megértettem, hogy mi miért történik, de a vizsgálat nem lesz elvégezve. Ő is mondta, hogy olyan papírt nem állítanak ki, hogy megtagadják a vizsgálatot, mert ezt senki nem fogja leírni… és hogy miért nem? Ezt ma értettem meg! Az Egészségügyi törvény kimondja, hogy jogom van ehhez, ha leírva megtagadják, akkor törvényt sértenek, ha simán elhajtanak akkor meg csak egy hisztérika vagyok. Szemét egy világ ez.

Pár nappal később hívtam az állami szervet, hogy az illetékes elvtárssal, azaz azzal személlyel beszéljek, aki a kezeléseket elbírálja. A pasi egészen jó fej volt, ugyanazt javasolta, amit én magam is tenni akartam, hogy írásban tagadják meg a vizsgálatot, és akkor mehetünk ölre. Továbbá tájékoztatott arról, hogy nézzem meg az állampolgári jogaimat az egészségügyi szolgáltatások igénybevételnek tekintetében, továbbá éljek a panasztétel lehetőségével, mert ebben az ügyben igazam van.

Ezt követően visszatértünk a Speckódokihoz ismét tömegesen... Elmondtuk neki a fentieket, és hogy adjon beutalót a többit mi intézzük. Persze az erőszakosabb fellépésre visszább vett az agarakkal, ugye ő is megütheti a bokáját... Nos, vadul elkezdett telefonálgatni hogy valamit intézzen. Közben nyomatta hogy de majd 3-4 hét múlva itt és itt talán lesz, de még ez meg az (totál hiteltelen számomra). Szóval a helyi intézményben végre sikerült egy Doktornővel beszélni aki mondta, hogy megcsinálja ezt a bizonyos kevert limfocita vizsgálatot. Öröm, boldogság. Beutaló megkap, fel a Doktornőhöz, időpont legyeztetve, Férjeket vigyük. Ja, a svédcsavar az illetékes kórház jogosultjai ingyen igénybe vehetik, a többieknek 67 ropi.

Nos, pár nappal később kiderült hogy a Speckódoki finoman szólva megvezetett bennünket vagy talán nem értette meg hogy milyen vizsgálatot csinál a Doktornő?? Nem tom melyik a rosszabb... A lényeg hogy kiderült, hogy ez nem a kevert limfocita vizsgálat lesz, hanem valami fehérjét fognak vizsgálni 3 reagenssel vagy mi a szösz. Ennek eredménye sem biztos hogy célravezető lesz. Igen, igen Hölgyeim és Uraim, itt már ordítottam. No, csak otthon a Férjemnek.

Nem elég, hogy egy kész vagyont elköltöttünk vizsgálatokra, a cél előtt valaki elviszi a szalagot mi meg csak lesünk mint Rozi a moziban. És ezzel el is érkeztem a történet jelen állapotához. Még mindig ugyanott vagyunk ahol a part szakad.

És hogy hogy érzem magam a bőrömben? Hát szarul. Itt a cél egy karnyújtásnyira és egyszerűen megálltunk. Nincs tovább. Várhatunk vagy kockáztatunk. Vagy nyugodjak bele, ez van, nekem ezt dobta gép? Nem, küzdeni fogok, mert ezt kell tennem, csak most egy kicsit sajnálom magam, jó? :-D

Borstörő

A forgalmas utcán (Szereplők: az utca embere és leolib)

U.E.: Tessék drága, ágynemű, magának ingyen is odaadom, tessék, vegye el!

L.: Nagyon kedves, köszönöm, de nagyon sietek.

U.E.: Hányadik hónap?

L.: Öööö, a sokadik.

U.E.: És fiú lesz vagy lány?

L.: Két lány.

U.E.: Óóó, már van egy otthon, hát gratulálok!

L.: Neeem, nem úgy... mindegy. Nagyon kedves, köszönöm!

Csúcsidőben a büfében (Szereplők: a pénztáros, a pénztáros barinője, leolib, leolib férje)

P.: :))))))))))))))))))))))))))))))))

L.: Jó napot kívánok, egy sajtos és egy magyaros melegszendvicset kérek.

P.: :)))))))))))))))))))))))))))))))

P.B.: (P.-hez) Milyen szép hasa van. Csak most vettem észre, hogy terhes, hátulról nem is látszott.

P.: Igen, nagyon szép hasa van.

L.: Khm...

L.F.: Khm-khm...

P.: Jaj, elnézést, adom a melegszendvicset, nagyon szép hasa van, mikorra várják, fiú lesz vagy lány?

L.: Köszönöm szépen, a bókot is.

L.F.: Két lányt várunk júliusra.

P.B.: Óóóóó, kettőt, hát nagyon gratulálunk, és hogy bírja? Apuka el lesz kényeztetve! Apuka tessék megmasszírozni minden nap a kismama hátát, mert biztosan nagyon fáj! 

L.: Ööö, köszönöm, köszönjük, igen, khm, öööö :)))))))))))))), köszönjük.

A könyvesboltban, mögöttem hosszú sor (Szereplők: a pénztáros, leolib)

L.: Jó napot kívánok, xy névre volt egy rendelésem!

P.: :))))))))))))))))))))))))))

P.: Viszket a pocakja?

L.: Tessék? Ööö, igen, alighanem megvakartam, elnézést, tényleg viszket.

P.: Én a végén kaptam rá valami gyógyszert.

L.: Óóóó, nem hiszem, hogy bármi gond lenne, csak nagyon nőnek és feszítik a bőrt a hasamon.

P.: Híííííííííí, ikrek, jajdejó!!! (tapsikol)

A piacon (Szereplők: az eladó, leolib)

L.: Jó napot kívánok, egy kiló paradicsomot és egy kiló paprikát szeretnék kérni!

E.: :)))))))))))))))))))))))

E.: Két nap?

L.: Tessék?? Jaaaa, muhahahha, nem, kicsit több azért.

E.: De mégis mennyi?!

L.: Még majdnem két hó.... Hát, még olyan 3-4 hét.

E.: Jézusmária!!!

L.: Semmi gond, ketten vannak, azért olyan nagy!

E.: Ja, értem, hallod ezt, Marika, ikreket vár a hölgy! De biztos fiúk, mert nagyon fent van!

L.: Két lány.

E.: Óóóóó. Nyolcnyolcvan lesz.

A metró mozgólépcső tetején (Szereplők: az ellenőr, leolib)

L.: Jó napot kívánok! (mutatom a jegyem)

E.: :))))))))))))))))))

E.: Hányadik?

L.: Mi hányadik? Hányadik mi?

E.: (a hasamra mutat)

L.: ???? Gyerek? Hét? Hónap?

E.: Hónap.

L.: Öööö, hát legyen mondjuk a nyolcadik.

E.: Jézusmária!

A kisboltban (Szereplők: a pénztáros, leolib)

L.: Jó napot kívánok, csak ezt szeretném kérni.

P.: Már nem sok lehet hátra!

L.: Nem, annyira már nem sok, de azért még van.

P.: Mennyi???!!!

L.: Öööö, még majdnem... hát, mondjuk 3-4 hét.

P.: Jézusmária!!! De úgy látom, maga csak a hasára hízott.

L.: Höh, khm, hát nem, nagyon nem, de örülök, ha más így látja, köszönöm.

A háziorvosnál (Szereplők: a háziorvos, a nővér, leolib)

L.: Jó napot kívánok!

H, N.: Jó napot kívánok! Nahát!

L.: Igen, jól megnőttem, mióta utoljára találkoztunk.

H.: Nagyon szép pocakja van! Jól érzi magát?

L.: Háát, igazából most már nem annyira. Mindenem fáj, de főleg az zavar, hogy a lábam vizesedik.

H.: Igen, azt látom... De amúgy jól érzi magát?

L.: Hát, annyira nem, mert fáj a hátam, fáj a lábam, alig bírok mozogni, iszonyatosan nehéz a hasam és alig bírok aludni.

H.: :))))))))))) A vérnyomása jó, a vasa meg szinte magas. Más panasza nincs, ugye?

L.: Még nagyon savasodok is, néha öklendeznem kell a torkomban gyülemlő gyomorsavtól... És rengeteget híztam.

H.: Nem baj, nem látszik. De amúgy nincs panasza, ugye? Bőre hogy bírja?

L.: Nem repedt még szét, de a köldököm undorítóan fest.

N.: Óóó, én azt annak idején le is ragasztottam, hogy ne is lássam.

L.: :DDD

H.: Egyébként panaszmentes, ugye?

Egyébként végülis most már tényleg egészen jól vagyok, ami talán annak köszönhető, hogy egyszerűen megadtam magam. Letettem róla, hogy küzdjek a lábdagadás és a mozgáskorlátozottság ellen, egyszerűen elfogadtam, hogy ez van, pár hétig még csak kibírom, addig meg valószínűleg sokkal jobb akkor sem lesz, ha megfeszülök és szarrá idegesítem magam rajta. 

Vizes a lábam már reggel 9-kor? Hát, ez van, vizes. Leülök, felpolcolom. Kicsit lejjebb megy, felállok, csinálok valamit, például elmosogatok, kiteregetek, kivasalok három inget, felteszek egy kaját, ilyesmi. Fél óra múlva megint feszül, semmi gond, leülök, felpolcolom. És ez így megy egész nap.

Nem tudok aludni? Hát nem tudok, ez van. Felülök, olvasok, netezek, ha elálmosodom, megpróbálok aludni, ha nem megy, felülök újra. Soha nem aludtam napközben, most, ha bármikor úgy érzem, tudnék aludni, oldalra vágom magam és becsukom a szemem.

Fáj a hátam? Fáj, hát ilyen ez. Megpróbálom kicsit kimozgatni, bár tudom, hogy ez nem segít, hiszen szinte nem is tudok mozogni. Kinyújtom, megcsavarom az egyik irányba, megcsavarom a másikba, nem jobb. Lefekszem a puszta földre, ez a hátamnak jó, a csípőm viszont szét akar szakadni és a lányok és méltatlankodnak a hasamban. Beülök a fotelbe, kipárnázom a hátam, amennyire tudom, és közben hagyom, hadd folyjanak a könnyeim. Előbb-utóbb csak sikerül elaludnom, aközben legalább nem fáj. 

Már megint több vagyok egy kilóval? Normálisan eszem, és még mindig biciklizek, ennél többet nem tudok tenni. Majd visszamegy, remélhetőleg.

Az értékeim alapján egyébként tényleg jól vagyok. A méhszájam még mindig zárt, bár a méhnyakam már egy centire rövidült, így elkezdtük a cétégézést, meg minden olyasmit, amit normál terhességnél a 36. héten szokás. A ctg szerint a gyerekek szuperül érzik magukat, a méhem viszont állítólag időnként görcsöl, bár ebből meg én nem érzek semmit. Én ugyanis eddig abban a hiszemben éltem, hogy legalább görcseim nincsenek. Na mindegy. Jövő héten még kinéz egy részletesebb ultrahang, de a sebtében összecsapott szerint mindkét gyerek megfelel a terhességi kornak, így ketten együtt már négy kilót nyomnak. A vérnyomásom jó, a laboreredményeim szuperek. A nőgyógyászom szerint a lábam sem számít extrém vizesnek.

Ha ő mondja...

Viszont valami frappáns pólófelirat megint jól jönne, várom az ötleteket :)

Leolib

A 38. hétnél hagytam abba a napló írást, most így visszaolvasva mosolygok a megérzéseimen és a nyígásaimon :-D 

Mosolygok a vizesedésen, mosolygok a türelmetlenségen és a jósló fájásokon, teszem mindezt azért, mert még 3 hétig húztam és fokoztam mindezeket :-D Igen, sikerült a 41. héten szülnöm, na, de menjünk szépen sorba:

38. héten volt a szülinapom, tartottunk egy  jó kis bulit, hátha megindul a szülés. Sajnos nem jött össze, nem szültem meg. A 40. hétig lassan, komótosan ment az idő, Férj minden mozdulatomra éjjel felriadt és nézett nagy szemekkel, hogy mizu, Én minden egyes fájásra úgy tekintettem, hogy ez az, pedig nem. A 40. héten aztán minden nap eltört a mécses, nem tudtam már mit felvenni, annyira fájt az aranyerem, hogy már se menni, se ülni, se feküdni nem tudtam. A hatalmasra nőtt hasammal küzdöttem és vártam. Minden gondolatom a szülés körül forgott, olyan feszült voltam, mint a paksi atomerőmű, Férj munkahelyén is adódtak némi gondok, így gyakorlatilag itthon egymást bámulva játszottunk az idegeinkkel. 2 naponta ctg, vizsgálatok. A 20. héttől imádkoztunk, hogy maradjon zárt a méhszájam, most azért imádkoztunk, hogy legalább egy hajszálnyira nyíljon ki. Nem akart.

Szombati napon megpucoltam a házunk összes ablakát. Amit azért is említenék meg, mert csekély 100 m2-nyi felületet sikerült megsikálnom. És lemostam az ablak kereteket is. Férj vitázott, hogy fejezzem be, mert mit szólnak a szomszédok, óriás pocakkal dolgozom. A szomszéd csaj átvigyorgott, jelezve, hogy a második gyerekét Ő is így próbálta meg kicsalogatni, nem sok sikerrel. Nekem se sikerült, viszont szép tiszták lettek az ablakok :-D

Vasárnap ctg-re mentünk a szentimrébe. Eddig a szülésznőmhöz jártam a magán rendelőjükbe ctg-re, így vasárnap sokkolt a nagy magyar egészségügy. Mivel minden vizsgálatra, konzultációra, beszélgetésre, tanfolyamra magánba jártam, így addig elkerült a magyar egészségügy lelombozó helyzete. Naszóval vasárnap délelőtt ülünk egy kényelmetlen padon a sztimrébe ctg-re várva. Az osztályon fekvő kismamák ki-be mászkálnak, leülnek mellém pongyolába, fürdőköpenyben, pacskerben és várják velem a ctg-t. Ctg helyiség szebb napokat is megélt, futószalag szerűen kötik az anyukákra a gépet, Férj nem jöhetett be. Itt már kezdett a mécses eltörni. Egyedül a ctg-t végző nővér kedvességének köszönhető, hogy nem sírtam el magam ott helyben. Persze, semmit se mutatott, drága kisfiam egész nap szunyókált.

Ctg után nőgyógyászati vizsgálat az osztályon. De influenza járvány van, Férj nem jöhet be. Gombóc a torkomban, nyeltem a könnyeim. Belépek az osztályra, mosolygok a nővérpultba, nézek rám morcosan, sehol egy biztató jel. Már folynak a könnyeim, de erős vagyok, minden rendben lesz. Majd megállapította a doktornő, hogy teljesen zárt a méhszáj és hát kéne szülni, mivel Ő pár nap múlva elmegy síelni. Csalogassuk ki a gyereket szexel. Én erre felröhögtem, végre valami vicces! Merthát akkora hassal a legutolsó gondolatom volt a szex :-D Kérte, hogy másnap menjek ultrahangra, nézzük meg, hogy mi újság a gyerekkel, mekkorára nőtt már. Kifele menet a lelkemre kötötte, hogy legalább 5x (!!) szexeljünk, ha szülni szeretnék. Mert ha nem szülök meg, akkor szerdán befektetnek és következő hét hétfőn megindítják a szülést.

Kifele menet szabad utat engedtem a könnyeimnek, Férj karjába omlottam, aki kint várt az előtérben a pongyolás kismamák gyűrűjében. Nézett rám nagy szemekkel, én meg zokogtam, hogy én nem akarok itt szülni, mert influenza járvány van és nem jöhet be hozzám és nem lesz egyágyas szobám se, mert telt ház van és csak sírtam, sírtam, Férj próbált vigasztalni, de hát ezekkel az érvekkel nem nagyon tudott mit kezdeni.

Hazajöttünk, drága Banyáimnak is sírtam egy sort, akik vigasztaltak, mint mindig és próbáltak tanácsot adni. Én pedig vadul kerestem a megoldást és telefonálgattam a szülésznőmnek, hogy ez így nem lesz jó, úristen bepánikoltam, én nem akarok szülni! 3 magán kórházat találtam a neten, az egyik iszonyú messze van Tőlünk, a másik egy nagyobb vagyon fejében kínálja a fejedelmi szülést kb 8 csillagos szálloda színvonalon, a 3. pedig a nemrégiben felújított budai magánklinika.

Hétfőn (40+5.napon) délelőtt bementem dolgozni, ahonnan felhívtam a már említett budai klinikát. Nem a recepciót hívtam, hanem a titkárságot. Kedves idős hölgy vette fel, elmondtam, hogy szeretném megnézni az osztályt, a szülészetet, mindenfélét kérdeztem volna, de bekapcsolt a főigazgatóhoz :-D A nagyon kedves idős hangú férfinek is elmondtam, hogy hát én szeretném megnézni a szülészetet, esetleg lehetne-e szülni náluk. Természetesen lehet, de hányadik hétben vagyok, kérdezte naivan. Őőőőőő halkan suttogtam a telefonba, hogy hát a 40.-ben… Elnevette magát, mondta, hogy akkor gyorsan kell cselekedni, menjek aznap délután hozzájuk vizsgálatra, ctg-re és ultrahangra, mindezek előtt megnézhetem a szülészeti osztályt :-D

Ez úgy fél 10 körül volt, innentől elkezdtem imádkozni, hogy meg ne induljon a szülés. Nem tudtam, hogy biztosan ott akarok-e szülni, mi lesz a szülésznőmmel, az orvosommal és hát minden addigi tervemmel?! Hívtam szülésznőt, tud-e, akar-e jönni velem, mert vihetem. Akarni akarna, de nem tud, mivel Ő alkalmazott a kórházba, nem jöhet. Akkor elsírtam magam, mondtam neki, hogy én pedig nem akarok a Férjem nélkül szülni, Nekem Ő kell ott és akkor és utána is a nap minden áldott percében. Értette, de nem tud mit csinálni, a szabály az szabály, influenza járvány van, Férjem a szülésre bejöhet, de utána többet nem. Zokogtam.

Dolgoztam tovább, lassan ment a nap, munkatársak poénkodtak, hogy mikor akarok már megszülni és tényleg a nyomdából fogok egyenesen a szülőszobába menni. Én csak nevettem és számoltam a perceket délután 4-ig. Futárunk vitt be a városba, a Margit-híd lábánál ültem át Férj autójába és izgatottan hajtottunk a magánklinikához. Odaértünk, a látvány kívülről lelombozó, egymásra néztünk Férjjel, mindegy már ott voltunk, felmentünk. A liftből kilépve egy gyönyörű osztály fogadott, csillivilli üveg ajtó (átfutott az agyamon, hogy ezeket is megpucolom, hátha megindul a szülés), bőr ülőgarnitúra, mosolygós, csinos recepciós-lány.

Elküldtek ctg-re, ilyen hiperszupermodern gépet még nem láttam! Hangosan zakatolt kisfiam szíve, persze nulla méhösszehúzódás… Aztán ultrahang következett. Iszonyú jófej pasi, poénkodott, hogy időben jöttünk, megnéztük a bébit: a vesém mellett a májam, szépen odébb tolta a kisfiam a szerveimet. Vizsgálat után leültetett, majd közölte, hogy a bébi a gép szerint 3850 gramm. Elég nagy, nevettünk. Nyugtatott, hogy plusz, mínusz fél kilót tévedhet a gép. És akkor ránk nézett és megkérdezte, hogy nem gondolkoztunk császáron? Néztem Férjre, mosolyogtunk, hogy hát nemigazán.

Nem erősködött, majd a professzor úr eldönti, hisz hozzá jöttem. Kezemben a ctg és ultrahang papírral bedöcögtünk a professzorhoz. Professzor, phd, doktorúr, aki ránézésre úgy 70 éves lehetett (mostantól dr. Köbüki) nagyon kedvesen fogadott, örült Ő is, hogy időben érkeztünk. Megvizsgált, jelezte, hogy annyira lent van a baba feje, hogy lassan kiesik :-D Leültetett minket és elmondta a véleményét: meg kéne császározni. Ültem bénultan, nem tudtam szólni, néztem bambán. Elmondta, hogy 6 indokot tud felsorolni a császár mellett. A tavalyi conisatios műtétem (a heg még friss, szétszakadhatok és a szülés után újra meg kell majd műteni), a korom (haha, 31-et töltöttem pár hete), a baba súlya, a streptococcus pozitív leletem, amit valószínűleg már elkapott a baba, ha csak egy hajszálnyira is nyitva a méhszájam. A túlhordásom se olyan jó és az is, hogy első baba. De döntsünk mi. Férjre néztem, megkérdeztem, hogyha a lányáról lenne szó, akkor is ezt mondaná? Ránk nézett és azt felelte, hogy a lányát már a 38. héten megcsászározta volna. Oké, akkor legyen császár.

Mondtuk, hogy hazamegyünk a pakkokért és visszajövünk reggel. Ránk nézett és komoly arccal közölte, hogy a baba beteg lehet. Ha a streptoccocus fertőzésemet elkapta, akkor tüdőgyulladást kaphat, ami a legveszélyesebb és akár halálos is lehet. Én csak néztem ki a fejemből, komolyan üresnek éreztem magam, majd Férj hangja józanított ki: Ő éhes. Lehet császár azonnal, de neki ennie kell. Az én drága Férjem éhes volt, és ha Ő éhes, akkor lehet szülés, lehet bármi, neki enni kell! Tipikus pasi. Dr. Köbüki elnevette magát és megnyugtatta Férjet, hogy kap enni. 18:30 volt éppen.

Na, innen felgyorsultak az események: kijöttem, hívtam a Banyáimat, de senki nem vett fel :-D Okostelefonommal írtam egy posztot, hogy csaszi azonnal. Hívtam Anyukámat, elsírta magát, hogy nemsokára nagymama lesz. Hívtam cégtársamat, hogy értesítse a barátokat és barátnőmet, aki császárral szült, Ő mosolyogva kérdezte, hogy mizu, mondom én most mindjárt szülök! Röhögtünk. Eközben a rendelőből átvágtattunk az osztályra. Visszahívott Mókuska, elmondtam neki gyorsan, hogy mi lesz, nyugtatott, de az volt a legérdekesebb, hogy halálosan nyugodt voltam. Valahogy elfogott a nyugalom, nem tudom, hogy miért, de éreztem, hogy minden rendben lesz, most már minden a helyére került. Hívtam barátnőmet, aki nem messze lakik, hogy hozzon egy fényképezőgépet, mert szülök és merül a telefonom, nem fogok mivel képet készíteni :-D

Kaptam hálóinget és elvittek a vajúdóba. Infúziót kötöttek be, mindenféle vizsgálat következett, jöttek-mentek a nővérek, mindenki iszonyú aranyos, mosolygós volt. Profi, összeszokott csapat volt. Ott már elkezdtem begazolni, de időm sem volt megijedni, mert már vittek is a műtőbe. Férjet hiányoltam, nyugtattak, hogy épp eszik :-D és mindjárt itt lesz, csak még nem jöhet be. Egyre idegesebb lettem. 19:00-kor elkezdték az érzéstelenítést. Kicsi szúrás után jelezte az anesztes doktor, hogy most homorítsak, aztán meg ne mozduljak. Értettem? Persze, hogy értettem. De tényleg ne mozduljak. Értettem? Értettem. És abban a pillanatban kinyílt a műtő ajtaja és megláttam Férjet, ahogy beöltözve vigyorog befele és fotózza magát a telefonjával. Elröhögtem magam. Megmozdultam! Leszidtak. Én meg csak vigyorogtam. Feküdtem az ágyon, mindenki mosolygott, próbáltam laza lenni és poénkodni, de belül azt hittem, hogy elsírom magam idegességemben.

Megjött dr. Köbüki és az ultrahangos doki. Ők fognak műteni. Férj a fejemnél, simogatta az arcom. Remegtem, dumáltunk mindenféléről. Fájdalmat nem éreztem, csak mozgásokat a hasamon. Furi volt. Idegesített a vérnyomás mérő a karomon, ami időközönként mért és úgy elszorította a karom, hogy azt hittem kék-zöld lesz másnap. És akkor szóltak Férjnek, hogy jöjjön, most emelik ki a fiúnkat. Férj odament, kattintgatta a gépet, Én idegesen kérdezgettem, hogy mit lát?! Elcsukló hangon válaszolta, hogy a fejét. És egyszercsak odatartották elém a Fiamat. A záporozó könnyeimtől alig láttam, arra emlékszem, hogy nagyon mérges fejet vágott és, hogy mekkora nagy herezacsija volt :-D

Ránéztem a falon levő órára: 19:14. Elvitték megmosdatni, Férj ment vele. Engem még bezártak, befejezték a műtétet. Zakatolt a fejem, fáztam. És olyan egyedül éreztem magam. És akkor megkértem az egyik nővért, hogy jöjjön oda és tegye a kezét az arcomra. Kellett egy simogatás, olyan jó lett volna, ha ott van Férj vagy az Anyukám. Nővérke mosolyogva simogatta az arcom. Köszönet érte, nagyon sokat segített. Visszajött egy másik nővér, aki elmondta a paramétereket: teljesen egészséges kisfiú, aki 4180 gr és 57 cm! Mosolygott mindenki, hogy mekkora nagy baba. A műtét befejezte után áttoltak az őrzőbe, Férj még a babánkkal valahol, Én meg ott feküdtem az ágyon és nem akartam elhinni, hogy megszültem :-D Felmentem a fészbukra a Banyáimhoz, írtam nekik, hogy minden rendben. Felhívtam Anyukámat, barátokat, mindenkit. Megjött Férj, majd hozták a Kisfiam bepólyázva. Feküdtem az ágyban, Férj karján a gyerekünk és egymásra vigyorogtunk: család lettünk. Mosolyogtam és még életemben nem voltam ilyen boldog!

Királylány

ui: a kép nem illusztráció :-D