Július 15.

Valamelyik nap feküdtem keresztbekasul az ágyon. Bejön Ember, picit csússzak már odébb. Én meg elkezdtem odébbamőbázódni. Az egész testem egy merő Flubber volt, a pszeudopodiumaim kétségbeesetten kutattak az ágyon némi fogódzó után.
És akkor magamra csodálkoztam, hogy atyaég, mekkora vagyok, és hogy ez még csak az eleje az elhatalmasodásnak.
Nem nagyon szokták manapság átadni a helyet a járműveken a terheseknek, de engem a minap már le akartak ültetni...
És a neheze még hátra van. Pedig már ülés közben is néha útban vagyok magamnak, a guggolásról ne is beszéljünk.
A naggyal kicsi hasam volt, szinte majdnem ekkorával mentem szülni, mint amit most hordok. A két kisebbel viszont már hordónyi teherrel tolattam. És hol van még az.
Néha elkap a nyavalygás és Ember értetlenül néz rám, hogy dehát pontosan tudom, hogy ez ezzel jár.
Persze, de én ezt a kiegészítőt nem szoktam kérni, mégis mindig adják hozzá :)

Anyám kicsit bezzegelős volt, ami a terhességeit/szüléseit illetni.
Mindannyiunkkal 7-7 kg-ot hízott, amit már a kórházban leadott /a mesébe illő ripszropsz szülései után/ és nádszálkarcsún távozott a klinikáról.
Emlékszem, ebben a reményben álltam neki az első terhességemnek.
50ről indultam, 62 lett a vége. Aztán a kórházban volt egy mérleg, arra rá is álltam utolsó nap, vártam, hogy minimum 7 kg már el is tűnt, mint ezt jóanyámtól hallottam. Az a 7,4 volt. A többi szépen maradt is velem még jónéhány hónapig.

Most örültem neki, hogy csittifitti kismama leszek. Jártam is zumbára hatalmas lelkesedéssel (már harmadik éve űzöm folyamatosan). Majd következett a kórház, és a szigorú fekvés.
Lehet, hogy most ismét járhatnék csürdöngölni, de ennyi kihagyás után valahogy nem érzem jó ötletnek, hogy ismét belevágjak.

Azért jól elhatároztam, hogy gyalog megyek munkába egy darabon. A semminél talán több az is.
Nyáron nincs hévezés, Pesten lakunk Ember paneljében.
Eddig a srácok anyuéknál tolultak a szünetben, de már kezdik őket unni, ráadásul, megcsapta őket a pénz szele.
Öcsém cégénél tudnak a fiúk nyáron dolgozni. /építőipari jellegű munkák/
Most együtt lakunk négyesben. A lányom nagyszülőzik már csak lelkesen.
Reggel 5kor csörög a fiúk órája, fél6kor indulnak munkába. Biciklivel át a másik kerületbe. Majd kelek én, mikor indulok, akkor csókdosom totál KO-ból félálomba  az Embert. Délután van két szabad óránk, mielőtt a fiúk hazaérnek, aztán este 7 körül berobbannak, hatalmas hangzavarral, és felváltva mesélik az aznapi élményeiket (a hülye Józsi majdnem megborult a targoncával stb.) és közben tömik magukba az ételt mérhetetlen mennyiségben.
A nagy is tud enni, de a kicsi... Nem is értem, hogy fér belé ennyi. A nagyobb kicsit szikárabb testfelépítésű, a kicsi viszont egy izomtibor, és semmit nem tesz az ügy érdekében. Egy hónapja dolgozik, most még jobban kivállasodott, és úgy néz ki, mint aki évek óta durva súlyokkal szériázik.

Gyereknek laktam panelban, és nem emlékszem ennyire hülye szomszédokra- persze lehet, hogy akkor mi voltunk a hülye szomszédok :D mikor anyámék olaszosan osztották egymást apámmal :) - de itt menetrendszerint nem bír magával egyik másik.
A szembe-szomszéd például valahonnan szerzett egy pitbullkát. A kutyát kicsi korától imádják és kényeztetik, ehhez mért az agressziója is /nincs/.
Reggel 6kor indulnak pontban sétálni. A kutya kiront az ajtón, és nekiesik a mi ajtónknak. Be akarna jönni szomszédolni.
A gazdi ekkor fennhangon ordítani kezd:
- Domi az anyád! Azonnal gyere ide! Mit képzelsz? 
Domi egyébként 5-6 éves, és akárhányszor meglát már ugrik is fel ránk. Szét akar simogatódni.

Meg van az ordítósalkesz alsószomszéd, akinek két éve már csak pár napot/hetet adtak az orvosok, áttétes gégerák miatt.
Nos azóta is sűrű gyakorisággal rázendít. No, nem fájdalmában! Artikulálatlanul próbálja nevelni az anyjukot.
Aztán, ha azt megunta, akkor magába száll, és bőszen OM mantrázik.

Kocogtunk le a zöldségeshez dinnyét vásárolni. Szembe jön egy nő, olyan 50+ éves.
- Ne haragudjanak! Megkérdezhetem, kisfiú lesz vagy kislány?
- Még nem tudjuk!
- Mert a lányomnak lánya van, és van egy csomó gyerekruhája eladó.
Szegény nénit hamar lelomboztuk, hogy otthon hegyekben áll a gyerek és ebből kifolyólag a ruha is, úgyhogy most ott, a járda szélin nem kötünk üzletet.

Pont  tegnap számolgattam, hogy már csak 6 hét, és vége a nyárnak. Kezdődik az iskola, és járhatunk megint vidékről dolgozni.
Nem várom, ez így most olyan kényelmes...
Szeretek vidéken lakni, de bejárkáni olyan lélekölő. A 40 km-t 75 perc alatt csűri le a hév.
Ebből a szempontból praktikusabb lenne Pest, ami viszont kicsi gyerekkel nem a legideálisabb.
Most úgy tűnik, mégis kirajzolódik valamiféle optimális megoldás. Kézenfekvő lett volna eddig is, ott volt az orrunk előtt, és még sem jutott eszünkbe.
De erre szokták mondani ezoék, hogy mindennek megvan a maga ideje.

Borsolyka

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.