2012.02.20. 08:37
Quesadilla
Hozzávalók:
· Tortilla lapok
· 50 dkg csirkehús
· olaj
· mexikói fűszerkeverék
· salsa szósz
· 2 db paradicsom
· 1 db lilahagyma
· Bonduelle vörösbab-kukorica konzerv
· mozzarella sajt
· tejföl
A csirkehúst kockákra vágjuk, és olajos-mexikói fűszeres pácba tesszük pár órára (nem muszáj sokáig), majd megsütjük. A paradicsomot és a lilahagymát felvágjuk, és összekeverjük a salsa szósszal. A tortilla lapot betesszük egy serpenyőbe, kicsit melegítjük az egyik oldalát, aztán megfordítjuk, és reszelt sajtot szórunk rá. Utána jön a csirkehús, salsa szósz, babos kukorica. Csak a lap egyik felére szabad tenni a cuccokat. Ha minden rajta van, ráhajtjuk a lap másik felét, sütjük egy kicsit, aztán megfordítjuk. 1 perc az egész. Ha kész, tányérra tesszük, és mehet rá 1-2 kanál tejföl.
Macskavati
2012.02.17. 09:38
Kirándulás a fogyasztói társadalom és az egészségügy útvesztőiben
17. hét
Ezt a hetet szívesen átugrottam volna, már ami az orvosi látogatások eredményeit illeti. Hétfőn sóhajtottam egy nagyot, felsandítottam az égre és kérdőre vontam az ott lakókat, hogy namivan, csak nem túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen?!
Múlt héten csütörtökön voltam a védőnőnél is. Mikor elmeséltem a Csajoknak, hogy mi volt nála, olyan szintű közfelháborodást váltottam ki, hogy azóta is ezen gondolkodom, már-már morális dimenziókba emelve a kérdést. Szóval. Az egyik az, hogy nekem a védőnőm konkrét márkákat ajánl. Elmondja, hogy szerinte melyik terhesvitamint szedjem, ásványvízből melyik márka az alacsony ásványi anyag-tartalmú, cumisüvegből ezt válasszam, sterilizálóból viszont jó az is, amit cumisüvegből nem ajánl, a hidegpárásítóból pedig többeknek ez jött be. Légzésfigyelőből a nagyon népszerű x márka helyett inkább y-t ajánlja, kismamaruhákat pedig itt és itt tudok venni. A többség véleménye szerint ez etikátlan és a védőnőm minden bizonnyal jutalékot kap, mert ilyet még senki nem hallott, hogy szinte minden termékkategóriára legyen egy külön márkajavaslata a védőnőnek. Egyes vélemények szerint ez nem is feladata, mivel az ő szerepe főként a kiskönyv vezetése, a vérnyomás és súlyom nyomon követése, esetleg vizeletvizsgálat és a szülésre való felkészítés. Én eléggé fel szoktam háborodni azon, ha le akarnak húzni, és mikor teljesen hülyének nézve próbálnak direkt marketing-fogásokkal becserkészni, de ez a védőnős sztori konkrétan valahogy egyáltalán nem zavart. Én inkább úgy éreztem, segíteni akar és én nagyon örültem annak, hogy elmondja, hogy egyáltalán milyen márkák léteznek, ugyanis nem mindenki körül van egy olyan tapasztalt kismamagárda, mint körülöttem (a Csajok, a Klubból:)), és ha ők nem lennének, akkor biztosan teljesen tanácstalanul ácsorognék a cumispolc előtt, hogyhát én már kit válasszak. A másik, hogy nem értem (de ez valószínűleg az üzleti vénám fejletlensége miatt van), hogy hogy a fenébe kapna ő jutalékot, nyilván nem veszi fel diktafonra, hogy kinek mit ajánlott, és mivel a termékeket nem ő árulja, és nem nála veszem meg, nem nyomon követhető, hogy mennyi üzletet szerzett az adott márkának. A harmadik, hogy nem márkaspecifikusan ajánl, hanem azt mondja, hogy cumisüvegből inkább ne az x márkát válasszam, de sterilizálóból például teljesen megbízható az előbb említett x is. Arról nem is beszélve, hogy kifejezetten kiemeli, hogy a termékek többségét meg tudom venni használtan töredékárért, esetleg külföldről is behozathatom, ha van rá lehetőségem, úgy általában sokkal olcsóbb. Szóval számomra felfoghatatlan, hogy mi érdeke fűződne bizonyos márkák preferálásához, de nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is.
A másik közutálatot kivívó probléma a védőnőmmel, hogy egyáltalán javasol olyan luxustermékeket, amik nélkül tudjátok, a szüleink is felnőttek... Ilyen például a párásító készülék, a pihenőszék, a sterilizátor, vagy a szagelszívó kuka (bár ez utóbbira pont azt mondta, hogy enélkül simán lehet élni). Ezzel szemben a fő ellenvetés az volt, hogy mit képzel ő magáról, emberek milliói éheznek, ő meg itten ultrahangos hidegpárásítót ajánlgat pofátlanul. Nekem pedig az a véleményem, hogy elég könnyen fel lehet mérni egy kismamáról, hogy nagyjából mit engedhet meg magának és mit nem, mi az, amit felháborodás nélkül ajánlhat és mi az, amit nem. Az első találkozáskor ugyanis megtudja, hogy mi az én foglalkozásom, mit dolgozik a férjem, látja, milyen ruha van rajtam, pontosan tudja, hogy mekkora értékű lakásban lakom milyen környéken. Ezek alapján szerintem viszonylag nagy biztonsággal be tudja lőni, hogy én most a szívemhez fogok-e kapni, ha kimondja azt a szót, hogy szagelszívó kuka, vagy esetleg az a típus vagyok, aki babakocsiból is háromszínűt vesz, hogy az összes téli csizmájához passzoljon. Én nem bánom, ha elmondja, vannak ilyen lehetőségek is, és bár a sterilizációra bőven megfelel egy fazék meg forró víz is, egy elektromossal vagy egy mikróssal megkönnyíthetem az életem, ha gondolom. Másrészről pedig annyira egyedi, hogy kinek mire van szüksége, mert ha egy családi házban lakom, ahol ki tudom rakni a kakispelenka-csomagot az ajtó elé, anélkül, hogy bárkit zavarna, meg tudom spórolni a speckó kuka árát, míg ha a negyediken lakom egy lift és erkély nélküli panelben, ahol a közös kuka az udvaron található, nyilván megfontolom ezt a luxusterméket is. De a legviccesebb az, hogy végül jártamban-keltemben mégiscsak az derül ki, hogyhát ők is használnak hidegpárásítót és a népszerű márka bébiőrzőjén tényleg minden este 10-kor bejelentkezik a szomszéd baba, vagy a közeli taxiállomás.
Másnap a háziorvossal volt randim EKG céljából. Talált egy kis szívzörejt, de azt mondta, emiatt most ne aggódjak, előbb járjunk a végére ennek az idegsebészeti problémának, amiről az előző naplómban is említést tettem már. Hétfőn délelőtt ezért elzarándokoltam a neurológiára, ahol egy nagyon kedves doktorbácsi megnézte a 2006-os leleteimet. Első látásra azt mondta, hogy ez inkább semmi, mint valami, de van egy MRI felvétel, ami nagyon gyanús, megmutatná ezt egy kollégájának is. A kolléga meg is nézte, és neki is az volt a véleménye, hogy az az egy felvétel aneurizmát valószínűsít, ezért mindenképpen meg kell ismételni a vizsgálatot. MR-t egyébként az első trimeszterben nem végeznek és a másodikban sem szívesen, nekem mégis a 21. hetet javasolták az ismétlésre. Ennek az az oka, hogy ha azt állapítják meg, hogy ez tényleg aneurizma és nőtt, akkor azt el kell zárni, ami bárhogy is szépítjük, műtétet jelent. Még drámaibban kifejezve agyműtétet ikerterhesen. Ha az derül ki, hogy nem az, vagy nem nőtt, akkor nincs teendő, csak a programozott császár, illetve folyamatos kontroll. Egyelőre nem szeretnék azon gondolkodni, hogy mi lesz, a vizsgálatig csak arra vagyok hajlandó koncentrálni, hogy minden rendben lesz, vagyis van, és semmi szükség a műtétre. Ha az ellenkezője derül ki, akkor majd elkezdek jobban utánanézni, hogy miről is van szó, vannak-e esetleg más lehetőségek, mik a lehetséges következmények és mit mondanak más specialisták.
Hétfőn este még vissza kellett mennem a háziorvoshoz is, hogy beszámoljak az ideggyógyásznál történtekről meg a hivatalos táppénz-felülvizsgálatnak is itt volt az ideje. Ide végülis potyára jöttem, mert nem érkezett meg a felülvizsgálatot végző főorvos, és inkább hazaküldtek, hogy ne üljek ott a sok köhögős között.
Kis pihenő után szerdán AFP-re mentem. Ez különösebb megpróbáltatással nem járt, hiszen csak egy vér- és vizeletvételről van szó, utána viszont ki kellett böjtölnöm, hogy előzetes egyeztetés nélkül bejussak az orvosomhoz, mert mindenképpen beszélni szerettem volna vele a történtekről és a következő lépésekről. A neurológiai ínyencfalatot ő is nagyjából olyan megdöbbenéssel fogadta, mint én, és ő is látványosan elodázta a problémáról való gondolkodást az MR vizsgálat megtörténtéig. Titkon arra számítottam, hogy csinál egy ultrahangot, mert még az elején arról volt szó, hogy az ikreket gyakrabban ellenőrzik a szokásosnál, és én is azt olvastam, hogy a több kockázati tényező miatt érdemes többször rájuk nézni. Mivel azonban elmondtam, hogy fizikailag teljesen jól érzem magam és semmi különös panaszom nincs, fel sem merült, hogy megvizsgáljon, legközelebb csak a 18-20. héten, a genetikai ultrahangon láthatom a gyerekeket. Hacsak be nem fizetünk egy magánultrahangra, ezt még nem döntöttem el. Vívódom, mert igazából más kismamához hasonlóan nyilván én is kibírom, hogy a 12-20. hét között nem látom a hasam belülről, de közben meg persze nagyon kíváncsi vagyok és hát az ördög nem alszik, tudni szeretném, hogy tényleg minden rendben van-e. Bár a védőnő megtalálta a szívhangjukat a mini UH fejével is, és nagyon szépen dobogtak :)
Most próbálok csak erre koncentrálni és bízni a legjobbakban.
Leolib
2012.02.13. 09:08
Minta-szülés
A terhességem harmadik trimeszterének közepétől már megjelentek a véletlenszerű méhösszehúzódások, vagyis a pocakkeményedések. Mivel ez természetes jelenség, így semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak, ám a szülésre kiírt dátum előtt pontosan egy héttel az esti tévézésnél figyelni kezdtem az órát, és észrevettem, hogy rendszeres időközönként jönnek az akkor még fájdalommentes keményedések. Egy-két óra elteltével az összehúzódások fájdalmasak is lettek, de mivel ezek a fájások korántsem voltak elviselhetetlenek, így lefeküdtünk aludni.
A terhességem alatt éjjelente általában többször kellett pisilnem, nem volt ez másként most sem, ám egyszer kétszer a mosógépre görnyedtem a fürdőben a fájdalomtól, amit még mindig úgy véltem nem kell komolyan venni, mert a szülési fájdalom ennél jóval erősebb lehet. Forgolódtam az ágyban és próbáltam mérni a két fájás között eltelt időt, de semmi rendszerességet nem véltem felfedezni. Volt hogy 10, volt, hogy csak 20 percenként jelentkezett a fájdalom, de volt olyan is, hogy tudtam aludni majd egy órát. Reggel munkanapra virradtunk, és a férjem kétségbeesett arccal kérdezte, hogy hogy menjen ő így dolgozni, amikor nekem fájásaim vannak!?
Őt is és magamat is nyugtattam, hogy noha nyilvánvalóan készülődik valami, még nincs olyan szinten, hogy lépéseket kellene, hogy tegyünk, menjen csak dolgozni. Nagy nehezen elindult. Közben én fürdőt vettem, aminek semmilyen hatása nem volt a fájdalmakra, kimostam és kiteregettem egy adag ruhát, neteztem, és vártam. Leültem a leendő szoptatós fotelembe, és írni kezdtem a két fájás között eltelt idő hosszát, és magának a fájásnak a hosszát is. Elérkezett az ebédidő, de levesen kívül mást nem tudtam, vagy nem mertem enni. A fájások erőre kaptak, és rövidült a kettő között eltelt idő is. Még mindig úgy gondoltam ezek nem elég erős fájdalmak a kórházhoz, így tűrtem és vártam tovább. Aztán valamikor délután elérkezett az az időpont, hogy fel kellett hívjam a férjemet, induljon haza a munkahelyéről, és menjünk be a kórházba. Ekkor már nehezen tudtam megszólalni a telefonban, amikor jött egy fájás.
Taxival hamar beértünk a kórházba, és noha a kocsiban is jöttek szépen a fájások, úgyvoltam vele, hogy még simán mondhatják azt nekem a kórházban, hogy vaklárma az egész, ebből még nem lesz szülés. Csengettünk a szülőszobára, és bemondtam a kaputelefonon, hogy azt hiszem szülök! J Kijöttek értem, és kérték, öltözzek hálóingbe. Bevezettek a vizsgálóba, a férjem egyelőre a folyosón várakozhatott. A vizsgálat kiderítette, hogy mindössze szűk egy ujjnyira vagyok nyitva, ami még vajmi kevés. Rákötöttek a CTG-re, és ott üldögéltem jó 30-45 percen át, míg a gép szépen mérte a fájásaimat, én meg küszködtem a székhez láncolva. Egy idő után bejött egy szülésznő, és a CTG gépből kijövő papírra nézve megállapította, hogy igen, a gép valóban mutat „pirinyó fájásokat”. Engem ott sokkolt ez a kifejezés, nem esett jól, mert én igencsak szenvedtem ezektől a pirinyó fájásoktól…
A CTG gépről lekerülve az ügyeletes orvos megállapította, hogy a szülésem elindult, haza már nem engednek, de mivel még csak „jósolgatok” (ez az általuk használt kifejezés megint tőrdöfés volt számomra) így kapok egy kórtermet, ahol pihenhetek az esti vizitig, amikor is újból megnézik a méhszájamat. A férjemet hazaküldették velem, mondván még úgysem szülünk, én pedig bevonultam a kórtermembe, ahol már volt egy előző nap szült kismama babástól. Mivel a fájdalmaktól nem tudtam pihenni, így jobb híján beálltam a zuhany alá és ott küszködtem. Vártam az esti vizitet, mint a messiást, hátha megállapítják, hogy már kétujjnyi vagyok. Ez volt az előfeltétele ugyanis annak, hogy szóljanak a választott dokimnak. Közben a férjem hívott, hogy mizujs, mondtam neki, hogy semmi változás, azon kívül, hogy szerintem már nagyon fájok, a kórház szerint meg nem.
Elérkezett az esti vizit, felfeküdtem a vizsgálóasztalra, ahol jött az ítélet: még mindig csak egy ujj. Menjek vissza a kórterembe és feküdjek le aludni. Totál kikészültem. Hogyan aludhatnék ilyen fájdalmakkal? Felajánlották, hogy adnak egy injekciót, ami lelazít annyira, hogy tudjak pihenni. Először nem akartam elfogadni, de végül olyan kilátástalannak éreztem a helyzetemet, hogy beadattam. Arra gondoltam, mi van, ha ezek tényleg csak általam túlreagált jóslófájások, és ki tudja még hol a vége!? Figyelmeztettek, hogy a szuritól hirtelen nagyon álmos leszek, de ez nem érdekelt, szerettem volna, ha eltompulok annyira, hogy ne érezzek semmit. Visszabotorkáltam a kórtermembe, és mondtam a szobatársamnak a szomorú híreket. A férjemet is felhívtam, aki már nagyon szeretett volna mellettem lenni, de mondtam neki, hogy felesleges bejönnie, mert nem halad előre az ügyünk semmit. Ekkor pedig jött egy fájás, ami közben már egyáltalán nem tudtam beszélni, így letettük a telefont. Ebben a percben egy nagy loccsanást hallottam és elöntötte a padlót a meleg folyadék, a magzatvíz.
A szobatársam elfutott nővérért, én meg tárcsáztam a férjemet, hogy végre helyzet van. Annyira örültem ennek a váratlan fejleménynek, pedig ezzel egyidőben a soron következő fájás az előzőeknek sokszorosa volt, már nem csak, hogy nem tudtam beszélni közben, de önkéntelenül jajgatnom kellett. A nővér visszavezetett a szülőszobára, de olyan lassan tudtam a folyosón haladni (minden fájásnál meg kellett álljak a korlátba kapaszkodni) hogy a férjemmel egy időben érkeztünk oda. (Ő rögtön taxiba ült és berepesztett.) Őt megint nem engedték be, a folyosón leültették, míg engem előkészítettek. Lezajlott a borotválás, és megkaptam a beöntést is. Mondták, hogy a beöntés után, ha lezuhanyoztam, akkor jöhet be hozzám a férjem. A beöntés hosszúra nyúlt, mert nem tudtam elhagyni a zuhanyzót, jó pár fájást ott vészeltem át a meleg víz alatt, na meg a beöntés hatása hullámokban jött, amikor azt hittem vége, jött egy újabb adag…
Ott a zuhany alatt egyszer csak alám toccsant a nyákdugó is. Valahogy mégiscsak elkészültem a zuhanyozással, felöltöttem a szülős hálóingemet, és megejtettek rajtam egy újabb méhszájvizsgálatot, ahol már végre kétujjnyi voltam. Bevezettek a szülőszobára, ahol egyből ráültem a labdára. Két fájás között jóleső érzés volt rajta üldögélni, de amikor jött a fájdalom, akkor kifejezetten kellemetlen volt, ha bármi is hozzáér az alfelemhez. Felálltam és a bordásfalat markoltam kínomban. Egyszer csak megjelent a férjem a kék kórházi szerelésben, és átölelt, megsimogatott. Nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam, és jól esett, hogy mellettem van. Az érintése kellemes volt két fájás között, de fájás alatt nem tudtam elviselni, ha a derekamon kívül máshová tette a kezét. Nem nagyon tudtam beszélni, csak azt jeleztem, amikor jött az újabb fájás, egyébként teljes csendben voltunk.
Fájás közti szünetben a bordásfaltól a mosdókagylóig sétáltunk, egyik fájást a bordásfal rácsát markolva, másikat a mosdókagyló szélébe kapaszkodva vészeltük át. Fájás alatt a férjem az egyik karjával a derekamat, a másikkal a mellkasomat támasztotta, én beledőltem ebbe a pózba és lélegezni próbáltam a jógán tanultaknak megfelelően, de olyan iszonyat erősen és sűrűn jöttek a fájások, hogy előfordult, hogy zihálni kezdtem. Ilyenkor a szülésznő figyelmeztetett, hogy lassabban vegyem a levegőt. Ekkor egyébként a szülésznő még nem volt velünk állandóan, inkább ki-be járkált, néha ránk nézett, hogy mi történik. Hozott egy CTG gépet és kérte, hogy feküdjek fel a szülőágyra, hogy rám köthesse. Szintén hosszú idő alatt felmásztam az ágyra, nem esett jól mozogni, feküdni pláne nem. Kínok között átvészeltem a CTG-zést, és visszamehettem sétálgatni. Amikor épp a bordásfalat markoltam, meghallottam a dokim ismerős hangját: Szép jó estét kívánok! Nem tudom hány órakor érkezhetett, de ekkor még nem sok szerepe volt, kivéve, hogy ő is időről időre felparancsolt a szülőágyra, amit nagyon utáltam.
Fájás közben vizsgálta a méhszájamat, és ekkor már 3 ujjnyi voltam. Ennek akkor nem tudtam örülni, olyan erősek voltak a fájásaim, hogy nem érdekelt semmi, csak, hogy elmúljon ez az egész. Leírhatatlanul rossz volt, amikor fájás közben a méhszájamat matatták. Egy ilyen vizsgálat alkalmával, amikor már 4 ujjat is elértem, és érződött a baba feje, ahogy szépen halad egyre lentebb, teljesen elveszítettem az önkontrollt a fájdalomtól, és ordítva zártam össze a lábam, azt éreztem hagyjanak békén, ne maceráljanak. Erre a doki és a szülésznő is nagyon kiakadt és letoltak, hogy ezzel nem segítem a folyamatot, ha rázárom a lábamat a szépen haladó babára, és a légzésre se tudok figyelni ha ordítok, és különben is mit szól a többi kismama, akik ezt hallják. Na, ez nagyon nem érdekelt akkor…
A szülésznő azt hajtogatta, hogy muszáj ennem szőlőcukrot (nagyon nem esett jól) hogy legyen energiám a kitolásra. A férjem betartotta a dolgot és időről időre a számba tuszkolt egy cukrot, némelyiket fájás közben kiköptem. Aztán egyszer csak, amikor épp álltam, egyik kezemmel a szülésznőbe, másikkal a férjembe kapaszkodva, éreztem azt a bizonyos székelési ingert a leírhatatlan fájdalom mellett, bár ez utóbbi az ingert el is nyomta, eredménye mégis lett a beöntés ellenére… Engem akkor már ez sem érintett kellemetlenül, és a szülésznő és a férjem is úgy reagáltak a dologra, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A dokim is belibbent valamelyik soron következő fájásnál, és megint úgy találtam magam a szülőágyon, hogy a méhszájamat tapogatja. Mivel nagyon rosszul, kiabálva viseltem a fájdalmakat, így még egy ilyen lazító injekciót belém nyomtak, és úgy indultam neki a kitolásnak.
Próbáltunk nyomni egyet, kettőt, de aztán elerőtlenedtek a fájások, (vagy inkább a brutálisnál egy fokkal visszább estek) és mintha meg is ritkultak volna. Ekkor bekötötték az oxitocint. Ahogy jöttek továbbra is sorra a fájások, én már átkerültem egy más tudatállapotba, kilátástalanság, vagy nem is tudom mi az, amit éreztem, nem érdekelt semmi. De mégis valahogy megnyugodtam, és fegyelmezettebben tudtam viselni a fájdalmakat, mint korábban. A férjem szerint ekkor már mint valami Buddha léteztem, úgy ültem ott a szülőszéken, merthogy valamikor jeleztem, nem jó feküdni, biztos attól múltak el (dehogy múltak…) a fájásaim. A lábaim felrakták, a szülőágy háttámláját majdnem függőlegesre állították, és én végre nyomhattam teljes erőből, amikor jött a fájás. Nagylevegő, szem becsuk, nyom. Egy fájás alatt háromszor. Két fájás között nagyjából félperc szünet, vagy még annyi sem. Már az első tolófájásoktól kezdve engedélyt kaptam arra, hogy nyomjak, mert már megvolt a 4 és fél ujjnyi méhszájam, de azért beiktattunk néhány olyan fájást, ahol nem nyomtam, csak lélegeztem. Nem éreztem, hogy el lennék fáradva, ekkor valahogy erőre kaptam, és arra gondoltam a következő nyomáskor beladok apait anyait, olyan erősen fogok nyomni, ahogy csak bírok, hogy hamarabb túl legyünk az egészen. Nem is a baba motivált igazán, hanem hogy elmúljon a pokoli fájdalom.
Nem éreztem, hogy közel a vége, valahogy megállt az idő, és azt éreztem még órák hosszát ellehetünk így. De szerencsére nem így volt. Valamikor felkapcsolták az addig félhomályban lévő szülőszobában a villanyokat, amik reflektorként bevilágították az alfelemet, és hallottam, ahogy a doki érzéstelenítő injekciót kér a szülésznőtől. Párszor megszúrt alul, és következett a gátmetszés, amiből semmit nem éreztem, viszont innentől nagyon felgyorsultak az események. A férjem a fejem mellett állt, és minden nyomásnál a fejemet tartotta és hangosan biztatott és dicsért, hogy mennyire jól csinálom, milyen ügyes vagyok. Kiabálta, hogy jön a baba, mindjárt megszületik Máté, merthogy ekkor már kidugta a kis fejét, amiből én semmit nem éreztem, semmit nem láttam. Ezen a ponton már kezdtem remélni, hogy közel a szülés vége és lopva a faliórára pillantottam, ami azt mutatta nemsokára éjfél. A kitolás egyébként nem tartott tovább félóránál, és találgatni kezdtem, vajon még ma, vagy már csak holnap születik meg a kicsi.
A férjem biztosított róla, hogy ne izguljak, figyeli az órát, megnézzük majd a baba aszcendensét. (Pedig ez érdekelt akkor a legkevésbé. J ) Jött a fájás és én csukott szemmel nyomtam, olyan erősen, mintha az életem múlna rajta. Aztán egyszer csak kinyitottam a szemem, mert hallottam, hogy mondja a férjem, hogy megszületett a baba, nulla óra kettő perckor, pont, mint a Kispál számban. (Aznap már nem ment ki a fejemből a dallam.) Oldalra néztem a férjemre, és noha még mindig abban a módosult tudatállapotban voltam, arra világosan emlékszem, ahogyan ő nevet és sír egyszerre a kórházi maszk mögött miközben a kisfiunk a világra jött. Nem emlékszem, hogy felsírt-e, a férjem szerint csak köhögött és nyöszörgött. Egyből rám tették, és mondták, hogy most még egyek vagyunk, a zsinór és a lepény bennem volt még. Nem emlékszem pontosan mit mondtam neki, de folyamatosan beszéltem hozzá, azt hiszem üdvözöltem, és mondtam neki, hogy itt van Anya is és Apa is, és, hogy megjött végre, nagyon vártuk.
Teljesen elhomályosulnak a részletek, mert nem teljesen voltam magamnál az injekció, meg a fájdalom hatására. A babát végül elvitték, a férjem elkísérte az első fürdésére, mérésére. A méhlepény gond nélkül kicsusszant, alig kellett egyszer-kétszer megnyomni a hasamat. Aztán a gátam összevarrták, amit szintén végigjajjgattam, mert minden öltést éreztem. Letisztogattak és betakartak. Ekkor jött vissza a családom: a férjem és a kisfiam, aki már ruhácskában, takaró alatt pihegett. Gyönyörű volt. Végre lekapcsolták a fényeket, és ismét hangulatos félhomány lett a szülőszobában, amire a kicsi tágra nyitotta a szemeit.
A szülésznő mellém fektette, és megpróbáltam a szájába adni a mellbimbómat. Nehezen ment, mert nem tudtam megfordulni oldalfekvésbe (mindenem fájt) és a baba sem tudta rendesen bekapni, csak nyalogatta, szopogatta, de végül mindig kicsúszott a szájából. Ennek ellenére meghitten eltöltöttünk egy kis időt hármasban (nekem 15 percnek tűnt, de kb. 2 óra hossza lehetett). Ismerkedtem a fiam vonásaival, amik azóta úgy belém vésődtek már, hogy akkor is őt látom, ha behunyom a szemem. Amikor visszajött a szülésznő felállított (nagyon nehezen ment) és elvezetett pisilni és zuhanyozni.
A babát a csecsemőosztályra vitték, csak reggel kaptam meg, mert ekkor már hajnalodott, és mondták, hogy aludnom is kellene egy kicsit. A férjem összeszedte az elkoszolódott motyómat és hazament ő is aludni. Engem tolókocsival vittek vissza a kórterembe és nagyon elgyötörtnek éreztem magam. Még ekkor sem voltam teljesen magamnál; megviseltek az események. A férjemre bíztam, hogy értesítse a szülőket, rokonokat a hírről, én képtelen voltam bármiféle kommunikációra, és tulajdonképpen minden ekkor történt eseményre nagyon homályosan emlékszem csak.
Hajnal kettő után járt az idő, amikor ágyba kerültem, és azt tudtam, hogy reggel 6-kor mehetek a fiamért. Ezt a négy órát szerencsére átaludtam, de mielőtt álomba merültem, és amikor felébredtem is, ott villódzottak az agyamban a velem történt események. Nem igazán tudtam pozitív élményként tekinteni ekkor még a szülésemre. Amikor aztán elmentem a fiamért, és onnantól együtt töltöttük a kórházi tartózkodás idejét és azóta is minden napot, megváltoztak az emlékeim. Megismertem a kisfiam személyiségét, és - noha akkor is imádnám, ha nem így lenne – egy tündéri jó gyerek, nem is kívánhatnánk nála jobbat, és ahogy kialakult bennem az iránta való kötődés és szeretet, úgy halványulnak el a szülés alatt átélt borzalmak. Értékelni kezdtem, hogy ez egy teljesen problémamentesen lezajlott természetes szülés volt, és a magzatvízelfolyást követően 3,5 óra alatt kint volt a picúr. És mindketten épen, egészségesen kerültünk ki a szituációból, azt hiszem ez a legfontosabb!
Minta
2012.02.10. 10:02
Töltött hagyma
(Hús nélküli alternatíva gyors, könnyű vacsorára)
2 óriás hagyma (ha nem lehet ilyet kapni, akkor jó nagy hagymából javasolnék hármat)
6 dl húsleves (én leveskockából csináltam)
2 nagy paradicsom
8-10 ek. házi zsemlemorzsa
egy csokor petrezselyem aprítva (nálam 30 gr volt)
15 dkg feta
2 gerezd fokhagyma
2 ek olívaolaj
3 szál újhagyma
só, bors
A hagymákat félbevágjuk, a két végét levágjuk, a barna héját leszedjük. Óvatosan rétegeire szedjük, a belsejére nem lesz szükségünk (ezt pl. hagymalevesbe felhasználhatjuk, én hagymás-paradicsomos sült csirkecombot csinálok belőle másnap). A külső nagyobb 'hagymaleveleket' a forrásban lévő húslevesbe dobjuk, addig főzzük, míg megpuhulnak (vastagságtól függően 4-6 perc volt). Kiszedjük a levesből, lecsöpögtetjük.
Sütőt előmelegítjük 180 fokra.
Összeállítjuk a tölteléket: a paradicsomokat nagylyukú reszelőn egy tálba reszeljük (a kezünkben maradt héját kidobjuk). Hozzáadjuk a zsemlemorzsát, az olíva olajat, a petrezselymet, a felkarikázott újhagymát, belemorzsoljuk a fetát es belereszeljük a fokhagymát. Sózzuk, borsozzuk (nekem kb. 1/4 tk só kellett).
A hagymaleveleket megtöltjük a töltelékkel, összezárjuk a leveleket es sütőtálba tesszük a 'nyitott' felével lefelé. Mikor minddel kész vagyunk, óvatosan ráöntunk kb. 10 evőkanállal a maradék húslevesből, rádobunk néhány kocka vajat. Az előmelegített sütőben kb. 45 percig sutjuk (akkor jó, amikor a hagyma mar teljesen átsült és néhol megpirult).
Mi salátával ettük, amire a megmaradt fetát rámorzsoltuk.
Jó étvágyat! :)
tehenészet
2012.02.09. 08:52
16. hét - Esély az esélyegyenlőségre
Nem tudnám azt mondani, hogy mindegy, csak egészségesek legyenek. Azt tudnám mondani, hogy mindenképpen legyenek egészségesek, és nem bánnám, ha lenne köztük legalább egy lány. Az sem baj, ha kettő. A vegyespáros csodás lenne, a két fiúra viszont nagyon fel kéne készülnöm.
Valahogy úgy érzem, egyáltalán nem mindegy, hogy valaki lányos, fiús vagy vegyes szülő lesz-e. Úgy képzelem, a gyerekeink neme alapvetően meg fogja határozni az életünk hátralevő részét, azt, hogy milyen jellegű örömökben lesz részünk, milyen típusú problémákkal kell majd megküzdenünk, és hogy milyen típusú szülők leszünk. Szóval egyáltalán nem mindegy, milyen nemi összetételben érkeznek az ikrek és majdani testvéreik, bár kétségtelen, hogy egyik sem jó vagy rossz, egyszerűen csak más.
A szüleim, különösen anyukám szeretett volna fiút is, de "csak" három lánya lett. Anélkül, hogy akár egyetlenegyszer is bármilyen apró kis csalódottságot kellett volna éreznünk emiatt, gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy nekem majd biztos fiaim lesznek, mert a mi családunkban az lesz az extra, és nekem "kell" majd ezt megadnom. Aztán ahogy idősödtem, és egyre közelebb kerültem a gondolathoz, hogy egyszer tényleg én is szülő leszek, rájöttem, hogy nagyon nehezen tudom magam fiús anyukaként elképzelni és azonosítani. Úgy érzem, nem tudnám, hogy kell egy fiúval bánni, nem vagyok benne biztos, hogy olyan fiút tudnék nevelni, amilyennek én egy férfit látni szeretnék. Nem azért, mert kishitű vagyok, hanem valahogy úgy érzem, nincs a zsigereimben a módszer a "megfelelő" (udvarias, önálló, vagány, nőket tisztelő, stb...) férfi "előállítására". Ezzel szemben semmi ilyen jellegű kétségem nincs a lányneveléssel kapcsolatban. Úgy gondolom, tudom, hogy kellene vele (velük) bánni, milyen meséket kellene neki(k) olvasni, milyen programokat lehetne szervezni, miről beszélgetnék, milyen játékokat vennék, milyen ruhákba öltöztetném, és hogy kezelném a sajátos, furcsa vagy speciális igényeket ahhoz, hogy olyan nőt neveljek a lányomból, lányaimból, aki felnőttként nekem is szimpatikus lenne.
A valóságnak pedig közben nagy eséllyel semmi köze a témáról alkotott elképzeléseimhez, hiszen nyilván abban a pillanatban, amint kiderül, hogy lányunk/lányaink és/vagy fiunk/fiaink lesznek, vagy legkésőbb akkor, mikor megszületnek, a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy csak lányunk/fiunk van, vagy lányunk és fiunk is van, és el sem tudnánk képzelni másként. Valószínűleg ők lesznek azok, akik minket valamilyen szülővé nevelnek, vagy legalábbis legalább akkora részük lesz a mi szülővé nevelésünkben, mint nekünk az ő felnevelésükben.
Így valójában egyik verziótól sem tartok, illetve egyikre sem vágyom, hiszen pont úgy lesz jó, ahogy lesz, és mindegyik verziót teljesen elképzelhetőnek tartom. Simán lehet, hogy két lányunk lesz, hiszen valahogy ez tűnik a legkézenfekvőbbnek (nem tudom, miért). Pont ugyanennyi az esélye annak, hogy egy lányunk és egy fiunk legyen, hiszen ha már ikrek, miért ne kaphatnánk egyszerre mindkettőből, sokaknak megadatik ez is. Azt pedig, hogy két fiunk legyen, az valószínűsíti a legjobban, hogy kicsit tartok tőle, és a sors talán megint viccelődik velem, ahogy ezt már megtette akkor is, mikor két magzatnak adott helyet bennem. Ikres szülőként sem tudtam soha azonosítani magam, pontosabban egyáltalán meg sem fordult a fejemben. Szóval miért ne lehetnének ikerfiaink, ha már lúd, legyen kövér - alapon?
És persze mennek a találgatások. Az első két hónapban kijött rajtam pár pattanás - biztos lányok. Nem kívántam az édességet - biztos fiúk. Nem volt "eléggé" hányingerem - biztos fiúk. Közben már az édességet is kívánom - mégiscsak lányok. A hasam egyesek szerint csúcsos, a férjem szerint az egyik oldala csúcsos, a másik meg kerek - egy lány és egy fiú növekszik odabent. Az ultrahang felvételen az egyik baba nagyon nyugis volt, a másik kifejezetten dobálta magát - az egyik nyilván fiú, a másik meg egy már most hisztis kislány.
Megérzésem nincs, vagyis folyton változik, bár az érdekes, hogy ez teljesen szinkronban van a férjem megérzéseivel. Az elején mondtuk egymásnak, hogy ugye tudod, hogy lányaink lesznek? - Tudom hát, egyértelmű. A 12. heti UH után egymásra néztünk, basszus, ezek mégiscsak fiúk - Igen, tudom. Egy pár hete meg azt gondoljuk, hogy különneműek.
Egy biztos. Amint lehet, tudni szeretnénk, milyen neműek, már nagyon várjuk a pillanatot, hogy kiderüljön, és nem fogjuk titokban tartani a külvilág előtt sem.
Az elmúlt héten egyébként semmi nem történt velem, pontosabban, ami történt, az nem egy nyilvános blogra való. A jövő héten viszont valószínűleg egy orvosi kiadással jelentkezem, mivel a héten még megyek védőnőhöz és EKG-ra, a jövő hét elején pedig neurológiára és újabb háziorvosi felülvizsgálatra.
Leolib