Ma rendhagyó módon Juharlevél kétcsíkos történetével ismerkedünk meg.
Immáron másfél éve sikertelenül próbálkoztunk gyermeknemzéssel, amikor is egy felfázás miatt meg kellett látogatnom a nőgyógyászomat. A felfázás megtárgyalása után jeleztem is neki, hogy teljesen sikertelenül gyakorlunk, mire ezt a kijelentést tette: "jöjjön vissza tavasszal, adok hormonkúrát, egy kicsit rásegítünk". Tavasszal akadt némi bajom az akkori munkahelyemmel, majd fel is mondtam ott (ez is megérne egy másik posztot).
Szóval gondoltam keresek munkahelyet, majd jól teherbe esek és minden nagyon rendben lesz. De persze kipihenem a korábbi munkahelyemet. Jól pihenve eljárogattunk fesztiválokra, meg ismerősökhöz vidékre. Épp a tokaji fesztivál miatt borsodban tartózkodtunk, én meg felszerelkeztem mindenféle eszközzel a jól megszokott havi látogató miatt. Akkor már napok óta meg kellett volna, hogy érkezzen, de nem tette. Nem fogtam gyanút. Mióta nem szedtem fogamzásgátló gyógyszert, nem volt maximálisan pontos a menstruáció. Sebaj, biztos a fesztivál kellős közepén jön meg, nehogy tiszta környezetben legyek!
Időnként meglátogattam a nem túl kellemes toi-t, de sehol semmi. Kissé ideges is voltam, tán nem fáztam fel a nyár kellős közepén, amikor árnyékban is legalább 40 fok van? De nem fájt semmi. Az ki van zárva, hogy ez gyerek legyen! Eddig se sikerült, miért most jött volna össze??
Fesztivál után vissza barátokhoz, onnan másnap haza. Persze barátoknak egy szót se szóltam, én marha! Pedig utólag kiderült, hogy volt nekik otthon terhességi teszt. Talán nem kellett volna napokat várnom az eredményre. :-)
A haza vezető röpke két órás úton megosztottam az urammal, hogy némileg aggódom, mert fogalmam sincs mi van a menstruációmmal.... meg persze felmerült, hogy nem ártana egy tesztet kipróbálni, hátha 3 perc alatt, nagy nehezen, de kiderül, hogy jön a bébi.
Persze a sok kudarc okán mindig volt otthon terhességi teszt, így hazaérve, szinte azonnal teszt a kézbe, én meg a mosdóba... nem telt el több, mint pár másodperc, és a csíknak lett egy párja, tán előbb jelent meg, mint maga a tesztcsík.
Annyira megdöbbentem, hogy nem is hittem el, rögtön még egyet megcsináltam, nehogy tévedjek, de persze nem tévedtünk. Aztán azon gondolkodtunk, hogy ez ki van zárva... 4 tesztig jutottunk, majd körbe sms-eztük a rokonságot: jön a pulya. Erősen gondolkodtam rajta, hogy elrakom a használt tesztet, ami persze nem túl higiénikus..... :-D
Bár szükségtelen lett volna, hiszen a teszt eredménye ma már 16 hónapos :)
Juharlevél
ui: a fotón a teszt végső eredménye látható! :-D
Borstörő barátnőm tanácsára terápiás célzattal írom ezt a kis szösszenetet, háta kicsit lenyugszom, ha kiírom magamból az elmúlt pár nap történéseit. Semmi extra dolog nem történt az életemben, csak a megszokott napok két gyerek társaságában...
Csak hogy ott kezdődtek a problémák, hogy a nyaralásból ügyesen hazahoztunk egy jó kis vírust, ami enyhe fejfájással, hányingerrel, pocsék közérzettel, gyengeséggel jár és még sorolhatnám... És természetesen rajtam jött ki a legjobban. Így már negyedik napja nem vagyok éppen a helyzet magaslatán. Ilyenkor az embernek csend, nyugalom és pihenés esik a legjobban, hogy minél előbb regenerálódjon. No de két gyerek mellett mondanom sem kell, hogy ez lehetetlen. És persze ilyenkor még ingerlékenyebb vagyok, mint egy átlagos napon.
Oviszünet van, így a nagyobbik lányom is itthon van, aki úgy gondolta, hogy ő viszont erre a hétre időzíti a szokásos havi rendszerességgel megejtett „kisördögvagyokésnemlehetvelembírni” hetét. Hát ezt már hétfő reggel észrevettem, fél órával azután, hogy apa – az ilyen esetekben az egyetlen segítségem – kigördült a ház elől. No gondoltam, szép hétnek nézünk elébe...És persze nem kellett csalódnom.
A csendnek így-is úgy-is búcsút kell intenem, ha itthon van mindkettő, mert ilyenkor mindig azon versenyeznek, hogy ki tudja túlordítani a másikat, és persze egyiknek sem áll be egy percre sem a szája. Mindezt persze full hangerőn. (Így szoktunk le a híradónézésről is, mert kicsit unalmas volt mindig csak a képeket meg a tátogó embereket lesni a hozzá tartozó hang nélkül.)
A pici, aki másfél éves, eleve egész napi odafigyelést igényel, így nem tudtam henyélni, pihenni, ami pedig olyan jól esett volna. És persze erre még rájött a nagy állandó rosszalkodása. Kb. percenként kellett odarohannom, kikapnom a kezéből valamit, vagy leültetnem a büntiszékre. Ha nekem nem kellett mennem, hát jött ő, és ugrált a hasamon vagy ráncigálta a párnát a fejem alatt, ami ugye nagyon jól esik egy émelygéssel küzdő ember számára. Amikor épp nyugi volt, és pihenhettem volna egy kicsit, akkor tuti, hogy nekiállt a picit fegyelmezni, elvette a játékát, vagy bántotta. Ami egyébként nem jellemző rá, de a hát a kisördög héten minden előfordulhat. És persze ilyenkor egyből ment a nyafi, sírás, bunyó stb. Nekem meg már délre égnek állt az összes hajszálam, délutánra pedig még a hangom is kezdett elmenni a sok kiabálástól. Mert persze a szép szó mit sem ér. És amúgy is, rosszul érzem magam, pihenni akarok, nem gyerekeket fegyelmezni percenként...áááááá! Naná, hogy kiabálok, mint egy sakál!
Próbálkoztam már minden enyhe nyugtatóval, citromfű tea és marék magne b6 tabletta, de egyszerűen szét akartam robbanni így is a legapróbb rosszaságtól is. Alig vártam, hogy végre délután fél hat legyen, és meghalljam apa motorjának hangját. Ilyenkor csak a felmentő sereg segíthet. És mivel rosszul voltam, még az esti stresszlevezető-nyugtató futást is ki kellett hagynom.
Szerencsére azért minden nappal kicsit jobb lett a közérzetem, így a türelmem is mérföldekkel nőttön nőtt. És persze ahogy türelmesebben tudtam kezelni a rosszaságot, és kiabálás nélkül fegyelmezni, úgy a csajszi is kevésbé volt rossz. Mára már azt hiszem nem lesz semmi gond velem sem és a csajokkal sem. Talán most már élvezhetjük a jó időt meg az együtt töltött perceket veszekedés nélkül is! :-)
Lamia
Évekkel ezelőtt voltam szemtanúja a következő esetnek. Feleségemmel, távolsági busszal utaztunk hazafelé, a járat egyik állomása a székesfehérvári pályaudvar volt. A buszra áramló utastömeggel együtt egy csonkább család is érkezett a járműre, két lány, egy kisfiú és egy hölgy személyében, aki, mint kiderült, a gyermekek anyja volt.
Az asszony már látványra sem sok jót sejtetett, úgy nézett ki, mint az Ózból a gonosz Nyugati Boszorkány, aki Bundesliga sérót varázsolt a saját fejére, a fogsorának állapotát látva pedig valószínűleg a teljes magyar Orvosi Kamara hajnalba nyúló válságtanácskozásba kezdett volna. Na, a kedves anyuka leült egy kettes ülésbe a kisfiúval, a két lány pedig a másik oldalon, a velük párhuzamos sor egyik székpárosában foglalt helyet.
Már az elcsípett beszélgetés foszlányokból is úgy vettem ki, hogy a csajszik nem rajonganak túlságosan a láthatóan és érezhetően nikotinista hölgyért, hiszen, mikor azzal fenyegette meg őket, hogy „Legközelebb nem megyek veletek sehova!”, az egyikőjük így reflektált neki: „Hát, jobb is lesz úgy!”. Aztán elindult a busz, az egyik lány elővett egy nyalókát, kicsomagolta, és elkezdte rendeltetésszerűen elfogyasztani. Erre - Regös Bendegúz szavaival élve – a rusnya teremtése odanyúlt, kikapta a lánya kezéből a nyalókát, majd közölte: „Ezt azért, mert nem szívhattam el azt a cigit!”. És szép békésen elnyalogatta az édességet, a két lány pedig egymás vállán alva folytatta az utat.
Soha életemben nem dohányoztam, tehát nem tudom, egy tekercs nikotin mennyire tudja kihozni az állatot az emberből, na, de ilyet még az állatvilágban sem látni, hogy valaki, abszolút primitív és buta indokkal, a saját gyereke elől vegyen el valamit, pusztán azért, hogy ő jobban érezze magát. Az anyák legnagyobb része, akit én valaha ismertem, inkább áldozatokat hoz a gyermekéért, és inkább neki adná a saját nyalókáját, úgy néz ki, ennek a Mullet frizurás hölgynek az anyai ösztöneire már komoly füstfelhő rakódott…
Krtek
Minta-napló
Habár még csak a 10. héten járok, már több embert is megismertem a terhességem révén, és kezd körvonalazódni, hogy a gyerekem szerencsés csillagzat alatt fog születni, mert mindenki, aki körülveszi majd kedves és megbízható.
Kezdjük a nőgyógyászommal, akivel teljesen véletlenül találkoztam. De mivel véletlenek nincsenek, olykor úgy gondolom éppen a baba az, aki úgy intézte, hogy nála szülessen meg. Még a 7. héten volt egy apró probléma, fürdésnél kilökődött egy véres szövetdarabka a méhemből, és a kerületi kórház ügyeletén kötöttünk ki, ahol éppen a leendő orvosom volt beosztva. Rögtön szimpatikusnak találtam, és noha korábban nem ő volt a nőgyógyászom, hirtelen egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ő lesz a szülészorvosom. Az első ultrahangot ő készítette az ügyeleten, ahol szerencsére minden rendben volt. Pontos magyarázat nincs a történtekre, de semmi befolyással nem volt a babára nézve. Végzett kontrollvizsgálatokat is, többször is, és azóta is zavartalanul alakulnak a dolgok.
Hogy miért olyan különleges orvos ő? Tulajdonképpen nem az, úgy vélem mindenkinek, aki emberek gyógyítására esküszik fel, így kellene, hogy viselkedjen. Részletesen, emberi nyelven magyaráz el mindent, ami velem történik, illetve fog történni. Mondókája közben többször megáll és megkérdezi minden világos-e, van-e kérdés az eddig elhangzottakkal kapcsolatban. A férjemet mindenbe belevonja, úgy tekint ránk, mint várandós szülőpárra. Első gyerekre készülőként ez nagy segítség nekünk. Jártunk a magánrendelőjében is, ami nem olyan jól felszerelt, mint a kórház, ahol dolgozik, de annyi kiderült, hogy kevés a várakozási idő, és ez alatt is jól elbeszélgettünk az asszisztensével, aki egyben a lánya is. Hat gyereket nevel ugyanis, akik ilyen-olyan módon, saját szakmájukban érvényesülve segítik őt a munkában. Van, aki babamasszázst, van, aki végzett pedagógusként bébiszitterkedést vállal, sőt, van köztük rendezvényszervező is, aki gyerekzsúrokat rendez.
A magánrendelőben összefutottunk egy párral, férjem régi ismerőseivel, akiket gyerekkori falujából, az ottani katolikus közösségből ismer. Mint kiderült, ennek a Pesthez közel eső vidéki régiónak az idős papja irányítja a közösség tagjait ehhez az orvoshoz, ha családtervezésre kerül sor. A doki morális okokból nem végez abortuszt és ő maga is közösségeket szervez hasonló élethelyzetben lévő emberek számára. Például első szülésükre készülő, vagy vetélésen átesett nők oszthatják meg tapasztalataikat, érzéseiket, és köthetnek barátságot egymással.
Hivatalosan a magánrendelőben folyik a terhesgondozásom, de legtöbbször mégis a kórházban vizsgálnak. Ezt egy cseppet sem bánom, szeretem látni a nagy pocakkal tolató kismamákat, vagy a frissen szült, bizonytalan járású anyákat, ahogy újszülöttjeiket tologatják. Kellenek ezek a látványok, hogy gondolatban is készülhessek az előttem álló élményekre. A doki már most megemlítette, hogy mi minden vár majd ránk. Alkalomadtán a szülőszobát is megnézzük közösen, ahol a férjemnek is elmondja majd, mik lesznek a feladatai. Eddig nem volt egyértelmű, hogy apás szülés lesz, de a doki közbenjárásának köszönhetően úgy érzem ez már nem kérdés. A kórházban volt az ilyenkor szokásos vér- és vizeletvizsgálat, meg az EKG is. Mindenhol korrekt, kedves nővérekkel találkoztam, a várakozást pedig kismamabarát bőrkanapékon lehet nagyon kényelmesen átvészelni.
Nem csak az orvossal és a kórházzal, a védőnőnkkel is szerencsénk van. A héten első alkalommal találkoztam vele, amikor megkaptam a kiskönyvemet. Telefonon szerettem volna időpontot kérni tőle, de amikor megtudta, hogy a héten szabadságon vagyok, felajánlotta, hogy ő jön látogatóba, méghozzá 1,5 órán belül. Kicsit meglepődtem a korai környezettanulmányon, és gyorsan összekaptam a lakást, hogy mindent rendben találjon. Féltem a találkozástól, mert fontosnak gondolom a védőnő szerepét, különösen úgy, hogy egyik nagymama sem lakik közel hozzánk. Szerencsére pont olyan filigrán, de barátságos nő állt kopogtatás után az ajtóban, amilyet vártam. Gondosan áttanulmányozta a leleteimet, érdeklődött az állapotomról, megnézte a leendő babaszobát és tanácsokkal látott el a nyaralás idejére.
Apropó nyaralás. Most jelenleg egy hotelből írom a bejegyzést, az egyik utolsó kettecskén töltött kiruccanásunkat töltjük. Legközelebb elmesélem, hogyan alakult ez a nem teljesen egy hét. Adós maradtam még egy témával, de azt hiszem ez könnyen letudható: A családban megtörtént a nagy bejelentés, ami nem is volt olyan vészes, mint amennyire annak gondoltam. Éppen aznap reggel volt jelenésünk ultrahangon, így egy még friss ropogós fotót tudtunk lobogtatni az ősöknek, akik a meglepetés okozta kisebb sokk után őszinte örömmel fogadták az új jövevény hírét!
Minta
Népesedési Világnap alkalmából az édesanyák babaköszöntő szalagot kapnak: „Soltész Miklós elmondta, hogy fontosnak tartják, hogy ne csak törvényi szabályozással igyekezzenek a születésszámot és így a népességet növelni, hanem hétköznapi, apró, de fontos gesztusokkal, mint például ez az ajtódísz.”
Jesszus, ezt megint komolyan gondolták? Tényleg nem akarom ide behozni a politikát, de egyes intézkedések után muszáj futtatnom néhány gondolatot… Az a benyomásom, az utóbbi időben, hogy többet foglalkoznak honatyácskáink olyan dolgokkal, ami látványos, de nincs jelentősége.
Ezt a szalagosdit is inkább a kommunista rendszerre hajazó dolognak érzem, ott voltak ilyen „közösségépítő” megmozdulások, vagy tévednék? :-)
Aztán továbbgondoltam a dolgot, de még mindig vegyes érzéseim vannak. Egyrészt a gesztus szép lenne… de itt megint csak nem tudok elvonatkoztatni a környezettől, a társadalmi érettségtől. Jóléti társadalmat építenénk, de tényleg érettek vagyunk ehhez? Sok blogon olvastam például, hogy az aktuális betörőnek, ez felhívás keringőre: gyere ide, itt csak baba-mama van itthon! Főleg egy olyan országban ahol mindennaposak az idősemberek elleni támadások. Prevenció???
Aztán persze azt is olvastam, hogy az intézkedés valakinek a pénztárcáját gazdagította biztosan. Nyilván így van, kérdés az, hogy valóban a társadalomért tenni akarás motiválta vagy a cirkuszt és kenyeret a népnek? Mert a bohóc szépen felöltözött, de az előadás alatt kiderült, hogy nem mindenkinek van humorérzéke…
De persze meg kell látni ennek a jó oldalát is, mert milyen jó, hogy tudattuk a világgal: gyermekünk született! Bár igazándiból azért felmerül bennem a kérdés, hogy én, mint buckalakó (panel közösség tagja), az eldugott, ráccsal lezárt területünkön, vajon kivel fogom tudatni, hogy gyermekünk született? Mert a szomszéd - ha kell, ha nem tudni fogja -, ha másból nem, hát abból, hogy feltűnően meghíztam, és mintha többet lennék otthon. Nyilván nem haladja meg az értelmi képességét, hogy tudja, itt valaki készült! Igazából az is megdöbbentő számomra, hogy ezzel arra apellálnak, hogy majd a szomszédot segítségre buzdítsák. Nekem ez életszerűtlen. Ezelőtt 20-30 évvel talán működött volna, de ez most olyan nesze semmi fogd meg jól, és még a kommunikációja sem meggyőző…
Aztán felvetettem eszmefuttatásom egy baráti társaságban, ahol olyan ötleteket adtak, hogy rakjam majd ki az erkélyre (adjunk tippeket a betörőnek), vagy esetleg a panelház bejárati ajtajára, és így a saját személyiségi jogaim sem csorbulnak.
Közben persze az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha több generáció több gyerekkel lakik együtt? Kirakják év elején a szalagot, oszt évvégig egy csokor lesz belőle?
Kíváncsi lennék, hogy a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom kezdeményezését, hogy a születést a családok tudassák közvetlen környezetükkel, mi ihlette? Esetleg egy külföldi példa? Vagy a britttttttudósok megmondták? Úgy érdekelne!
Az ajtódísz megtervezésére Simon András grafikust kérték fel, aki azt hangsúlyozta, hogy az egyetlen, éppen ezért "megszakíthatatlan" vonallal megrajzolt embléma "jelképezi a házasság, a gyermek iránti örökkévaló felelősséget".
Hm. No, akkor rohanok gyereket csinálni, nekem kell az a szalag! :-)
