Hozzávalók:
4 piros kaliforniai paprika
1 doboz olajban eltett tonhal
2 ek sós vízben eltett kapribogyó lecsöpögtetve
4 ek fekete olajbogyó aprítva
kisebb csokor petrezselyem aprítva
6 nagy paradicsom
só, olívaolaj
Először meggrillezem a paprikákat. (Én félbevágva tepsire teszem őket es kb. 200-220 fokon addig sütöm a sütőben amíg megpuhulnak - nem baj ha elkezd feketedni a héja.) Tálba teszem, folpackkal lezárom es 10 percig hagyom puhulni, így könnyebb meghámozni. Vékony csíkokra vágom. A paradicsomok tetejét levágom, a belsejét egy kiskanállal kivájom, erre nem lesz szükség (én sóval, olívaolajjal meglocsolva szeretem kikanalazni:))
A paprikacsíkokhoz hozzákeverem a lecsöpögtetett tonhalkonzervet, a kapribogyót, olajbogyót, petrezselymet, sóval ízesítem és meglocsolom pár kanálnyi olívaolajjal. Jól összekeverem, a kivájt paradicsomokba töltöm. 180 fokon kb. 20 perc kell nekik; akkor jó, ha a paradicsom puha, de nem esik szét.
Jó étvágyat!
tehenészet
A gyerekágyas időszakról bevallom nem sokat gondolkodtam a szülés előtt. Lesz ahogy lesz, azt hittem 
nagyrészt csak arról szól, hogy összeszokjunk a babával. Ez lényegében így is van, de a saját bőrömön tapasztalva azért átéreztem, hogy nem csak erről van itt szó, hanem meghatározzák ezt az időszakot a kismama különböző testi nyavalyái is.
Mivel nekem hüvelyi szülésem volt, így hetekig csak nagy óvatosan tudtam mozogni, ha nem pihentem eleget estére már rendesen sajgott a gátsebem, és még az is nehezemre esett, hogy egyáltalán leüljek egy székre. Kellemetlen az is, hogy ilyenkor ürül az ember méhe, és hetekig betéttel lehet csak létezni éjjel nappal, ami ugye egyrészt nem túl higiénikus, másrészt baromi kényelmetlen.
Aztán ott vannak a mellek is. Mivel még nem tudják mennyi tej kell, így termelnek szorgosan, aminek következtében nekem majd szétdurrantak, és folyton ki kellett fejjek belőlük, hogy egyáltalán be tudjam adni a fiam szájába a mellbimbómat. Borogattam szoptatás előtt meleg, majd utána pedig hideg vizes törölközővel, és éjszaka óvatosan forogtam az ágyban, mert minden mozdulat fájt.
Mégis azt mondom, hogy minden nehézség ellenére visszasírom az első 3 hetet, amikor még semmi gondom nem volt a szoptatással. Mert sajnos a java csak eztán jött. Egyik délután egyszer csak váratlanul csomó keletkezett az egyik mellemben, ami rettenetesen fájdalmas volt, és nem enyhült sem meleg zuhanyozásra, sem masszírozásra. Pihentem, próbáltam aludni és vártam, hogy elmúljon. Szerencsére továbbállt a gyulladás, és azt hittem le is van tudva egy életre. De két nap múlva a másik mellemben jelentkezett a tejcsatorna elzáródás az összes kellemetlen következményével együtt és ez így ment napokig, hetekig. Hol az egyik, hol a másik mellemmel volt a gond, én pedig a netet bújtam, hogy mi a csuda lehet ez, és elkövettem az összes tanácsot, amit ilyen esetre felvonultatott a La Leche Liga és a szoptatási tanácsadó, aki még a kórházban adta meg a számát, és akit hívogattam naponta elkeseredetten.
De hiába áztattam magam órákig a meleg zuhany alatt, hiába szoptattam jó sűrűn és jó sokáig, és sokszor felülről lógatva a mellem a baba szájába, igazából nem használt semmi, csak az idő. Egyszer csak valahogy mindig kiürült a csomó, de nem tudtam konkrét eseményhez kötni a dolgot. Aztán a LLL honlapján találtam egy sztorit a tejkőről, hogy ezek a kis grízszerű képződmények, amelyek egyébként összesűrűsödött tejkristályok, eltömhetik a tejcsatornák kivezető nyílásait, és akkor bent reked a tej, a baba nem lakik jól, nekem pedig felduzzad a mellem az eltömődött területen. Alaposan megvizsgáltam a mellbimbómat, és sikerült is észrevennem egy ilyen kis grízszerű fehér pöttyöt, amit óvatosan lekaparva kicsordult egy kis tej a mellemből. Ekkor egyértelmű lett, hogy tejkővel állok szemben, annak valamennyi nyűgével.
Sajnos, ha nem tud ürülni a tej a mellemből, akkor másnapra kevesebb termelődik, mert az agyam nem tudhatja, hogy elzáródás miatt nem ürült, vagy azért mert a babának kevesebbre van szüksége. És akkor belekerültem egy ádáz körforgásba, hogy folyton csak azon aggódtam van-e elég tejem, mert Máté rendkívül hosszú ideig evett, ha nem tettem mellre sűrűn, akkor sírt, és követelte a cicit, amiből arra következtettem, hogy biztos kevés a tejem. Ma már tudom, hogy ez nem feltétlen volt így, hiszen az elején a babák még gyengécskék, nem tudnak egyszerre sok tejet kiszívni, így gyakrabban kéredzkednek mellre, és hosszasan esznek, és nem csak táplálékot, hanem megnyugtatást is keresnek a mellen. Volt, hogy egyszerre 2 órán át is szopizott a babám, de végül is ha épp nem volt eldugulva a mellem, nem bántam, vagy regényt olvastam, vagy sorozatot néztem a laptopon. A gond akkor volt, ha jött a dugulás. Akkor szoptatás előtt irány a zuhany alá, és áztattam a tejköveket, hogy felpuhuljon a bőröm, és könnyebben ki tudjam szedni steril tűvel. Ja, mert hogy ez a leghatékonyabb módja a kövek eltávolításának. Sajnos sokszor megsértettem a bőrömet is, úgy hogy a vérem kiserkent, és ez a legbosszantóbb, mert nem csak azért, mert fájdalmas, hanem mert a vértől nem látom, hol van a nyomorult kő. Elsajátítottam a kézi fejést, ami nagyon hasznos, hogy a kijárat felé terelgessem a köveimet. Aztán ahogy teltek a napok egyre ügyesebb lettem, már nem kellett a zuhany, csak gyorsan a csap alá tartottam a mellbimbómat, és erős fénynél néztem hol vannak a kövek. Túlzás egyébként kőnek nevezni, ha kiszedem, simán elmorzsolom, és sokszor olyan apró, hogy még fél milliméter sincs az átmérője. Ezért is nehéz észrevenni.
Sajnos a probléma a mai napig sem hárult el, viszont most már olyan profi módon tudom kezelni a helyzetet, hogy semmiféle fennakadást nem okoz a mindennapok során. Amint érzem, hogy kezd fájdalmas lenni a mellem egy helyen (mindig csak egy helyre koncentrálódik a dolog, hiszen jó esetben egyszerre csak egy tejcsatorna dugul el) már megyek is a fürdőbe, szedem elő a steril inzulinos tűt, és csekkolom a lámpa alatt a mellbimbómnak pontosan azt a részét, amelyik részen érzem a mellfájdalmat. Engedek rá egy kis vizet, kitisztítom a járatot, és fejni kezdek kézzel. Ha jól sikerült a járat megnyitása ilyenkor a fejés hatására spriccelni kezd a tej az eltömődött járatból, ha nem spriccel, akkor még bent van a kő, és próbálkozom tovább. Van hogy egyszerűen nem látom hol lehet az átkozott kő, ilyenkor tovább kell gyötörni a mellbimbómat, ezt utálom, mert akkor utólag annyira sajog, hogy nehéz tőle elaludni (általában estére hagyom a mellem átnézését) és Garmastanozni kell. Szerencsére ez már ritka, mert már nagyon rutinos vagyok.
Ha különösen makacs a dugulás, akkor sokat segít ez a bizonyos lógatva szoptatás. Ajánlják, hogy álljak négykézlábra és úgy lógassam a mellem a baba szájába. Na ezt nekem sehogy sem sikerült kiviteleznem, de tökéletesen bevált, hogy az ágy szélére, U alakban összehajtott szoptatós párnára fektetem a babát, majd leülök az ágy szélére mellé, és fölé hajolok. Így mindketten kényelmesen vagyunk, amíg ő a hosszú szopizással feláztatja a mellbimbómat, ami segít távozni a köveknek, és persze ilyenkor a gravitáció is nekünk dolgozik.
Örülök, hogy vártam ennek a cikknek a megírásával, mert most, hogy már uralom a problémánkat, tudok ilyen tárgyilagosan írni erről. Volt ugyanis rengeteg olyan pont, amikor nagyon elkeseredtem, és azt hittem feladom, abbahagyom a szoptatást. Örülök, hogy nem tettem, mert minden nehézség, így még egy ilyen látszólag megoldhatatlannak tűnő dolog is átvészelhető. Ha más nem akkor meg kell tanulni profin kezelni, hogy az ember együtt tudjon ezzel élni. Mert gyógyír erre állítólag nem létezik. Lehet, hogy egy napon magától elmúlik. Nekem semelyik homeopátiás csodaszer nem segített, sem a Lecitin szedése (ezt is sok helyen ajánlják visszatérő tejcsatorna elzáródásra). Igazából csak a tűk, a kézi fejés, és a szoptatás segít. Nem tudom az mennyiben járul hozzá a sikerhez, hogy ásványvíz helyett tisztított csapvizet iszom, minden esetre legalább a férjemnek nem kell hazacipelni a nehéz ásványvizes palackokat a boltból. :-)
Közben Máté is sokkal ügyesebb evő lett, most már gyorsan és hatékonyan szopik, és már én sem gondolom, hogy ne enne eleget. A biztonság kedvéért megkínálom mindkét mellből, mert ha egy mellben dugulás van kialakulóban, a tej már nem ürül rendesen, én viszont erről csak akkor értesülök, amikor már felgyűlt valamennyi és feszít, fáj. Ekkor pedig megyek, és cselekszem, majd a járat megnyitása után kifejem a felgyűlt tejet vagy ha szoptatás következik, akkor odakínálom a mellem a babámnak, aki boldogan megissza az extra adag anyatejet, nekem pedig azonnal elmúlik a fájdalom a mellemből.
Remélem, hogy a történetem eljut azokhoz, akik hasonló cipőben járnak, és valamiért küzdelmes számukra a szoptatás. Úgy gondolom egyrészt idővel a szervezetünk alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, beleértve a mellbimbót is, másrészt el lehet sajátítani egy hatékony módszert bármilyen probléma kezelésére, harmadrészt pedig a baba is ügyesedik, erősödik, és habár kezdetben órákig csak nyammog a mellen, később hamar megtelik a bendője, és nem fog úgy tűnni, hogy az egész napunk csak a szoptatásból áll.
Minta
Szeretném azt hinni magamról, hogy én egy modern, felvilágosult, a sokszínű világhálón, blogokon és fórumokon szocializálódott kismama vagyok, aki belátja, hogy a terhesség és gyereknevelés kapcsán az egyetlen szabály, hogy nincsen szabály, aki minden nevelési módszert és megoldást elfogadhatónak, minden utat járhatónak tart, ha az a babának-mamának-papának is jó.
Normális dolognak tartom, hogy valaki 25 kilót hízik a terhessége alatt, és azt is, ha csak hármat. Nincs bajom azzal, ha valaki már a pozitív teszt napjától kezdve rendszeresen időt szán arra, hogy a lelki köldökzsinóron át beszélgessen pocaklakójával, de azzal sem, ha valakinek még a 30. héten is csak egyszer a nap végén, és akkor is hitetlenkedve jut eszébe a hasában növekvő alien. Szerintem rendben van, ha a terhes nő délután 5 után már csak felrakott lábakkal piheg, valamint az is, ha lenyomja Rubint Réka 90 perces edzésprogramját és jólesik neki. Nem nézem hülyének azt, aki háborítatlan szülésre vágyik halk zene, suttogás, apró nyögések és félhomály mellett, mint ahogy azt sem, aki a 8. héten elintézteti a programcsászárt. Tudom, hogy szinte ugyanolyan esélye van annak, hogy valaki a szülés után a világ legboldogabb emberének érezze magát, mint annak, hogy mély depresszióba zuhanjon és azt érezze, hogy legszívesebben visszaküldené az ordító csomagot a feladónak. Rezzenéstelen arccal veszem tudomásul, ha valaki mindhárom gyerekét négy éves koráig szoptatja igény szerint, mint ahogy azt is, ha már a terhessége alatt eldönti, hogy márpedig az ő melle nem a gyerek szájába való és inkább tápot ad. Értem, hogy vannak családok, akik eladják a kiságyat, mert az egész család a szülői ágyban horpaszt és nekik ez így tökéletes, mint ahogy azt is elfogadhatónak tartom, ha valaki az első perctől külön ágyban és szobában altatja a gyerekét. Semmi bajom azzal, aki cumit ad a babának, mint ahogy azzal sem, aki hagyja, hogy az ujját szopja a ded. A sort a végtelenségig folytathatnám, szerintem mindenki tudja, mire gondolok.
Szóval tényleg toleránsnak érzem magam, és egy ideje már tudatosan is törekszem arra, hogy ne határozzak el előre semmit, hogy ez majd így lesz meg úgy lesz, meg én ezt majd így csinálom, azt viszont én sose csinálom; nehogy csalódnom kelljen magamban, hogy én erre mégsem vagyok képes, vagy a gyerekemben, hogy nem felel meg a hónapok kemény munkájával összeállított terveimnek, esetleg a sorsban, hogy olyan szerencsétlenné tett, hogy hiába szeretnék mindenáron hordozni, a gyerek nem hagyja magát, vagy éppen a hátam szakad le tőle. De attól még én is vagyok valamilyen, hozzám is közelebb áll ez vagy az a felfogás vagy megoldás, és ez ellen nem tudok tenni. Valamilyen irányban csak el kell indulni valamilyen kapaszkodók mentén, valamilyen elv mellett mégiscsak le kell tennem a voksom, mert mi más jelentené a gyerek(ek) érkezésére való felkészülést, ha nem ez.
De olyan nehéz belőni, hogy hol van az arany középút, mivel teszek jót és mivel nem. Van egy elképzelésem, és ha nem jön be, mit teszek? Csináljak egy "B" tervet is? Nem túlzás az már egy kicsit? De ha nem csinálok "B" tervet, akkor végülis az "A"-ra sincs szükség. De mit csináljak akkor, ha éppen a "lesz ami lesz"-hozzáállás áll tőlem a legtávolabb, ha éppen ez az, ami a legjobban elbizonytalanít?
Nincs egyébként sok elvem, de elképzeléseim vannak, és persze azok a személyes tulajdonságaim is elhelyeznek valahol a két szélsőség közötti skálán, amiket nem tudok befolyásolni, vagy amiknek talán a tudatában sem vagyok.
Szóval az én (szerintem nem túl hosszú) listám:
1. Az együttalvást ha egy mód van rá, kerüljük el
2. Ha egy mód van rá, egyszerre szeretném szoptatni az ikreket kb. időre
3. A felváltva történő és igény szerinti (értsd: akár 10-20 percenként, szomjoltásra is, nyugtatásra is, nyammogásra is) szoptatást azt hiszem, nem fogom bevállalni
4. Nem érzem problémának, ha a mellbimbóm helyett a cumisüveget szopják (ha a szoptatás bármilyen okból nem jön össze)
5. Nem érzem problémának, ha anyatej helyett vagy mellett tápszert kapnak (ha meghatározott időn és a normális kereteken belül maradó, többszöri próbálkozás ellenére sincs (elég) tejem)
6. Inkább cumi, mint ujjszopás
Hát kb. ennyi, már ami az első időszakot illeti.
És tudom, hogy a fentiek ellenére is előfordulhat, hogy egyik éjjel azon kapom magam, hogy újszülött családunk minden tagja egy ágyban húzza a lóbőrt, és nekem mindkét mellemről egy-egy gyerek lóg egész éjszaka. És tudom, hogy az is előfordulhat, hogy mikor a nyár őszbe fordul, hosszú posztot írok arról, mennyire nem gondoltam még akkor, amikor holmi elvekről hordtam össze a hülyeségeimet, hogy milyen szar érzés, hogy nem táplálhatom a testemből a gyermekeimet, pedig én mindent de mindent elkövettem és Rubint Réka helyett személyi szoptatási tanácsadót fogadtam.
Ki fog derülni.
Leolib
Hm. Az idő…. hát az egy érdekes dolog. Visszatekintve tök hamar elment ez a 4 hónap, és közben meg azt is érzem, hogy toporgunk. Még mindig nincs a kezemben zebrás teszt, még mindig nem tudom, hogy immunális vetélő vagyok-e, még mindig nem tudom, hogy kell-e kezelés, mindamellett, hogy tudom, hogy annyi bajom van, hogy az is csoda, hogy eddig teherbe tudtam esni. Igen, igen, türelmetlen vagyok. Kezd szakadni a cérna.
Igazából le akarnék vonni néhány – saját megfigyelésen alapuló – következtetést az elmúlt időszakból:
- akármilyen reggel mész vérvételre tuti, hogy lesznek előtted, és biztos, hogy mind nyugdíjas (fel nem foghatom, hogy hova a búbánatba sietnek, hogy már reggel 6-kor ott nyomulnak)
- ha nem vagy valamelyest elmélyülve a vizsgált témába, akkor simán megjárhatsz többször is egy-egy kezelést (lásd kalandjaim a helocobakteremmel)
- a legrémisztőbb nevű vizsgálatok a leglazábbak
- az orvos is ember, minden reggel felkel, elintézi a folyóügyeit (akármilyen furcsa, barnát kakál), utána lesz belőle doktor. Nem sértődik meg ha az ember visszakérdez, vagy esetleg keresztkérdéseket tesz fel.
- vannak még alapos orvosok, akik meg is vizsgálnak és a leleteidet is megnézik mielőtt bármi felírnak
- a váróban ülni jó, HA van mobilneted, HA vittél magaddal könyvet, HA vannak hasonszőrű kispajtások
- a magánrendelésen is kell várakozni, és nem minden esetben jobb vagy alaposabb mint az állami rendelés.
Ma reggel voltam az utolsó leletekért. Még mindig érnek meglepetések a rendelőben való várakozás alatt! :-) Azt már megtanultam, hogy határozottan kell fellépni, különben eltipornak, főleg a sorban állók/ülők. Nos, ma reggel már álltam az ajtónál, hogy bebocsájtást nyerjek a LeletetnyomtatónővérIstenséghez. Többen ültek sorba. A nővérke kiszólt, hogy a leletesek előre, a beutalósok utána. Világos kérés, egyértelmű. Hát történetünk hőse a Néni, nem értette a dolgot. Fogta magát se szó, se beszéd beállt elém. A sorban ülők némi kuncogással vették tudomásul a felszaladt szemöldökömet. Nem szóltam, kivártam mi történik. Ajtó nyílik, Mamiszkó spurizna befelé, és nyomja közben a sót hogy milyen beutaló kell neki, közben én egy laza siklással becsusszanok az ajtón belülre. Nővér néz a Nénire, hogy mégis mit szeretne, majd közli vele türelmesen, hogy előbb a leletesek, utána a beutalósok. Néni látszólag megérti. Pár perccel később – dolgom végeztével – nyitom az ajtó, hát a Néni nem ott áll!?? J Tolna befelé az ajtón, hogy akkor most ő jön. Nem bírom cérnával rászólok, hogy LELETESEK! Ő félrelök és iszkol befelé… én itt már röhögtem, az ülők nem szóltak semmit, én meg nagy mosolyogva eljöttem. Más harcát nem vívom meg! :-D
De hogy a témához visszakanyarodjunk, jövőhétre van időpontunk a Speckódokihoz. Minden lelet megvan. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy mit fog mondani, illetve mit fog csinálni. Megkapjuk a pöcsétet a papperunkra, amivel aztán gyakorlatilag törölhetjük a kis formatervezett fenekünket. Merthogy a kezelést és a hozzátartozó vizsgálatokat leállították. Nincs. Nuku. Per pillanat az egész országban nem csinálják a vizsgálatot. Fasza, nem? Jogos a kérdés: WTF??? Hát az úgy volt, hogy… de ebbe ne menjünk bele. Elég az, hogy pillanatnyilag folynak az egyeztetések, hogy melyik intézmény, melyik részlege fogja csinálni.
Naésakkormost mit csináljunk??????????????? Várjunk tovább, amíg valaki-valahol-valakivel megálmodja, hogy kivel-mit-hogy, vagy egész egyszerűen kijelentjük, hogy nem vagyok immunális vetélő és belevágunk!?? Igazából nincs jó megoldás: vagy várunk vagy kockáztatunk. Ennyi. És közben szidhatom a rendszert, hogy miért ennyire szar, miért pont most szüneteltetik a reményeinket.
A fentiekkel ellentétben alapvetően nyugodt vagyok, kicsit néha háborog a lelkem, de ez belefér. És persze vannak ciklikusan előforduló minielőadásaim is, főleg dráma és tragikomédia műfajban. A Férjem általában higgadtan kezeli, ami engem időnként baromira bosszant. Mert neki mindenre van válasza, benne fel sem merül, hogy mi van ha nem sikerül? Itt állunk a harmincas éveink közepén a nagy családi álmainkkal, és a természet közben röhög a markába. Perpillanat arra hajlok, hogy azt mondjam vágjunk bele kezelés nélkül, mert én megvagyok GYŐZŐDVE hogy nem kell kezelés. Egész egyszerűen a betegségeim okozzák a bajokat! Ha meg nem, hát így jártunk. Nem bírom már ezeket a tehetetlen hónapokat, elég volt a tötymörgésből! Nos, erről akarok majd bővebben beszélni a Speckódokival, bár nyilván türelemre int… Na az már nincs! Megtettem mindent, amit kért, eredményeket akarok!
Mindamellett nem csináltunk HA függvényeket, nincsenek vészforgatókönyveink. Éljük továbbra is az eddig megszokott életünket, tervezzük-szervezzük a nyarat, barátokkal bulizunk, családozunk, kitérő vagy éppen egyenes válaszokat adunk a gyerekes kérdésekre. Mi mást tehetnénk?
A Mélytengeri Szarok Rája beköltözött.
Borstörő
Először is kaptok egy képet, lehet szörnyülködni a méreteken. Igen, ez tényleg még csak a huszonötödik hét.
Az elmúlt négy hét amúgy felért egy lelki és szellemi kiképzőtáborral, megpróbálom összefoglalni a történéseit.Kezdve a pozitív stresszel, bulvárműsorosan: Pár hónapja még nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogok érezni, mikor már léteznek, de igazából még a testem részei, mikor már kézzel foghatóak, de valójában még sosem találkoztam velük és nem is ismerem őket. Nem tudtam elképzelni, így nem is voltak elvárásaim, bár azt nem gondoltam, hogy ennyire elementáris lesz. A kis buborékpukkanásokból és bökdösésekből ugyanis komoly jövés-menés és kommunikáció lett, amit a nap nagy részében érzek, és amitől a nap nagy részében olvadozok. Itt egy láb, ott egy könyök, összebújnak, szétválnak, kidugják valamelyik csontosabb-kerekebb testrészüket, reagálnak az érintésre (mindenkiére másképp), a külső ingerekre, lelkiállapotra, zenére, hangulatra, fényre, mindenre. Nekem ilyenkor repes a szívem, és ha nem lenne hozzám nőve, legszívesebben magamhoz ölelném a hasamat, de persze még inkább a gyerekeimet, csak a világért sem szeretném, ha azt hinnék, siettetem a nagy találkozást, maradjanak, nőjenek és boldogítsanak csak belülről még legalább három hónapig. Ami szintén furcsa, hogy az, hogy ketten vannak, egyáltalán nem okoz gondot, mármint a szeretésben. Kicsit sem érzem azt, hogy egy egység szeretetet kellene több felé osztanom, sőt, inkább megsokszorozódtak az ilyen jellegű energiáim, új kapuk nyíltak ki és még azokat is még jobban szeretem, akikért eddig is az életemet áldoztam volna. Persze fel vagyok rá készülve, hogy ezek a brutális érzelmek egy (vagy több) átmeneti időszakra alábbhagynak, vagy éppen az ellenkezőjébe csapnak át, és szülés után csak a nagy ürességgel találkozom majd, de bízom benne, hogy ha lesz is ilyen, maradandó károkat nem okoz majd sem bennem, sem másban, aki közel áll hozzám.
Hogy folytassam a drámai hangvételt, az ominózus vizsgába is majd' belepusztultam, és ezt minden túlzás nélkül tényleg így éltem meg. Hathetet szántam rá, az első két hétben napi 2-3 óra tanulással-ráhangolódással, a második két hétben napi 6-8 óra komoly tanulással, az utolsó két hétben pedig napi 14 óra masszív koncentrációval és színtiszta szenvedéssel. Ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy most sokkal könnyebb lesz, mint anno az egyetemen, soha ilyen rosszul nem viseltem a bezártságot, soha nem ment ennyire nehezen a memorizálás, a szó szerinti tanulás, soha ennyire nem fájt a hátam és a lábam, soha ennyit nem sírtam, ennyire még életemben nem izgultam és még soha ennyire nem akartam rágyújtani és leinni magam annyira, hogy semmit ne érezzek. A férjem új oldalamról ismerhetett meg, benne - mint utólag megtudtam - az anyukám próbálta tartani a lelket, hogy bííírd ki, mindjárt vége, már csak két hét - egy hét - pár nap, de tény, hogy voltak nehéz pillanatok a házasságunkban is ezidő alatt. Maga a vizsga is iszonyú küzdelem volt, de sikeresen túl vagyok rajta. A sors természetesen egy hároméves ikrekkel rendelkező lánnyal hozott össze egy vizsganapra, aki azt jótanácsolta, hogy még legalább egy vizsgát mindenképpen csináljak meg a gyerekek születése előtt, mert utána SOKKAL ROSSZABB lesz. Mondtam, hogy kizárt dolog, nem áldozok be a gyönyörű és így ebben a formában soha vissza nem térő kismamaságomból még két hónapot, rápihenek én erre egy jó nagyot, aztán majd egy-másfél év múlva veszek egy nagy levegőt és megcsinálom a maradékot is.
Az MR vizsgálat a vizsgát megelőző utolsó két hétre esett, nem tett jót ez sem. Négy röpke órát idegbetegeskedtem végig a váróban a jajmilesz-tanulnom kéne-de nem tudok-jajmilesz ha műteni is kell-kurvára tanulnom kellene, de nem tudok-basszus még a végén kiderül, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam-mér nem bírok tanulni állapotok között vívódva, mire nagy nehezen megjelentek az ajtóban a leletemmel, miszerint nincs változás a hat évvel ezelőtti állapothoz képest, juhéj, megmaradok, műteni sem kell, és marad a császár. A nőgyógyászhoz is be kellett ugranom, szerencsére ott is minden rendben volt, akkorának mérte a Lányokat, amekkoráknak lenniük kell, a méhszájam is zárt, teljesen egészségesek vagyunk.
Mindezek után 5 napja úgy érzem, újjászülettem, észrevettem, hogy süt a nap, nyílnak a virágok, mosolyognak az emberek, úúúúúristen mekkora lett a hasam, menjünk 4D-re megint, vegyünk babakocsit, milyen ágyban fognak aludni a lányok, menjünk sétálni, masszíroztatni akarok, sorra látogatom ikszet, ipszilont és zét, egyszóval felszabadultam.
A húsvétot már ebben a felszabadult állapotban, családi körben töltöttem, és teljesen rezignált mosollyal az arcomon fogadtam a "húbazmeg mekkora hasad van, hova fog ez még nőni" és az "alig van hasad, nekem ennyi idős terhesen egy gyerekkel már kétszer ekkora volt", valamint a "jól meghíztál az arcod is rendesen ki van kerekedve" és a "neked csak a hasad nő, hogy fog így megnőni az a két gyerek, egyél rendesen" tartalmú megjegyzéseket is, valamint az összes többit is, ami a két végpont közötti skálán előfordult, mert előfordult minden és mindennek az ellenkezője is.
Úgyhogy jöhettek fát hasogatni, tartom a fájós hátam :)
leolib
