Fojtogató meleg. Én az irodában kuksolok, a kollégák zöme meg valahol áztatja az ülepét.
Egy kollégám van csak bent a helyiségben. 120+ kg-os kis finom darab, akós hordó-pocakú, korombéli fiúcska. Beszélgetünk. Egyszer csak megkérdezi:
- Kérdezhetek valamit? Már olyan rég óta szeretném tudni, csak eddig nem volt ismerős, akitől meg tudtam volna ezt kérdezni. Ha nem akarsz, nem kell rá válaszolni:
- Szexnél nem zavaró a hasad?

Nézek rá hülyén: - A te hasad nem zavar szex közben? /kb. dupla akkora van neki/
- Hát, de ez olyan zsír. És kemény. A tiéd nem lötyög? Ott van benne a sok víz. Meg a gyerek. Az nem mozog fel-le közben?
Na, ekkor már pukkadoztam a röhögéstől. Szegény pára meg lesett, mert ő ezt komolyan kérdezte.
Abban maradtunk, hogy bár nem tudom, érzetre milyen lehet az ő hasa, de valószínűleg nincs akkora nagy különbség a kettő között, feltéve ha őnagysága odabent nem bugizik.
Ha banzáj van, akkor persze leheletnyit eltér.

36 fokig hősiesen viseltem az időjárás viszontagságait, de a hétfői 40 fok azért betett.
Ami azért feltűnt, nem csak engem viselt meg, hanem Embert is. Úgyhogy nem kenem rá feltétlenül a terhességre.
Gondoltam rá, hogy inkább most a vidéki házamból kéne feljárkálni, ott mégis csak 5 fokkal minimum hűvösebb van, mint a panelban.
De anyós és a sógornőm elutaznak a hét közepén nyaralni, és ránk testálták a nemes feladatot, hogy a házban lévő 4 macskájukat szitteljük.
Kertes ház, és a macskák szoktak kijárkálni, de anyós meggyőződésesen állítja, hogy a macseszok nem bírnának ki egy hetet kirekesztve az udvarra.
Így megyünk.
A négyből három édes darab. A negyedik viszont gnóm is, és gonosz is. Egy gerincferdüléses, tartáshibás nyakatlan cirmos ő, aki utálja az idegeneket.
De szerencsére inkább csak fúj, menekül, és nem érzi úgy, hogy támadnia kéne, mint a fent említett kollégám perzsája. Tőle pl csak úgy lehet bemenni a lakásba, ha az ember táskát vagy kabátot tart maga elé pajzsként.
A héten tehát ott fogunk állomásozni. És ilyenkor muszáj grillezni is.
Grillezni mindig muszáj, ha kert közelébe érünk. Sőt, egyszer a 10. emelet erkélyén is bepróbálkoztunk vele. /mint utólag kiderült, ez tilos, erkélyen nem szabad tüzet gyújtani.../ Ennek az lett az eredménye, hogy kettő másodperc alatt
telibe füstöltük az egész lakást, a szemünk folyt kifelé már, és a szomszédok is kaptak bőségesen az áldásból. Akkor, ott, azzal a lendülettel be is rekesztettük a szeánszot. Pedig az elképzelés milyen jónak tűnt!!!

A buszt, amivel dolgozni járok, most alakítják át elöl-felszállósra. Feszít is rajta 3 biztonsági őr. Én ennek örülök, mert rendszeresen használták a népek a buszt kisáru-szállítónak. Vidékről hozták a zőccséget raklapon, azt felizmozták középen. Általában
nem is egy ilyen árus utazott egy buszon, így hamar telerakták a járművet magukkal. Az utasok már nemigen fértek el, de ez ugye nem az ő problémájuk volt. Most ezek érdekes mód, eltűntek. Gondolom, a két bkv jeggyel már nem olyan profitábilis a móka.
Viszont egy dolgon eltöprengtem. Ha a buszra csak elöl lehet felszállni, hogy a jó életbe tudja oda magát szülő, babakocsival feltornászni? Főleg iskola időszakban, a reggeli csúcsban, tömegben? A kerekesszékről már akkor nem is beszélek. Tegnap is, szegény csóka, két bottal nagy nehezen feltuszmákolta magát a buszra, ellenőrkém ugye komótosan végignézte a gigászi küzdelmet. Megvárta, míg emberünk végre letelepszik az ülésre /még jó, rendi volt/ majd szolid torokköszörülés kíséretében odalépett hozzá: -Jægyeket bärlætæket kéræm ællenőrzésræ felmutatni!    

Pacák ránéz: -Nekem rokkant igazolványom van! /ugye, ők ingyen közlekedhetnek, és szegény annyira sérült volt, hogy olyat megjátszani nem lehet./ -Igen, látom, kérem az igazolványt!
Nem hiába! A szabály, az szabály. És milyen jó, hogy ilyen éberen figyelnek rá, hogy mindenki betartsa.
Szóval, tényleg érdekel, hogy lesz ez akkor, mikor normál esetben, mint heringék állnak egymás szájában az emberek.

Egyébként határozottan érzem, hogy az idő előrehaladtával, illetve a hőmérséklet emelkedésével egyenesen arányosan a hisztifaktor is nő.
Egyelőre csak csendes őrültként toporzékolok magamban, de a családom időnként bírja feszegetni azt a határt, amikor előbújik a gonosz.
Bár, tegnap enyhítettünk a fájdalmakon némi agyonvásárlással- én csak nézem a rám való /illetve most pont nem való/  ruhákat viszont a lányom kinőtt kb. mindent, és vettünk neki ezt-azt. Pótléknak egyelőre ez is jó.
Aztán lecövekeltünk a bébi-részleg előtt.
Bánatosan konstatáltam, hogy megint divat a plüss.
Ami nem túl jó, mert megfogadtam, olyat többé soha nem veszek.
Kimosni belőle bármit is borzalom. Viszont most láttunk pár tündéri darabot... de hősiesen elrángattam magam a sorok elől... sok van még hátra!
De sebaj! Jövök én még felétek! Azt a 10-15 zsák bébiruhát, amit meg eddig kaptam, hát azt valahová eltüntetem... :)

Borsolyka

Dühös vagyok. Csalódott. Végtelenül szomorú. Nem, ez megint nem lesz az a megszokott vicces poszt, semmi jó nincs.

Szóval bejelentkeztünk a Meddőségi Klinikára. Vittük az összes szaros leletem, ami mostanra kb. olyan 6 cm vastagságúra hízott. Időpont reggel 9. Mondjuk, hogy kihez-mihez jöttünk. Oké, üljünk le. Ülünk 2 órát, a Zuram agyvize megy felfelé. Rákérdezünk, hogy WTF? Minnyár, minnyár. Felveszik az adatainkat. Menjünk fel a dokihoz. Már ül ott 3 pár… kezdünk megint idegesek lenni, ekkor már fél tizenkettő van… Bekopogunk, az asszisztens mondja, hogy a doki elment a műtőbe, mert ilyenkor szokott műteni, szerinte 1-1,5 óra múlva jön. Itt egy kis szájkaraté következett, végül kértünk új időpontot. Igen, kapják be.

Második etap. Szintén érkezés 9-kor, valahogy most sikerült fél óra alatt bejutni. Öreg fószer alaposan kikérdez, megnézi a leleteimet, néhánynál dünnyög egyet. Kiír még néhány vizsgálatot, és elmondja, hogy Nemtúljófej doki (továbbiakban: NTF doki) lesz az emberünk. Oké.

Egy hét alatt sikerült a kiírt vizsgálatokat prezentálnom. Aztán vártunk 3 hetet, mert így kaptunk NTF doki magánrendelésére időpontot. A doki elsőre szimpi volt, mindamellett hogy nem jópofizott (15.000 Ft-os vizitdíjért ez a minimum sztem), megnézte a leleteimet, meg az újakat is. Majd közölte, hogy erőteljesen kimerülőben van a petefészkem, továbbá a 0,1-es AMH-val valszeg elég nehezen leszek stimulálható is, úgyhogy szerinte ne szórakozzunk az inszeminációval, nyomjuk a lombikot. Egy kissé pofán vágott az információ megmondom őszintén, mert bár nem hiszek az inszeminációban, de azért elsőre nem erre számítottam. Rögtön indítani akarta volna a dolgot, aztán osztottunk-szoroztunk, hogy a szabik miatt június kimarad, utána ha megjön csattogjak be és akkor élesbe mehet. Oké.

Július. Megjött. Bementem. Felírta a szurikat. Ja, ez külön megér egy misét, mert én képtelen vagyok magamnak beadni, így egy nagyon kedves barátnőm (Zugolvasó!!) nagyon kedves anyukája lezsírozta nekem hogy a közeli – igaz hogy gyerekkórház – egészségügyi intézmény éjszakás csapata segítségemre legyen. A nénik szó szerint tündériek voltak, én még ilyen önzetlen emberekkel nem találkoztam! Megeskettek, hogy mindenképpen tájékoztassam őket, hogy mi lett a vége a dolognak. Innen is köszönöm neki ismét! (mielőtt valaki szóvá tenné, hogy az imádott Uramat miért nem vettem be, elmondom, hogy ő elég súlyosan tűfóbiás, nem kívántam ennek kitenni). Szóval mentek a szurik, a hasam feszített, közben persze ultrahangon a NTF doki követte az eseményeket. Eleinte még volt remény a nagyszámú tüszőre, de leszívás előtt 4 nappal kiderült, hogy két esélyes van már csak. Sebaj, abból is lehet gyerek, nem adjuk fel, végigtoljuk. NTF doki mondta, hogy mivel csak kettő van, nem kell szerinte altatás, ez sima ügy. Oké, ő az orvos, nem vitatkozom… kellett volna….

Érkezés reggel, a Zuram balra, én jobbra. 4-en vagyunk a szobában; ez a nem altatós szoba. Király. Jön a nővérke beköti mindenkinek az infúziót, meg ad egy tonna pappert kitölteni, aláírni. Isten lássa lelkemet, de nem járultam hozzá, hogy orvostanhallgatók, medikusok, nővértanoncok pinavizitre jöjjenek a műtőbe, egyszerűen hagyjanak békén. Ennyi. Igen, tudom, bunkó vagyok és antiszociális de akkor sem.

Aztán a nővérke elmondja, hogy először a 4 altatós megy, utána jövünk mi. Zsír. Egyáltalán nem izgultam, valahogy inkább az esélytelenek legnagyobb nyugodtsága volt rajtam. A Zuram kísért a műtőajtóig, szerintem ő jobban izgult, mint én.

A műtőben két asszisztens elmagyarázott mindent… Na itt kezdett el először motoszkálni bennem, hogy talán mégsem volt olyan jó döntés nem aludni közben… aztán felfeküdtem arra a szörnyű asztalra. NTF doki be. Szó szerint belém vágta a hüvelyi ultrahangot, vakkantott kettőt, majd kiment. Itt kb. a sírás fojtogatott, hogy baszki nem vagyok egy rohadt húsdarab! Pár perc múlva vissza. Nekiállt telefonálni miközben adták rá a műtős cuccot (vajon ez mennyire higénikus??). És ez ment kb. 9 percen keresztül (pont ráláttam az órára). Közben én széttett lábakkal feküdtem a műtőasztalon. Majd nekiállt a leszívásnak. Szenvtelen hangon mondta, hogy mit fog csinálni, de amit csinált az olyan szinten mechanikus és megalázó volt számomra, hogy kevésen múlott hogy nem sírtam el magam, főleg azután, hogy bedugta ezt az izét amivel szívják le petesejteket… úgy el kezdett görcsölni a hasam, hogy azt hittem menten leszakadt. Leszívta az első, aztán mondja, hogy van még egy a másik oldalon, menjen érte. Hát mondom doktor úr ez jó kérdés, ha már itt fekszem, akkor sztem menni kéne, nem!?? (amúgy hogy lehet ekkora hülyeséget kérdezni!??) Azt is leszívta. Kis törlés, szerszám ki, és vége a dolognak. Feküdnöm kellet még pár percet, közben az embriológus kiabált a másik szobából, hogy mennyit talált meg. Megvolt mind a két pöti. Kivánszorogtam. A Zuram visszakísért az ágyhoz. Nővérke be: 1-től 10-es skálán mennyire fájt a beavatkozás? Nézek rá gyilkos tekintettel: 11-es. Röhög. Én nem. Köti be az antibiotikumot (allergiás vagyok a penicilinre, így mást kapok, mint a többiek). Mondja, hogy figyeljek, mert lehet ettől is allergiás reakcióm. Pár perc telik el, pirosodik a karom, viszket mint a fene, a Zuram rohan a nővérkéért, hogy valszeg allergiás reakcióm van az antibigyóra. Megnézi, szedi ki az infúziót egyből. Elrobog kálcium injekcióért. Fasza. Más antibigyót végül nem kötöttek be… (ez normális!??)

Feküdni kellett még vagy két órát, aztán lehetett öltözni, és menni a dokihoz a zárójelentésért.

NTF némileg megenyhülve, vagy talán látva azt, hogy jobb ha aznap nem kínoz többet a stílusával elmondta, hogy a két pötiből az egyik eldurrant a másik meg elég kicsike, nem tudja, hogy tudnak-e valamit kezdeni vele az embriológusok. Nos, ha azt mondom, hogy nem ugráltam örömömben, talán elég lájtosan fogalmazok… Szombaton reggel hívnak.

Szombat reggel valóban jött a telefon, hogy érlelték a kicsikét, a randi még aznap megtörténik. Vasárnap reggel hívnak.

Vasárnap reggel: a randi megvolt a pöti nem esett össze, de nem is kezdett osztódni. Ha hétfőn hívnak akkor mégis beindult, ha nem akkor új kör.

Új kör lett. Folyt. köv. szeptemberben.

Borstörő

ui: biztos sokaknak fontos infó, de van már az ivignek alternatívája a Speckódokinál! Úgy hívják smoflipid. Gyakorlatilag ha megvan az I.-es adatlap (vagy esetleg megvan az ivig-re az ogyi de nem ítélte meg a „szakértői” bizottság, akkor esetleg lehet ezzel számolni), akkor egy ogyi-engdélykéréssel el lehet intézni. DE! Mindenkinek türelem hozzá, mert a Speckódokira is hatott a nyári meleg, még több idő kell mire szakít egy kicsit a drága idejéből… Nekem már megvan az engedélyem a smoflipidre, és fogok is kapni 0.-at csak ahhoz legalább egy beültetésig el kéne jutni…

Hogy én miért nem tudok legalább egyszer simán elintézni valamit?

Apám soha nem volt a pontosság mintaképe. Gyerekkoromban – elsősként - ő vitt reggelente iskolába, és rendre csengetés körül estem be a terembe. Ezért meg is kaptam a kis fejmosásom, amitől süllyedtem elfelé.

Onnantól kezdve ÉN  kínosan pontos vagyok. Randiról sem késtem még soha, pedig onnan illik.

Szóval, kaptam időpontot egy csütörtöki napra, ultrahangra. Amire 20 hetesen, az elkészült AFP leletemmel egyetemben várnak engem 13.40 perckor.
A kórházban a terhesrendelés  minden nap délelőtt van, kivéve CSÜTÖRTÖKÖN, amikor is délután.
Remek, remek!  Az AFP-t a rendelésen tudom megszerezni, feleslegesen ugyan miért mennék  többször is a kórház felé, így egy lendülettel lezavarom az egészet. Egykor elindulok, fél2re ott is vagyok, megszerzem a papírt, majd  lobogok tovább az ultrahangra.

Előírás szerint oda is értem fél2-re. Olyan kietlennek tűnt a folyosó. Bekopogok. Semmi. Várok még 2-3 percet, mikor is az agyam leghátsó zugában kezd kibontakozni egy gondolat. Délutáni rendelés… az nem DÉL UTÁN van!!! Az kettőtől kezdődik! 
Hirtelen megint az első Z osztályban állok, és Judit néni éppen oszt, amiért nem értem oda időben…
Összekapom magam, átvágtatok a másik épületbe. Szülészet, negyedik. A lift éppen ezerrel foglalt.
Nagyszerű. Gyaloggal fel a csúcsra.

Váróba időre beesek. Kis csúszásban vannak, a nőt épp elkapom, mikor kidugja a fejét, jójó, vigyem a papírt mindenképpen, MERT AZ KELL és igyekezzek. A lépcsőn befelé betolok az arcomba egy Bounty-t. Valahol olvastam, hogy az sem jó, ha a gyerek édesdeden alszik, míg ultrahanggal nézik, és egy kis csokitunning sokat lendít az ügyön.
Közben két óra mindjárt. Rohanok vissza a rendelőhöz, a védőnő(?) mindig jóval előbb már ott tobzódik. most sehol senki. Kopogok az ajtón. Semmi.
Mindegy, legalább odaát már tudnak rólam. Közben azon fohászkodom, ne hívjanak be előttem mást, illetve  „fizetővendéget” ne, mert egy olyan 4Ds babamozi az egy röpke órás, és nagyon nem szeretném, ha  azt nekem a folyosón kéne  töltenem.

14.00-kor pontban szezám ajtaja feltárul. A védőnő képébe nyomom a papírom - Én csak az AFP leletért jöttem, és 20 perce várnak ultrahangon.

Jó arc, kb. 2ésfél másodperc múlva már hozza is a papírfecnit.
Miközben rohanok visszafelé, gyorsban belenézek. Nincs Hepatitisem (ezt valahogy sejtettem azért) az AFP érték meg csak egy szám, referencia nélkül, de ha vacaknak ítélték volna meg, akkor már úgy is telefonáltak volna.

A lift ismét foglalt, előtte  kb. 3 ember.  Fülelek, semmi zaj az aknából, és a kijelzőn „R” van…

Hát, akkor gyalog…  -  nem tudom, hol lehetett a lift, mert semelyik emeleten nem volt.

A váróban egy lány ül.

- Vannak bent?- de nem tudja, mert nem rég jött - kettőre volt időpontja (juhúúú utánam van ) és azóta nem volt mozgás.
A vérnyomásom lassan kezd helyreállni. Nézem a lányt, jó nagy hasa van.
Vidéken mindig beszélgetnek a kismamák, ha kell, ha  nem. Pesten mindenki csendben mered maga elé. Ebben már vidéki vagyok eléggé, így gyorsan megkérdezem, hányadik héten van.
- 21.
- Hű, ikrek?
- Igen. 

Gyorsan  hálát adok az égnek, hogy bennem mindig csak egy gyerek akart megnőni. Mert rutin, meg tapasztalat ide-oda, azért az egy gigászi meló (ugye Leolib és Sziebi?).
A  lány is genetikai ultrahangra jött. Egy fiút és egy lányt szeretne. Aztán még beszél arról, hogy mindenképpen szeretné megpróbálni megszülni őket, és hogy szoptatni is szeretne, csak még nem jött rá, hogy is lehetne azt kivitelezni.

És akkor mondják a nevem. El sem hiszem, én következem.
A patetikus papot várom, mert csütörtökön ő szokott vizsgálni, de egy szőke nő van helyette.
- Gyorsan átnézem a gyereket, aztán mutatom. Jó? (naná, hogy jó)

Nézi a monitort, rángatja a hasamon a görgőt (már megint tocsogok a síkosítóban…).  És akkor hirtelen a gyerek megtámadja  a görgőt. Belé rúg párat, majd elbújik a másik oldalra. Megint ad neki, megint a másik oldal… A nő széleset vigyorog. - Hű, de kis élénk. Ez így nem lesz jó, forduljak az oldalamra.
Csesszedmegbounty.
Nagy nehezen sikerül a gyereket becserkészni. A nő felsivít: - Jajj, de kis szép szabályos feje van! Nahááátt! Nézze meg! – és odafordítja a monitort.
- Ahha… Tényleg. Egy fekete koponya. (Hát, ez tényleg nagyon szép szabályos… dee milyen, amelyik nem szabályos…?)
Itt a füle, a gerince, Itt vannak a kezei, a lábai. És villámgyorsan szánkázik végig a készülékkel a hasamon.
Érzékelem, hogy kéz, láb, fül, de az már nem jut el az agyamig, hogy hogy is néz ki.
- A nemét tudjuk?
- Nem. A 12. héten fiúszerű volt.
- Hát, mert fiú (óóóó a lányom kicsit szomorú lesz).  És ekkor meglátok valami nagyon édeset.
Két, fehér, tökéletesen kirajzolódott talpacskát. Illetve, nem ily olyan kicsik, mert a képernyőn kb. 5 cm darabja. Ehhhh Big foot at Hendersons J Erről kérnék képet, de már megint másik porcikájánál tartunk.
A gyerek tökéletes, tankönyvi, és minden rendben. És mehetek, ha kivakartam magam a több hektó szottyból.

Még bevergődöm az osztályra, mert pont fekszik bent egy kedves ismerős, aki 3 napja szült.
Megcsodálom a gyerekét, közben elmondja, hogy Jósegg doki felesége  is itt helyben szült, és a naaagy orvos, aki hatalmas magabiztossággal, könnyedén, szinte  flegmán vezeti le a szüléseket,
a felesége mellett ült, szorított a kezét, és potyogtak a könnyei .:-D

Lefelé, a liftnél megint összefutok a lánnyal, az ultrahangról. Fia és lánya lesz. J
Aztán a sarkon álldogál egy arab jellegű pasi.
- Fiú lesz?
- Igen!
- Akkor sok örömet és boldogságot az életben.
Legszívesebben őt is megölelném, meg  még azt a néhány embert, aki jön szembe az utcán. 
És a két kis  tappancsot meg viszem magammal a retinámba zárva.

Borsolyka

Július 15.

Valamelyik nap feküdtem keresztbekasul az ágyon. Bejön Ember, picit csússzak már odébb. Én meg elkezdtem odébbamőbázódni. Az egész testem egy merő Flubber volt, a pszeudopodiumaim kétségbeesetten kutattak az ágyon némi fogódzó után.
És akkor magamra csodálkoztam, hogy atyaég, mekkora vagyok, és hogy ez még csak az eleje az elhatalmasodásnak.
Nem nagyon szokták manapság átadni a helyet a járműveken a terheseknek, de engem a minap már le akartak ültetni...
És a neheze még hátra van. Pedig már ülés közben is néha útban vagyok magamnak, a guggolásról ne is beszéljünk.
A naggyal kicsi hasam volt, szinte majdnem ekkorával mentem szülni, mint amit most hordok. A két kisebbel viszont már hordónyi teherrel tolattam. És hol van még az.
Néha elkap a nyavalygás és Ember értetlenül néz rám, hogy dehát pontosan tudom, hogy ez ezzel jár.
Persze, de én ezt a kiegészítőt nem szoktam kérni, mégis mindig adják hozzá :)

Anyám kicsit bezzegelős volt, ami a terhességeit/szüléseit illetni.
Mindannyiunkkal 7-7 kg-ot hízott, amit már a kórházban leadott /a mesébe illő ripszropsz szülései után/ és nádszálkarcsún távozott a klinikáról.
Emlékszem, ebben a reményben álltam neki az első terhességemnek.
50ről indultam, 62 lett a vége. Aztán a kórházban volt egy mérleg, arra rá is álltam utolsó nap, vártam, hogy minimum 7 kg már el is tűnt, mint ezt jóanyámtól hallottam. Az a 7,4 volt. A többi szépen maradt is velem még jónéhány hónapig.

Most örültem neki, hogy csittifitti kismama leszek. Jártam is zumbára hatalmas lelkesedéssel (már harmadik éve űzöm folyamatosan). Majd következett a kórház, és a szigorú fekvés.
Lehet, hogy most ismét járhatnék csürdöngölni, de ennyi kihagyás után valahogy nem érzem jó ötletnek, hogy ismét belevágjak.

Azért jól elhatároztam, hogy gyalog megyek munkába egy darabon. A semminél talán több az is.
Nyáron nincs hévezés, Pesten lakunk Ember paneljében.
Eddig a srácok anyuéknál tolultak a szünetben, de már kezdik őket unni, ráadásul, megcsapta őket a pénz szele.
Öcsém cégénél tudnak a fiúk nyáron dolgozni. /építőipari jellegű munkák/
Most együtt lakunk négyesben. A lányom nagyszülőzik már csak lelkesen.
Reggel 5kor csörög a fiúk órája, fél6kor indulnak munkába. Biciklivel át a másik kerületbe. Majd kelek én, mikor indulok, akkor csókdosom totál KO-ból félálomba  az Embert. Délután van két szabad óránk, mielőtt a fiúk hazaérnek, aztán este 7 körül berobbannak, hatalmas hangzavarral, és felváltva mesélik az aznapi élményeiket (a hülye Józsi majdnem megborult a targoncával stb.) és közben tömik magukba az ételt mérhetetlen mennyiségben.
A nagy is tud enni, de a kicsi... Nem is értem, hogy fér belé ennyi. A nagyobb kicsit szikárabb testfelépítésű, a kicsi viszont egy izomtibor, és semmit nem tesz az ügy érdekében. Egy hónapja dolgozik, most még jobban kivállasodott, és úgy néz ki, mint aki évek óta durva súlyokkal szériázik.

Gyereknek laktam panelban, és nem emlékszem ennyire hülye szomszédokra- persze lehet, hogy akkor mi voltunk a hülye szomszédok :D mikor anyámék olaszosan osztották egymást apámmal :) - de itt menetrendszerint nem bír magával egyik másik.
A szembe-szomszéd például valahonnan szerzett egy pitbullkát. A kutyát kicsi korától imádják és kényeztetik, ehhez mért az agressziója is /nincs/.
Reggel 6kor indulnak pontban sétálni. A kutya kiront az ajtón, és nekiesik a mi ajtónknak. Be akarna jönni szomszédolni.
A gazdi ekkor fennhangon ordítani kezd:
- Domi az anyád! Azonnal gyere ide! Mit képzelsz? 
Domi egyébként 5-6 éves, és akárhányszor meglát már ugrik is fel ránk. Szét akar simogatódni.

Meg van az ordítósalkesz alsószomszéd, akinek két éve már csak pár napot/hetet adtak az orvosok, áttétes gégerák miatt.
Nos azóta is sűrű gyakorisággal rázendít. No, nem fájdalmában! Artikulálatlanul próbálja nevelni az anyjukot.
Aztán, ha azt megunta, akkor magába száll, és bőszen OM mantrázik.

Kocogtunk le a zöldségeshez dinnyét vásárolni. Szembe jön egy nő, olyan 50+ éves.
- Ne haragudjanak! Megkérdezhetem, kisfiú lesz vagy kislány?
- Még nem tudjuk!
- Mert a lányomnak lánya van, és van egy csomó gyerekruhája eladó.
Szegény nénit hamar lelomboztuk, hogy otthon hegyekben áll a gyerek és ebből kifolyólag a ruha is, úgyhogy most ott, a járda szélin nem kötünk üzletet.

Pont  tegnap számolgattam, hogy már csak 6 hét, és vége a nyárnak. Kezdődik az iskola, és járhatunk megint vidékről dolgozni.
Nem várom, ez így most olyan kényelmes...
Szeretek vidéken lakni, de bejárkáni olyan lélekölő. A 40 km-t 75 perc alatt csűri le a hév.
Ebből a szempontból praktikusabb lenne Pest, ami viszont kicsi gyerekkel nem a legideálisabb.
Most úgy tűnik, mégis kirajzolódik valamiféle optimális megoldás. Kézenfekvő lett volna eddig is, ott volt az orrunk előtt, és még sem jutott eszünkbe.
De erre szokták mondani ezoék, hogy mindennek megvan a maga ideje.

Borsolyka