Először arra gondoltam, hogy írok már egy naplót, mielőtt leérettségiznek a gyerekek :) Végülis az ikrek mellé megszületett a harmadik és milyen érdekes is a nagycsalád, meg hogy a cuki ikrek hogy fogadták a cuki kistesót, és azóta is mit össze nem cukiskodnak. Meg hisztiznek, meg alszanak, meg nem alszanak, meg nahát már beszélnek, a kicsi meg néz ki a fejéből és én mennyire szeretem őket és mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy vannak. Na de minek ezt cizellálni, mikor tényleg "csak" erről van szó. Édesek, jófejek, hisztisek. Nehéz és tökjó az egész. Könnyebb most a hárommal, mint a két újszülöttel volt az elején. Maradjunk ennyiben.

Szülés után nagyon fitt voltam, vagyis akartam lenni. A lányok megszületése után csak a harmadik napon merészkedtem ki a kórteremből, szinte már úgy rugdaltak kifelé. Most elhatároztam, hogy csak a szükséges időt várom ki a felállással és elindulással, minél többet mozgok, hiszen mit nekem császármetszés, az ikrek után is pikk-pakk regenerálódtam. Pontosan 12 órával a műtét után felálltam, másnap reggel elindultam, a harmadik napon hazakéretőztem. Rendben is volt minden, egészen a varratszedésig. A varratszedés utáni harmadik napon elkezdett fájni, égni, pirosodni a sebem. Először nem akartam tudomást venni róla, de pár óra alatt olyan rossz lett a helyzet, hogy a falat kapartam. A szülészem házhoz jött,. azt mondta, rendben van a seb, ez belefér, nyugodjak meg. De nem lett jobb. Még egyszer házhoz jött. Akkor már egy kis részen kinyílt és váladék szivárgott belőle. A dokim megint megnyugtatott, hogy ennek a váladéknak ki kell ürülnie, a sebem teszi a dolgát, ez így rendben van. Újabb két nap múlva bementem a kórházba, hogy csináljanak vele valamit, mert kb úgy érzem magam, mint a műtét utáni második napon, rendesen akadályoz a mindennapi tevékenységeim és a gyerekeim ellátásában. Kicsit felnyitotta, megtisztította, de problémát akkor sem talált, genny nem volt a sebemben, az ultrahang sem mutatott kórosat, és amúgy is, a méhszájam bezárt a méhem összehúzódott, minden oké, akár ülőfürödhetek meg szexelhetek is... köszi. Azért kaptam anitibiotikumot meg fájdalomcsillapítót a biztonság kedvéért. A következő 4 nap maga volt a pokol. Négyóránként kapkodtam be a fájdalomcsillapítókat, de még ezt az időt is alig tudtam kivárni, én, aki egyébként egy évben max egy szem gyógyszert veszek be, vagy még annyit sem. Aztán jobb lett, és egy hétig jó is volt. Utána újra kilyukadt (ez már a harmadik nyílás volt rajta) és újra begyulladt a seb. A dokim közben szabadságra ment, így felhívtam a kórházat, ahol szültem, hogy mit csináljak. A válasz ugyanaz volt, hogy van ilyen, belefér. Annyival kaptam több információt, hogy valószínűleg egy belső varratra érzékeny a szervezetem, ez akar kiürülni, így nagyon jó, ha magától kinyílik, jegeljem, nyomogassam, hogy felgyorsítsam a folyamatot (nyomogassa a fájdalmas császárhegét az, akinek két anyja van). Ha nyugtalan vagyok, azért menjek csak be, majd megnéz az ügyeletes. Nem mentem be, hanem elmentem egy magánkórházba, több szem többet lát alapon. Semmi újat nem mondtak, csak ejtettek rajtam egy újabb, negyedik lyukat és azt tanácsolták, hogy ha ez pár napon belül nem rendeződik, akkor irány a kórház és akkor rendesen fel kell nyitni és ki kell szedni, ami a problémát okozza. Közben megérkezett anyósom és nálunk maradt 5 napot. Több éjszaka is átvette tőlem a fiamat, hogy a seggét rázza, ha szükséges, napközben is eljárkálgatott vele és a csajokkal is sokat játszott, így egész sokat tudtam pihenni. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy végül egyik napról a másikra jobb lett, és mára talán már azt mondhatom, hogy teljesen meggyógyult a heg, így megúsztam az újabb felvágással járó beavatkozást. Hét hétig tartott.

Az elején még számomra is természetes volt, hogy szoptatok, szoptatni akarok. Örültem, hogy azonnal a műtét után segítettek mellre tenni, örültem, hogy azonnal ráérzett a dologra, szoptattam, mint a kisangyal, a harmadik napon be is durrantak a melleim. Persze a mellbimbóm kisebesedett és bevérzett, és amúgy is csillagokat láttam, de azért annyira már nem vagyok kezdő, így tudtam, hogy ez jó eséllyel max pár hét alatt elmúlik. 

De aztán hazajöttünk és szembesültem azzal, hogy a két kétéves kicsit gyakrabban teremt nem túl szoptatásbarát helyzetet, mint ahogy számítottam rá. Ráadásul a fiam egy óra hosszát szopott per alkalom. Sose ért a végére, mert mire jóllakott volna, újra megéhezett és kezdhette (volna) elölről az egészet (ha hagyom). Mikor 4 naposan egy óra szopás után még bevágott 60 ml tápszert, majd elégedetten kidőlt, elgondolkodtam. 

Tudtam azt is, hogy csak ki kell várni. Hogy csak a tejet csinálja magának. Hogy pár hét és begyorsul. De én nem voltam elég kitartó ehhez. A kivárást nem könnyítette meg az sem, hogy a lányok betegek lettek és két hétig nem mentek bölcsibe. Én egyedül otthon a három gyerekkel, gyulladt, váladékozó császársebbel. Nem volt semmi gond amúgy, de abban biztos voltam, hogy ezt a napi hét óra szoptatást így én nem csinálom. Átálltam a fejésre, mert ezzel negyed óra alatt lejött a szükséges mennyiség, és bár a mosogatással, etetéssel, egyebekkel együtt valószínűleg ezzel is elment annyi idő, mint a szoptatással, mégis jobban be tudtam osztani, és mégsem a gyereket kellett a mellemről leszakítani, hanem csak a fejőt eldobni, ha a nagyok valami anyai közbeavatkozást igénylő meglepetés produkcióval rukkoltak elő. Na persze tisztában voltam azzal is, hogy csak fejéssel általában nagyon hamar elapad a tej, kell a gyerek stimulációja is, így napi egyszer, fürdetés után mellre tettem. Ha a férjem itthon volt már ekkor, akkor elvonultam a hálóba, hogy kettecskén legyünk és ne zavarjon senki, ha még nem volt otthon, akkor meg ment a meseáradat a csajoknak. 

Ez így működött pár hétig, de aztán egyre kimerültebb lettem. Két év után újra megfogalmazódott bennem, hogy én valójában utálom ezt az egészet. Nem szeretek szoptatni. Az első pár perc jó, szinte euforikus érzés, 10 perc után viszont hülyét kapok, ráng a lábam, fészkelődök, és alig várom, hogy abbahagyja. Utálok fejni is. Hogy itt ülök napi hétszer görnyedt háttal az asztalnál és zúgatom azt a szart, közben a család jön-megy körülöttem, néha egy-egy pillantást vetve a henger alakúra szippantott cicikre. Wááá. Néha egy-egy fejés már ki is maradt, mert vagy lusta voltam, vagy muszáj volt ebédet főzni a gyerekeknek és egyedül voltam velük, vagy inkább elmentem pelenkavásárló körútra a férjemmel, csak hogy lássam már a napvilágot is néha. Így persze egyre apadt a hozam, a napi hét étkezésből már csak 2-3-ra volt elég a cucc, azt is csak kínkeservvel tudtam összehozni. A sebem meg még mindig szivárgott és gyulladt és elkezdtem sajnálni magam, hogy jajdeszar nekem, és esténként megint elkezdtem 1-2 cigit elszívni és úgy éreztem, hogy sokat könnyítek az életemen azzal, ha hagyom ezt az egészet a picsába. 

Egy napig örültem is a döntésemnek, utána elementáris erővel leterített a lelkiismeret-furdalás. Hogy igazából már jobban vagyok, a sebem gyógyulóban. Pihentem is. Van még tejem azért, ha nem is sok. A lányok most járnak bölcsibe. Vissza kéne hozni azt a tejet. De nem akarom. De akarom. De két nap múlva úgyis megint utálni fogom. De mi van, ha nem lesz több gyerekem és már soha nem fogom átélni ezt az érzést?! És hogy lehetek ennyire önző, hogy megtehetném, és mégsem adom ezt meg a gyerekemnek. Idegességemben és őrlődésemben pedig újra és újra rágyújtottam, ami mindig megakadályozott abban, hogy anyatejet adjak, hiszen ugye így már nem lehet. Aztán ettől még nagyobb lelkifurkám lett, hogy most meg már azt a kurva cigit sem bírom megállni, fújj, milyenanyaazilyen. 

Anyám szerint önmarcangolok és ezzel vezeklek valami olyasmi miatt, ami miatt egyáltalán nem kéne, mert ekkora jelentősége igazán nincs és amúgy is, a lányok is tápszeresek voltak és minden rendben van velük és igazán semmi jelentősége már utólag ennek az egésznek. Anyósom szerint már tök frankó tápszerek vannak, és lehet, hogy én az anyatejet nem adom meg a gyerekeimnek, de mást meg igen, amit meg más nem ad meg. Lépjek túl. A tesóm szerint a gyerek már így is több anyatejet kapott, mint a csajok összesen, és ne haragudjak már magamra, mindenki függ valamitől, és az ember gyarló, amit el kell tudnia fogadni magában. Az egyik sokáig, igény szerint szoptató barátnőm szerint az embernek megvan a választása, és az, hogy az anyatej a legjobb a gyereknek, relatív, mindig az adott helyzet valamennyi körülménye mérlegelésének eredményétől, na meg koroktól, kultúráktól, országoktól függ. Egy másik sokáig és igény szerint szoptató barátnőm azt tanácsolta, hogy mikor úgy érzem, hogy hiányzik, tegyem mellre a gyereket, ha meg nem, akkor nem, nem csak etetésre lehet használni a cicit. Egy szintén szoptatás ellen beoltott barátnőm szerint csak tartsak ki, garantáltan el fog múlni az a lelkiismeret-furdalás :D A védőnő azt mondta, teljesen mindegy, hogy mit csinálok, a lényeg, hogy ezt a lelki oldalt tegyem rendbe és legyek biztos magamban. A gyerekorvos szerint van olyan anyuka, aki a melle védelmében nem szoptat és ő is jó anya és őt is szeretjük meg amúgy is az első hat hét a legfontosabb, az meg megvolt. A banyák biztatnak, hogy egy hős vagyok, mert húha, három gyerek, meg szar fizikai állapot, meg nem alvás és én mégis megtettem mindent és más még ennyit sem tett volna meg. Lószart.

Számos anya szoptat 3 gyerek, ilyen-olyan betegség meg nehézség ellenére is. Valljuk be, hogy az, hogy valaki szoptat vagy nem szoptat, az esetek 98, mondom kilencvennyolc - mert kivételek mindig akadnak - százalékában teljesen független a körülményeitől. Ha valaki akar, igazán akar, az általában tud szoptatni. Ha meg valakinek nem igazán fűlik hozzá a foga, akkor a legideálisabb körülmények között is megtalálja a kifogásokat, hogy tulajdonképpen miért is nem megy ez neki. Én az utóbbi csoportba tartozom. Már az is felmerült bennem, hogy a sebemmel való hercehurcát is én csináltam magamnak pszichoszomatikusan, hátha így megúszom a dolgot. (Mondjuk ha így van, jól rábasztam, mert ettől ugyan nem úsztam meg.) Visszatérve, le a kalappal a környezetem előtt, hiszen mindenki abszolút konstruktívan áll hozzám, támogat a döntésemben, bármi is legyen az. (Azért tegyük hozzá, hogy nyilván csak olyanoknak beszéltem erről, akikről feltételeztem, hogy nem köpnek szembe a nemszoptatás miatt). 

Akármilyen hülyén is hangzik, meg vagyok róla győződve, hogy a babának a szoptatás, sőt, az igény szerinti szoptatás a legjobb. A baba valószínűleg tényleg tudja, hogy mikor mennyire van szüksége, az anyatermészet pedig csodálatosan teremtette meg a női testet, hogy mindig pontosan akkor és olyat termel, amire szükség van. A szoptatás első 5-10 perce még számomra is kellemes, orgazmusszerű érzés, nyilván a megfelelő hormonok felszabadulása miatt. Nekem is jó érzés a babámat szopni látni, mert gyönyörű és mert az ember tényleg a legjobbat akarja neki.

És hogy engem mégis mi zavar a szoptatásban? 

1. Hogy 10 perc elteltével szinte klausztrofóbiám lesz tőle, szabadulni akarok.

2. Hogy megrémít a gondolat, hogy a gyerek ilyen szinten hozzám van kötve fizikailag, hogy (igény szerinti) szoptatás esetén mindenhez én kellek, az etetéshez, megnyugtatáshoz, cumizáshoz is. (Ez a fajta függőség egyébként a terhesség alatt is zavart. Hogy nem léphetek ki belőle egyetlen percre sem, nem csatolhatom le a hasam, hogy szusszanjak egy kicsit.)

3. Az, hogy a testem nem csak az enyém, és ez lemondásokkal jár. Hogy nem ehetek, ihatok azt, amit szeretnék, na meg nem mérgezhetem magam kedvemre. Hogy annyira oda kell figyelnem magamra, amennyire én nem mindig akarok. Van bennem valami önpusztítót hajlam, azt hiszem. (Na és ez például a terhességek alatt sokkal kevésbé zavart. Persze akkor is nyafogtam, hogy de jól esne most egy szusi, unikum, cigi, akármi, de valahogy sokkal könnyebben elfogadtam, hogy MOST NEM. És nem is estem bűnbe egyszer sem. Persze lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy olyankor az embernek tényleg nincs más választása, nem dönthet úgy, hogy most egy napig márpedig nem terhes.)

4. Képtelen lennék nyilvános helyen, vagy más előtt szoptatni. Engem nagyon megnyugtat, hogy a cumisüveget bárhol előkaphatom, nem kell egy olyan helyet keresnem, ahol nem látnak, vagy diszkréten félrevonulhatok, vendégségben nem kell bekéretőznöm a fürdőszobába szoptatni, vagy ha nálunk vannak vendégek sem kell elvonulnom azért, mert a gyerek éhes.

Az egy másik kérdés, hogy ennek az egésznek mennyi jelentősége van. Van-e ekkora jelentősége, hogy megírjuk róla az egymilliomodik posztot, vagy műhiszti az egész. Normális-e, hogy mondjuk konkrétan én ennyit foglalkozom a témával, vagy ez esetleg már eléri a kóros szintet és a billentyűk haszontalan csapkodása helyett inkább pszichológushoz kellene fordulnom? Lehet.

Mindenesetre azt gondolom, hogy ez fontos dolog. És ha ilyen téren nem is tudom elfogadni magamat, azt elfogadom, hogy nekem a feldolgozáshoz erre van szükségem, vagyis erre is szükségem van. Hogy őszintén beszéljek ezekről, hogy tulajdonképpen sorba álljak a pofonért. Bennem ez az egész szoptatás témakör igen komoly viharokat okozott. És még mindig nincs vége, még mindig nem vagyok rajta túl. Ez a hajó már elment,  de ha lesz még egy gyerekem, akkor igyekszem majd nagyon tudatosan készülni a szoptatásra. Soha nem fogok igény szerint szoptatni meg három éves korig szoptatni. De valami egészséges hozzáállást igenis ki kell alakítanom, hogy ha megtehetem és a körülményeim is adottak, legalább egy kicsivel több ideig és legalább egy kicsivel kevesebb hisztivel szoptathassam, illetve táplálhassam anyatejjel a gyerekem. Mert én is a legjobbat akarom nekik.

Leolib