2011.04.11. 13:01
Segítség, szülő vagyok!!!
Lamia ma arról mesél, hogy hogyan élték át-túl-meg a dackorszakot.
Kislányommal – aki ma már négy éves – elég problémásan és számomra elég nehezen telt a dackorszak. Állítólag két éves korban tetőzik a gyerekek dacossága, és valóban akkor tűnt a legrosszabbnak. Azonban hiába vártam, hogy enyhüljön, egy cseppet sem lett könnyebb. Biztosan az én türelmi küszöböm is kisebb az átlagnál, de nagyon rosszul viseltem/viselem, ha a gyerkőc nem hajlandó még a huszadik szép kérésre sem megmozdítani a füle botját.
Mindehhez hozzájött, hogy pár hónappal a második születésnapja után úton volt már a kistesó is. Terhesen pedig fáradékonyabb, ingerlékenyebb az ember amúgy is. Mind e mellett pedig három hónapig émelyegtem reggeltől estig, a terhesség maradék hónapjaiban pedig úgy nyomta a bordáimat a kis hugica, hogy az ácsorgás, ücsörgés, a végén már a fekvés is elég fájdalmas élmény volt. Egy szó mint száz, pokolian nehéz időszak volt ez.
Apuka persze úgy vélte, hogy csak túlzok, és nem tudta hova tenni a dolgot, mikor este hazajött, én meg a legapróbb dolognál is már őrjöngtem a gyerekkel. Hiába mondtam, hogy ez már a századik ilyen eset volt aznap, és türelmem valahol az ötvenedik környéken elfogyott. Én próbáltam kordában tartani a mi kis ördögünket napközben, Apuka pedig mikor délután/este hazajött a munkából, nagyjából egy pillanat alatt tönkretette azt, amiért én egész nap „szenvedtem”. Mert hát nagy a szerelem apja és lánya között, egy mosollyal, és puszival azonnal le tudta venni az apját a lábáról. Egyszerűen nem tudott neki nemet mondani. És az sem tett túl jót, mikor a hisztijét kinevette, mondván „milyen aranyos”. Azért írtam múlt időben, mert szerencsére az én drága Férjuram látva kimerültségemet, és elkeseredettségemet, rájött, hogy nem vezet sehova, ha az egyik szülő próbál szigorú lenni, a másik pedig homlokegyenest az ellenkezőjét teszi.
Pont ezekben az időkben ajánlotta nekünk Anyukám a Szuperdadát. Több hazai tévécsatornán sugározták már ezt a sorozatot „Szuperdada” vagy „Segítség, szülő vagyok!” címmel. Ez egy doku-reality sorozat olyan családokkal, ahol nehezen kezelhető gyerekek vannak. Förtelmes példákkal találtam szemben magam pár rész megnézése után is. Ugyanakkor nagy élvezettel néztem mindig, mert ilyenkor rájöttem, hogy az én gyerekem nem is olyan rossz gyerek! :-) Mert igen, nagyon durva esetek is előfordultak a sorozatban. De mondanom sem kell, kívülállóként szemlélve rájöttem, hogy az esetek száz százalékában a szülők rontották el a gyerekeket, ők generálták a problémát maguknak. Amire persze csak utólag jöttek rá, amikor már nem tudtak segítség nélkül mit kezdeni a helyzettel. Egyértelműen ők voltak a felelősek a gyerekek képtelen viselkedéséért. Ez persze engem is elgondolkodtatott...
Férjemet is leültettem a tévé elé, hogy nézzen meg egy-két részt, amiből azért nagyjából ki lehet szűrni a Szuperdada módszerének lényegét. Mi is átvettünk tőle egy ún. jutalomtáblát. Rajzoltam egy nagy falapra sok kis felhőcskét, a tetejére pedig egy napocskát. Egy fa katicabogár pedig minden nap végén ugrabugrál föl-le a felhők tetején, attól függően, hogy hogyan viselkedett a kislányunk aznap. Ha nagyon jó volt, felugrik a katica egyet (extra esetben akár kettőt is), ha rossz volt, akkor lefelé ugrik, határesetben pedig marad a helyén. Amikor a katica felér a napocskára, akkor pedig egy-két nagyobb ajándékot, játékot, könyvet, csokit kap jutalomként. Ami egy gyerek számára elég motiváló.
A másik nagyon jó módszer a „büntiszék”. Ha valami nagy rosszaságot csinál, vagy figyelmeztetés után sem fogad szót, akkor le kell ülnie a büntiszékre. Minden gyereknek annyi percig kell ott ülnie, ahány éves. A végén pedig meg kell beszélni vele, mit csinált rosszul, bocsánatot kell kérnie, aztán mehet a dolgára. Persze az első esetekben még húsz-harmincszor vissza kellett vinni a székre, de most már ott marad magától is. Nagyon nem szereti, így általában az első figyelmeztetés használni szokott.
Sokat köszönhetek a Szuperdadának, de én akkor is úgy látom, hogy a férjem „bekeményítése” segített a legtöbbet abban, hogy most már elég kezelhető legyen a mi kis rosszcsontunk. Utólag sok mindent másképp csinálnék én is a nevelést illetően. Az biztos, hogy következetesebb, szigorúbb leszek a hugicával, hogy ne essek még egyszer a dackorszak végtelennek tűnő csapdájába. Legalábbis könnyebben vészeljük át majd mindannyian.
Lamia6
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
jobseekers 2011.04.11. 15:32:42
Nálunk büntető párna van a sarokban. Arra kellene leülnie vagy állnia, de még alig lehet ott tartani, annyira ellenáll. Azért bízom benne, hogy a hosszú és kitartó munka meghozza a gyümölcsét. :)
Egyszer ennek a korszaknak is vége lesz. :)