2012. november 10.

Még mindig betegen, most már ez komoly. Asszem elkezdem a felírt antibiót (Sumamed) szedni, éjjelre már vettem be köhögés csillapítót (Sinecod). Nondjuk lázam nincsen csak köhögök, meg fáj a torkom, ami nem múlik már egy hete. Közben köptetőnek tolom a Thymit, kétóránként két evőkanállal. Timi is kezd javulni, Ákos sem olyan nagyon taknyos már, csak én vagyok dögrováson. Viszont még mindig nem engedem bölcsibe Timit, amíg nem teljesen okés, szóval a jövőhét is érdekes lesz.

2012. november 15.

Szóval, annyira dögrováson vagyok, hogy tegnap már ACC-t kezdtem szedni, mert hiába az antibigyó ha nincs, ami kipucolja a szutykot a tüdőmből. Így napi 8x100 milis acc-t tolok, plusz az antibiót. Ezért a csapba fejek, Ákos meg tápozik. Mák, hogy megeszi! Három napig kell ezt így csinálni, remélem nem csökken le a tej a fejés miatt annyira, hogy ne tudjam visszahozni. Szóval azt csinálom, hogy amíg a gyerek tolja a tápot a cumisüvegből, addig ülök mellette és fejek, mikor mennyi sikerül. Mondjuk ez hajnalban nagyon érdekes volt, de találékony vagyok: a gyerek egy U alakú párnán feküdt,egy összehajtogatott textilpelussal támasztottam a cumisüveget és közben fejtem. Timi az apja mellett aludt, mert rémet álmodott, így a mienk volt a gyerekszoba. Csak az a szopás, hogy a gyereknek már nem fájt a hasa a tejtől,ellenben a táptól alig bír szarni tehát hajnalban még szaratni is meg kellett! :)
Majd értekezek a dokinővel mit lehet csinálni ezzel a szélcsövön kívül. Gyanítom semmit.

2012. november 19.

Napi faszkivan: visszaestem, lázas vagyok, fáj a torkom és taknyolok. Éljen. Ezek szerint ember nem a mi bacinktól betegedett meg hanem hozott haza újat. Zsír. Ja és gyanús, hogy Timi is. "Bontam már, hogy a betegség bongyon le? "Vettem be Algopyrint, akartam Fenistilt, de nem lehet szoptatósan még egyszer meg nem állok le vele, mert csak mostanra állt vissza a gyerek emésztése/perisztaltikája (már kétszer is önállóan fosta nyakig magát, ez JF:) Szóval a torokfájást, lázat megoldom, de hogy fogok én dugult orral aludni? Próbáltam orrmosást, orrsprét, salvusvizes inhalálást, nem vált be egyik se. Kérek egy bagyaedergiát!!! !Lécci csak kölcsönbe!

2012. november 21.

Ja és gyógyulok! :) Torok még kicsit fáj, de már nem folyik a taknyom a cipőmbe, szóval talán megmaradok. A kicsi teljesen okés, néha szélcsövezni kell, hogy tudjon produkálni, de összességében eszik alszik nézeget, néha sír egy sort, csak a miheztartás végett.Ma voltunk a piacon kétgyermekes felvonulást rendeztem babakocsival, kismotorral ahogyan az kell.:) Nem volt gáz, csak Timi unta meg a motorozást és miután háromszor szóltam neki, hogy ne fetrengjen a motor kormányán gyönyörűen kivitelezett pofáraesést hajtott végre.:) Igen, röhögtem, mert olyan pancserul esett, hogy hihetetlen, mondjuk aki a saját lábában álló helyzetben képes hanyatt! esni.....Fog nem csorbult, száj nem szakadt szóval holnap mehet bölcsibe fotózásra. Már csak valami szerkót kéne előbányásznom hozzá! De basszus ahhoz képest, hogy mosógépem minden nap megy telitömve (a kicsi nem annyira szarógép inkább szanaszéjjel pisilek mindent típus, antennázik a drágám:) néha alig tudok valami normálisat rájuk adni.S zóval szerintem ájronvumen vagyok:)

2012. november 26.

Timit elvitte az apja a bölcsibe! Genyó vagyok,ha hangosan örülök?Ott aztán jól eljátszik majd,remélem nem szed össze valami újabb kórságot még köhög egy kicsit, de ugye ez alap a bölcsiseknél télen (legalább is itt). Ákos a kiságyban a rácsvédőben gyönyörködik, közben csorog a nyála, ééédespofa:)

2012. november 27.

Képzeljétek! A férjem titokban addig ment, amíg nem talált egy faszit, aki elővarázsolta a régi, tönkrement vinyónkról az összes képet Timiről, meg az esküvőről, meg ami még volt rajta!!!! Úgy meghatódtam ettől! Igaz sok pénz volt, de minden forintot megért! Aztán csak néztük a képeket meg a videókat:)

Ákos megkapta a kéthós oltását, napra pontosan két hónaposan.:) Kicsit sírt, de azért egy hős volt. Aztán megmérték: 58 cm és 4450 gramm. Nem hízott valami sokat, de a dokinő szerint aggódni nem kell, ha következő hónapban is keveset szed magára elkezdünk tejpéppel kvázi az anyatej mellé hozzátáplálni. Fáj a bimbóm:(Pár napig behisztizett a bimbóvédőtől és csak úgy alanatúr szopott. Mostanra kénytelen volt visszaszokni, mert széjjeltépte őket, hát nem fain, de kenegetem az Aventes kenőccsel.

2012. november 29.

Timinek arcüreggyulája van. Annyira jó. Két napot volt bölcsibe és felülfertőződött. Idén már nem engedem, hogy menjen, mert nem hiányzik hogy az ünnepeket betegséggel küszködve töltsük. Plusz Ákos is taknyos megint, igaz még nem olyan vészesen, mint a múltkor, de akkor is. Várom a tavaszt,a jó időt. Szóval mondhatom, hogy elegem van az egész mizériából. De legalább az éjjel nem volt olyan vészes, mint a tegnapi, csak háromszor keltem én a két gyerekhez, plusz az apjuk egyszer Timihez, de olyan mélyen aludtam, hogy nem hallottam, csak reggel mesélték. Timi ma egész nap szerelmi vallomásokkal üldöz:)
-  Sejetjek anya.
-  Naaadon sejetjek veledet (téged, csak keveri a névmásokat:) anya.
- Sejetem anyát, tuttaaaad? :) :) :D Tegnap nagyon elesett volt, mindenen nyígott, vinnyogott,sírt. Aztán belázasodott (38,4), majd magától lement neki(37,9), végül éjjelre kapott egy adag Nurofent. Megy az orrszívás, antibiós orrcsepp,arcmelegítés meleg sóval (ilyenkor az infra lázat gerjeszthet így azzal nem lehet), kimenni nem lehet. Anyós jön, hogy receptért, patikába, boltba stb. el tudjak menni.
Ezek vannak, ember tegnap is kitett magáért, nagyon sokat Timizett, és a kaját is ő csinálta.I gaz mosogatni már nekem kellett:)

2012. november 29.

Bréking!megérkezett Timi karácsonyi ajándéka! Két lego lett végül: az egyik az 5508-as számú dobozos, amiben egy rahedli legókocka van, mindenfélét lehet belőle építeni, a másik számát nem tudom, de kukásautót lehet belőle építeni, az mondjuk a szülinapjára lesz, ami januárban van, de így egy fuvarral kihozták és nem kellett szállítást fizetni mert 15000-ren felül volt .Közben kiderült, hogy Lóri licitált a vaterán egy másik ilyen dobozos legóra és azt is megnyerte, szóval idén legóban fogunk fürdeni.:))) Már csak azt remélem, hogy Timinek bejön, ha nem akkor kivárunk, mert egyszer csak rákap, én szerintem minden gyereknek van egy legóimádó korszaka.

2012. december 5.

Alig merem leírni, de úgy néz ki, ha minden igaz, talán kifelé lábalunk a betegségből. Éppen ideje, mert már lassan másfél hónapja benne vagyunk így családilag a szarban.Tegnapra még a gép is vírusos lett(gyanakszom Ákosra, tuti tőle szedte be:)
De hogy jót is írjak: gyerekek szépek (ofkorsz) okosak és cukik. Mindkettő. Van, hogy egyszerre, van hogy felváltva, van,hogy egyszerre hülyülnek meg és ketten két felé ordítanak. A fürdetés erre nagyon jó időpont. Addigra mind eléggé elfárad. Ma Timi "suhanyzsás" közben felvette a denevérstájlt és végig vinnyogott, hattttalmas krokodilkönnyekkel a szemeiben és azt rítta: Apát akajom, apa suhanyozstasson, hívd fej azs édes hüpp apppámahahahat. Közben az öccse nappaliból vokálozott hozzá (óáááááá )semmi extra csak éhen akart pusztulni szokás szerint. Egyébként már nagyon macsósan kinyomja magát hason ötpercig, tízig és már nem is inbolygatja fejét hanem inkább nyálat folyat, vagy telibukja az odakészített pelust, de általában inkább ezt akkor csinálja ha nincs ott semmi (nesze neked SZent ÁÁÁgy:), majd szépen akkurátusan beletörölgeti a fejét. Ha minden jól megy kivárja az estét, ha nem akkor délelőttől savanyútejszagú fejjel van, mert a szar, trehány anyja nem mosdatja meg (na jó ma megmostam mert csak kilenc óra volt). Valamint tud még: hangosan röhögni! Ezt akkor csinálja ha olyanokat mondok neki, hogyaszondja: ham-ham-ham és közben kicsit rázogatom a seggét. Na ez igazán "supeeej" és nem kíván sok ikut tehát még nekem is megy (nincs mire fogni, mert alszom, simán lementem amőbába mióta szültem:))
Viszont egy valami zavar. Mégpedig a hájam. Ne mondjátok, hogy de még csak most szültél, mert tudom (sőt én is ezt mondtam Tökinek, mikor ennyi idős volt Tam és kiborult, hogy szerinte dagi, ami nem volt), de plusz( nagylevegő) tíz kiló van rajtam. Sok. Fájdalmaim vannak tőle térdben, derékban és agyban. Arról ábrándozom, hogy hipp-hopp lekerül és csittifitti leszek, aki nem szarja össze magát ha a másodikra fel kell mászni vagy szexel egy kiadósat.Hja,álom,álom....

Békapofa

A múltkori posztom után két héttel majdnem írtam még egyet, hogy neeeeem, mégsem könnyebb... Nemhogy könnyebb, minden eddiginél nehezebb.

Igazából egészen egy hónappal ezelőttig nem bántam, hogy folyamatosan pörgök körülöttük, meg hogy kézben cipelgetem őket egyszerre fel-alá a lakásban, hiszen végülis pici babák, erre van szükségük, és az alakomnak is jót tesz. De kezdett eldurvulni a helyzet, mint annak idején az álomba ringatással. Egy idő után ugyanis már az sem volt jó, ha énekelek, csörgőt rázok, mondókázok, innen-oda és onnan-ide rakosgatom őket, mert folyamatosan űűűűűűűűűűűűűű nyüszítettek. Ha nem foglalkoztam velük (értsd, elmentem pisilni, fésülködni, beágyazni), akkor meg üvöltöttek. Ha felvettem őket, egyből csönd lett, de ha már leültem velük, újrakezdték az óbégatást. Ha meg a hátuk a szőnyeghez vagy a kanapéhoz közelített, szívettépő, tekergőző, krokodilkönnyes hisztibe kezdtek.

Panaszkodtam is a Banyáknak, hogy hát ez nem állapot, fel sem tudok állni mellőlük, de még akkor is sírnak, én meg délutánra teljesen kikészülök, már folyamatosan gyereksírást hallucinálok, ezzel álmodok, ezzel ébredek és teljesen tehetetlen vagyok. Eleinte még biztattak, hogy nyugi, ez ilyen, az én gyerekem is ezt csinálta, ELMÚLIK, karácsonyra jobb lesz, majd ha elkezdenek mozogni, majd ha forognak, majd ha kúsznak, másznak, felállnak. Próbálkozzak színessel, mozgóval, zenélővel, villogóval, hason, háton, félig ülve, fönt, lent, bébikomppal, ugráló hintával, magamra kötéssel. Próbálkoztam. Közben röhögtem magamon, hogy az első két hónapban azt jegyeztem kis noteszbe, hogy mennyit esznek, a harmadikban, hogy mennyit alszanak, most meg hogy mennyit sírnak. Szerintem túlzás nélkül napi nettó 3-4-5 órára jött ki a sírásmennyiség, amire már a Banyák is azt mondták, hogy najó, ez ennyi idős gyerekeknél talán tényleg nem teljesen normális, beszéljek a védőnővel, gyerekorvossal, vagy a jóistennel.

Nos, a védőnő használhatatlan, a gyerekorvos meg belenézett a szájukba, közölte, hogy nem fogzanak még, szóval gyárilag ilyenek. Köszi. Végül egy konduktor járt nálunk a koronázatlan Királylány jóvoltából. Megállapította, hogy a csajoknak semmi bajuk, az idegrendszerük példásan fejlődik, a reflexek jól működnek, és mozgásilag is tudnak mindent, amit ilyenkor kell. Kicsit féltem, hogy míg itt lesz a szakember, előadják a jókislányt, de nem hagytak cserben a lányaim, jött a szokásos hiszti hamarosan. Mondom najó, akkor most mondd, hogy mit csináljak. A konduktor azt javasolta, hogy ne vegyem fel őket, legyek ott mellettük, simogassam őket és beszéljek hozzájuk, de ne vegyem fel őket. Ne, még mindig ne. Ne, tényleg ne. Nem, ne aggódj, jól látod, tényleg semmi bajuk, jól csinálod, ne vedd fel őket. A diagnózis az volt, hogy nem tudják megnyugtatni magukat, amit ugyanúgy meg kell tanulniuk, mint az önálló elalvást. 20 perc után tényleg maguktól megnyugodtak. Azt mondta, folytassam ezt a módszert, valószínűleg 2-3 hetet igénybe fog venni, mire jobb lesz, közben biztosan lesznek olyan pillanatok, mikor elküldöm őt melegebb éghajlatra, de ne adjam fel.

Hogy mit rontottam el? Nem tudom. Anyukám szerint el vannak kényeztetve, ami ellen én hevesen tiltakozom. Egyrészt szerintem ők egyáltalán nem voltak extrém sokat kézben, alig voltak szoptatva, nem kézből voltak etetve, mikor sírtak, tényleg felvettem őket, nade ki nem. Ráadásul több olyan kisbaba is van a környezetemben, akire egyedüliként jut egy anyuka, apuka és nagymama, állandóan dajkálva van és azért sír, hogy tegyék már le egy kicsit játszani. Amit szerintem rosszul csináltam, az az, hogy soha nem hagytam őket szinte egy percre sem egyedül. Az első öt hétben, mikor csak ettek meg aludtak, gyakorlatilag a gyerekszobában a kiságyban élték az életüket, csak enni vettem ki őket, aztán aludtak tovább. Később, mikor már többet voltak ébren, kihoztam őket a nappaliba, és itt voltunk együtt egész álló nap. Az volt bennem, hogy ha sírnak, akkor ott kell lennem velük, és mivel állandóan sírt valamelyik valamiért (az első négy hónapban ugye főleg a hasfájás miatt), én állandóan ott voltam velük. Szórakoztattam őket folyamatosan, hogy ne sírjanak, na meg azért, mert azt gondoltam, ez a dolgom, foglalkoznom KELL velük, hiszen nem cserepes növények, hogy csak úgy ellegyenek magukban. Pedig pont ezt kellett volna megtanítanom nekik, hogy egyedül sem rossz, úgy is el lehet nézelődni, fel lehet fedezni a világot, nem kell ehhez nonstop az anyai jelenlét.

Az elmúlt egy hónap nagyon kemény volt, és nem vagyok benne biztos, hogy kijelenthetem, jobb lett a helyzet. Végülis azóta tényleg csak altatáshoz voltak egyszerre a kezemben, és végülis vannak már olyan 5-10-15 percek, mikor elvannak magukban. És nem üvöltve indulunk sétálni! De még mindig rengeteget sírnak, és egymást hergelik. Valószínűleg sokkal hamarabb abbahagyná bármelyikük, ha egyedül lenne, de ha a másik újrakezdi, a tesó is rázendít. A bemutató 20 perces hisztiroham után előfordultak 1 órásak is, mikor már az sem segített semmit, ha ott voltam velük, sőt, olaj volt a tűzre. Szinte kihallom az üvöltés mögül, hogy "naneeee, képes vagy kiszúrni a szemem azzal a cumival, te rongy anya, és nem veszel fel, jólvan akkor tessék wwwwáááááááááááááááááááá, még mindig nem veszel fel, wááááááááááááááááááááááááááááááááááááá, hagyjál békén, most már nem érdekelsz, hüpp-hüpp". Úgy vettem észre, hogy az idősebbik lányom hamarabb megnyugtatja magát, és 10-20 perc után akkor is elcsendesedik, ha a húga tovább üvölt mellette. Ilyenkor sértődötten néz maga elé, és nem hajlandó felvenni a szemkontaktust sem, hogy ha már ilyen szemét voltam, legalább érezzem tényleg szarul magam :) 

Hát szarul is érzem magam. Főleg, mert azóta már olyat is csináltam, hogy negyven perc simogatás és nyugtatás után otthagytam őket, azaz arrébb mentem 5 métert, hogy ne lássanak, mert úgy éreztem, én már ehhez semmit nem tudok hozzátenni, semmivel nem jobb, ha ott vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy én ilyet fogok csinálni, hogy hagyom sírni a gyereket. Ha egy lenne, akkor valószínűleg nem is ezt a módszert választottam volna, hanem állandóan magamra kötve léteznénk, de ezt kettővel már fizikailag nem bírtam. Persze megoszlanak a vélemények, és kaptam hideget-meleget is azt illetően, hogy mennyire üdvözítő ez a módszer, hiszen mint tudjuk, az üvöltés egy idő után így is-úgy is abbamaradna, és akkor meg mit szenvedtetem a gyerekeket, és miért nem adom meg nekik azt, amire szükségük van, vagyis magamat.

Hát mit mondjak, nekem is újra és újra kétségeim támadnak, hogy biztosan célravezető-e, amit művelek, de valahogy úgy érzem, nem nagyon van más választásom. Mert mosogatnom, beágyaznom, fésülködnöm, ennem, egy kaját felraknom, egy mosást beraknom akkor is kell. És ha ilyenkor üvöltenek, hát üvöltenek, nem tudok mit csinálni. Ha lenne egy nagyobb testvérük, akkor is ez lenne a helyzet. És természetesen nem arról van szó, hogy hozzá sem vagyok hajlandó érni a gyerekeimhez. Mert ha beütötték valamijüket, megijednek valamitől, fáj valamijük, éhesek, álmosak, vagy csak úgy, az együtt töltött idő kedvéért nyilván felveszem őket. Csak akkor nem, ha kifejezetten azért műsoroznak, hogy de ők kézben akarnak lenni.

Néha azért sikerül átverniük, megsajnálom őket, mert tényleg úúúúúúgy de úúúgy sírnak, mint akinek fáj valami. Ilyenkor ha felveszem, vagy ölbe ültetem őket, a másodperc törtrésze alatt virágos jókedvük támad, és nemhogy abbahagyják a sírást, hanem szabályosan röhögni kezdenek. Vagy azt csinálják, hogy leteszem őket a játékok közé, ők fekszenek a földön és ordítanak, közben a  sarkukat csapkodják a földhöz. Odamegyek hozzájuk, megmutatom, hogy lehet például azt csinálni, hogy így az oldaladra fordulsz, megrángatod ezt, megnyomod azt, a lábaddal azt megpiszkálod, satöbbi. Eljövök, folytatják az ordítást. Hallgatom újabb öt percig, aztán odamegyek, hogy akkor tessék, én nyomkodom nektek a zenélő kutyust, ti meg akkor hallgassátok. Amint odaülök velük játszani, rögtön elkezdenek forogni, rángatni, nyomkodni, piszkálni, rúgni, és le sem szarnak engem. Mondom jó, ha ilyen jól elvagytok, megyek, eszek egy szelet kenyeret. Felállok, ordítás.

Sokszor van egyébként jókedvük is. Általában most már szinte mindig vigyorogva vagy gagyogva ébrednek, sokat beszélgetnek és sikongatnak, az apjukra minden alkalommal szerelmesen mosolyognak, és csukladozva nevetnek azon, ha a harisnyát a fejük fölé lógatom, ha vicceskedve mondókázom nekik, ha hasbarúgnak a pelenkázón, és azt mondom aúúú, ha az oroszlánt formázó kukafedelet mutogatom nekik és nyávogok hozzá, ha bokszolom a kék pingvint és még sok máson. Voltunk velük öt napos wellness héten is, kipróbáltuk a babaúszást, amit nagyon élveztek. Az uszodában olyan jól viselkedtek, hogy oda is jött hozzánk egy ismeretlen anyuka, hogy hogy irigyel minket ezért a két szép, kiegyensúlyozott és nyugodt gyerekért :DD

Tudnak forogni is amúgy. Hasról-hátra már három hónaposan megfordultak, akkor ezt csinálták folyamatosan három napig, aztán kb. két hónapig nem. Öt hónaposan megfordultak mindketten hátról-hasra is, aztán 4 hétig semmi. Most pár napja kezdték újra felfedezni, hogy mire képesek, úgyhogy most az idősebbik lányom mindig megfordul a hasára (majd sír), a fiatalabbik meg a hátára (és sír). Kúszó mozdulatokat is tesznek már, hason feltolják a feneküket és a lábukkal próbálják előre tolni magukat és közben persze ordítva fúrják a fejüket a szőnyegbe:) Az új tudományok természetesen hatással vannak az alvásra, pontosabban az elalvásra is. A napközbeni és az esti az altatás is problémás lett kissé, mert most alvás helyett is sikongatni, beszélgetni és feneket feltolni szeretnének. Ezen egyelőre nem aggódom, hiszen egyrészt tudom, hogy ez természetes, másrészt pedig csak olyan 10 perccel hosszabbítja meg az altatás, de annak a ringatós-éneklős részét meg úgyis leredukáltam, szóval ez még belefér.

A karácsonyunk egyébként egészen idilli. A férjem főzött, én díszítettem a fát, a lányok üvöltöttek a háttérben. Az ünnepi vacsora szelleme sem érintette meg őket, nyüszítettek végig, így inkább már ölbe vettük őket és fél kézzel, a lábunkon lovagoltatva őket lapátoltuk be az ételt, mivel egész nap koplaltunk és nagyon éhesek voltunk :)

Éppen fél évesek, imádom őket, minden nap köszönetet mondok azért, hogy vannak és a nevükben is boldogságos ünnepeket és 2013-at kívánok mindenkinek! 

Leolib

Azt mondják, ezek a legszebb hetek. Amikor már nincs rosszul az ember, és még nem akkora, mint egy bálna, amikor már elmúlik az első trimeszter mögött folyamatosan ott lappangó aggódás, és még nincs idegeskedés a szülés miatt. Amikor a terhes nők ragyognak, pocakot simogatnak, és babás katalógusokat bújnak minden szabad percükben. Kezdek attól tartani, hogy nekem ez az időszak teljesen kimaradt, a drága főnököm jóvoltából.

Ha minden úgy ment volna, ahogy eredetileg terveztem, terveztük, december 3-án túl lehettem volna a védésemen, és hátradőlhettem volna, hogy az év hátralévő részét azzal töltsem, hogy kiságyakat válogatok a neten. Jól elkiabáltam a dolgot, és ott találtam magam egy visszadobott szakdolgozattal, és annyi plusz munkával a nyakamon, aminek a végét sem láttam. Főleg az utóbbi két hét volt kemény, mert közeledett a határidő, a 14-e, addig be kellett fejeznem minden mérést, és újraírnom a szakdolgozatot. 

Másfél héten keresztül minden egyes nap bent voltam reggel tízkor, és este tíz előtt nem értem haza. Csináltam és csináltam, akkor is, ha fáradt voltam, akkor is, ha délután 4-kor már majdnem ülve elaludtam. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy meglegyek időben. Biztosan nem így volt, de én úgy éreztem, hogy futólépésben közlekedek a laborban, és emellett hiába ültem szinte egész nap, estére már csak pislogtam ki a fejemből. Este csak eldőltem, mint egy zsák az ágyban és reggel úgy kanalaztam ki magam az ágyból. Nem volt választásom. Ha nem fejezem be időben a szakdolgozat új verzióját, pápát inthetek a diplomának, amiért lássuk be, nem keveset dolgoztam. 

A dolgot a szervezetem sem hagyta szó nélkül. Tűrte, tűrte egy darabig, hogy nyúzzam, aztán amikor elege lett, küldött egy határozott üzenetet egy olyan mértékű fejfájás formájában, hogy képtelen voltam tovább hajtani. Az időzítés tökéletes volt, pont addigra végeztem a labormunka résszel. Haza kellett jönnöm lefeküdni délután 3-kor, mert nem bírtam nem hogy dolgozni, de létezni sem. Semmi más nem szüntette meg a fájdalmat, mint az alvás. 2 ilyen nap egymás után, és a harmadik napon már nem kellett aludnom, csak pihennem délután. Szépen lassan nekiálltam regenerálódni. És ezzel együtt lázadni. 

Esténként tudatosan nem foglalkoztam munkával, helyette bebújtam az ágyba, és ultrahang képeket vagdostam és ragasztgattam albumba, vagy babakocsi összehasonlításokat nézegetettem. Mert úgy éreztem megérdemlem, mert szüksége volt rá a kis lelkemnek. És tényleg segített. Amúgy ott szakadt el bennem valami, mikor leültem szerdán beszélni a főnökömmel arról, hogy akkor mit is hogyan, mi milyen legyen a végleges verzióban, mert ugye pénteken le kell adnom. Ő meg ártatlan boci szemekkel közölte, hogy miért kéne leadnom? Ráérek január 4-én. Jókor szólt.  

Sziebi

Ahogy haladunk az időben, úgy tűnik egyre nagyobb izgalommal várom az ultrahangokat. Nagyon-nagyon izgultam a legelső előtt is, de ott még benne volt a pakliban, hogy csak valami trükk az egész, és szó sincs itt terhességről. A másodiknál meg már javában rosszul voltam, és emiatt viszonylag kevesebb energiám maradt az aggódásra, meg hát ott sem tudtak még túl sokat mondai, csak hogy hát igen, ezek kérem ketten vannak, és dobog a szívük. Most viszont a nagybetűs ULTRAHANGRA készültünk, ahol lemértek mindent, megnéztek mindent, ami csak lehetséges, és ahol kiderült a kicsinyek neme is.

Jól ki van találva a nők agya. Én mindig is úgy képzeltem, hogy lányos anyuka leszek. Gondolom ebben nem kis szerepe volt annak, hogy nem voltam még tíz éves mikor a húgomat egész napokra rám bízták, őt láttam babának, nem volt előttem soha egy kisfiús modell. Egyszer pedig azt álmodtam, hogy egy domboldalban üldögélek és ott vannak velem az ikerlányaim. Annyira élő volt ez az álom, hogy teljesen megragadt bennem, szinte el is könyveltem magamban, hogy nekem márpedig ikerlányaim lesznek. A legutóbbi orvosi vizit alkalmával viszont megkértem a dokit hogy nézze már meg azzal az egyszerűbb ultrahanggal, hogy nem lát-e valamit, amiből egyértelmű lenne, hogy kisfiú(k) vagy kislány(ok) laknak odabent. Ráncolgatta a homlokát, odavissza nyomogatta a hasamat az érzékelővel, és azt mondta, hogy igazából nem látja jól, de ha tippelnie kéne, akkor mitha az egyikük kisfiú lenne. Akkor ott majdnem a képébe nevettem, hogy ja kérem így tippelni én is tudok, de a gondolat befészkelte magát az agyamba. 

"Kisfiú. Vagy kisfiúk. Hűűű. Ez eddig eszembe sem jutott. Végülis... " Mire kiértem a kórházból, már komolyan foglalkoztatott a gondolat, és teljesen biztos voltam benne, hogy két kisfiúnak is pontosan ugyanúgy tudnék örülni, mint két lánynak. Aztán aznap vagy másnap este, nem is emlékszem, mentünk valahova Gombival, és meglátott valami építkezésen egy nagy sárga gépet, és nekiállt lelkendezni, hogy nézzem már mennyire jó kis markoló vagy micsoda. Abban a pillanatban világossá vált, hogy nincs mese, kell kisfiú is. Akivel lehet lelkendezni a nagy sárga markológépeken. Meg legózni. (ezen a ponton Gombi szinte sértetten közölte, hogy ő a kislánnyal is éppen úgy legózna. Teljesen igaza van.)

Következett másfél hét izgalom, amit azzal próbáltam tompítani (a mérhetetlen mennyiségű munka mellett), hogy 2. fiúnevet keresgéltem. Lány nevekből volt vagy 5 amikben már évekkel ezelőtt megegyeztünk, de csak 1 igazán jó fiúnevünk volt. Voltak jelöltek a 2. helyre, de egyik sem volt az igazi. Ahogy nézegettem a különböző névsorokat, olyan elkeserítő volt a helyzet, hogy egyre szimpatikusabbnak tűnt a Gandalf, amit eleinte csak poénból kezdtünk el mondogatni. Azért nagy nehezen összejött egy fiúneves lista is mire elérkezett a szerda.

Kicsit korábban értünk oda a kórházba mint ahogy az időpontunk volt, így gondoltunk egyet és beszaladtunk a dokimhoz is, hogy megtudjuk hogy sikerült a cukorteszt és a genetikai tesztek. Nem volt teljesen egyértelmű hogy sikerül hozzájutnunk az eredményeimhez, mert a recepciósnak akivel beszéltünk nem volt hozzáférése a rendszerhez. Miután kikérdezte az adataimat elszaladt egy nővérért, aki volt olyan rendes és megnézte nekem mi a helyzet. Szerencsére a cukrom csodás, és a többi teszt is rendben ment, így egy kővel kevesebb volt már az ultrahang előtt. 

Érdekes módon amint felfeküdtem az asztalra, elmúlt az idegességem, már csak a kellemes izgalom maradt. Pedig én tényleg azt szerettem volna csak tudni egészen addig, hogy megvan-e mindenük, egészségesek-e, a nemek ehhez képest huszadrangú fontosságúnak tűntek. Akkor, ott, viszont úgy éreztem, hogy minden oké, és igazából csak kukkolunk egy kicsit a móka kedvéért. Pedig a szonográfus csaj mindent kommentált, ő itt az A baba, most mérjük a fejet (an feje!!), azok ott a karok (Juhééé, 2 kar!!), itt lejjebb megyünk, az ott az agy (Hurrá, van agya!!), ez itt a gerinc (ez aaaaaz, gerinces!)...itt meg a lábak (megvan mindkét láb!!). Akarjuk-e tudni a baba nemét, hát hogy a viharba ne akarnánk, fogtuk egymás kezét, mi az, hogy fogtuk, izzadásig szorítottuk, jaj mondja már... kisfiú!! Szia kicsi Gandalf,  nagyon örülünk neked. :)

És akkor jött az a beszólás, amin szerintem nagymama koromban is röhögni fogunk. Már addig is kommentáltam a dolgokat a zárójeles mondatokkal, de amikor a szívet néztük meg, és megláttuk olyan szögből, hogy látszódtak az üregek, kicsúszott a számon, hogy "és nem krokodil!!", kb olyan lelkesedéssel, mint pár másodperccel előtte hogy "és van agya!", magyarul jó hangosan. Sok értelme a dolognak nincs, de talán leírja milyen elszállt lelkiállapotban voltam. :D Valahogy az ugrott be hogy ha 4 osztatú szív, akkor krokodil, de a krokodilnak nincs teljesen elválasztva egymástól a 2 kamra, és a kisfiúnak meg igen, akkor tehát nem krokodil. Mint a béka esetében. "Ami többnyire zöld szín és hosszú lábú és nagyszemű, és mégsem fű, és mégsem bárszék, és mégsem szitakötő az a béka."Vagy valami ilyesmi. 

B babánál ugyanezt eljátszottuk, örültünk minden előkerülő kéznek és lábnak. Mivel pár perccel korábban már láttuk hogyan is néz ki egy majd' húsz hetes kisfiú az illetékes részeken, így én azonnal kiszúrtam, hogy ebben az esetben más látok. A szonográfus pár pillanattal később meg is erősítette, bizony B baba személyében egy kislányt tisztelhetünk, aki már most anyja lánya. Ez utóbbit csak én teszem hozzá. Képtelenség volt az arcáról egy normális képet csinálni, mert folyton elfordult. Úgy tűnik a fényképezkedéshez való viszony a génjeinkben van, mert tanult magatartásról azért én még ennyi idősen nem beszélnék. :) Biztos, ami biztos nála is megörültünk annak, hogy nem krokodil, de ő produkált egy olyan aranyos dolgot amin azóta is ha rágondolok csak mosolyogni tudok. Történt ugyanis, hogy elzsibbadt a lábam a mozizás közben, és keresztbe raktam. A következő kép, amit láttunk a monitoron, hogy a kislánynak is keresztben voltak a lábai :) Ok, ez lehet, hogy csak nekem cuki, én ezt belátom, azt hiszem elkezdődött a babatalpakon elolvadós korszak. :)

A lényeg, hogy egyelőre úgy néz ki mindenkivel minden rendben, a babák szépen nőnek, és úgy tűnik, hogy nem csak képzelem azt a kis kapirgálást ott bent, az ultrahang alapján tényleg felérnek odáig ahol érezni szoktam a mocorgást. A nemek eloszlásával boldogabbak nem is lehetnénk, hiszen így többek között letudtunk egy halom kérdőjelet a jövőre vonatkozóan. Így már nem kérdés hogy egypetéjűek-e, NEM, nem azok. Letudtuk a "na és mikor jön a  kistesó"-t is, bár azt már akkor mikor kiderült ketten vannak. Így viszont az sem merülhet fel hogy " de azért kéne egy kislány/ kisfiú is".  Persze lesznek majd mások, de az most perpillanat bevallom nem nagyon érdekel. Egyelőre csak nagyon örülünk, azt hiszem ezzel most nagyon szerencsések vagyunk. 

Sziebi