2012.01.05. 11:22
Elkezdtük a vizsgálatokat
No, ott hagytam abba, hogy sikerült decemberben eljutnom a Speckódokihoz. Hát nem okozott kellemes meglepetést, pont olyan amilyennek leírták. Időnként nem értettük mit beszél, így aztán még jó hogy ketten mentünk a Férjemmel, mert össze bírtuk aztán logikázni, hogy miről mit mondott. A legfontosabb, hogy a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján, simán megtörténhet, hogy természetes úton megfoganok, megnyugtatott, hogy így vagy úgy lesz gyerek. Nadeaztán nyomta a pofonokat is rendesen. (hát nem egy empatikus ember) Némileg kuncogva nézte a 3. napi eredményeimet majd kijelentette, hogy a jelen állapot szerint a petefészkem működése olyan, mint egy 48 éves nőé. Hát köszi! Anyád hogy van? Mert láttam az előbb, mintha álmos lenne…
Majd, miután bevitte a kezdő ütést, felvette az anamnézist. Igazából csak a száraz tények érdekelték. Mikor mi történt, mi milyen értéken stb. Aztán előkapott egy pappert és szépen összeírta, hogy milyen vizsgálatokat kér a következő találkozóig. Nos, mondanom sem kell, hogy totál kínai volt az egész. Betűk egymás mellett értelmezhetetlen sorrendben… és a papír csak telt és telt. Aztán végigmentünk rajta még egyszer, és kiderült, hogy a nagy része egy vérvétellel megúszható, de a többi bizony utánajárós, bejelentkezős, vagy éppen fizetős történet. Pár nappal később elcsattogtam a doki állami rendelésére, és ott szépen kiállították nekem a beutalókat a vizsgálatokra. Pontosan 14-et. A 15-et a háziorvosnak kellett, aki szokásától eltérően kicsit morgott, de megírta a papírt.
Mivel volt ezekben többek között terheléses cukorvizsgálat, ezért úgy döntöttem, hogy két ünnep között beáldozok egy reggelt és átesek egy kalap alatt a vérvételesen részen. Így aztán egy reggel megjelentem a már kilóra mérhető beutalóimmal. A vérvételes néni, majdnem leesett a székről, amikor meglátta a mennyiséget. Majd közölte, hogy ő ezt bizony nem tudja megcsinálni, mert ez túl sok így egyszerre! Aztán osztottak-szoroztak a kolléganővel, majd abban maradtak, hogy ez a mennyiség még mindig kevesebb, mint amit véradáskor levesznek, szóval zöld lámpa. Laza 30 perc alatt írta meg a kémcsöveket, ami a végére 24 db lett. Sokkoló látvány volt. Mire ideáig eljutottunk a nénik már inkább sajnáltak, szóval elsőre levett 12-őt, aztán egy óránál 6-ot, két óránál még 6-ot. A Férjem mindeközben a szúrások között – egy jó edzőhöz hívem – felgyúrt a következő fordulóra a vérvételre várakozók legnagyobb döbbenetére. :-D
Nos, az utolsó 6-os után már nem volt természetes a mosolyom. A világ átalakult körhintává, az emberek elmosódtak, a csontfehér szín meghatározása új értelmet nyert számomra. A Férj belém diktált egy kakakót (miután két órán keresztül csodálta a kávéautomatát, egyszerűen ki kellett próbálnia, és erre a legjobb alany a félholt felesége:-D), letámogatott a kocsihoz, és elhúztunk a naplementében…ööööőőőő illetve a napfelkeltében a mekibe, mert ugye az anyagot pótolni kell! :-D
Szóval ez történt a múlt héten. Az eredmények még folyamatban vannak, de ígérem, ha valami érdekesre bukkannak visítok. :-D Az eheti programom már sűrűbb volt, de erről majd a jövőhéten.
Borstörő
2012.01.04. 11:18
Mikor az egyes számból többes szám lesz
11.hét
A naplót már akkor elkezdtem írni, mikor még csak egy hete tudtam, hogy terhes vagyok, annak ellenére, hogy folyamatosan azon gondolkoztam, mennyire unalmasak lehetnek már másnak a terhesnaplók. Valamiért mégis szükségét éreztem, hogy manifesztálódni lássam az ezzel kapcsolatos gondolataimat.A tesztet a ciklusom 38. napján csináltam, ez egy keddi nap volt. Eddig 36 nap volt a maximum. Már vasárnap elkezdtem reménykedni és előre utálni a pofára esést. Hétfőn már tényleg igazán reménykedtem és tényleg igazán utáltam magam érte. Nem tudtam, mikor teszteljek. Mert a kedd még korai, szerdán meg vidékre utaztunk cégestül, csütörtökön ugye egy hotelben ébredek a kolleganőm mellett, péntekig meg ki bírja ki?? Megbeszéltem magammal, hogy ha van valami, akkor azt ki kell mutatnia már kedden, ha meg szokás szerint negatív, akkor szokás szerint folytathatom az addigi életritmusomat tovább. Most már tényleg eljutottam addig, hogy abban is van jó, ha az ember negatívat tesztel.
Korán keltem, pisiltem a műanyag felespohárba, belemártottam a pálcát és gyorsan elfordultam arcot mosni. Közben azon gondolkodtam, hogy kizárt dolognak tartom, hogy kétcsík legyen rajta, meg hogy hogy fogom utálni azt az öt percet, amíg meredten bámulom a hófehér mezőt, hogy hátha mégis megjelenik rajta valami. Megtöröltem az arcom, ránéztem a tesztre, amin két nagyon erős csík virított. Húha.
Megcsináltam a kávénkat és bevittem a hálóba. És szerettem volna valami ütőset mondani, de csak annyit tudtam, hogy úgy látszik, mégiscsak jót tett az a szusi a gyereknek. A férjem kicsit lemerevedett, hogy de miért? Erre már nem tudom, mit mondtam. Ő kérdezte, hogy terhes vagyok-e? Én mondtam, hogy a tudomány mai állása szerint igen. Utána csillárjelenet.
Úgy indultam el otthonról, mintha tojásokon lépkednék. Hogy te jó ég, itt van bennem valaki, egy élőlény, aki folyamatosan növekszik és én fogom táplálni a különböző szerveimmel és testnedveimmel. Olyan valóságos, hogy tényleg bennem van, közben meg olyan furcsa, hogy mégsem érzek belőle semmit, mintha csak a fejemben létezne. Olyan sokat vártunk rá, és olyan sokszor elképzeltem már ezt, hogy most is olyan, mintha csak vizualizálnék. Pedig most tényleg.
Kicsit szégyelltem magam, hogy az „úúúúristen, hát tényleg, ezt nem hiszem el?!” után az első gondolatom az volt, hogy kár, hogy nem szívtam el még azt a fél cigit tegnap este. Mintha bármit is számítana. Meg hogy, hogy fogom kibírni ennyi ideig pia, cigi és buli nélkül? Hogy elkezdődnek a hosszú, magányos éjszakák? Mikor a férjem megy, én meg maradok. Mit fogok csinálni karácsonykor? És szilveszterkor? És húsvétkor? Meg a péntek-szombatokon?
De megvilágosodtam. Hogy ez megint az a szituáció, mikor az ember végre eléri azt az állapotot, amire vágyik, és rögtön tovább akar lépni, ahelyett, hogy akár egy másodpercig is igazán élvezné a jelent, a pillanatot. És hogy mennyire gáz már, 9 hónapról és mondjuk még fél évről van szó alapesetben, ha akarok még gyereket, akkor ennek a többszöröséről, de ez akkor is csak nettó 4-5 év abból a legalább 90-ből, amit leélni tervezek. És hogy majd mikor megszülök, akkor elkezdek arról ábrándozni, hogy milyen fantasztikus is volt terhesnek lenni, meg várni, hogy nőjön egy kicsit a gyerek. És ez így nincs jól.
A gyerekünk most fogant, most van bennem, most, ebben a percben is növekszik, és már most is szüksége van rám. Csak 40 hétig lesz bennem (jó esetben), így szeretném tudatosan átélni, élvezni és nem siettetni ezt az időszakot.
Nem akartam túl sokáig titkolni a terhességem, úgyis két perc alatt buktam volna le a hozzám közelállók előtt. Mivel a gyerekcsinálást és annak nehézségeit sem tagadtuk, a családtagjaink és barátaink kínos kérdezősködés helyett inkább minden találkozásunkkor (messze laknak és ritkán találkozunk :)) megkínáltak egy pohár itallal, amit én a félreértések elkerülése végett (meg mert szeretem), el is fogadtam, így mindenki tudta, hogy még mindig nem vagyok terhes. Ennek viszont nyilván az a következménye, hogy ha visszautasítom a piát, akkor megáll a pálinkásüveg a levegőben, miszerint csak neeeem?!
Szóval az anyukámnak amúgy is el akartam mondani hamar, mert túl közeli viszonyban vagyunk ahhoz, hogy ilyesmit hetekig titkoljak, meg ugye a fentiek miatt le is buktam volna (pontosabban le is buktam:)). Úgy terveztük, hogy a december 12-re előrejegyzett első UH utáni hétvégén megyünk haza a megerősített terhesség hírével, de úgy alakult, hogy egy héttel előre kellett hozni a látogatást. El voltam keseredve, hogy UH nélkül kell anyukám elé állnom, ezért négy nappal előrehozattam a nőgyógyászati vizsgálatot is.
A dokim vicceskedő típus, most is lazán tolta a vakert, miközben az UH rúddal kevert. Megbeszéltük, hogy a férjemet majd a végén hívjuk be, kimerevítjük a képernyőt és azt majd megtekintheti, de aztán mintha kicsit fennakadtak volna a doki szemei. Én nem igazán tudtam, mit kell látnom, persze láttam bizonyos foltokat a képernyőn, de fogalmam sem volt, rendben van-e ez így. Aztán megkérdezte, hogy hány gyereket szeretnénk EGYSZERRE. Mondom tessék, miért, naneeee, doktorúr, ne vicceljen velem. Hát pedig ez kettő. Mondom tesssééééék, nanaeeee, doktorúr, ne vicceljen velem. Hívjuk be a férjét mégiscsak az élő adásra!
Bejött a férjem, a doki kezet fogott vele és gratulált, hogy egyből két gyereket sikerült csinálni. Én meg korábban még panaszkodtam, hogy milyen nehezen jött össze, de így már kiegyenlítődött a mérleg nyelve, mert másfél év alatt két gyerek azért nem olyan rossz. Nem volt még szívhangjuk, csak petezsák és szikhólyag voltak. A doki azt javasolta, másnaptól menjek táppénzre, és menjek be a kórházba laborra, kezdjük meg a terhesgondozást.
IKERTERHESSÉG. A férjem végtelenül boldog volt, én pánikba estem. Én nem akartam sose ikreket, nem erről álmodoztam kislánykoromban.
Másnap a kórházban sem talált még a doki szívhangot. Azt mondta, hogy legközelebb december 30-án találkozzunk, addig nem küld el védőnőhöz sem. Na, ebben a pillanatban fordult át bennem minden, hogy te jó ég, mi lesz, ha mégsem sikerül ez a terhesség, ha bármelyiknek nem lesz szívhangja?! Iszonyatosan elkezdtem aggódni, napokat paráztam végig, hogy ez az egész még nem biztos, pedig én most már nagyon akarom, MIND A KETTŐT. Hirtelen teljesen természetes lett, hogy az egyes számból többes szám lett, hogy nem róla, hanem RÓLUK beszélünk. A férjemmel azon poénkodtunk, hogy egy gyerek ezek után már tiszta kudarc lenne. :-D
Hányingert először 10-én délután éreztem, azóta meg szinte folyamatosan, és valahogy biztos vagyok benne, hogy akkor csatlakoztak rá a rendszerre, és ha türelmes vagyok, és maradok a 12-i UH időpontnál, akkor már elsőre is hallottam volna a szívhangot.
Az állandó parát némileg elnyomta a sok tennivaló, így annak ellenére, hogy táppénzen voltam (vagyok), szerencsére egy kicsit sem unatkoztam. Sőt, a 9. héten a nagy jövés-menésben egyik este találtam egy barna foltot a bugyimon, amit próbáltam nyugodtan kezelni, de azért beijedtem rendesen. Próbáltam elérni a dokimat, de nem sikerült, így este 9-kor végülis bementünk a kórházba. Ott az ügyeletes doki megvizsgált, és kiderült, hogy minden oké és már mindkettőnek van szívhangja is! Iszonyatosan boldogok voltunk. Másnap visszahívott a dokim is, mondta, hogy még azon a héten menjek be, hogy ő is megvizsgálhasson, így erre még karácsony előtt sor került. Akkor megbeszéltük, hogy legközelebb a 12. heti UH-ra kell mennem, addig védőnő, de más teendő nincs.
A védőnőm kifejezetten szimpatikus, bár nyilván vannak nyomasztó dolgai, mint minden védőnőnek, amivel nem kell (nem lehet) foglalkozni, viszont megígérte, hogy minden találkozásunkkor megtanulunk valami újat, végigvesszük a babakelengyét, a csecsemőápolást és szoptatni is megtanít, így nem leszek kitéve a csecsemősök kénye-kedvének. Azzal, hogy ne fessem a hajam, sajnos nem tudok mit kezdeni, mert még nem vagyok 30, de ennél nagyobb százalékban találhatók ősz hajszálak a fejemen, szóval erről ennyit.
A karácsony és a szilveszter alapvetően jól telt, bár vannak ötperceim szép számmal, amiket egyelőre mindenki jól kezel. Én alapvetően nem vagyok egy hisztis típus, de most igen. Nekem is nehéz elfogadni magamat így, és pontosan látom, érzem, hogy ez most AZ, de mégsem tudok küzdeni ellene. De túlságosan nem idegesítem magam rajta, mert attól csak rosszabb lesz. A kaja-kérdés mindenesetre kardinális lett, mert ha nem jutok időben (kb. 5 perc a gondolat megszületésétől számítva) ételhez, az idegösszeomlás szélére tudok kerülni.
A fenti idillt az utóbbi napokban a hányós-fosós vírus árnyékolta be, amit sajnos elkaptam. Először persze azt hittem, terhességi tünet, de egyáltalán nem könnyebbültem meg a hányástól (meg amúgy is csak egyszer rókáztam eddig, maradok az émelygésnél), és pár perccel később minden porcikám el kezdett fájni és éreztem, hogy a lázam is megy fel. Azt a napot úgy déltől este 10-ig jajongással és hányással töltöttem, a víz sem maradt meg bennem. Éjszakára szerencsére elmúlt a hányinger, sőt, már szomjas is voltam, bár továbbra is (nem túl magas) lázam volt. Reggel úgy éreztem magam, mint akit összevertek és kidobtak a tizedikről, egy pisiléstől úgy elfáradtam, hogy sóhajtva zuhantam vissza az ágyba. Hányni már nem hánytam, enni még nem ettem. Aztán éjjel fél kettőkor felébredtem, hogy éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell, most hajnali négy és megírtam a naplót, szóval szerintem gyógyulok. Holnapra már szeretnék visszatérni a jó kis kétóránkénti kívánós terhesevéshez is.
Leolib
26 komment
Címkék: teszt terhesség napló
2012.01.04. 10:30
A csacsogó
Nos, mivel rohamosan nő a kommentek száma, és látom a régiek is itt vannak, gondoltam csinálok egy külön topicot, ahol össze lehet gyűlni.
Oldalt a Mindennapok menü alatt a legelső lesz! Jó csacsogást mindenkinek!
Borstörő
2012.01.03. 09:08
Füstölgések sárkánymódra
31. hét
Új év, új élet :-D Idén megszületik a fiam! El sem hiszem! Lassan a finisbe érek, de úgy érzem, hogy még csak most estem teherbe. Repülnek a napok, semmi sincs kész, semmit se csináltam meg, amit szerettem volna, úszik a lakás. Nincs gyerekszoba (minek, hisz velünk fog aludni), nincs kimosva a ded csilliótrillió ruhája (minek, ha megszülök hirtelen, amibe hazahozzuk, azt Férj is kitudja mosni) és még nem voltam terhes jógán, nem voltam terhes úszáson (nem is mehetnék a kinyílt méhszájam miatt), nem voltam szülésfelkészítőn (nem is akarom még jobban paráztatni magam), nem gyakoroltam eleget az intim tornát és még nem kezdtük el a gátamat masszírozni (na, ez a legelképzelhetetlenebb számomra a legjobban). :-) Úristen mennyi minden, amit nem csináltam, mert még úgyis van időm! :-)Az ünnepek nagyon jól sikerültek, Férjjel kezdünk igazi kis családdá érni… Muszáj is, mert rákényszerít minket az élet: értem ez alatt, hogy véd és dac szövetségben kell harcolnunk a kisgyerekes ismerőseink megjegyzése és kéretlen tanácsai ellen. Én már nem szeretek gyerekes csajokkal találkozni, beszélni. És kezdem megérteni a spektrumon látott védtelen, gyenge állatot, hogy mit élhet át a szavannán, amikor még él, de gyenge és elkezdenek a dögkeselyűk körözni felette :-) Én is ülök a hatalmasra nőtt pocakommal és próbálok jó képet vágni minden jó tanácshoz, ami ha jó lenne, akkor örülnék, de inkább vészjóslónak lehet mondani. Mert majd meglátom, hogy mennyire nehéz lesz, mennyire megváltozik az életem, mennyire megszűnök Én és blablabla. Én meg ugye mosolygok, hogy hümmm meg hát meg meglátjuk, meg igen, stb.. de besokalltam. Mert hiába próbálom és Férj is próbál meggyőzni, és a drága Banyáimról nem is beszélve, hogy menni fog és minden rendben lesz, sajnos sok lúd disznót győz. Éjjelente nem bírok aludni, mert felriadok és elfog a páni félelem és rettegés. És csak az az egy mondat ismétlődik szüntelen, hogy nem fog menni. Sajnálom, hogy ennyi boldogtalan és keserű anyuka él körülöttem, mert az elmondások alapján nekem nem úgy tűnik, hogy életük legboldogabb és legnagyszerűbb dolga a gyerekük.
Ezért aztán az elmúlt hetekben begubóztam, nem mozdulok ki, csak ha nagyon muszáj és akkor is inkább a fiú barátaimmal bandázok, akik a gyerekhez annyit fűznek, hogy mekkora lett a hasam, és jééé, mekkora hatalmasak lettek a didkóim, majd megcsodálják az új ájfonom, amit a jézuskától kaptam és már töltögetjük le az alkalmazásokat és adják a jó tanácsokat. A telefonomhoz. Imádom őket ezért! :-) Vagy a gyerektelen barátnőimmel találkozok, akikkel meglehet dumálni, hogy Micike milyen táskát vett a leárazáson és mennyire nem áll jól egy 3. barátnőnknek az új frizurája. :-) Vagy bemenekülök az irodámba, ahol elbújhatok az árajánlataim és táblázataim mögé és kikapcsolom az agyam munkával.
Tényleg elszomorít, hogy miért kell a gyengeségemből másnak erőt merítenie?! Miért gondolja mindenki, aki panaszkodik, ijeszteget és tanácsot osztogat, hogy 1. ez engem érdekel, 2. nála jobban senki nem csinálta? Mert ha gyereknevelési tanácsot szeretnék, akkor bejelentkezek Vekerdy Tamáshoz, mert vallom, hogy cipőt a cipésztől, ruhát a varrónőtől :-)
De mivel én most a türelmet gyakorolom, így kussolok és nem küldöm el őket melegebb éghajlatra, mint tettem volna ezt tavaly ilyenkor, hanem próbálok jó képet vágni. Nehéz.
Na, de térjünk át kellemesebb vizekre:
Múlthéten megvettük a babakelengyét! Nincs még meg teljesen minden, hiányzik a kiságyba a matrac, és még néhány apróság, de ezen kívül minden megvan. Elköltöttünk baromi sok pénzt, szerintem baromi sok felesleges dologra :-)
Beléptünk az áruházba és a Férjet azonnal elvesztettem!Néha láttam csak a párásítók és bébi-őrök polcánál. Aztán egyszer mintha láttam volna, ahogy egy szoptatós székben telefonál! :-) Én mindeközben bőszen válogattam a cumikat, a szoptatós melltartókat. Tudom, hogy a cumi ördögtől való, tudom, hogy nem fognak a fogai szépen nőni, ha cumit adok neki, de ahogy már korábban is írtam, szerintem minden gyerek cumizik, így az enyém miért ne tenné, vettem egy rakás tök jópofa figurás cumit. :-) Emlékszem, gyerekkoromban radír mániám volt, egy jó analitikus biztos kianalizálná, hogy miért ragaszkodtam az iskola melletti ápiszban megvenni a létező összes radírt, amivel bőszen radíroztam mindent körülöttem… és ahogy a nagyim megfogalmazta: még a levesben is radír volt. :-) Most valahogy így vagyok a cumikkal :-) Vettem mindenféle márkát, mindenféle méretben és színben és mintában. A gyereknek 1 éves koráig cumi hiánya nem lesz, az tuti. :-)
Ahogy álltunk a kasszánál a 3 megrakott kocsival és pakoltuk a megszerzett zsákmányokat a szalagra, egymásra vigyorogtunk Férjjel és vihogtunk azon, hogy mi ezek nélkül is felnőttünk, nem volt ultrahangos párásítónk, nem volt monitoros bébiőrzőnk és nem volt digitális cumis lázmérőnk se, mégis itt vagyunk! :-) Ezért is imádom a Férjem: minden mások által haszontalan dolgot simán megvesz Velem és röhögünk a kocsiban, hogy vajon mikor fogjuk használni?! :-)
királylány
14 komment
Címkék: vásárlás család gyerek terhesség nevelés királylány
2012.01.02. 08:48
Rám tör a fészekrakó ösztön
35. hét
Na, úgy tűnik szabadságra mentem az elmúlt hetekben, ami nem éppen a pihenésről szólt, a naplót pihentettem mindössze, egyébként pedig pörögtem ezerrel. De nem ám egyedül, hanem a férjemmel együtt. Klasszul belevonódott az itthoni teendőkbe, annak ellenére, hogy ő tényleg szabin volt. Sajnálom is érte, hogy neki már holnap újból munkába kell állni, míg én már itthon maradhatok a szülési szabadságomon.Az ünnepek alatt eljutottunk odáig, hogy a kicsinek megvettük az összes szükséges holmit, és a lakást is nagyjából fogadóképessé tettük. Mindent szépen kitakarítottunk előre, és igaz hogy a születéséig még úgyis kell porszívóznom meg felmosnom és hasonlóak, de a hagyományos értelemben vett nagytakarítás ablakpucolással, meg minden ilyen fincsiséggel letudva. A gyerekszoba még mindig nincs készen teljesen, a kiságy összeszerelése még várat magára, és a ruhákat, ágyneműket is csak ezután kezdem el mosni, vasalni. A kórházi táska viszont már nagyjából össze van készítve. Szeretném, ha legkésőbb a 38. hétre minden készen állna, és nem volna olyan érzésem, mint aki le van késve valamiről.
Szerencsére nincs semmi olyan tényező a babával kapcsolatban, amin aggódnom kellene, teljesen problémamentes terhességem volt eddig, amit remélem el tudok vinni a végéig. A baba továbbra sem rúgja ki a ház oldalát – vagyis az én oldalam, de hálás is vagyok neki emiatt. Addig pedig nyugodt vagyok, amíg az ő maga kis diszkrét stílusában, de mindig bejelentkezik. Azért már érzem a „terhemet”, egyre nehezebb mozogni, felállni, forogni az ágyban, és a hajolásról, zoknihúzásról, cipőkötésről már nem is álmodom. Apropó, ágyban forgás! Igaz, hogy csak a terhesség végére, de beszereztünk egy klassz memóriahabos fedőmatracot, ami úgy alátámasztja a pocakomat, hogy a szoptatóspárna is kikerült a takaróm alól. Ennek örülök, mert álmomban mindig azzal együtt kellett jobbról balra majd vissza forognom, nem kis kényelmetlenségek árán. Ha nagyon gebeszkedek ugyanis, akkor mindig megfájdul a szeméremcsontom, emlékeztetve arra, hogy a medencém tágul, és egyre csúszik széjjel, ahogy mennek előre a napok.
Az ünnepek a sok tennivaló ellenére meghitten teltek, egyrészt sikerült kettesben szentestéznünk a férjemmel, nem aggódva semmin, ettünk, ami épp volt itthon, tévéztünk összebújva, megajándékoztuk egymást a szerény kis karácsonyfánk alatt és örültünk az ünnepnek. Másrészt családi körben is ünnepeltünk, mert noha nem akartam elvonatozni a családomhoz vidékre, apukám bevállalta hogy elvisz autóval, így pár napot az otthoniakkal töltöttünk. Jobb volt ez így, mintha ők utaznak fel pár órára a szűkös kis lakásunkba, ahol csak nyomorogtunk volna, nem beszélve arról, hogy már nem vagyok hitelesítve arra, hogy 9 főre ünnepi menüt készítsek. Otthon legalább kényeztettek, kiszolgáltak, és mi sem esik jobban egy 9 hónapos terhes kismamának. Egyszóval sziruposan telt a Karácsony, mert megint bebizonyosodott, hogy szuper párom és szuper családom van. :-)
A Szilveszter éjjel is hasonlóan visszafogottan zajlott, a barátainkkal töltöttük az este nagy részét, majd Hamupipőke módjára kicsivel éjfél előtt elbúcsúztunk, és hazajöttünk. Akkorra már sehogy sem volt kényelmes üldögélnem, pedig jó tágas kanapé volt, de én már nagyon vágytam a forró zuhany alá, meg a memóriahabok közé. :-) Itthon szépen megvártuk az éjfélt, néztünk valami adást is, aztán filmszakadás, és már meg is érkeztünk 2012 első napjához.
Az új évben azzal az érzéssel ébredtem, hogy teli vagyok energiával, és rögtön bele is vetettem magam a teendőkbe. Ki sem jöttem egész nap a gyerekszobából, pakolgattam a kicsi cuccait, szortíroztam és szelektáltam, kicsomagoltam a még dobozukban lévő holmikat és elhelyeztem őket a polcokon, amiket előtte gondosan megtisztogattam. A férjem meg is jegyezte, hogy már nagyon szülhetnékem van. :-) Remélem, azért olyan hamar nem kerül rá sor, mert habár napok óta egyfolytában járatom a mosógépet, a babaruhákig eddig még nem jutottam el.
Amióta már nem dolgozom, teljesen anya-üzemmódba kapcsoltam, járatom az agyam, hogy mit kell még elintézzek a baba születéséig, mintha utána új időszámítás kezdődne, amikor is már semmi másra nem lesz időm, csak vele foglalkozni. Ki tudja, de tény, hogy sok már gyakorló anyuka ezzel riogat.
A dokim meg a kórház is karácsonyi szünetet tarthatott, mert épp semmi vizsgálat nem esett erre az időszakra. A szülésfelkészítő tanfolyam is véget ért, jógára pedig a teljesen totálkárossá vált derekam miatt már nem járok. Január első hetére viszont sok tennivaló esik, megejtjük az utolsó laborvizsgálatot, és az első CTG-t, és a soron következő nőgyógyászati vizsgálatot is. A CTG-től kicsit félek, mert ahhoz mozognia kell Máténak, és még nem tudom hogyan vegyem rá arra, hogy éppen akkor vad fickándozásba kezdjen, főleg, hogy a nem túl jó terheléses vércukor eredményem után a doki letiltott a csokiról. Legközelebb beszámolok róla, hogy miként zajlott a vizsgálat.
Minta