június 20.

Mivel ugye az orvosom pörgött a magzatvíz vizsgálaton, gondoltam, annyit megteszek neki, hogy elmegyek a genetikai tanácsadásra.
Időpontra mentem. SOTE I. Belépek az épületbe. Csillió terhes nő. Átverekszem magam a folyosóra, ahol a genetikai van. A padon kisebb városnyi tömeg várakozik. mindenki gyanúsan egyetlen ajtót bámul meredten. A genetikait…
Mint kiderült, mindenki időpontra jött. Volt, aki reggel fél 9 óta sorakozott különböző ajtók előtt lelkesen. Én délre értem oda…
Nagysokára kicaplatott a felvételes nénike.
Megrohamozták. Mikor csitult a tömeg, odavergődtem én is.
Mondom neki, nekem most lenne időpontom, de mondjon valamit, meddig tart ez, mert vérzek, otthon kéne feküdnöm, és alapvetően csak egy bólintás miatt jöttem, de ezt máskor is meg tudnám ejteni, inkább visszajönnék valamikor máskor.
Úúúúúúú, akkor várjak. És eltűnt.

Rövid időn belül szólítottak. Bemegyek. És egy váróban találtam magam. A váróban ült a felvételis nővér.
Előadtam neki a történetem hosszabb verzióját, és mondtam neki is, ha hosszadalmas, akkor inkább visszajönnék.  Ő értelmeset nem mondott erre, csak felnyalábolta a papírjaimat, és visszaküldött a folyosóra, hogy várjak még egy kicsit ott, majd szólítanak.
És vártam, és vártam, és vártam. Közben elkezdték kipörgetni azokat, akik előttem ültek már sorban.
Röpke másfél óra múlva be is jutottam. A doktornő korombéli lehetett. Kiraktam elé a leleteimet.
Mondja, a KOROM alapján 1% a down esélye. Ennek 100%-os szűrése csak magzatvízvizsgálattal lehet.
Kívánom-e igénybe venni?
Mondom, NEM.
Aztán még megnézte a kombinált tesztem és az ultrahangom eredményét, és közölte, ilyen eredményekkel ő sem venné igénybe. Mert 38 éves korig ez a teszt teljesen megbízható, utána csökken csak a találati aránya.
Az egész tartott 3 percig.

Borsolyka

június 10.

Rémes éjszakám volt. A szobatársammal verseny-nemaludtunk.  Én a kezemet próbáltam úgy tartani, hogy a branül, és a csővezeték-rendszer ne mozduljon el. Egyébként, eléggé fájt, ahogy benne volt. nem is tudom, ez normális-e.
Hajnalban csengetés a nővérnek, csatlakoztasson le, mert sürgős mosdózhatnékom van.  Kivonultam a borzadályos közwc-re  (ez a szülészet leggyengébb pontja) kizúdult belőlem az éjjel felgyülemlett vér, aztán úgy vártam a folytatást, de meglepően kevés jött.
Ekkor kezdtem el úgy istenigazából bízni abban, hogy megússzuk.

A reggeli vizit után újabb ultrahang- a jósegg doktorbácsival.  Diagnózis: Hematóma. 4 cmx1cm.
Kérdeztem, ez akkor most jó, rossz, vagy mi, és már lezajlott, vagy még csinálhat csúnyát?
A válasz az volt, hogy nem tudni.  És igen, csinálhat még gebaszt. Feküdjek, pihenjek.
Más gyógymód nincs rá.
Szóval, feküdtem, és pihentem, és agyontelefonáltam magam; hihetetlen volt az az aggódáshullám, amivel a csajok /banyákok/ elárasztottak, és jöttek, meg hívtak, meg a fész/kes/en kérdezték 5 percenként, hogy mi van velem.
5 nap kórházazás után végül a hematóma  2,5 cm-re zsugorodott. ennek nagyon örült az orvos, és mivel ő is, hát én is. A vérzés teljesen elállt, csak (elnézést a  naturalista részletekért, remélem senki nem eszik olvasás közben) alvadékos barna valami jött, az is mérsékelt adagban. Azt mondták, ha jókislány leszek, és rendesen fekszem, akár haza is mehetek.

Úgyhogy akár lett. Otthon, édes otthon! Internet!  Első dolgom volt, hogy ráugrottam a guglira.
he-ma-tó-ma. Magyarul kb semmi. Angolul már lényegesen több információt találtam a kicsikéről.
A leghasznosabbak mégis  a fórumok voltak, ahol mindenki a saját történetével zsibbasztotta a többieket.
Megtudtam, hogy a barna lé az még hetekig bír ürülni, hogy néha  piros vér is jöhet még akár.
És rengeteg sikeres terhességről olvastam, meg azért  néhány szomorú kimenetelűről is.

És eseménytelen napok következtek, ágyban fetrengve, és sűrűn kirohanva a mellékhelyiségbe, bugyicsekkolásra.

Borsolyka

június 4.

Kellemes idő volt délelőtt. A munkahelyemről kiszaladtam a pénzautomatához, visszafelé jövet becsábított egy ruhabolt. Kitaláltam, hogy nyáron még tökéletes kismamaruha lesz a most divatos, felül gumírozott „A” vonalú nyári ruha. Találtam is egy szürkét, halvány virágokkal. Meg egy szürke szandált aminek mérsékelt sarka volt. 

A munkahelyemen ebéd előtt még elszaladtam a mosdóba. A WC-papír véres lett. Elégé véres.

Visszabotorkáltam  az irodába, mondtam a kolléganőmnek, hogy én most azonnal bepályázom a kórházba, majd azzal a lendülettel elrobogtam.

A kórházban, mikor mondtam, miért jöttem, soron kívül berántottak a vizsgálóba.
Az asszisztens égnek álló hajjal meredt a cipőmre, illetve, annak a sarkára, és rövid kiselőadást rögtönzött, a helyes cipőválasztásról terhesség alatt.

Az ultrahangon láttam a gyereket, és a szívét, ahogy kalimpált. Azt kérdezgették, görcsölök-e. Nem görcsöltem.
Nem baj! Befekvés. MOST!
Jósegg doktorbácsi az osztály ügyeletes főorvosa is megvizsgált.

Láttam az arcán, hogy nem túl bizakodó. Aztán megláttam a vizsgálószék alján a vért. És én sem voltam bizakodó.

A felvételes nővér ágyhoz jött (egy bazi tetoválás van a hátán, ez átütött a fehér pólóján) és ágyhoz jött a nővér is, hogy bekösse a branült.

Csináltak már nekem ilyet, de ezúttal úgy bírta belém vágni a tűt, hogy a szemeim majdnem kiugrottak a helyükről.
-Görcsölök?
-Nem!
-Nem baj, magnéziumot kapok, attól nem is fogok!

Fél óránként jött egy orvos, vagy egy nővér, megnézték, mi van velem. És mindenki hihetetlenül kedves volt.

Délután is jött egy doki, és elvitt megultrahangozni.

Kérdi, mennyi vér jött azóta. hát, mondom, esélyem nem volt még felkelni és a mosdóba menni, mert idáig tele voltam csővezetékekkel.
Miután ezt tisztáztuk, és megtekintettük a bébit, amint lelkesen lubickol odabent, Felkászálódtam az ágyról, magam után tekintélyes tócsát hagyva.

Na ekkor kezdtem el igazán kétségbe esni. Kérdeztem az orvost, lehet-e tudni, mitől van ez az iszonyat vérzés, de csak egy süket dumát nyomott, hogy a női test egy része a vetélésért küzd, más része a megtartásért.. ergo fogalma sem volt…

A  magnéziumot visszavágták belém (- Görcsölök? – Nem!)

Aztán csak ott feküdtem, és hallgattam, ahogy a legördülő cseppek kluttyognak a kis tégelyben,  és próbáltam elterelni a figyelmem az alsó fertályamról, ahonnan rendszeres időközönként vér buggyant ki.

Borsolyka

május 31.

Mivel vénülő menyecske vagyok, az orvosom nagyon rajta van az ügyön, hogy döfessem magam hasba.
Nekem viszont nem szimpatikus az eljárás. Úgy döntöttem, megcsináltatom a kombinált tesztet (ami egy vérvétel és egy nagyon alapos ultrahangos szűrés) és ennek alapján döntök majd az esetleges harakiriről.
Végignyálaztam az interneten azokat a helyeket, ahol ilyet csinálnak. Hatalmas a szórás az árak tekintetében, és az én beszűkült koponyámmal úgy gondolnám, ilyenkor csak a helyet fizettetik meg, mert nem hinném, hogy a laboros dupla árért tüzetesebben elemzi a leadott vért, vagy a szonográfus lelkiismeretesebben forgatja az uhu fejét a hasamon.
A biztonság kedvéért rápillantottam arra a lehetőségre is, amit abban a kórházban csinálnak, ahol szülni is szándékozom.
A vért történetesen PONT ugyanazok az Istenségek vizsgálják, akik fent a "Hegyen" is, szóval a különbség csak és kizárólag az ultrahangos személyében van. Mindezt viszont féláron!
Ezek után (és miután belenéztem a pénztárcámba) már foglaltam is az időpontot hőn szeretett kórházamban.
A vizsgálat előtt cseppet ideges voltam, a reggelit sem tudtam letuszkolni a torkomon, mert azért most szembesülök vele valójában, hogy az a kis babszerű valami rendesen nekiállt-e ténylegesen testrészeket növeszteni, illetve, hogy komolyabb genetikai gebasz látható-e rajta.
A vizsgálatra komplett csürhével érkeztem (azt mondták, vihetem őket!). Jött velem apjok, meg a két kicsi.
Ahogy a doki rányomta a fél tubus síkosítót a hasamra, megszállt valamiféle nagy nyugalom. És már néztük is a kis csontvázemberkét, amit hatalmas szteperobikot nyom éppen odabent. Az orvos mindezt olyan kenetteljes hangon kommentálta, mintha valami misét celebrálna éppen.
Megmérte a nyaki redőt (ez optimális esetben nem több, mint 2-2,5 mm, én ezt tudtam) ami 1,6 mm volt, majd örült, mert talált egy mééég jobb szöget, és ott is megmérte, és ott is 1,6 mm volt, majd megint örült, hogy most egy mééééég sokkal jobb szöget talált, és ott is mért 1,6 mm-t.
Én is örültem, mint majom a farkának, de láttam Ember arcán, hogy kezd elkomorulni, és rájöttem, neki ezek a számok semmit nem mondanak, viszont azon elkezdett aggódni,  hogy már harmadszorra böködi a doki a kurzorával azt a szerencsétlen nyakszirtet...
De nem volt rest kérdezni!

Néztünk még szívet is ahogy kéken meg pirosan mozgott körülötte a valami - orvos ennek is örült, meg orrcsontokat is néztünk. És minden  volt, és úgy tűnt, hogy pont a helyén!
Mondom a dokinak, ha már kukkolunk befelé, nem-e lehetne-e -e, hogy megnézzük a lába közét is? Mert voltak ismerőseim, akiknek 12-13 hetesen sikerült egész jól megtippelni a bébi nemét. Hát, benéztünk.
És biza, láttam én is azt, amit nézni kellett, bár azt mondják, ilyenkor még viszonylag hasonlóan festenek a fiúk, és a lányok, de esetünkben a kacsacsőr inkább a FIÚ irányába mutatott.
- Jajj, ne már! - szakadt ki a lányomból, én pedig lázasan azon kezdtem el gondolkozni, hogy akkor kinek fogom én hétvégén reggelente lepasszolni a gyermeket, ha a lányom így elhatárolódik a férfinemtől. :D

Búcsúzóul még megtekinthettük a gyermeket 4D-ben is, bár ott inkább gekkóra hasonlított inkább. Egy gekkóra, ami sárgaborsó főzelékben tapicskál.

Jöttünk kifelé a rendelőből, mikor Ember mutatja, anyós küldött egy sms-t neki, hogy merre van. Néz rám kérdőn, megmondja-e neki. Mondom NEHOGY! mert hétvégén készülünk hozzá, és azt terveztük (ugye, még nem tudja!),
hogy viszünk neki borítékot fényképpel az arcát meg felvesszük titokban, mikor kinyitja (ez lenne az első, és valószínűleg egyetlen unokája).
Ebben maradtunk.
Erre délután hív, hogy beszélt anyukájával, és ő konkrétan rákérdezett, hogy lesz-e unoka, mert jónéhány hete mikor még nem is teszteltem, csak panaszkodtam Apjoknak a leesni készülő melleimről, akkor megkérdezte anyóst, hogy mit szólna egy unokához.
És ő meg azóta várta, hogy egyszer csak betoppanunk, és bejelentjük a HÍRT.

Ennyit arról, hogy valakit majd jól meglepünk.

Borsolyka