2011.05.03. 10:09
Utazás a köldökzsinór körül – avagy megszülettünk
Az azóta pirosbetűs ünnepnap, április 7. majdnem a szokott rendben kezdődött. Felébredtem, mielőtt az ébresztőóra kiütött volna az ágyamból, és azonnal éreztem, hogy a Feleségem igen éber és valami – ami nem az aznapi ebéd – nagyon foglalkoztatja. Kicsit beszélgettünk, akkor még nem mondott semmit, de egy pár perc után kijött a hálóból, míg én nagyban a munkába készülődtem, és azt mondta: „Nem akarok elkiabálni semmit, de 4:50-kor, 5:10-kor és 5:30-kor is jött egy fájás…”. Hoppá!
Amúgy sem szoktam kávét inni, de ezen a reggelen bizonyára semmi szükségem nem lett volna rá, hiszen hirtelen úgy éreztem magam, mint aki leborított legalább egy raklap energiaitalt, két gallon Whiskey-vel kísérve. Hm, na és most, mit tegyünk? Én persze otthon akartam maradni, de a Feleségem megkért, hogy inkább menjek munkába, hiszen – mivel első gyerek – nem tudja, jól érzi-e egyáltalán és, hogy nem csak jósló fájásai vannak-e, amik egy idő után elmúlnak, mint ahogy erre már az utolsó hetek során párszor sor került. Egy terhes nővel – főleg, ha már fájásai vannak – kb. annyira ajánlatos ellenkezni, mint egy felénk guruló nehéz harckocsival, így inkább a nyakamba vettem a tömegközlekedést, és elindultam munkába. A Dream Theater együttes Octavarium című szvitjét hallgattam útközben, ami a néhol csendes, lírai, néhol üvöltő, eksztatikus hangulatváltozásaival abszolút passzolt az én lelkiállapotomhoz. Örültem, boldog voltam, meg voltam hatódva, ugyanakkor nem tudtam, mi vár ránk, mit kell majd végigélni a feleségemnek, illetve nekünk együtt. Persze, az ember pozitívan áll a dolgokhoz, és biztos voltam benne, hogy minden rendben fog menni, de azért csak átfutott az agyamon, hogy mennyi kockázat van egy szülésben, és hogy szélsőséges esetben mi minden történhet a Feleségemmel és a születendő gyermekemmel.
Na, a Dream Theater zenéje szépen bekísért a munkahelyemre, én pedig vártam, hogy a Feleségem telefonáljon… de nem tette. Jó, erről a „Majd hívlak!” kitételről mindketten máshogy vélekedtünk, én úgy gondoltam, hogy legalább minden fájás után jelentkezik, Ő viszont némileg lazábban kezelte ezt a dolgot és biztosra akart menni. A versenyek, illetve középiskolai, főiskolai vizsgák előtt mindig szerettem kicsit lélekben is felkészülni a megmérettetésekre, hagyni, hogy egy teljesen más szellemiség járjon át, egy jóval élesebb, erősebb csupán egyvalamire koncentráló, sikeréhes, pozitív, eltökélt, elszánt lélekalak, akit csak kevésszer hívok életre, de akkor viszont maximálisan kihasználom őt. Gondolom, Ő is megpróbált lelkiekben ugyanígy felkészülni a rá váró feladatra és életre hívni magában egyfajta anyai őserőt, amivel – ha a gyermekéről van szó - még az előbb említett nehéz harckocsit is porrá zúzza. Többé-kevésbé átéreztem tehát, miért kell neki az egyedüllét, és miért nincs szüksége arra, hogy engem hívogasson félóránként. Egy idő után azonban besokalltam, és felcsörögtem Őt, a vonal végén pedig a világ talán legnyugodtabb embere fogadott, én pedig azonnal tudtam, hogy sikerült neki az átállás és készen áll a küzdelemre.
Igen, a fájások nem szűntek, a Feleségem már a szülésznőnek is telefonált, aki azt tanácsolta, figyelje magát továbbra is, és, ha ötpercesre rövidülnek a szünetek, azonnal hívja őt. „Oké, akkor megyek haza!” – közöltem vele úgy 10 óra körül, de megint lukra futottam, ugyanis kijelentette, hogy dolgozzak még kicsit nyugodtan, majd szól, ha úgy érzi, már ott a helyem. Peeersze! Erről eszembe jutott a főiskolás ex-szobatársam ábrázoló geometria vizsga után mesélt sztorija. Ez a tantárgy volt az egyik legrettegettebb a gépész-szakon, a legenda szerint egy hallgató egyszer ellopta a tanár saját, zárthelyire készült rajzát, amit be is adott, a tanár pedig egy hármassal honorálta az önnön kezével rajzolt művet. Körülbelül képben lehetünk, mennyire gyomormozgató lehetett egy ilyen zárthelyit megírni, ahol kb. olyan eséllyel megy át az ember elsőre, ahogy Overdose-t lenyomja egy rosszul táplált szárföldi igásló. Lényeg a lényeg, K. tanár úr bement a ZH előtt és kijelentette, hogy a dolgozat maga 45 perces lesz, amit az óra második felében írnak (rajzolnak) meg, az első felében előadást tart, ahol mindenki jegyzeteljen (mert nem mellesleg, ha nem elég bő a jegyzet, akkor annak lehet némi, hm, beleszólása az osztályzatba).
Nos, én kb. annyira tudtam nyugodtan dolgozni, ahogy K. tanár úr hallgatói az előadás anyagát jegyzetelték. Arról már nem is beszélve, hogy a kollégáim is folyton kérdezgették, nem indulok-e még, mit keresek még ott, stb. Na, aztán dél körül megcsörrent a telefonom és a feleségem megtette a várva-várt kijelentést, vagyis, hogy most már jó lenne, ha mellette lennék. Bevettem az orosz speedet, avagy az uzsgyit, és elindultunk haza a kollégámmal, akivel meg volt beszélve, hogy ha valami van, akkor elfuvaroz. Útközben bele is rohantunk egy traffipaxba, tényleg, azóta sem tudom, kapott-e érte csekket, vagy időben sikerült a megfelelő sebességre lelassítania…
Hazaértem hát, és azonnal nekiálltam edzőt játszani, stopperoltam a Feleségem fájásait, persze az uszodából ismerős „Elkészül!” vezényszót, illetve az indulást jelző fütyülést ezúttal mellőztem. Na, de nekem valamit ennem kellene, hiszen ki tudja, mi vár még ránk, és egyáltalán, milyen hosszú lesz ez az április hetedike. Kerestem valami jó energiadús kaját a hűtőben és ráakadtam egy darab füstölt kolbászra, amit gyorsan be is toltam… A terhes nők szagérzékényesége ekkor eszembe sem jutott, viszont megalapoztam vele a nap egyik, a Feleségem által sokszor ismételt kulcsmondatát: „Miért kellett neked pont kolbászt enned?”.
A fájások immár öt perces szünetekkel érkeztek menetrend szerint, ekkor ismét felhívtuk a szülésznőt, akivel megbeszéltünk egy három órás randevút a Szent Imre Kórházban. Fél három előtt valamivel útnak indultunk, mivel én magam nem vagyok egy rutinos pesti menő, és amúgy sem voltam a legnyugodtabb lelkiállapotban, Sógorommal beszéltük meg, hogy vigyen be minket a kórházba. Róla tudni kell, hogy az autója kilométerórája a 130 alatti szakaszt kb. annyira ismeri, amennyire az egyik közjogi méltóság a magyar helyesírás szabályait, ezen az úton azonban szépen, gyakorlatilag lassan közlekedett, gondolom, megfordult a fejében, hogy ha a szokásos stílusában odalép a gázra, akkor lehet, hogy valahol az autópálya mellett, kettőnknek kell majd ezt a szülést levezetni…
Rendben beértünk hát, és a szülőszoba előtt vártunk a szülésznőnkre. Egy idő után úgy gondoltam, szétnézek és elindultam a „Gyermekágy” nevű folyosón, ahova, mint utóbb kiderült, nekem éppen tilos lett volna belépni. Szerencsére, nem tudtam sokat császkálni arrafelé, hiszen szembejött velem az orvosunk, aki megkérdezte: „Hát, mi járatban?”. „Jöttünk szülni, doktor úr!”. „Hogyhogy???”. „Hát, már jönnek a fájások!”. Na, azonnal jött velem, és egy pillanat alatt eltüntette a feleségemet a bőröndjével, mindennel együtt, a „Szülőszoba” nevű ajtó mögé.
Mit lehet ilyenkor tenni? Hát, vártam, azaz vártunk Sógorommal és az időközben hozzánk csatlakozó barátnőjével. Egy fél óra múlva kijött a Feleségem, már átöltözve, és megosztotta velünk a fejleményeket, sőt, közben a szülésznőnk is megérkezett, így teljessé vált a csapat. Azaz mégsem, mert a Doktor úr időközben hazament, de előtte még váltott velem néhány szót és közölte, hogy ma még meglesz a baba, és, hogy ő is jön majd vissza estefelé.
Kicsit kettesben maradtunk a Feleségemmel, majd ő visszament, én pedig leszaladtam az utcára, és vettem egy április 7-i újságot, hiszen már régebben megbeszéltük, hogy a lányunknak elteszünk a születése napjáról egy hírlapot, hogy legyen egy ilyen jellegű emlékünk is. Ettem egy kicsit, majd visszamentem a szülőszobához, és szinte azonnal telefonált a Feleségem, hogy most már bemehetek én is.
Az apás szülés nálunk korábban hosszabb egyeztetést igényelt, én a Kedvesemre bíztam a döntést, nem vagyok egy ájulós, rosszul levős típus, így nem volt akadálya sem annak, hogy ott legyek, sem annak, hogy mégsem. Persze, nagyon szerettem volna bent lenni, és ezt Ő is tudta, viszont szerette volna, ha továbbra is A Nő marad az én szememben és nem volt biztos benne, hogy ha látom, mi történik „odalenn”, az később milyen hatást vált ki belőlem. Aztán persze úgy döntött, hogy legyek ott vele, én pedig megígértem neki, hogy nem fogok a műveleti területnél bámészkodni, csakis deréktól felfele foglalok helyet.
Felvettem tehát a Dr. Brinkmann álcaruhát és beléptem a vajúdóba. Nem tudom, más kórházak szülészetei hogy vannak felszerelve, hogy néznek ki, de a Szent Imre Kórház ezen részlege (a többit nem láttam) minden igényt kielégít, a szobák korszerűek, barátságosak, nem azt az érzetet keltik az emberben, hogy ez bizony egy kórház, ahova a normális ember nem éppen olyan lelkiállapotban megy be, mint mondjuk egy wellness hotelbe. A vajúdóban pedig a legkülönbözőbb „kínzóeszközöket” használhatják a leendő anyukák, óriáslabdát, bordásfalat, sarokkádat, stb. Ha lehet, én mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kórházat. És ha már itt tartok, kitérnék az orvosra és a szülésznőre is, akik a gyermekünket segítettek világra jönni. Azt hiszem, nem sértődnek meg, vagy veszik rossz néven, ha nevükön nevezem őket, az orvosunk Dr. Olawuyi Sámuel, a szülésznőnk pedig Czainkó Katalin volt. Kati az első pillanattól kezdve nagyon szimpatikus volt nekünk, és az élet bebizonyította, hogy remekül választottunk. Már a szülés előtt nagyon jó tanácsokkal látott el bennünket, közben pedig maximálisan érezte és lereagálta a Feleségem minden egyes rezdülését, amikor kellett, határozott volt vele, amikor kellett, megsimogatta az arcát, biztatta, lelkesítette őt, átsegítette a holtpontokon… szerintem ha létezik maximum, ő még annál is többet tett értünk. A Doktor úr pedig óriási profizmussal irányította és kezelte a folyamatokat, a legapróbb részletig mindent elmagyarázott, amire kíváncsiak voltunk, amikor úgy adódott, laza volt és viccelődött, de mikor szükség volt rá, pillanatok alatt hidegfejű és maximálisan összpontosító orvossá vált, aki minden pillanatban pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Innen is, még egyszer, köszönünk nekik mindent!
Krtek
Folyt. köv
2011.05.02. 09:29
C-vitamin III. rész
Következzék az utolsó fejezet, amit mindig úgy hívok (és ahogy ebben a ”cikkben” már halhattátok tőlem) Az abszolút magánvélemény, amely semmilyen kutatással nincs alátámasztva, ami csakis az én személyes tapasztalatomon alapszik, és amiért nyugodtan megkövezhettek, nekem akkor is ez lesz a véleményem. Mint minden más esetben, most is, meg kell találni az arany középutat. Szép dolog, hogy azzal villognak ezek a híres tudósok milyen nagy mennyiségben ették és milyen egészségesek (voltak), de szerintem teljesen felesleges ekkora mennyiségben, szinte korlátlanul tömni magunkat a C-vitaminnal, mert valóban a telítettség miatt valószínűleg tényleg csak annyit érünk el, hogy kipisilünk több ezer forintot, mert valljuk be, iszonyatosan drágák a vitamin készítmények.
Pár sor a patikákban, drogériákban kapható készítményekről. Az összetétel/ingredients felirat mögött lecsekkolhatjuk, hogy valóban tartalmaz-e C-vitamint és hogy mennyit. Aszkorbin sav, vagy ascorbin acid néven kell, hogy szerepeljen a felsorolás legelső elemeként. A Béres C-vitamint és a Cebiont jó minőségű terméknek mondhatom. A Pharmavit 1000 mg-os C-vitamin pezsgőtablettája szintén jó, de nagyon sok segédanyagot használnak benne. Az Eurovitet pedig aki megveszi, annak eltöröm a kezét! Nem hiába olyan olcsó. Az 500 mg szopogató-, vagy rágótabletta mindössze 220 mg aszkorbin savat tartalmaz, a többi egy szimpla nátrium-aszkorbát. A drogériákban kaphatóak is nagyon jók, csak meg kell nézni az összetételt. Én bevallom drogériákban veszem, mert sokkal barátibb árakon kapok nagyobb mennyiséget (mivel nem kell megfizetni a TV reklámot). És nézzük, hogy miért akadtam ki a legelején említett 3 esetben.
1.) A C-vitamin hőre érzékeny!!! Rettenetesen hőre érzékeny!!! Vagyis forró italban, de még a meleg italban is azonnal tönkre megy, így kézből felejtős az is, hogy a megfázás elleni forró italoknak C-vitamin tartalma van.
2.) Az én elveim szerint és ahogy majd részletezem is, 500 mg nemhogy betegség esetén nem elég, de a napi bevitelre is kevés.
3.) No komment, az egész írásom erről szólt, hogy mennyire kell, hogy mennyire jó. Bizonyított, hogy akár megelőzhető a rákbetegség a C-vitamin intenzív szedésével, és tudjuk, ismerjük és le is írtam, hogy mennyi mindenhez nélkülözhetetlen és fontos. Az egyetlen vitamin, amire mindegy egyes apró sejtünknek szüksége van.
Ámde, mivel a C-vitamin gyorsan lebomlik, ezért azt tartom helyesnek, ha fokozatosan felszívódó készítményt használunk, vagy naponta többször, de kevesebb mennyiséget viszünk be. Én bevallom ez utóbbit preferálom, mivel nem nagyon hiszek az ilyen fokozatosan felszívódó készítményekben. Hiszek a nagyobb mennyiség erejében, hiszek a védőszerepében, saját magam tapasztalom, hogy mióta megemeltem a napi adagom, azóta tényleg nem lettem beteg, pedig kórházban dolgozom H1N1-es, calici és rota vírussal fertőzött beteg között, MRSA-s betegek között.
Az én ”filozófiám” napi 2000 mg C-vitamin 4x500 mg-os leosztásban. És igaz, a C-vitamin egy része valóban kiválasztódik a vizelettel, de nagyon jó védelmet biztosít a húgyutaknak és védelmet biztosíthat a húgyhólyag rákosodása ellen. A felszívódásról pedig annyit, hogy ugyan egyetlen anyag sem képes tökéletesen megemésztődni és hasznosulni, de nagyobb dózisból mindenképpen többet tudunk felvenni, mint kisebb mértékű fogyasztás esetén.
Bbridget
· 1 trackback Szólj hozzá!
Címkék: c betegség vitamin készítmények
2011.04.29. 11:30
A szülés utáni kilók
Bizony akárki akármit mond, egy terhesség rendesen átformálja az ember jányát. És mivel az anyaság az élet legszebb dolga, így mondhatni ezt a normális velejárót el kell fogadni. No persze, de ki nem szeretné ugyanazt viszontlátni a tükörből, mint a terhesség előtt?!
Pillanatok alatt felröpülnek azok a fránya kilók a kilenc hónap alatt, ezt én is tanúsíthatom. Az első három hónapban – mindkét gyerkőcnél – szinte egész nap ettem, mert ha kaja volt a gyomromban, addig legalább nem émelyegtem, akarom mondani nem annyira. Megjegyzem, émelygés ellen legjobb gyógyír a mandula és mogyoró, és hát egyik sem egy kalóriaszegény kaja, legalábbis abban a mennyiségben nem, amit én magamba tömtem.Aztán a következő hónapokban meg úgy voltam vele, hogy legalább terhesen ne kelljen visszafogni magam, így gyakorlatilag, amit megkívántam meg is ettem. :-) És persze azzal nyugtatgattam magam, hogy „a baba meg a szervezetem tudja, hogy mire van szüksége!”.
Az első kislányomnál fel is szedtem 18 kilót. Egy kisebb sokk volt a mérlegre állni, mikor hazaértünk a kórházból, mivel szülés után össze-vissza négy kiló tűnt el, ebből három volt a gyerek. Először furcsa volt szülés után hónapokkal is olyan pocakkal mászkálni, mintha még mindig lakna valaki odabent. Aztán szép lassan elő-elő tudtam venni a régi ruhadarabjaimat. Mert én azon szerencsések közé tartozom, akikről szoptatás alatt olvadtak a kilók. Drága őseimnek pedig ezerszer is hálát rebesgettem a jó génekért, mert szülés után kívánósabb voltam, mint terhesen valaha. Egész nap zabáltam a csokikat, és a mérleg hétről hétre kevesebbet mutatott mégis. Az utolsó 3-4 kiló viszont már feladta a leckét nekem is. Annak leadásáért azért már tennem is kellett.
A második terhességhez úgy fogtam neki, hogy na én leszek az a kismama, aki úgy néz ki majd, mintha csak egy görögdinnyét dugtak volna a pulcsija alá. Gondoltam, na majd most nem fogok úgy meghízni, mint az első porontynál. A végeredmény pedig az lett, hogy kerekítettem, 18 helyett 20 kiló plusszal mentünk szülni. Szülés után pedig ugyanaz volt a szitu, mint az első kislányomnál: jó pár plusszal érkeztünk haza, szoptatás alatt megint gyorsan röpültek a kilók, és a maradék 4-5 kiló az istenért sem akart eltűnni rólam. A vicc az egészben, hogy mivel hasra-derékra vagyok hajlamos hízni, így ott maradtak meg a maradék kilók. Más testtájékon visszanyertem régi vékonyságom. Így továbbra is voltak kedves emberkék, akik még simán terhesnek néztek – egy jó vasárnapi ebéd után pláne. Egyszer egy aranyos néni, akinél megálltam szőlőt venni, megjegyezte, hogy „Nagyon egészséges ez jányom, vegyen csak sokat, látom ketten vannak.” Mondtam, hogy igen, csakhogy a poronty nem a pocakomban, hanem már ott a kocsiban ücsörög! És ekkor már 8 hónapos volt!
Na itt döntöttem el, hogy most már ha törik, ha szakad, én bizony lefogyok! Két gyerek után azért elég rendesen kitágul a pocak, és mivel a gyerkőcök utáni szaladgálás mellett nem sokat sportoltam az elmúlt években, így az izom is rendesen eltűnt a hasamról. Ez meg is látszott. Mert mire visszatornáztam a felesleget plusz 2 kilóra, még akkor is egy alma befalása után is úgy néztem ki, mint egy négy hónapos kismama.
No ekkor jött a Férjuram, aki gondolta, felcsap személyi edzőnek, és majd ő jól ledolgoztatja azt a maradékot rólam, és jól megerősít itt-ott. Azóta minden este megy a kínzás, és izzadok ezerrel, hogy egyszer még talán úgy nézzek ki fürdőruhában is, mint réges-régen valaha... Zárójelben megjegyzem, megtartom az edzőmet, eddig úgy tűnik, hatásos...
Lamia
Szólj hozzá!
Címkék: terhesség fogyókúra súly kilók
2011.04.28. 10:01
Gyereknevelésről
Na jön a csaj, akinek egy fél porontya nincs, oszt megmondja a tutit! :-) Tutit, azért nem, de a meglátásaimat - mint jelenleg kívülálló - simán, és miért ne? Akinek nincs gyermeke nem lehet véleménye?
A barátaim, ismerőseim nagy része, már rendelkezik egy kisebb-nagyobb totyogóval. Látom őket, hogy hogyan küzdenek meg nap mint nap a gyereknevelés démonával. Nem könnyű, az biztos… Ez az igazi kösd fel a bugyit, különben a sarjadtól később kapod a pofonokat – jó esetben nem szó szerint! :-) Szóval mintavételes eljárás keretében próbáltam kategóriákba sorolni az általam látott nevelési „elveket”:A szigorú
Már csecsemő korában fegyelmezi a gyereket. Az erős testi fenyítéstől sem riad vissza. Következetlenül büntet, állandóan fegyelmez. Társaságban igen kellemetlen; sosem veszi észre magát, a gyerek gyakorlatilag retteg tőle. Megköveteli a feltétlen szeretet, de ugyanakkor ritkán mutatja azt ki sarja felé. Ezek a gyerekek szeretetéhesek. Folyamatosan próbálnak megfelelni, a megfelelhetetlennek… A szülő uralkodik rajtuk. Ez a fajta nevelés akár eredményes is lehet a poronty előmenetele szempontjából, de személyisége biztosan megtörik a nagy szigor alatt. Sajnos a szigorú szülő, maga is hasonló környezetből érkezett; általában hozott mintát mutat. Emellett igyekszik mindent megadni a gyermekének, aki persze általában hálátlan az ő szemében…
Aki nem nevel
Szerintem a legrosszabb hozzáállás! A gyerekre mindent ráhagy, már egészen kicsi korában mondván, jaj de édes - ahogy összetöri a dédimama zsolnai készletét -, de cuki – ahogy átprogramozza a tévét/rádiót/telefont - , még kicsi – amikor vendégségben összefirkálja a frissen festett falat…
Mindenre az a válasz, hogy még gyerek…. A kölökre nem lehet rászólni – még akkor sem, ha éppen kigyomlálja a féltve őrzött szobafikuszt, vagy éppen focipályának képzeli a nappalit.
Tapasztalatom szerint ezekkel a gyerekekkel később nagyon sok probléma van. Viselkedési normáik kétségbeejtőek – vendégségben hangos puki, kaja közben, alap -, egész egyszerűen nem tanították meg a szülők őket, mert ők nem nevelnek. Iskolába kerülve, aztán még jobban látszik a nem nevelés. A gyerek általában nem tanul, de ahelyett, hogy a szülő ilyenkor szankciókkal, motivációval, odafigyeléssel operálna, itt is inkább ráhagyja. Rossz jegy – semmi baj, majd kijavítod. Ha nem javítja ki, akkor: nem baj, majd évvégén. Ha akkor sem – akkor: nem lehet mindenki okos…
Aki nem törődik
A gyerek születésével fordítottan arányosan az életkor előre haladtával, érdeklődése fokozatosan csökken sarja iránt. Bár az alapelvek lefektetése többé-kevésbé sikeres, mégsem működik valami. A nemtörődömségből adódóan, a gyerek sem foglalkozik igazán a szüleivel. Társaságban többnyire udvarias és idilli helyzetet látunk, de a ded egy-egy elszólása, megnyilvánulása elárulja a szülőt. Ezeket a gyerekeket én borzasztóan sajnálom, kevés az olyan, aki egy ilyen szülő-gyerek kapcsolatból egészségesen kerül ki. A gyerek vagy elkanászódik – rossz társaság – vagy olyan mértékű bizonyítási vágy jellemzi, amely szintén nem az egészséges kategória.
A következetes
Számomra a legszimpatikusabb elv, nagyon sokan, sokféleképpen alkalmazzák sikeresen. Teljesen egyszerűen: a nem az mindig nem (mindkét szülő részéről), az igen pedig mindig igen. A dackorszaknál a legtöbb szülő elbizonytalanodik, és inkább átmenne szigorú testfenyítősbe, de általában megtalálják az arany középutat, például: néhány fenékre csapástól még senki nem lett lelki beteg! :-D A következetes szülő, boldog embert igyekszik nevelni a gyerekéből úgy, hogy közben a legfontosabbak is átmenjenek, mint például a fogmosás hasznossága, visszavont bányász engedély egy életre :-), illetve piszkos kézzel nem nyúlunk a sütis tálba, ámde szájjal igen… :-)
És persze vannak azok, aki a fentiek mindegyikéből alkalmaznak valamit, mert ugye nem lehet mindennap ugyanazt a minőségi/mennyiségi elvet alkalmazni… a szülő is el szokott fáradni! :-D
· 2 trackback Szólj hozzá!
Címkék: család gyerek szülő gyereknevelés
2011.04.27. 09:19
Zölderdőben jártam – Játék
Most, hogy a csokinyuszi-tenger elárasztott bennünket, a sonkából degeszre ettük magunkat és a tojások is megtették hatásukat, játékra invitállak benneteket: Keressük a legjobb locsoló-verset! Bizonyára mindenki hallott, kapott, mondott olyan kis négysorost, amitől az álla leesett, vagy betegre röhögte magát. Küldjétek el pályaműveiteket itt kommentben, vagy a borstoro@gmail.com e-mail címre 2011. május 4-ig. A nyertes versikét díjazom, mint egyszemélyes zsűri!:-D
Fődíj: teli szódás szifon