Elkerülhetetlen, hogy a porontyunk előbb-utóbb gyerektársaságba keveredjen. És persze mindig vannak olyan gyerekek, akik a tiednél erőszakosabbak, agresszívabbak. No de mit tehet a szülő a más gyerekével, ha az az övét csépeli? Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel?
Amíg picik, jóindulatúan ráfogjuk, hogy még nem szándékos, elnézhető a dolog; otthon némi dünnyögés apjoknak, de többnyire az ember jánya, próbálja magát túltenni a dolgon a békesség kedvéért. De van egy pont, ahol már ez nem működik. És persze más az is, amikor a te gyereked cukkolja a másikat, illetve elveszi a játékát, így mondhatni a másik jogosan üt. De mi a helyzet akkor, ha mindig ugyanaz a gyerek bántja minden nap a bölcsiben, oviban vagy a játszótéren? Eddigi tapasztalataim szerint mindig van egy olyan gyerek az oviban, vagy a közvetlen környezetben, aki kipécézte magának a te gyerekedet. És persze még bonyolultabb a helyzet, ha a kis agresszornak a szüleivel jóban vagy, és természetesen jóban is szeretnél maradni. Mert egy jó szomszédot ez miatt úgymond butaság lenne elveszíteni, ki a fene akarja kerülgetni az egész családot még 15 év múlva is, amikor már nem emlékszik rá senki, hogy miből is indult ki a balhé.
Az ember csak tűr és tűr, és próbál a gyerek közelében maradni, hogy időben közéjük ugorjon, és próbál még akkor is jó pofát vágni, amikor legszívesebben megtépné a drága kedves ismerősgyereket. Egy idő után eljut oda, hogy kerüli a találkozást, inkább máshova megy a gyerekkel – no persze az ovis találkozást lehetetlen. Aztán a következő esetnél rászól erélyesen a gyerekre, hátha anyuka most már reagál valamit. És ha ez sem használ, akkor előveszi a legcsúnyább nézését, és kedvesen megfenyegeti a másik gyereket, hogy letépi a fülét a következő esetnél. Kérdés, hogy ez használ-e? Mert úgy gondolom, hogy azzal a szülővel, aki magától nem veszi észre, hogy tenni kellene valamit az agresszív gyerekével, azzal beszélni sincs sok értelme...
Annak a szülőnek, aki alapvetően konfliktuskerülő, pláne nehezebb ez a helyzete. Kérdés persze, hogy eredményre vezetőbb-e a másik gyerek anyját elküldeni egy melegebb éghajlatra. Mert sok olyan szülő van, akinek nagyon kezelhetetlen a gyereke, megpróbálja kordában tartani, tényleg szigorú, figyel a porontyra, és azonnal megtorolja, ha bántalmaz más gyereket. De mi van azzal a szülővel, aki rá sem hederít a gyerek rosszaságára? Menjek oda, és meséljem el neki, hogy ha a másikat arcon csapja, akkor igenis megérdemel egy kézre csapást, de minimum egy hajleordítást?!
Nem tudom, mi lenne a célravezető megoldás, az biztos, hogy én legalább példát mutatok a többi szülőnek azzal, hogy ha véletlenül az én gyerekem bánt egy másikat, igenis megbüntetem, ha másért nem, hát azért, hogy a másik anyuka/apuka megnyugodjon. Lássa, hogy engem igenis érdekel, hogy mi történt a gyerekével, és nem csinálok úgy, mintha az normális lenne, hogy egy fiú csépel egy nála kisebb lányt.
Ki mit tenne, ha a szeme fényét rendszeresen ütlegelné egy másik?
THX
Korosztályunk sajátossága, hogy mind rokonaink, mind baráti társaságunk, különböző méretű, típusú, fajtájú gyerekkel rendelkezik. Há’ nekünk MÉG nincs, de edződünk rendszeresen, szeressük őket! Néhány mulatságos, emlékezetes pillanatot osztanék meg 
most veletek:
- Húgom talán egy éves volt… Akkoriban minden évben jött a fényképész, hogy megörökítse fejlődésünk állomásait. Persze, azért nem minden évben volt khm látványos… :-) Szóval a húgom születésnapjára érkezett a fotós bácsi. A csokistorta mellé állították be pózolni. A húgom a torta láttán szinte sokkot kapott, bár tudta, hogy ahhoz kézzel nem nyúlhat. És nem is nyúlt! Kézzel nem… de szájjal, igen! Egy óvatlan pillanatban beleharapott a tortába. A jelenetet a fotós pont elkapta, így az utókor is megcsodálhatja, hogy milyen jól nevelt gyerek volt a húgom...
- Nemrég egy baráti társasággal sütögettünk egy hétvégén. Alsó hangon 6 gyerek… képzelhetitek! :-D Szóval Dani 16 hónapos kisfiú, és Andris a 4 éves férfiasan elvonultak a homokozóba, hogy tapasztalatot cseréljenek a homokozó-eszközök felhasználását illetően. Valami balul üthetett ki, mert Dani kis idő múlva rázendített egy keserves nótára. Persze Andris ettől megrémült és úgy döntött, hogy gyorsan elhallgattatja a renitens kollégát. A két kezét rátapasztotta Dani szájára, aki a meglepetéstől még hüppögni is elfelejtett, bár pár perccel később azért bepótolta… :-DDDD Mi pedig fetrengtünk a röhögéstől!
- Petra a barátnőm kislánya egy reggel anyukájával együtt fél szemmel a reggeli műsort nézte a tévében. Keresztes Ildikó interjúvolták meg éppen. A gyerek kikerekedett szemmel nézett egy ideig, majd nagy vidáman közölte: Ott a Panka (mármint hogy én) :-D Petra szemében hasonlítok az énekesnőre :-)
- Rokonok voltak nemrég nálunk. A kislány (5) hosszan oldódott mellettem. Gyakorlatilag minden érdekelte, és persze közben kereste a közös pontokat, mint például: mindketten farmerban vagyunk. Neked is a kedvenc színed a rózsaszín meg a lila? Majd miután megkapta feltérképező kérdéseire a megfelelő válaszokat, levonta a végső konklúziót: Szerintem, van köztünk valami! :-)
- Szintén rokonkisfiú, bár ő már másodikosztályos. Olyan gyönyörű zöldeskék szemei vannak, hogy minden alkalommal rácsodálkozom, ráadásul ehhez még elképesztő szempillák is társulnak. A legutóbb mondtam neki, ha közelebb laknának én bizisten elvinném modellkedni, olyan szép szemei vannak… Erre a gyerek: Pedig megmostam reggel :-)
Borstörő
Mivel az egyetlen testvérkémmel – nővéremmel – kiskorunkban mondhatni nem voltunk a legjobb testvérek, így amikor úton volt a kistestvér nálunk, mindenhonnan szívtam magamba a sok ötletet arról, hogy mit is tehet a szülő a testvéri szeretet eléréséhez. Nővéremmel egyértelműen a féltékenység alapozta meg a rossz kapcsolatot. Kicsi, 15 hónap korkülönbség van közöttünk, és hát az első találkozás sem volt túl sikeres szüleink figyelmetlenségéből adódóan. No persze, amióta nem lakunk egy fedél alatt, nagyon jó testvérek vagyunk! :-)
Ebből kiindulva, mindenben próbáltam odafigyelni, hogy legalább a féltékenység ne üsse fel a fejét nálunk. A két kislány között egy hónap híján három év van, tehát eleve könnyebb dolgom volt, mint Anyukámnak anno. Már hónapokkal szülés előtt betáraztam sok-sok ajándékot a nagylánynak, amit az új családtag hozott neki az első kórházi látogatásnál, hazaérkezésnél, és persze a születésnapjára is. Sokat meséltünk neki, hogy milyen jó lesz a nagy és okos nővérkének lenni. Már előre megbeszéltünk, hogy mennyi mindent fog megtanítani a kistesónak, és hogy milyen büszkék vagyunk rá már most. És persze az első időszakban kitüntetett figyelmet élvezett a „nagytestvér”. Szinte csak vele foglalkoztam, mikor a pici aludt. Kapott ő is egy csecsemő méretű babát, amit lehetett etetni, volt hozzá egy kiságy is. Így amikor a kistestvér aludt, ő is letette aludni a babáját, szoptatásnál pedig ő is megetette – persze ciciből ő is. Ha sétálni mentünk, akkor pedig ő is tolta a babakocsiban a saját babáját. Szóval szerencsére nagyon jól fogadta a hugicát.
Aztán telt-múlt az idő, a nagyobbik közben elkezdte az ovit, ahova minden reggel úgy indítottuk el, hogy mennyire jó neki, hogy mehet, és mennyire szeretne a pici is menni, de neki sajnos még nem lehet. Gondoltuk, így könnyebb lesz egész nap azzal a tudattal ovizni, hogy a hugica meg otthon van anyával. Szerencsére ezzel sem volt gond... A kicsi is imádja a nagyot, felnéz rá, és mindenben utánozni próbálja kezdetektől fogva. Még akkor is vigyorgott rá, ha éppen egy kis pofont kevert le neki. Mert persze azért ez is előfordult. Megkapta a kiképzést! :-)
Amikor el kezdett mászni a pici, a nagy terelgette egész nap, és ha rossz helyre ment, felkapta, és visszacipelte a „helyére”. No ilyenkor azért hullott a hajam rendesen, de hiába mondtuk neki, hogy majd én visszahozom, úgy viselkedett, és viselkedik a mai napig vele, mintha ő az anyukája lenne. Osztogatja az utasításokat egész nap, és elvesz tőle minden veszélyesnek tűnő tárgyat. Azt már az elején megtanítottuk neki, hogy apró játékot nem adhat neki, és ha lát nála valamit, akkor azt el kell venni tőle. Erre azóta is ügyesen figyel.
Most már a pici 15 hónapos, már szalad, és erőteljesen kezdi érvényesíteni akaratát. Amíg a nagy ovizik, gyakorlatilag reggeltől délután négyig egyedül élvezi a figyelmemet, és úgy tűnik, nálunk fordult a kocka, már ő féltékeny a nagyra. Ha ölembe veszem, puszilgatom a nővérkéjét, jön, és szabályosan ellöki tőlem. Hisztizik, csapkod és nyafog, hogy had foglalja vissza az ő helyét. No mivel én még ilyenről nem hallottam, hogy a pici féltékeny a nagyra, így nagyon nem tudok mit lépni erre a helyzetre. Próbálom elmagyarázni neki – mert szerintem kezdetektől mindent értenek ezek az apróságok – hogy mind a kettejüket ugyanúgy szeretem, és joguk van az öleléshez, puszihoz. És persze reménykedem benne, hogy ez csak időszakos hiszti, és majd kinövi.
Lamia
Az alábbi receptet a barátnőm küldte, sajnos én nem tudom megcsinálni, mert a Zuram nem brokkoli (és karfiol, és karalábé, és mittudomén mi) kompatibilis. Ettől függetlenül – nyámi – jól hangzik! :-)
Hozzávalók:
- 1 egész, kicsontozott csirkemell
- 1 fej brokkoli (lehet karfiol is)
- pikáns vagy szárnyas fűszerkeverék (LIDL-ben lehet venni)
- só
- bors
- delikát
- pirospaprika
- fehér bors
- 1-2 gerezd fokhagyma
- 1 natúr és 1 füstölt tömlős sajt
- 1 kk. szódabikarbóna
- 1-2 dl főzőtejszín
- bacon vagy füstölt szalonna ízlés szerinti mennyiségben
- (tej)
- 1 cs. penne tészta
A csirkemellet apró kockákra vágom. Befűszerezem (pikáns vagy szárnyas fűszerkeverék, fokhagyma, bors, só, delikát, nagyon pici pirospaprika). Kevés olajon megpárolom, majd lepirítom. Pirítás előtt tehetünk hozzá apró kockára vágott füstölt vagy bacon szalonnát is.
Amíg puhul a hús, egy natúr és egy füstölt tömlős sajtot (pl. Camping) összekeverek 1 dl főzőtejszínnel. Ha túl sűrű vagy még tejszínnel, vagy ha nincs otthon, tejjel is lehet hígítani. Némi fehér borssal ízesítem.
A brokkolit rózsákra szedem, megmosom, majd forrásban lévő vízbe dobom, amíg meg nem puhul (vigyázat! néhány perc elég neki, különben szétmállik). A brokkoli főzővizébe tegyünk 1 kávéskanál szódabikarbónát és sót is. Ha megpuhult a brokkoli, jeges vízbe szedjük ki, majd onnan papírszalvétára.
Ha kész a husi, először felöntöm a sajtszósszal, jól összekeverem, majd óvatosan beleforgatom a brokkolit is. Ha ekkor is túl sűrű, akkor már csak kevés vízzel hígítsuk, de azzal is forraljuk össze.
Kifőzök mellé 1 cs. penne tésztát.
Tálalásnál a tésztára szedjük rá a szószt. Soha ne keverjük össze, mert ha marad, és hűtőbe tesszük, akkor a tészta magába szívja az összes szószt!!!
christeen16
Elhelyezkedtem tehát a nekünk kijelölt szülőszobában, és ahogy csak tudtam, próbáltam segíteni a Kedvesemet, aki ekkor már ránézésre is elég komoly fájdalmakkal küzdött.
Masszíroztam a derekát, vizet, ennivalót adtam neki, mikor kérte, törölgettem a homlokát, stb. Nem igazán tudom, mennyi időt tölthettünk ezzel, egyszer csak bejött a Kati, átvette a Feleségem masszírozását, majd megjelent a Doktor úr is, megvizsgálta a feleségemet, és megbeszélték a Szülésznővel, hogy megrepesztik a magzatburkot. Meg is tették, innentől pedig már sejtettem – nem mintha eddig nem tudtam volna – hogy nagyon hamarosan három tagra bővül a családunk.
Fél füllel hallottam, hogy fél kilencre saccolták a gyermek érkezésének várható időpontját… már nem tudom, ekkor mennyi lehetett az idő. Aztán oldalra fordították a feleségemet, több alkalommal is, a fájásai ekkor már nagyon erősek voltak, a Doktor úr és Kati pedig kérték tőle, hogy nyomjon, ahogy csak tud. Aztán megbeszélték, hogy a tapintás alapján nagy babára van kilátás. Ez mondjuk annyira nem volt meglepő, hiszen én magam négy kilóval és 58 centivel születtem, a Feleségem pedig 4,2 kilóval és 55 centivel, tehát semmi nem garantálta, hogy normális méretű gyerkőcünk fog születni. Egy idő után Kati elmagyarázta a páromnak, hogy a nyomáshoz milyen pozitúrát vegyen fel és mit, hogyan csináljon. Aztán elkezdődött! Hármakat nyomtunk (igen, én is azt vettem észre, hogy minden izmomat megfeszítve, majd kirobbanok a bőrömből, úgy nyomok a feleségem mellett), aztán szünet. A Feleségem lélekjelenléte szerencsére végig megmaradt, egyszer – két nyomás között - például a következőt mondta az orvosnak: „Az egyik ismerősöm azt mondta, a Doktor úrnál öröm szülni! Hát, én ezt a nézetet nem annyira osztom!”. A Doktor úr felnevetett, aztán megbeszélték, hogy az ismerős császárral szült, így némileg más jellegű fájdalmakat kellett átélnie. Szülés közben valahogy szóba került a „Gólya hozza a gyereket” tézis is, amire én elmeséltem nekik a „Hogy csinálják falun az abortuszt? Lelövik a gólyát!” viccet, amit – szakmabeliként – nagy vidámsággal fogadtak.
Közben persze igyekeztem társa lenni a feleségemnek, amennyire csak tudok, biztattam, fogtam a kezét, puszilgattam… amit ilyenkor tenni lehet. Utólag azt mondta, csodálatos volt, hogy vele voltam és nélkülem biztos nem tudta volna végigcsinálni ezt az egészet.
Nem tudom, hány nyomást csináltunk végig, egyszer hallottam, hogy azt mondja a Kati: „Ez az, már ott a feje!”. Lopva odasandítottam, hát, én bizony nem láttam ott semmit. Aztán jött még egy kör hármas sorozat nyomás, majd még egy… és ekkor meghallottam valamit… „Oáá! Oáá!”. Odanéztem… És megláttam Őt… sűrű, sötét hajjal, lilás bőrrel ott feküdt és oázott a maga valójában az én kislányom! Hirtelen nem tudtam, sírjak, vagy nevessek, azt hiszem, mindkettőt tettem egyszerre. A feleségem úgyszintén, bár ő ezt is hozzátette: „Úristen, mekkora!”. Kati felemelte a csöppséget, közelebb hozta, aztán közölte, hogy vágjam el a köldökzsinórt. Épp nem volt nálam a pillangókésem, de szerencsére kaptam egy ollót és nyiszáltam, ahol mutatták, nem mondom, hogy úgy vitte, mint vajat, de sikerült elvágnom. A kislányunkat a Feleségem mellkasára helyezték, ő pedig boldog könnyek közepette simogatta Őt, és valami olyasmit mondott neki, hogy „Hát szia kicsikém!”. Időközben világra jött a méhlepény is, ami úgyszintén nagy volt és az este folyamán ekkor láttam először a két szakemberen némi jelét annak, hogy a dolgok kitértek a rendes mederből. Hirtelen még három ápoló termett ott, infúziót kötöttek a feleségembe, a Doktor úr pedig fényévnyi sebességgel beöltözködött, bemosakodott és az addigi laza figurából egy kőkemény profi mozdulataival tevékenykedett valamit ott lenn, amit volt szerencsém nem végignézni.
A kis drágánkat közben arrébb vitték, megfürdették és lemérték. A súlya 3,95 kg volt, a hossza pedig 59,4 cm, tehát tényleg nagy baba lett, születési időpontja pedig 20:27 perc, vagyis valóban meglett fél kilenc előtt, ahogy a Doktor úrék jósolták. A Kedvesem közben láthatóan nagyon szenvedett, én pedig nem tudtam, mekkora lehet a probléma, miért lettek ilyen sokan a szobában. Úgy tűnt, a vérzés nem akar elállni, de több részletet nem tudtam kivenni a mondatfoszlányokból. Aztán egy egyszerű eszközzel lemértem, mekkora lehet a gond: megkérdeztem, kimenjek, vagy arrébb menjek-e, Kati pedig azt válaszolta, hogy nem szükséges, maradjak csak. Ekkor kicsit megnyugodtam, de – őszintén bevallom – még mindig annyira aggódtam a páromért, hogy nem is néztem, mit csinálnak a lányommal, csak akkor figyeltem fel rá, mikor az egyik ápolónő mondta, hogy akkor most odaadják nekem. Hú, biztos ez? Azt sem tudom, hogy fogjam meg! De, de fogjam csak meg! Na, jó, a kezembe vettem és majd elolvadtam.
Ott lélegzett a kezemben, csukott szemmel, az én gyerekem… fantasztikus, kimondhatatlan érzés volt. Elkottyintottam, hogy „Olyan szívesen megpuszilgatnám!”. Erre szinte egyszerre válaszolták az ott levők: „Hát rajta, a maga gyereke!”. Egyből ráürítettem egy tárnyi puszit a drágaság arcára, amit az est folyamán még néhányszor megismételtem. Meg sem mertem vele moccanni, nehogy kárt tegyek benne, mondták, hogy üljek le nyugodtan, de inkább nem tettem, még esetleg elrontok valamit, rosszul mozdulok, vagy ilyesmi, továbbá ülve a Feleségemet sem láttam volna, akit időközben összevarrtak és végülis sikerült megállítani a vérzést. Mint utólag kiderült, a gyerek és a méhlepény is elég nagy volt, a méhszáj pedig a nagy terhelés után nem akart összehúzódni, ezért nem állt el a vérzés sem. A Feleségemet infúzióra kötötték, és meg kellett etetnie a gyerkőcöt. Azonnal egymásra hangolódtak, a Feleségem pillanatok alatt ráérzett a megfelelő testhelyzetre, a kislányom pedig ösztönösen nekiállt szopizni.
Ez idő alatt felhívtam Anyósékat, illetve az én Apámat is, aki örömében körbetelefonált mindenkit, ők pedig azonnal elkezdtek engem hívogatni. A telefonomat tehát inkább gyorsan kikapcsoltam és visszamentem a háromtagúra bővült családomhoz. Kisbabánk befejezte az evést, de ott maradt velünk, a Feleségem viszont továbbra is kapta az infúziót, a nagy vérveszteség meglátszott rajta, meglehetősen bágyadt lett, az arcából kiment a szín és kérte, hogy takarjam be, nagyon fázik. Újra fellángolt az aggodalmam, de nem sokkal később bejött a Doktor úr, megnyugtatott, Kati pedig kötött egy újabb infúziót, majd néztek egy vérképet, ami már biztatóbb volt. Több mint egy órát követően Kati hozott egy tolószéket, beleültettük a Feleségemet, én pedig vittem (gurítottam) a cuccait, illetve a gyerkőcöt, aki már békésen aludt egy kis gurulós kocsin. A páromat bevittük egy szobába, egy másik anyuka mellé, aki persze felébredt az érkezésünkre, de nagyon kedves volt és azonnal segített mindenben. Kati megkért, hogy hozzak a Feleségemnek valami kaját az automatából, mert muszáj ennie, Ő pedig elvitte a gyermekünket. Vettem két croissant, meg még valamit, amire már nem emlékszem, mi volt. Felvittem a kedvesemnek, kipakoltam a cuccait a bőröndből, a táskából, majd röviddel ezután elbúcsúztunk egymástól. Utána még megkerestem Katit, aki elmondta, mi is történt, engem pedig megnyugtatott a tudat, hogy a Feleségem jó kezekben van, ha bármi történne…
Szerencsére nem történt semmi gond, két nap múlva a Feleségem már eléggé erőre kapott, viszont a gyermek súlyvesztése miatt benn tartották őket hétfőig (a szülés csütörtökön volt). Azóta mindketten egészségesek, a kislányunkat 3,7 kilogrammal hoztuk haza, három hetes korára már elérte a 4,5 kg-t, szépen fejlődik, egészséges, erős, és imádnivaló.
A történetet még annyival kiegészíteném, hogy a mi esetünknél is látszott, mennyire veszélyes, ha valaki nem a megfelelő kezekbe kerül, nem szakemberek, hanem a kuruzslónál alig többnek minősíthető személyek segítik a szülés során. Ha valamilyen oknál fogva (bár soha nem fordult meg a fejünkben) az otthonszülést választjuk, nagy valószínűséggel fiatalon, alig egy év házasság után elveszítettem volna a feleségemet, a gyermekemnek pedig édesanya nélkül kellett volna felnőnie… Semmilyen hagyomány nem éri meg ezt a kockázatot!
Krtek
