Álom az álomban. Az Eredet című film óta tudjuk, hogy ez a legmélyebb tudatalatti, és én – noha a baba neme még nem ismeretes – a lányomat láttam álmomban. Pontosabban azt álmodtam, hogy a lányommal álmodtam. Nem volt már csecsemő, hét év körüli elbűvölő, madárcsontú kislányt láttam hosszú, szászerka barna hajjal. Egy bújós kiscica volt, és egész lénye árasztotta a szeretetet magából. Olyan gyereknek éreztem, akivel sosincs baj, mindig engedelmes, jószívű, és pillanatok alatt megszereti, aki megismeri. Végtelenül anyás volt a lány, valósággal csüngött rajtam, kérlelt: anya meséld el milyen volt az első csók! Elmeséltem neki, hogy 14 éves koromban történt, az eső zuhogott és én behúzódtam a szerelmesemmel egy templom előterébe, ott álltunk sokáig összeölelkezve. Talán órák teltek el így mire lassan csukott szemmel kitapogattuk egymás ajkát. A lányom láthatólag elégedett volt a válasszal és megkért meséljem el az első szeretkezést is, bár nem ezeket a szavakat használta, talán ki sem mondta mire kíváncsi, szavak nélkül is tudtam. Ezt a kérést elutasítottam. Mondtam neki, hogy majd ha kicsit nagyobb lesz, akkor elmesélem. Egy táncos mulatságon hangzottak el a kérdések egyébként, talán lakodalom vagy utcabál lehetett, vidámak voltunk, táncoltunk, nevettünk, és végtelen harmónia sugárzott kettőnkből, irigyelt, aki látott.

De hogy valóságosabb vizekre evezzünk arról is beszámolok, hogy meglett végre a kombinált teszt eredménye. Ha valaki nem tudja, hogy ez mi, annak elmondom, hogy tulajdonképpen csak egy vérvétel, amit azért csinálnak, hogy a 12 hetes ultrahangos down szűrés mellett vérből is kimutassák, hogy mekkora a kockázat arra, hogy a fejlődő magzat down szindrómával fog születni. Az eredmény tulajdonképpen csak egy arányszám, 1:250 alatt számít pozitívnak, holott ezzel az eredménnyel is csak minden 250. baba beteg. Nem sokat árul ez el az arány, még akkor sem, ha jóval magasabb szám jön ki, mondjuk 1000 vagy 2000. Nem vigasz azok számára, akik pont a 1000. vagy 2000. szerencsétlenek, akik rosszul járnak. Én mégis sok ideget megettem, amíg az eredményre vártam. Türelmetlenségem ismét megmutatkozott, mert noha 10 napon belül ígértek e-mailes választ, az csak nem akart megérkezni. Végül felhívtam a kórház nőgyógyászatát, ahol tájékoztattak, hogy igen, náluk van a lelet, be lehet fáradni érte. Próbáltam kicsikarni a nővérkéből, hogy árulja el telefonon az eredményt, mert éppen akkor utolsó kettesben töltött nyaralásunkon voltam a férjemmel, de a nővér hajthatatlan volt. – Telefonon nem adhatok tájékoztatást! – és bontotta a vonalat. Meg a nyaralásunk további hangulatát, onnantól ugyanis én nem nagyon tudtam másra gondolni, csak hogy mi állhatott azon a nyavalyás papíron, hogy nem volt hajlandó elárulni.

Minta

Adódott két hete az a bizonyos csodás, borús-esős időjárás, amibe gyereket az ember nem szívesen visz ki a levegőre, mert az leginkább víz, nyálka és unalom. Bent nem túlságosan fáradnak el, így az altatás és a délutáni nyűglődés az egész napot el tudja rontani, már jó előre. Barátnőm kitalálta, hogy vonatoztassuk meg a gyerekeinket-ez egy szerda délelőtti programot pont kitesz-, Ő a saját 2 és fél éves Ricsikéjét, én a 16 hónapos Abigélemet. Miért ne? Elvégre nyár közepén az őszi hangulat éppen minden otthoni teendőtől elveszi az ember kedvét. Mindegy, csak ne unatkozzunk J

Tekintettel az emberi figyelmességre (már, ha volt valaha ilyen), eldöntöttük, hogy helyi vonatra ülünk, hogy ne kelljen tolakodni, alkalmazkodni. Ez persze „minden állomáson és megállóhelyen megáll” , vagyis minden bokornál. Rögtön az első megállónál feltette Ricsike a kérdést, hogy „miért állt meg Chuggington?” Ezalatt a gyerekem szép csendben ült, és elkerekedett szemmel figyelte, hogy most mi történik. Sajnos ez az állapota nem tartott túl soká-nagyjából 5-6 percig, felpattant az ülésre (gyorsan lekaptam a cipőt, még röptében), és a mögöttünk ülő fiatalemberrel kezdett el ismerkedni, mintha az csakis a család része lehetne. A szociális érzékenységet kimutatni képes Fiatalember nem vette az adást (a gyerek metakommunikált erősen felé, meg próbálta mosollyal levenni a lábáról), amaz erősen koncentrált, hogy ne kelljen a gyerekkel szemkontaktusba keveredni…. azt hiszem nem lehet nagy barátságban a női nemmel, ha már egy kisgyerekkel se tudott dűlőre jutni.J Abigél a sikertelenségét azzal nyomta el, hogy átkéredzkedett barátnőm ölébe, majd onnan hozzám, majd vissza a saját ülésére, ahol újabb próbát tett a fiatalembernél-de persze újabb csalódás kellett hogy érje. Ezalatt Ricsike még vagy 20-szor utalt rá, hogy a mesében a Chuggington nem áll meg ennyiszer, ha jól emlékszem, talán utasokat se szállít nagyon- ha egyszer vonatoznia kell mindennap, hogy fogja utálni???? :D

Szóval nagyjából a fent említett eseményekkel tarkítva értünk a Nyugatiba, a vége felé már éreztük, hogy nem lesz ez rendszeres lefárasztási gyakorlat, mert már most fáradtak vagyunk, és még hol van a visszaút. Persze ez a gyerekekre sehogy se volt érvényes. A fáradtságnak a nyomát sem láttuk rajtuk. Éhségét annál inkább J

Egyenesen megtámadtuk a Mekit, ahol a szokásos krumpli adagot, McChicken szendvicset kértük a gyerekeknek. Barátnőm szendvicse késett, ezért kaptunk egy tölcséres fagyit, ami az asztalon végezte, mivel nem tudtuk, hogy szorongassuk, miközben etetjük a gyerekeket. Magunkban megdicsértük a kiszolgáló lányka figyelmességét-persze szegény 18 éves tanulónak fogalma sem lehetett, milyen kalamajkát okozott ezzel. A leszállított szendvicsek Abigélből azt a hatást váltották, hogy a cumi repült vagy jó egy métert, onnantól más szolgált dugaszolónak J.

A narancslé is ízlett a kisasszonynak, annyira, hogy a nagy betermelés miatt legalább a fele a pólón kötött ki, bármennyire próbáltuk óvni a ruhákat. Itt már reménytelen volt a küzdelem. Gondoltam mindegy, elvégre innen már csak haza visz az utunk. Vagyis majdnem….

Amikor felálltunk, és körülnéztünk, meg kell mondjam enyhén ijesztő kép fogadott, pedig csak két gyerekkel voltunk. Mindenütt, de főleg az én kis drága kislányom ülőhelyének környékén sült krumpli maradványok, szendvics darabok és kiömlött ital vált láthatóvá, nem kis mennyiségben. Nagyjából erre szoktuk azt mondani, hogy disznóól. De szégyen-szemre ezt most mi magunk okoztuk, de legalább adtunk lehetőséget a takarító személyzetnek a munkára.

Azért a mekiben kiélvezte az emberszeretetét az én drága kislányom, mert kézen fogott egy dolgozót (nagyjából műszak-vezetőnek néztem, Viktóriának hívták), és elsétáltatta magát a lépcsőkön fel-le, megnézette magával a játék-kirakatot, és még sorolhatnám. Percekig csak pislogtam, nagyjából úgy nézett ki, hogy hazavisszük a hölgyet :D Nagyot nem tévedett a gyermek, mert menet közben kiderült, hogy van otthon egy 3 éves kisfia, valamint neki is tetszett, hogy az én lányom barátkozós. Mikor elváltunk tőle, Abigél szigorú-szomorú fejet vágott, nem akarta elengedni. Addig jó, míg ezt nem valami pasival csinálja :D

Innen megsétáltattuk a gyerekeket a Westendig, ahol muszáj volt mozgólépcsőzni, fel és le….itt már elég fáradtak voltak,pakoltak volna, és persze hisztiztek, ha nem cipeltük a feneküket. Azért a rengeteg új élmény elérte a kívánt hatást, lassanként leeresztettek, mi meg egyre jobban örültünk. A fogadalom pedig visszavonhatatlanná vált: Ilyet legközelebb évek múlva!!!!

A vonaton hazafelé is talált a lányka egy kedves idősebb hölgyet, akit hazafelé vezető úton végig tudott kukucskával zavarni, mosolyogni rá, és persze kisajátítani. Itt már jelentkeztek gyerekeken a fáradtság jelei, kb Tesco-s nagyszatyrok voltak mindkettő gyerek szemei alatt. A nyűglődés, hiszti és le-fel ugrálás átváltott hírtelen (úgy az út utolsó 10 percére) nyugodt ücsörgésbe cumival a szájban. Itt már nem emlegettek Chuggingtont, nem kérdezgettek, nagyjából nem csináltak semmit. Ha a vonat nem Monorig közlekedett volna, hamarosan elszenderedtek volna. Aznap ez volt a legnagyobb örömünk! J

A célt elértük, hazaérkezés után kb 2 órát aludtak, és nekünk lett egy nyugodt, és borzasztó fáradt délutánunk.

Juharlevel

Mostanában rá vagyok állva a különböző nemzetek reggelijeire. Bár az Angol gasztronómiát sokan becsmérlik, kétségtelen, hogy vannak szuperul sikerült ételeik. Az egyik ezek közül, az úgynevezett Eggs Benedict, ami klasszikus villásreggeli, és ideális a sokáig ágyban maradós szombatokra annak, aki nem restell korábban kelni annak érdekében, hogy elkápráztassa a családot. Kedves párom persze ennek azonnal ellentmondana, mert viszonylag sok munka van vele, de egyrészt nekem nem fáradság, bármilyen konyhai tevékenység kikapcsolódást jelent, másrészt az végeredmény kárpótol mindenért.

A recept több részből áll, elsőként az angol muffin elkészítési módja (6 db lesz belőle):

Hozzávalók: 125 ml langyos tej, 0,5 evőkanál méz (de kristálycukor is megteszi), fél csomag friss élesztő (vagy egy csomag száraz), 125 ml langyos víz, 63 ml olaj, 375 ml liszt, 0,5 teáskanál só. Angol recept lévén, a mennyiségeket átváltottam, ezért vannak ilyen furcsa mennyiségek.

13. hét

Most, hogy a dokim hosszú nyaralásra ment és a következő vizsgálat is csak hetek múlva esedékes, végre magunkra maradtunk kicsit a babámmal. Vártam már, hogy legyen ilyen időszakunk, mert amíg ultrahangokra és vérvételekre mászkáltunk, valahol el is veszett a gyerekvárás lényege számomra, mindig azon aggódtam csak, hogy az adott vizsgálat mindent rendben találjon a picinél.

9. hét

Majd közölte, hogy akkor nézzük meg a gyermeket odabent. Hüvelyi ultrahang, hideg és kellemetlen, én úgy koncentráltam a kiskijelzős monitorra, hogy a szemem fájdult bele. És akkor megláttam Őt! Méregette, nézegette Sanyibácsi, én türelmetlenül nógattam, hogy kukkoljuk meg a szívverését. És akkor megláttam egy tűhegynyi pici valamit, ami megállíthatatlanul kalimpált. A nagy fekete-fehér pacák között tökéletesen kivehető egyenletes és számomra gyors kalimpálás. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Megszűnt a külvilág, megszűntek a bajok, a problémák, csak meredtem a képernyőre és úgy éreztem, hogy innen engem tankkal se visznek el. Én ezen az ágyon fogom végigcsinálni a babavárást, lábam közt az ultrahanggal. Mert én ezt a nap minden percében látni akarom! Azt hittem, hogy ismét elbőgöm magam, de csak 1 könnycsepp gördült végig az arcomon. Sanyibácsi boldogan újságolta, hogy vigyorgok! Örült neki. Én is.