2011.07.26. 14:23
A leánykéréstől az igenig…
Rendhagyó módon, ma egy házaspár meséli el életük egy fontos mozzanatát ki-ki saját szemszögéből:Sokszor gondolok vissza azokra a napokra, amikor kimondtuk az igent. Kimondtuk az anyakönyvvezető előtt, hogy igen komolyan gondoljuk azt a Szót, amely összeláncol minket. Visszagondolva, és persze "utólag az ember mindig okosabb"- érzéssel örömet érzek, viszont egyben sajnálatot is. A furcsa érzések talán azért is vannak bennem, mert mindig visszatér az a kellemetlen gondolat , hogy rosszul is dönthettem volna, és már régóta tudjuk, hogy kockázat nélkül nincs győzelem! :-)
Mint minden más leányKérés itt is hatalmas férfiromantikával történt minden. Mindennek megvolt a helye és ideje... tengerparton állva, brill gyűrű a kisdobozban... naplemente... pezsgő... tökéletesen elrendezve. Minden férfi és nő szerintem így képzeli el azt, ahogy megkértem Drága feleségem kezét. Hát izé, majdnem! :-D Szóval megcsíptem magam; szép terv volt... de erről még a jövendőbelim sem tudott! :-)
Amit leírtam igaz is lett volna, ha mi ott lettünk volna és akkor lettünk volna ott, amit kigondoltam. Ehelyett egy kerti partin voltunk, ahol összejöttünk a barátokkal. Csevegés közben megérkezett az egyik baráti család, kezükben féléves lányukkal. Majdnem megzabáltam a kis drágát, annyira édesen tudott nézni! Félvállról ezt vágtam oda Gabriellának: én is akarok egy ilyet! Gabriella nem volt rest kinyilvánítani a sorrendi kötelezettséget odamondta: előbb házasság, aztán beszélhetünk erről.
Szerintetek mi lebegett a szemem előtt?
Akkor talán fel sem fogva, fel sem dolgozva az élményt azt mondtam, hát persze! Igen! Furcsa, utólag azt gondolom, hogy ennek talán nem így kellett volna kinéznie… Hol van itt a tengerpart? A naplemente?
Az igent nem neki kellett volna mondani és nekem kérdezni? Vagy most akkor mi van? :-) Fatal error...
Akkor bele sem gondoltam, hogy mi lesz, hogy lesz!?? Aztán teltek a napok, Gabriella elkezdte szervezni az esküvőt... észre sem vettem, hogy mi történik... Megvette a ruhát, megvett mindent, kerestünk esküvői helyszínt, majd a lagzit szerveztük le, aztán, hogy mit csinálunk... Akkor még minden ok volt, mert minden úgy telt, ahogy szokott… Tudjátok, mint a borsó meg a héja :-) (héj kicsit kemény volt :-)
Aztán jött a felismerés. Peti, te mi a fenét csinálsz? Megvan a meghívó, megvan a gyűrű (na, ki szerezte be?), megvan a ruha az időpont a hely, ahol eszünk (a lényeg :-D)… Erre Petit megcsípi egy hülye darázs és elkezdődik a pánikroham. Mert a darázs mindig rosszkor jön, tiszta Murphy! Az még talán elfogadható lett volna, ha csak én kezdek parázni és ezzel nem idegelek ki másokat.. Kellemetlen pillanatokat szerezve ezzel Gabriellának a családnak, barátoknak. Ha ezen egy picit elgondolkozik az ember, akkor rájön, hogy nem más volt a hibás, hanem saját maga és a buta gondolatai, a saját férfi agya. Talán ez az a rész, amit ha lehet kitörölnék az emlékezetekből, de közben pedig egy tanulság bújik meg a történet mögött: a bolond gondolatokat csak egy hatalmas pofonnal lehet helyükre rázni. Meg is kaptam...
Péter most még lemondható minden. Ezt akarod? - tette fel a kérdést Gabriella. Kitisztult minden! Mint amikor egy hatalmas eső után megnyugszik a természet és elkezdődik a madárcsicsergés. Többször feltettem magamnak azóta is a kérdést, hogy mi lesz 55 év múlva? Mi lesz 23 év múlva? Többször gondolkodtam, hogy csinálnám ezt az egészet. Egyet tudok, nem bántanék meg senkit a hülye gondolataimmal.
Az anyakönyvvezető aztán feltette a nagy kérdést... persze most csak a rövidített formát írom le, "Akarod?" Furcsa, hogy mai napig pár másodpercre elgondolkozom, ahogy azt az anyakönyvvezetőnél is megtettem (akkor ezen röhögött a násznép). Pár másodperc után kimondtam: igen, akarom.
Mi ebből a tanulság? Nekem csak annyi, "Soha nem aggódjatok hát a következő nap miatt, mert a következő napnak meglesznek a maga aggodalmai. Minden napnak elég a maga baja" Azon a napon nem volt baj, azóta sincs :-)
Peti
Leánykérés, vagy inkább legénykérés?
Akkoriban már 2 és fél éve tengettük együtt szürke hétköznapjainkat, mikor egy össznépi sütizés alkalmával megpillantottuk az akkor fél éves kislányt. Apukáját hetente láttuk, mert együtt lövöldöztük a nyilainkat a matóba, de a kislányról mindössze annyit tudtunk, hogy megszületett. A kislány csodálatosan szép szöszke feje és csibész mosolya levette a lábáról az én kedves páromat, majd otthon négy szem között közölte, hogy neki is kell egy ilyen.
Mondtam, semmi akadálya, de előbb el kell vegyél feleségül. Elvégre mindennek van egy megszokott menete.
Gyorsban rávágta: RENDBEN.
Én, jó kislány módjára elkezdtem szervezkedni. Először gondosan körülnéztem a ruhák, és a gyűrű tekintetében. Közben egyre többször hallottam: MI LESZ VELÜNK 20 - 25 ÉV MÚLVA? Akkor is működni fog?
Mondom: attól függ, mi mit szeretnénk elérni.
A kisebb pánik kezdett kiteljesedni, majd mikor már körbe kürtöltük a rokonságot, és megvolt az időpont, komolyabb nézeteltérés alakult ki. Bár részletekbe nem mennék bele, de végül kiegyeztünk, és innen már zavartalanul mentek az előkészületek.
Az esküvő napjára már minden csodásan rendben volt, és azt hiszem - főleg utólag visszatekintve - életünk egyik legcsodásabb eseménye. Persze nem apróztuk el…
Kezdtük azzal, hogy tortánkat sikeresen megnyomtuk a kocsiban! :)
A fodrász a párom akkor még lapockáig érő hosszú haját kontyba akarta tűzni, már hogy " jól mutassunk egymás mellett".
Majd a bevonuló dallamra a következőt vágta rá a szervező fickó: "ez tényleg a Shrek-ből van?"
Nem kellett több a vidámsághoz, csupán annyi, hogy amikor az anyakönyv-vezető megkérdezte a vőlegényt, hogy tényleg feleségül akar-e venni, ő némi gondolkodás és hatásszünet után mondta csak ki, hogy igen!
Utólag bevallotta, hogy át kellett gondolnia a kérdést, elvégre kihat az egész életünkre! :)
Egyelőre pozitívan :)
Juharlevél
Szólj hozzá!
Címkék: szervezés igen pánikroham leánykérés
2011.07.25. 09:13
Mindennapok Fiatalúrral – Egy átlagos délután
Dátum: 2011. június
Helyszín: külföld
37 héten át tartó láblógatós, vigyorgós primigravida létem után, mint egy óriási fejbekólintás, úgy ért a tény, hogy van egy kisfiam. De még milyen kisfiam! A nőrokonok / barátnők / ismerősök világoskék felhők között szundító kis puttói helyett a Sors nekünk Mást szánt. Nagyon mást. A tankönyvek 16-18 órán át alvó mint(h)ababáival ellentétben P. jó, ha napi 11-12 órát aludt újszülött korában, idejének nagy részében pedig sírt. Nem kicsit, nagyon. Primiparaként rettegtem, hogy miattam ilyen, bánja, hogy hozzánk került, az első heteiben még a „Mama please, let me back inside” kérést is kihallani véltem a sikolyaiból, de aztán idővel – és egy kis Sears-i támogatással – rájöttem, hogy ez nem nevelés / környezet kérdése, igenis vannak nehezebb temperamentumú, sírékonyabb babák. 14 hónap telt el, mióta köztünk van ez a kis energiabomba és bár jobb napjain viccesebb, mint Hofi Géza és az összes ma felkapott stand up comedy celeb együttvéve, rosszabb napjain még mindig megtestesíti a legtökéletesebb fogamzásgátlót.
Mivel külföldön élünk nagyszülők és rokonok nélkül, elkezdtem dokumentálni a napjainkat. Íme hát egy átlagos pár óránk egy oldalba sűrítve:
Kedden, miután otthon hiába vetettem be bármit (Utcára nyílik a kocsmaajtó énekelgetése vicces hangon, ismert kabarétréfák előadása stb.) nagyon nyűgös volt a Ded (mondjuk mikor nem az??? :-D), úgyhogy miután nem tudtam se enni, se inni, se létezni, elsétáltunk a kisTescoba vásárolni, mert úgy gondoltam, veszek egy szendvics menüt €2,5-ért és akkor az lesz az ebédem, pipa.
Már ott jól indult a dolog, hogy P. útközben folyamatosan üvöltött, de úgy, hogy többen félreálltak, mert látták, hogy komoly a dolog (mindig az :-D). Miután ebéd után indultunk, éhes nem lehetett, próbáltam itatni hát, levetkőztetni, felöltöztetni, simogatni, kivenni, betenni, de semmi, ő csak sírt kétségbeesetten, maximum addig hagyta abba a rinyát, amíg majszolta a szájába tömött kekszet. Oké! Tulajdonképp csak a szokásos műsor...
A kisTescoban beszereztem a kívánt szendvics menüt (egy szendvics, egy fél literes víz meg egy mini zacskó szeletelt alma) meg még rohanva ezt-azt, majd mikor P. újra rázendített! Villámsebesen kiszaladtam a közeli kis füves területre elfogyasztani a jól megérdemelt ebédemet. (Ekkor nagyjából ötszázadszor mantráztam magamban a „soha, soha, soha, soha többet nem akarok még egy gyereket” illetve a „senki, senki, senki, senki nem tudja, micsoda kínlódás ez az egész” mondatokat.)
A fűre letelepedve elkezdtem falatozni (egy naaaagy falat nekem, egy kis morzsa P.-nek) és egész jól ment a dolog: P. szája be volt fogva a szendvics darabkáival, én meg ebédeltem. (Közben persze aktívan próbáltam visszatenni P. lábára a cipőit, amik amint felkerülnek a lábaira, azonnal elkezdi leszedni őket, eszegetés ide vagy oda... Rendesen multifunkcionális az ipse, tuti, tőlem örökölte…) A szendvics gyorstempós behammogása után jött a víz és miközben P.-t hessegettem el magamtól, mert mindenáron az én üvegemből akart inni, pedig van neki egy jó kis butykosa, átkoztam magam, amiért szénsavas vizet kaptam fel a nagy rohanásban, mert ezt nem lehet megfelelő gyorsasággal hörpinteni... A Nagy Vedelés közepette P. megszökött, de csak a babakocsi kerekéig jutott, ahol megtalálta a szendvics dobozát és akkurátusan elkezdte kieszegetni a szenyában lévő húsról lepotyogott panírt. Éljen, volt 2 perc nyugalmam.
Miután a panír elfogyott, a Ded nekivetette magát az almaszeleteknek. Olvastam, hogy valaki ilyen korban (13 hónaposan) már adott almát egészben is a gyerkőcnek, nem rettentem meg hát, hogy nem csak én almázom, hanem P. is. Nem rettentem meg. Először. Aztán egyszer csak látom, hogy P. nagyon nyeldekel, pirosodik a szemöldöke és csukott szemmel, mint a békák próbál egyre erősebben nyelni... No, marha jó, itt fog megfulladni egy füves terület közepén, gondoltam, értem meg majd jön a gyámügy vagy a rendőrség vagy bármi, szóval kicsit beparáztam, de mivel jártunk már így párszor, mert az Úr igencsak türelmetlen az evést illetően is (azaz még rég nem nyelte le az első falatot sem, de már húsz másikat töm a szájába), rutinosan a vállamra csaptam és elkezdtem fejjel-lefelé rázogatni. Szerencsétlen ettől úgy megijedt, hogy köhögött, sírt, köpködött egyszerre, egy kicsit kihányta a panírt is, majd egyszer csak sikeresen felöklendezte a ludas almadarabot, de azon nyomban két rágás után újra lenyelte, biztos, ami biztos, ki tudja, mikor jut a kis fiaskó után újra ételhez... :-D Egy pár perces sírás után túlestünk hát az ijedtségen, kezdődött a móka, kacagás. P. mezítláb rohangászott a fűben, kipakolta a pénztárcámat (az aprót már rég kiszedtem, mert mostanság az egyik legkedveltebb móka a "nicsak, egy buksza (2:30-tól)" játék).
Miután a két méteres körzetünkben egyenletesen szétszórta a kedvezmény- és bankkártyáimat, megunta a banánt, észrevette, hogy én is ott vagyok a színen, rám mászott hát, ütögetett, a szemembe és a számba próbált nyúlni, majd miután ezt nem engedtem, éktelen sikításba kezdett, szóval csak a szokásos lemez. Hogy feldobjam, a hasamra húztam és a hátamra fekve jobbra-balra gurultam vele, ez tetszett is neki úgy jó fél percig, nagyokat nevetett, majd nyűgösen tovavonult, én meg felfedeztem, hogy hátradőltemben jól beledőltem egy óriási madárszarba! J
Nem tudom kellőképpen kifejezni mi minden szaladt át az agyamon ennek következtében, a lényeg a lényeg, hogy az a köcsög szar pont a hátam közepén fityegett, de pont a hátam közepén, hogy véletlenül se tudjam letörölni, mert mint a szólásmondás is kéri, akkor lássam, mikor a hátam közepét, ergo nem tudtam belőni, hol is van pontosan az a szar szar, csak.. éreztem, hogy nedves és hideg. Bedobtam hát P.-t a babakocsiba (mert hogy ő sem szívódott ám fel időközben, sőt) és miközben ő hídba feszítve visított, én előrecsavartam a pólóm, hogy egy használt zsepivel letisztogassam a madárszar nagyját; csak az nem látta a kivillanó melltartóm alját, aki nem akarta. Mondjuk ekkor már baromira nem érdekelt semmi, P.-t már nem szidtam, nem is néztem rá, csak toltam, toltam megátalkodottan, miközben ő természetesen sírt, míg haza nem értünk. Itthon beáztattam a pólóm, elátkoztam az összes fosós madarat, majd igyekeztem lenyugodni és olyanokra gondolni, akikek aktuálisan rosszabbul megy a sora, mint az enyém, mert mit tudom én, éheznek, betegek vagy éppen meddők...
Galway
Szólj hozzá!
Címkék: játék gyerek külföld mindennapok madárszar
2011.07.22. 12:27
Sonkás túrógombóc borsos tejföllel
Ma Ágibébi újragondolt túrógombócával ismerkedünk meg:
Hozzávalók – a gombóchoz: 2 tojás, 2 evőkanál tejföl, 50 dkg tehéntúró, 5 evőkanál búzadara, só, 25 dkg főtt füstölt sonka;
A forgatáshoz: 6–8 dkg vaj, kb. 6 evőkanál zsemlemorzsa (ha a tojások nagyobbak az átlagosnál, akkor én egy kanállal több zsemlemorzsát szoktam tenni, mert ha túl lágy a massza nehéz formázni is, és könnyen szét is fő);
A tálaláshoz: egy nagy pohár (450 g) tejföl, 1 csapott kávéskanál ételízesítő por, 1 csapott kávéskanál őrölt bors.
A tojások sárgáját a tejföllel simára keverjük. A túrót szitán áttörjük, a darával együtt a tojássárgájához adjuk, és 1 kávéskanál sóval ízesítjük. A sonkát apróra vágjuk, majd az előzőekhez adjuk. A tojásfehérjét habbá verjük, a túrós masszába forgatjuk. Letakarva, hűtőszekrényben egy órán át pihentetjük.
Egy nagy lábasban 2 l vizet fölforralunk, 1 kávéskanál sóval ízesítjük. A túrós masszából vizes kézzel 18 kis gombócot formálunk, majd óvatosan a forró vízbe rakjuk. Amikor a víz újra forrni kezd, kis lángra állítjuk, hogy a gombócok ne hirtelen főjenek. Miután feljöttek a víz tetejére, további 6–8 percig főzzük őket. Végül leszűrjük, kicsit leöblítjük. Közben egy serpenyőben felolvasztjuk a vajat, és a morzsát kevergetve aranybarnára pirítjuk rajta. Beleforgatjuk a lecsöpögtetett gombócokat. A tejfölt az ételízesítővel és a borssal ízesítjük, s a sonkás gombócok köré locsoljuk.
Ágibébi
2011.07.22. 08:22
Terhesen fárasztó a pihenés
11. hét
Idei nyaralásunkat még a teherbe esés előtt jóval megszerveztem, és hát enyhén szólva nem kismama-kompatibilisre sikerült. Éltem egy kuponos akciós üdülési ajánlattal és nem számoltam azzal, hogy olcsó húsnak híg a leve…
A hotel – habár nem volt olyan szép, mint a neten látott képeken – rendben volt, kivéve hogy az igencsak szűk szobában a franciaágy helyett két összetolt fakeretes ágy várt minket középen jó 15 centis réssel. Ha oda akartam bújni a férjemhez át kellett másszak az ő térfelére. Ilyenkor egy ágyon nyomorogtunk ketten, akarom mondani hárman! :-) De legalább volt légkondi, igaz azért külön megsarcoltak, és egész éjjel közvetlen a fejünkre fújta a hideget. Félpanziós ellátás lett volna ugyan, de a vacsorát egyszer sem sikerült kipróbálni, mert már a menükiírást olvasva sem volt rá gusztusom, de mikor másnap is ugyanaz volt a kínálat, a maradék bizalmam is elszállt. Mindez bárkinek kellemetlenséget okozna, de miért is volt ez a nyaralás nem kismamabarát?
A hotel közel 2 km-re volt a városközponttól, és mire megreggeliztünk és összeszedtük magunkat, hogy nyakunkba kapjuk a várost, már beállt a kánikula, így általában a legnagyobb melegben meneteltünk a tűző napon. A védőnő kifejezetten kérte, hogy ilyet ne tegyek! Meg is lett az eredménye, mert a hosszú sétákat sűrű öklendezéssel tarkítottam. A gyerek ugyanis akkor reklamál leginkább, ha számomra kényelmetlen szituáció lép fel, legyen az éhség, fáradtság, kánikula. Az egyetlen értelmes program a strandolás lett volna ebben a forróságban, de az sem javasolt az első trimeszterben, főleg az én fertőzéses előzményeimmel. Azért csak kimentünk a strandra, ahol a férjem áztatta magát a hideg vízben, míg én a medence széléről lógattam bele a lábam egy törölközőn üldögélve. Ő unatkozott egyedül a vízben, én sóvárogtam a merülésért, így egyikünknek sem volt jó a program. A védődő tanácsolta, hogy Cantestennel bekent tamponnal esetleg úszhatok, de végül ezt sem vállaltam be.
Városnézés és természetjárás is szerepelt a programok között, de amikor árnyékban is 40 fok van, ami még estére sem igazán enyhül valahogy semmi sem esik jól az embernek. Pláne ha kismamaként nehezített a terep a sűrű pisilhetnékek és ehetnékek miatt. Azért csak hódoltunk a gasztronómia iránti szenvedélyünknek és végiglátogattuk a 4 nap alatt a város legjobb éttermeit. Legalább ebben nem csalódtunk. Mégis fáradtan indultunk haza a nem túl pihentető nyaralásunkról, hiszen autó híján rengeteget gyalogoltunk a nagy távolságok miatt. Rendes esetben a holmikat megfelezzük, most viszont érthető módon a férjem cipelt egyedül mindent, így ő különösen megterhelőnek érezte az egyébként pihenésnek szánt kiruccanásunkat.
Hazaérve észrevettem, hogy elfogyott a 7. héten észlelt vérzés miatt felírt Utrogestan gyógyszerem, így felkerestem az orvosomat receptért. Azzal a hírrel fogadott, hogy a legutóbb levett mikrobiológiai kenetemben streptococcust találtak. Kúpot írt fel, ami remélhetőleg kiírtja az egyébként majd csak szülésnél veszélyes kórokozót. Remélem, addigra végleg eltűnik a szervezetemből, mert nem szeretném, ha szülés közben megfertőződne a pici. Szerencsére a doki többször is vesz még kenetet a szülésig. Én pedig megfogadtam, hogy nem olvasok többé utána a terhesség alatti streptococcus fertőzés esetleges kimeneteleinek, mert az alatt az 5 perc alatt míg ezt megtettem, találtam egy-két statisztikai adatot megfertőződött, majd sikertelenül kezelt babákról... Egy ilyen hír által okozott stressz talán még károsabb a magzatra, mint maga a streptococcus!
Ha már ott voltam a rendelőben, a doki készített ultrahangot is, és láttam, ahogy a picúr vidáman ugrándozik a képernyőn. A méretével jól meglepett, a 11. hét elején 12 hetesnek mutatta magát, pedig a 12 hetes szűrésre majd csak a jövő héten kerül sor. Oda a férjem is elkísér majd. Alig várom, hogy ő is lássa mozgás közben, mert a kimerevített UH fotó nem adja vissza azt az élményt, ahogy egy mindössze 5 centis kis lény rúgkapál, kalimpál, integet odabentről.
Minta
2011.07.20. 12:05
Egyszer egy sárkány, egyszer egy királylány…
7. hét
Évek óta szeretnék gyereket, csak valahogy mindig közbe jött valami: vagy nem volt megfelelő az apajelölt, vagy ha óriásszerelemben éltem, akkor a munkám miatt, vagy a lakás miatt és egyéb roppant „fontos” és halaszthatatlan, elképesztően lényeges, érdemi dolgok miatt! :-) Valahol legbelül mindig éreztem, hogy hiába bigláv és hiába minden szuper, mégsem neki, mégsem most. De tudtam, hogy elfog jönni az Én időm! :-)Férjhez mentem, vettem egy kutyát, aztán elváltam, padlóra kerültem, felálltam, majd besétált az életembe Ő, a FÉRFI. Csupa nagybetűvel, aki azóta már Vőlegény státuszba lépett elő, most pedig a bennem növekvő Pötty vagy Pötyi apukája (a 7. hétben még nem tudjuk a nemét, sajnos, pedig annyira jó lenne tudni).
Július 1-jén tudtam meg, hogy gyereket várok, igazán szép nyári péntek volt: 15 fok, borús idő, jegesmacik a röpködtek fel s alá a khm… évszaknak megfelelően. :-D Vőlegény fesztiválozott már 2. napja az ország másik csücskiben a barátaival.
Reggel már éreztem, hogy na, ma meg fog jönni, így aztán rákészültem a dologra; be is pakoltam a táskámba a szükséges technikai eszközöket az esetleges mellékhatások kivédésére: tampon, görcsoldó. Általában délelőtt várható mindig a vörösök bevonulása, de most valamiért megtorpantak a csapatok… Barátnőim bíztatására délután 4 óra körül kiszaladtam a munkahelyem melletti gyógyszertárba és kértem egy mindegymilyentípusúcsakpozitív legyen tesztet.
Bementem a budiba, rápisiltem, majd megláttam haloványan a csíkokat… Halvány volt, de ott volt. Ha a fény felé tettem, akkor erősebb, ha az ajtó mögött a sötétben néztem, akkor annyira halvány, hogy ott sem volt, ha becsuktam a szemem, akkor egyáltalán nem látszott.:-) Ezzel aztán percekig elszórakoztattam magam… Jól van lehet röhögni! :-D
Boldogság. Pánik. Öröm. Pánik. Félelem. Boldogság. Pánik. Határtalan boldogság. Így jöttek sorba az érzések, én még életemben nem voltam ilyen boldog (pedig mennyire örültem a matek szigorlatomnak a fősulin, a kutyám 1. munka-vizsgájának, és akkor is nagyon boldog voltam, mikor 4 hónappal ezelőtt kiderült, hogy a méhnyak-rákom jóindulatú), de én még SOHA nem voltam ilyen boldog. Aztán rögtön rázuhant a mellkasomra, mint egy hatalmas kő a felelősség, meg ez már nem vicc. Ez halálosan komoly dolog. Mosolyogtam, de potyogtak a könnyeim. Azóta is felfoghatatlan.Komoly dolog volt a válásom, komoly volt a cégalapításom, komolynak hittem nagyon sok dolgot az életemben, ami mostanra csak egy akadály volt, amit több-kevesebb sikerrel vettem. Eddig.
Mert most nem én uralom a testem. Pedig az elmúlt 30 évben nagyon hallgatott rám, jól elvoltunk. De most mérges vagyok rá, mert az elmúlt hetekben nem érdekli, hogy nekem nincs időm rosszul lenni, nekem nincs kedvem pihenni, egész egyszerűen nekem kell a pörgés, nekem kell a napi 16 óra jövés-menés. Egyik kifogásom/kérésem sem érdekli a testem.
Hiába mantrázok erősen és agykontrollozok, hogy jól legyek, nem vagyok jól. Egyáltalán nem. Folyamatosan hányingerem van, olyan, mintha 3 hete folyamatosan buliznék: annyira fáradtnak és másnaposnak érzem magam, de sajnos nincs izomláz a lábamba a sok tánctól és nem a koktélok mennyisége miatt érzem azt minden reggel, hogy sohatöbbetnemiszok. Pedig csaptam már bele a lecsóba nyaranta/telente, ittam már meg jópár koktéllal többet, mint amennyi indokolt lett volna, de ez minden másnapon túltesz.
Mert másnap tudod, hogy megeszed a húslevest csigatésztával, a rántotthusit krumplival és délután a forma-1 időmérőjére rábóbiskolva tudod, hogy nemsokára jobban érzed magad. Mert iszol rá egy red-bullt, elszívod a cigit és máris indulhat a buli ismét.
De mostanság a napjaim a túlélés küzdelmeiben telnek. Túlélni a reggelt, túlélni a reggelit, az ebédet, a hányingert, a gyomorgörcsöt, a sav túltengést és a hormonok játékát, ami néha annyira ijesztő, hogy azon gondolkozom, hogy ki ez a hisztis picsa, aki belőlem tört elő. Ez vajon mindig itt volt, csak elnyomtam? És most utat tört magának és ilyen vagyok valójában?
4 kilót fogytam az elmúlt 3 hét alatt, most orvoshoz járok, mert kezdek kórosan sovány kategóriába lépni. Diatetikus barátnőm tanácsára napi 7x (!) kell ennem igazán kicsit (mondjuk egy gyerek maroknyit). Nekem, aki napi 2x ettem maximum és este 9-10 óra fele szerettem a csirkepörit bevágni nokedlivel. Úgyhogy most újra tanulom a testem és próbálok egészségesen élni.
És próbálom megszokni, hogy mindent intézzek el abban a 8 órában, amiben éber és beszámítható vagyok. Mert 10 előtt kómásan a hányingerrel küzdök, aztán 18 óra körül már úgy érzem, mint aki egész nap a földeken kapált.
Nem is értem, hogy más, ezt hogy oldja meg? Nekem szerencsém van, mert saját cégem van, ami nincs messze az otthonomtól és van 2 szuper jófej asszisztensem és nyár van, azaz a pangásosabb időszak. De ezt egy alkalmazott hogy oldja meg? Vagy végigszenvedi a napját, összeszorítja a száját és mosolyog? Minden elismerésem azoknak a nőknek!! Pedig mindig azt hittem, hogy faszacsaj vagyok, aki erős és bátor, de látnom kell, hogy sebezhető vagyok és nem én irányítok.
Eddig elég jó eredménnyel elirányítottam az életem, a pasikat, a cégemet, az alkalmazottaimat, az ügyfeleimet. Elégedett voltam az elértekkel, azt gondoltam, királylány vagyok (néha meg sárkány), aki határozott és bátor, és ez működött is. De most minden a fejére állt! Nem én irányítok! Borzasztó érzés! És ijesztő is! De inkább baromi mérges vagyok. De kire?? Mert a bennem lévő Pöttyre nem tudok, mert ha rágondolok, elönti a melegség a szívem… egészen fél percig, míg újra hányingerem nem lesz :-)
királylány