Hogy én miért nem tudok legalább egyszer simán elintézni valamit?

Apám soha nem volt a pontosság mintaképe. Gyerekkoromban – elsősként - ő vitt reggelente iskolába, és rendre csengetés körül estem be a terembe. Ezért meg is kaptam a kis fejmosásom, amitől süllyedtem elfelé.

Onnantól kezdve ÉN  kínosan pontos vagyok. Randiról sem késtem még soha, pedig onnan illik.

Szóval, kaptam időpontot egy csütörtöki napra, ultrahangra. Amire 20 hetesen, az elkészült AFP leletemmel egyetemben várnak engem 13.40 perckor.
A kórházban a terhesrendelés  minden nap délelőtt van, kivéve CSÜTÖRTÖKÖN, amikor is délután.
Remek, remek!  Az AFP-t a rendelésen tudom megszerezni, feleslegesen ugyan miért mennék  többször is a kórház felé, így egy lendülettel lezavarom az egészet. Egykor elindulok, fél2re ott is vagyok, megszerzem a papírt, majd  lobogok tovább az ultrahangra.

Előírás szerint oda is értem fél2-re. Olyan kietlennek tűnt a folyosó. Bekopogok. Semmi. Várok még 2-3 percet, mikor is az agyam leghátsó zugában kezd kibontakozni egy gondolat. Délutáni rendelés… az nem DÉL UTÁN van!!! Az kettőtől kezdődik! 
Hirtelen megint az első Z osztályban állok, és Judit néni éppen oszt, amiért nem értem oda időben…
Összekapom magam, átvágtatok a másik épületbe. Szülészet, negyedik. A lift éppen ezerrel foglalt.
Nagyszerű. Gyaloggal fel a csúcsra.

Váróba időre beesek. Kis csúszásban vannak, a nőt épp elkapom, mikor kidugja a fejét, jójó, vigyem a papírt mindenképpen, MERT AZ KELL és igyekezzek. A lépcsőn befelé betolok az arcomba egy Bounty-t. Valahol olvastam, hogy az sem jó, ha a gyerek édesdeden alszik, míg ultrahanggal nézik, és egy kis csokitunning sokat lendít az ügyön.
Közben két óra mindjárt. Rohanok vissza a rendelőhöz, a védőnő(?) mindig jóval előbb már ott tobzódik. most sehol senki. Kopogok az ajtón. Semmi.
Mindegy, legalább odaát már tudnak rólam. Közben azon fohászkodom, ne hívjanak be előttem mást, illetve  „fizetővendéget” ne, mert egy olyan 4Ds babamozi az egy röpke órás, és nagyon nem szeretném, ha  azt nekem a folyosón kéne  töltenem.

14.00-kor pontban szezám ajtaja feltárul. A védőnő képébe nyomom a papírom - Én csak az AFP leletért jöttem, és 20 perce várnak ultrahangon.

Jó arc, kb. 2ésfél másodperc múlva már hozza is a papírfecnit.
Miközben rohanok visszafelé, gyorsban belenézek. Nincs Hepatitisem (ezt valahogy sejtettem azért) az AFP érték meg csak egy szám, referencia nélkül, de ha vacaknak ítélték volna meg, akkor már úgy is telefonáltak volna.

A lift ismét foglalt, előtte  kb. 3 ember.  Fülelek, semmi zaj az aknából, és a kijelzőn „R” van…

Hát, akkor gyalog…  -  nem tudom, hol lehetett a lift, mert semelyik emeleten nem volt.

A váróban egy lány ül.

- Vannak bent?- de nem tudja, mert nem rég jött - kettőre volt időpontja (juhúúú utánam van ) és azóta nem volt mozgás.
A vérnyomásom lassan kezd helyreállni. Nézem a lányt, jó nagy hasa van.
Vidéken mindig beszélgetnek a kismamák, ha kell, ha  nem. Pesten mindenki csendben mered maga elé. Ebben már vidéki vagyok eléggé, így gyorsan megkérdezem, hányadik héten van.
- 21.
- Hű, ikrek?
- Igen. 

Gyorsan  hálát adok az égnek, hogy bennem mindig csak egy gyerek akart megnőni. Mert rutin, meg tapasztalat ide-oda, azért az egy gigászi meló (ugye Leolib és Sziebi?).
A  lány is genetikai ultrahangra jött. Egy fiút és egy lányt szeretne. Aztán még beszél arról, hogy mindenképpen szeretné megpróbálni megszülni őket, és hogy szoptatni is szeretne, csak még nem jött rá, hogy is lehetne azt kivitelezni.

És akkor mondják a nevem. El sem hiszem, én következem.
A patetikus papot várom, mert csütörtökön ő szokott vizsgálni, de egy szőke nő van helyette.
- Gyorsan átnézem a gyereket, aztán mutatom. Jó? (naná, hogy jó)

Nézi a monitort, rángatja a hasamon a görgőt (már megint tocsogok a síkosítóban…).  És akkor hirtelen a gyerek megtámadja  a görgőt. Belé rúg párat, majd elbújik a másik oldalra. Megint ad neki, megint a másik oldal… A nő széleset vigyorog. - Hű, de kis élénk. Ez így nem lesz jó, forduljak az oldalamra.
Csesszedmegbounty.
Nagy nehezen sikerül a gyereket becserkészni. A nő felsivít: - Jajj, de kis szép szabályos feje van! Nahááátt! Nézze meg! – és odafordítja a monitort.
- Ahha… Tényleg. Egy fekete koponya. (Hát, ez tényleg nagyon szép szabályos… dee milyen, amelyik nem szabályos…?)
Itt a füle, a gerince, Itt vannak a kezei, a lábai. És villámgyorsan szánkázik végig a készülékkel a hasamon.
Érzékelem, hogy kéz, láb, fül, de az már nem jut el az agyamig, hogy hogy is néz ki.
- A nemét tudjuk?
- Nem. A 12. héten fiúszerű volt.
- Hát, mert fiú (óóóó a lányom kicsit szomorú lesz).  És ekkor meglátok valami nagyon édeset.
Két, fehér, tökéletesen kirajzolódott talpacskát. Illetve, nem ily olyan kicsik, mert a képernyőn kb. 5 cm darabja. Ehhhh Big foot at Hendersons J Erről kérnék képet, de már megint másik porcikájánál tartunk.
A gyerek tökéletes, tankönyvi, és minden rendben. És mehetek, ha kivakartam magam a több hektó szottyból.

Még bevergődöm az osztályra, mert pont fekszik bent egy kedves ismerős, aki 3 napja szült.
Megcsodálom a gyerekét, közben elmondja, hogy Jósegg doki felesége  is itt helyben szült, és a naaagy orvos, aki hatalmas magabiztossággal, könnyedén, szinte  flegmán vezeti le a szüléseket,
a felesége mellett ült, szorított a kezét, és potyogtak a könnyei .:-D

Lefelé, a liftnél megint összefutok a lánnyal, az ultrahangról. Fia és lánya lesz. J
Aztán a sarkon álldogál egy arab jellegű pasi.
- Fiú lesz?
- Igen!
- Akkor sok örömet és boldogságot az életben.
Legszívesebben őt is megölelném, meg  még azt a néhány embert, aki jön szembe az utcán. 
És a két kis  tappancsot meg viszem magammal a retinámba zárva.

Borsolyka

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.