has.JPGÉssss igennn! Eljött az a pillanat is, amikortól egyre sűrűbben fogom cibálni az orvosi rendelő kilincsét.
Kedden a védőnőnél indítottam.
Volt hasméricske centivel- csak 97!!! pedig érzésre 197! meg szívhang hallgatózás is. Gyerek hozta a szokott formáját. Úgy érezte, jó ötlet bújócskázni azzal a mikrofon izével. Mikor sikerült befogni végre, kettőt dobbantott, aztán odébbállt. A védőnő meg tág szemmel meredt a vitustáncot járó hasamra.
Kaptam házi feladatot is. Számolnom kéne a magzatmozgásokat. Magyarázta a metódust, hogy x időn belül a 10et, vagy 20 percen belül az x-et figyeljem, de úgy gondolom, esetemben ennek nem sok jelentősége van, lévén a gyerek egy percen belül ugrál 10et.
Néha azon gondolkodom, létezhet-e, hogy csak az egyik gyereket látja az ultrahang, a másik meg végig takarásban van? És valójában ikrek? :) Mert párhuzamosan akár 6 helyen is dugja ki magát egyszerre.

Csütörtökön az orvosomat boldogítottam. A rendelőjébe menet majdnem kinyírt egy nyanya. A Keleti Pályaudvar bejárata előtt tepertem épp, mikor is a lépcsőn megpillantottam egyik gyerekem egyik osztálytársának az anyukáját. Lelkesen integetett is nekem. Odarobogtam hozzá, kb hat mondatot váltottunk, hogy mi van éppen velem, mikor a felettem lévő lépcsőfokról letántorodott egy idősebb nő, és rám zuhant. Nem volt túl nagy darab, így kicsit meg is fogtam, meg félig kitértem a teste elől, és sikerült leültetni a lépcsőfokok egyikére.

Utána azért eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha lelök a lépcsőn... Görögtem volna szépen lefelé, egyenes vonalú egyenletes mozgással, mint egy felfordult büdösbogár.
 

Szóval, az orvosom volt az ugye, aki az elején kijelentette, császár. Mostanra már ott tart, hogy szüljek csak, már szültem kettőt. A miómát már sehol nem látta senki. És a gyerkőc sem egy hatalmas méret! Minden ideális. Az az egyetlen hátránya ennek, hogy az időpont innentől kezdve a bármi lehet. Lőttek a Mikulásnak. Vagy nem. Ki tudja! Szokásjog szerint kb 3 napot szoktam a gyerekeimet túlhordani. És ennél jobban túlhordani nem is szeretném, mert így is küzdök a láthatatlan óriásokkal minden éjszaka, akik rám telepszenek, és elzsibbasztanak úgy, hogy mozdulni sem tudok, és az összes porcikám fáj. Erre éjjelente minimum 4x szoktam felébredni. És nagyon fel tudok háborodni, mert wc-re meg nem kell kijárkálnom!
Valamelyik hajnalban álmodtam. Általában színesben tolom az ilyet. Fagyit akartam enni, és kértem is egy málna/joghurtos meggy verziót, valakinek meg csokit /ezt nem értem, csokifagyi az alap, ha fagyizom/ de berakattam a hűtőbe, mert előtte még egy magasugró!!! versenyen indultam, és volt két ugrásom... Sajnos, az óra csörgött, így soha nem tudom meg, finom volt-e a fagylalt. Ráadásul, azóta meg folyamatos fagyi-ehetnékem van.
Ugye, mint megtudtuk, a hasam nem hatalmas- a centi szerint, viszont életben meg de, és a gyerekeim minden nap elképedve mérnek végig.
Kisebbik fiam a múltkor műsírósan felkiáltott: -Anyám! Hát mit műveltél magaddal! Nagyobbik meg közölte: Akkora vagy, mint egy dömper! -akit régen buldózernek hívtak... Na, hát szeretnek ezek!
A napot, mikor már nem dolgozom, tűkön ülve várják.
A kicsik azért, mert onnantól nem kell napközibe járniuk, a nagy padig a főtt kajára bazíroz. Eddig valami bolondériából kifolyólag nem volt hajlandó a sulimenzán enni /nem főznek egyébként rosszul!/ inkább magának pepecselt valami ehető, félig főtteket. 
Valamelyik reggel is összedobott már egy kis gofrit reggelire a családnak, aztán arról kezdett fantáziálni, hogy beindítja a gofri bizniszt az iskolában. Majd ő jól sülti, és jól árulja az osztálytársainak.
De aztán az elhatározást nem követte tett. Győzött a lustaság!

Azt hiszem, ezt tőlem örökölhette... Már nagyon várom azt a fránya fészekrakót, mert igen csak sok teendőm lenne otthon, de valahogy mindig van rá kifogás, hogy miért is érnek ezek még rá.

Borsolyka

borso.jpgBetöltött terhességi hetek száma: 32 Még további 8, végeláthatatlan hét... Ebből, amit még dolgozni fogok, az: 3. A centit vágom ezerrel. Egyre kevésbé esik jól egész nap egy széken ücsörögni, a monitort bámulva.
Az elmúlt két hetet amúgy is a munkahely-otthon tengelyen ingázva töltöttem. Reggel kelés, 20 perc készülődés, indulás a dolgozóba, utána 8 óra odabent- felháborító módon sok munkával töltve, majd irány haza, némi házimunka, beborulás az ágyba, végül alvás. Hétvégén pedig az elmarat ház körüli tevékenykedése lázas pótlása. Ennyi.

Nadrág, amibe még bele tudom passzírozni magam: 2 A hasam egyszerűen már nem fér bele másba.
Viszont, ha sokat ülök, (és a cégben muszáj) a nadrág varrása nyomja a hasam. Ezt pedig a gyermek nem tolerálja. És akkor úgy gondolja, közelharcot kel vívnia a hasamnak feszülő anyagokkal.

Bedugult orrlik: 2 Darth Vadert már lenyomtam, időnként szexin horkolok éjjel. És ha már itt tartunk. A szex.. na az egy külön logisztikai feladat lett mostanra. Hogy ne zsibbadjak, kapjak még levegőt, ráadásul senki ne nyomjon senkit.

Múltkoriban meglátogattam egy barátnőmet, aki egy hónappal jár előttem terhességből kifolyólag. Arra jutottunk a hatalmas beszélgetés során, hogy biza ezek a bébik eléggé határozott jellemmel bírnak már odabent, és csomó csomó mozdulatunkban lehet tudatosságot felfedezni. Születés után aztán kicsit szétesnek, meg kell tanulniuk ezt a világot is.
Enyém még mindig viccesen reagál a folyó víz hangjára. imádja. Ahogy hallja a csobogást, máris ugrabugrál ezerrel.
Illetve tényleg kokettál mindenkivel.  Szinte szórakozik a rásimuló tenyerekkel.
Az egyik lány pl., akivel a kórházban feküdtem együtt hurcolt magával egy felhúzható, zenélő holdat. Az ő kisfia imádta annak a hangját, azzal szedálták le intrauterin :)

Felszedett kilók: 15.
Buci boka: 2. na persze, ha nincs rajtam zokni, akkor laikus szemnek fel sem tűnik, csak a gumírozás csinál belőle kötözött sonkát.

Emeletek száma, melyre lélegeztetőgép nélkül még fel tudok jutni: 1,5. A munkahelyem a 2. emeleten van! Liftet nem használok, mert CSAK, viszont az utolsó pár lépcsőfokon már úgy vergődöm fel. (Rubintréka kapja be)
A múltkor javították a liftet, ezáltal a kollégák is lépcsőzni kényszerültek. Jön a nagydarabka, belevigyorog a képembe: Hehe, na, milyen volt lépcsőzni? és roppant mód ledöbbent, hogy én mindig ott közlekedem.
Ezektől a hattttalmas problémáktól eltekintve, köszönöm, jól vagyok.
Ja, nem!  mégsem! A nagy szalagavatója november 24. Ha még addig egyben leszek, már pedig miért ne lennék, akkor arra illenék elmennem.
Nomost, a két nadrág közül az egyik farmer, a másik meg egy fekete sportos jellegű. (Ave Királylány) egyik sem puccos rendezvény kompatibilis...
Kizárt, hogy a hátralévő 1-2 hétre beruházzak valami kismama göncre. Marad valami jóképű ágyterítő, amiben vágok egy lyukat a fejemnek :)
Bár, arra meg lehet, hogy zsákot kéne húzni, mert akkorra -gondolom én- megjelennek a 'mindjárt szülés' kézzel fogható tünetei. A püffedés, meg a kifordult száj, meg társai.
Aztán, ha esetleg unatkoznék... Kisebbikem nyolcadikos. Ami azt jelenti, ki kéne találni, mi lesz, ha nagy... A csúnya a dologban, hogy kb. semmi nem érdekli.
Múltkor beszabadultunk egy sulibörzére. Egyetlen iskola lett ott neki szimpatikus: amelyik éjszakába nyúló nyílt napot fog rendezni, hatalmas LAN-partyval, meg focival...
Az, hogy mit lehet ott tanulni, nem számít. :) És most megint az 'utálok tanulni' lemezt adják, ez ebben a félévben kifejezetten hasznos.
Erre mondják, hogy kisgyerek kisgond? :)
Viszont, ők már kétségtelenül alszanak :)
Borsolyka

Hatalmas áttörést sikerült elérni, amit óriási kétségbeesés előzött meg.

bölcsi.jpgMúltkor meséltem, hogy mindenképpen tovább akartam már lépni bölcsi-ügyben, vagyis ki akartam próbálni, hogy mi történik, ha bármennyi időre is otthagyom őket. Meg is próbálkoztam öt perccel, hát végülis életben voltak, de eléggé ordítottak. Ezután elmentünk vidékre anyukámhoz egy hétre, így elég sok idő kiesett a következő próbálkozásig. De nem is ez volt a gond, hanem hogy ott anyukámnál sikerült egy olyan hisztit előadniuk, amit még soha, közel voltunk ahhoz, hogy mentőt hívjunk. A semmiből jött, én legalábbis semmilyen kiváltó okot nem tudtam meghatározni, még csak olyan sem volt, hogy kiléptem volna az 50 centis komfortzónájukból, vagy eltűntem volna egy tizedmásodpercre a látókörükből. Egyszercsak elkezdtek hisztizni, és nem hagyták abba. És olyan szinten hergelték bele magukat, hogy én már teljesen tehetetlen voltam, megijedtem és pánikba estem, hogy ez már igazán nem lehet "csak" hiszti, mert a teljes kétségbeesés és gyötrelem van az arcukra írva, pedig a kezemben tartom őket másfél órája. Ez többször is megismétlődött az ottlétünk alatt. Elkeseredtem, hogy hogy fogom őket így hosszabb időre idegen felnőttek és gyerekek között hagyni?!

Összeültünk, és mindenki egyetértett abban, hogy valami külső segítség kell. Pszichológus nekem, vagy a gyerekeknek, vagy mindhármunknak. Egyedül a férjem hümmögött a nem teljes egyetértés jeleként, majd elmondta nekem, hogy szerinte márpedig nekünk nem orvos, hanem következetesség és szabályrendszer kell. Mert ha ő vigyáz a gyerekekre, akkor ilyen soha nem fordul elő (az ominózus esetekkor sem volt jelen, mert dolgozott), a bébiszitterrel sem fordul elő, valamiért csak engem tüntetnek ki ezzel a viselkedéssel. Oké, akkor csináltunk két napot, mikor én háttérbe vonultam, és megkértem a férjemet, hogy ő reagálja le a gyerekek minden próbálkozását, kérését, követelőzését, rosszalkodását és hisztikezdeményét. És láss csodát, nem is volt semmi gond. Ettől a két naptól, illetve magától a beszélgetéstől én is megnyugodtam kissé, és lazábban tudtam kezelni őket.

Visszatértek a szürke hétköznapok, és mentünk megint a bölcsibe. Megállapodtunk, hogy most 10 percre megyek el. Nyolc perc múlva visszamentem, halál kussban ült az egyik a szőnyeg szélén, a másik egy idegen anyuka ölében. Elküldtek még egy kicsit. Negyed óra múlva jelentem meg újra és minden rendben volt. Mikor megláttak, persze üvöltöttek, de nagyon hamar megnyugodtak és utána teljesen fel voltak pörögve, dumáltak, szaladgáltak, minden csodálatos volt. Azóta már ott tartunk, hogy bármikor ott tudom hagyni őket egész délelőttre, csak addig maradok, míg megreggeliznek, mikor jóllaktak van egy kis nyafi, mert tudják, hogy most jön az a rész, mikor elmegyek, de mire kiteszem a lábam az ajtón, már néma csönd van és az is marad egész idő alatt. Hihetetlen, nem győzöm hangsúlyozni, HIHETETLEN, hogy éppen az én gyerekeim azok, akikkel semmi de semmi gond nincs a bölcsiben. 

Most az a terv, hogy jövő héttől a hét minden délelőttjét ott töltik, 2-3 hét után pedig az ottalvással és a délutánokkal is megpróbálkozunk, én pedig november 1-től újra dolgozó nő leszek. Minden reggel megfésülködök, talán még sminkelek is, rendes ruhát húzok, a napközbeni kávéimat és az ebédemet gyereksírás nélkül költöm majd el. Többször is megkaptam már, hogy miért adom őket bölcsibe, ha nem muszáj, miért nem használom ki a lehető legtöbb időt velük, olyan kicsik még, és olyan hamar elmúlik ez az időszak. Én is így gondoltam, becsszóra úgy mentem el szülni, hogy én most 10 évig gyerekezni fogok, zsinórban szülök négyet és végre-végre, erre vágyom már évek óta. És kaptam két kis pernahajdert, akik végigsírták életük első 9 hónapját, próbára tették a szüleiket minden téren, a mai napig nem tűrik, hogy idegen hozzájuk érjen, és ha valamit, na akkor éppen ezt nem gondoltam volna róluk, hogy ők ilyen korán bölcsikompatibilisek lesznek. És most azt látom, hogy nagyon jól tettük, hogy így döntöttünk, mert elmondhatatlanul jót tesz nekik a bölcsi, sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint korábban, sokkal gyorsabban fejlődnek, sokkal tartalmasabb az életük, én pedig végre tényleg minőségi időt tudok velük tölteni, mert egyrészt nem szívják le úgy az energiáimat, mintha egész nap és minden nap velem lennének, másrészt ők sem unatkoznak velem, szóval ez nálunk abszolút win-win szituáció.

Annyi de annyi mindent tudnék még róluk mesélni!!! Olyan nagylányok már! 

Egyre jobban ki tudják fejezni magukat, elmondják és mutogatják, mit szeretnének. Például állandóan menni akarnak valahova, megfogják a kezemet, a cipőjüket, odavisznek az ajtóhoz és verik négy kézzel. Ellentmondást nem tűrően megmutatják, hogy hol szeretnék az ebédjüket elfogyasztani, az etetőszékben, az étkezőasztalnál a nagy széken, vagy esetleg a földön az ölemben ülve (lenne még a fejükben más lehetőség is, de én ennek a három opciónak engedek csak teret). 

Egyre többet játszanak egymással, egyre jobban idegesítik egymást és mégis egyre inkább kitartanak egymás mellett. Néha az az érzésem, hogy az egész nap azzal telik, hogy összevesznek valamin, nyilván a több példányban is létező ugyanolyan tárgyakon, húzzák két oldalról a szerencsétlen játékot, vagy játék funkcióval egyáltalán nem rendelkező más használati tárgyat és közben visítva néznek rám, hogy tegyek igazságot. Ha valamelyik rosszat csinál, és harmadszori felszólításra és figyelmeztetésre sem hagyja abba a bűncselekménynek minősített tevékenységet, akkor a szankció a kiságyba kerülés, amit ilyenkor egyetlen hang nélkül fogad el delikvens és percekig magában mélázva rugdalja a képzeletbeli kavicsokat a matracán, na de a másik! Néz rám, azt mondja hö, néz a gyerekszoba ajtajára, azt mondja hö, fogja a kezemet, húz a kiságyhoz és elmutogatja, hogy most akkor vagy tegyem be őt is, vagy a testvérét vegyem ki, de ez így nem frankó, mert nincs kivel veszekedni. Orrszívás esetén, ha az egyikkel végeztem, jön a másik is magától, fekszik le a térdem közé, lefogja a saját kezét, hogy csináljam neki is, de azért ordít közben persze ő is, biztos azt is szolidaritásból. 

Egyre jobb a humorérzékük, értik és csinálják a viccet, lehetetlen anélkül például felöltöztetni vagy levetkőztetni őket, hogy kacagva ki ne tépnék magukat a kezemből és be ne szaladjanak az első sarokba vagy a pelenkázóasztal mögé, ahol vigyorogva kuporognak, mert én oda nem férek be, aztán egy kis rimánkodás után nevetve vetik magukat a kezembe, mint akik annak örülnek, hogy végre ők viszik a vadászpuskát, hiszen azért könyörgök, hogy gyere már ide, nem pedig azért, hogy szakadj már le rólam egy kicsit.

Egyre önállóbbak és ügyesebbek, nyilván csakúgy, mint bármelyik ilyen korú gyerek. A legintenzívebben evés közben hozzák a tudomásomra, hogy nekik igenis saját elképzeléseik vannak, csak az a baj, hogy naponta új ötletekkel állnak elő, és mire azt éppen kitalálom, öregszem pár órát. Adnám a szájukba az ételt, amit tudom, hogy szeretnek, de visítva legyeznek a kezükkel. Oké, akkor rárakom az etetőszék tálcájára a falatot, hogy akkor biztos ők akarják egyedül felcsippenteni a kaját. Visítás. Eléjük rakom a tálat, biztos azt szeretnék, hogy maguknak válasszák ki, melyik darab a szimpatikus. Visítás. Aztán több ilyen és hasonló kör után rájövök, hogy ők most azt szeretnék, ha én raknám a kanálra a falatot, ők pedig kézzel leveszik róla és a szájukba teszik. Másnap megpróbálkozom ugyanezzel, de a rejtvény megfejtése megint valami más lesz, például most kanalat kérnek a kezükbe, de nem ők szeretnének kanalazni, ők csak túrják vele az ételt, etessem közben őket én. A következő napon pedig azt szeretnék, ha kézzel ehetnének, de közben hadd etessék egymást és engem is. Tiszta activity.

Egyre szebbek és csinosabbak, én pedig egyre jobban szeretem őket (ha ez lehetséges), és egyre jobban szeretnék következő gyereket, mondom gyereket, a kisbabakort meg csak túl lehet élni valahogy :)

Leolib

levi.jpgMikor a múltkor beestem a nőgyógyászomhoz, ránézett az arcomra, és felvonta a szemöldökét.
A jobb pofaféltekémen egy májfolt éktelenkedik. Ez akkor nőtt oda, mikor a lányomat vártam, előtte hamvas bababőrű voltam. Szülés után  vártam szépen, türelmesen, hogy elmúlik... de nem múlt. Vettem mindenféle halványító kenceficéket, azonban a várt hatás elmaradt. Az idő aztán javított a helyzeten. Bár a barna pötyesz ott trónolt a képes felemen, már visszafogottan tette ezt.

Aztán most, hogy bekaptam a legyet, szinte az első tünetek közé lehetett sorolni, hogy a folt elkezdett picit nőni, és sötétedni. Én az ok okozati összefüggést fejben szépen lezongoráztam, nem törődtem túlzottan a pöttyel. Nyáron még sült is egy kicsit a képem, és valahogy furcsán pigmentálódtam: az újonnan keletkezett plusz rész sötétebb lett, a már meglévő pedig kicsit világosabb.
A nőgyógyászom viszont, aki  mindent túlreagál, túlaggódik, lecsapott a stigmámra. Hát, ezt azért mindenképpen nézessem meg, abból gond nincs!
Én meg szófogadó jókislány vagyok, és mihelyst visszaértem a munkahelyemre, rávetettem  magam a projektre.

Első körben a lakhelyem szerinti orvos-nevezetességre gugliztam rá. Ez egy igen furcsa bőrgyógyász volt, az ember úgy érzi, ha tiszteletét teszi nála, hogy a saját állapotához semmi köze... És 2 méternél közelebb pácienst nem enged magához.
No, tágra meredt szemmel konstatáltam, hogy márpediglen betegség miatt kicsiny városunkban a rendelés beláthatatlan ideig szünetel.
 
Ezek után -gondoltam- megnézek egy két fizetős rendelést. Igen csak elkerekedett a szemgolyóm az árak láttán. Egy szimpla vizit 12-15000 ft, de ez nem tartalmazza a rákszűrés árát, ami 25. No, fogtechnika ismételten előjött: ennyit egy csekkolásra NEM VAGYOK HAJLANDÓ  kicsengetni. És mertem nagyot álmodni, megnéztem a nyóckeres rendelőintézet honlapját. Régen előfordultam sokszor abban a rendelőben. Kellemes meglepetésként ért, hogy nem csak kerületi lakosokat fogadnak. Fel is hívtam őket, és 4 nap múlvára ott volt a kezemben az időpont.
Kicsit szkeptikus voltam, mert időpont ide vagy oda, nem túl működőképes a jelenség hazánkban. Aznap aztán 20 perccel korábban odaértem a rendelőbe, és mint kés a vajon! Azt hittem, másik bolygóra kerültem!
No, és a lényeg, a néni megtekintette orcámat a kukkolójával, és közölte, hogy hát, ez egy terhességi pigment folt. Kóros elváltozást nem lát rajta. Használjak rá halványító kencét. Mondom, -Okés, de MOST? Ne várjam meg vele a szülést legalább? Rám néz naaagy szemekkel: -Milyen szülést? Hát, mondom, ennek a gyereknek valahogy majd ki kéne jönnie belőlem... Na, akkor esett le neki, hogy mi a pálya. Addig valahogy elkerülte a figyelmét az orbitális bél, amit magam előtt cigölök. ÓÓÓÓ persze. Halványítsam majd szülés után!
 
Esedékes lett a 28. - 30. heti ultrahang. Sokat tipródtam, hogy mit tegyek. Engem annyira nem érdekel a 4D, de azért a gyerekből minimálisat szerettem volna látni. Ha az ingyenes, kórházi vizsgálatra megyek, akkor az lesz, mint a múltkor. Szonográfus villámpásztáz, ami neki elég, én viszont lemaradok a látványról, hiába fordítja felém a fránya monitort.
A fizetős vizsgálat viszont egy 10-es, de abban van minden. Ajcsika, DVD-ke, zene, illat, hárfák és harsonák. Köztes megoldás pedig NINCS. Nézegetem mindig a kuponos vackokat, amit neten, hírlevélként kapok, és mikor épp jelentkeztem volna be vizsgálatra, látom ám, hogy ismét van a G1-nek akciós vizsgálata. Ebben is van mindenféle, mi szem-szájnak ingere, de kicsikét mérsékeltebb áron. És míg a bőrgyógyásszal spúr vagyok, most összecsaptak fejem felett a hormonok. Ilyet KELL vennem. S az elhatározást tett követte.
A gyermek - már többször írtam -, ugyan csak aktív lélek. Sokszor gondolkozom azon, mikor alszik egyáltalán? Reggel, mikor kelek, ébren van. Este 11-ig nyomja a bulit odabent, és napközben is rúg és kapál és izeg és mozog folyamatosan.
Aznap sincs ez másképp. A buszon természetesen ugrabugrál.  Odaérek a rendelőbe.  Behívnak. Síkosítás, vizsgálófej, gyors átnézés, gyerek kezei az arca előtt - alszik, mint a tej!!! Na akkor alapos átnézés, közben időről időre tudomásul vesszük- alszik, kezei az arca előtt...
Mozgatás, jobbra balra fekszem, birizga, hullámoztatás, gyerek ALSZIK. Álmában megnézzük, amit lehet. A 6 cm-es talpát..., hogy tényleg fiú, kb. 1300 gramm, látom a szabadon álló (nem lenőtt) fülcimpáját, és azt is, ahogy éppen belepisil a magzatvízbe. BELÉM!!! :) És hogy buddha módon, fejjel felfelé ücsörög bennem.
A sok macerálás a bébit nem hatja meg, időközben - álmában - a lábát is az arca elé pakolja, majd a köldökzsinór is beúszik a képbe.
Gigászi küzdelmünket egyszer csak egy széles mosollyal jutalmazza.
A végén aztán, mikor már feladjuk éppen, megkegyelmez, és pár pillanatra megmutatja az arcát.
- Háááá, örvend a szonográfus. - Naaaa, kire hasonlít???
Nézem, nézem, - Szerintem a többi bébire...
Sem magam, sem az apját nem látom a nagy sárgaságban.
Visszatérve a cégemhez, feltöltöm a képeket, na akkor ott jön a csajoktól, hogy húúú, tiszta én vagyok. Anyám is sikongat interurbán, hogy a gyerek kiköpött nagyfiam, és hogy milyen gyönyörű. És tényleg! Szép! szép sárga! :D
Borsolyka
Utóirat:
Britttudósos felmérésem is sikerült gyarapítanom egy adattal!
A piaci kofák 100%-ának számára egyértelmű, hogy gyereket várok!
És mindegyik mindent el akar nekem adni! Illetve, nem is nekem! A babának!
Gyümölcsöt, zöldséget, tanyasi csirkét, cipőt, sapkát, kistakarót.

De én gonosz vagyok, mert nem veszek neki semmit.

feszek.jpgÉssss kitört a fészekrakó ösztön!
Ja, neeeem. Nem rajtam!
A lányom őrült meg, a maga 10 évével. Vasárnap felruccantunk Pestre, mert az Ikejában szerettem volna néhány dolgot venni.
Előtte - de csak mert útba esett -,  benéztünk a H&M-be. Ott találtam leértékelve kismamanadrágot, és bár a hátralévő 2,5 hónapra ökörség lett volna beruházni egyre, de valami belső erő mégis kényszerített rá, hogy felpróbáljam.
Bevittem magammal egy 34-es és egy 36-os nadrágot. Hát, mit ne mondjak, mindkettő szűk volt. Ha lehet, a 36-os talán még szűkebb is...
Hatalmas sértődöttségemben vissza is pakoltam őket az állványra. Hát, csak nem veszek 38-ast!!! (ezt megértem! a szerk.)
Közben a leánykámat elküldtem, hogy nézelődjön magának. Mikor megtaláltam, éppen könyékig túrt a csecsemő ruhákban, és szedte elő az általa kiválasztott ruhácskákat, az öccsének...
De sajnos, kaptunk ugye egy vagon bébiruhát, így nem veszek meg egy x+n-edik darabot csak azért, mert fűű (na jó, párat azért majd de...)

Aztán átmentünk a kék kockába. Ott a plüssöknél ragadt le, és minden másodikat mutatta, hogy ezt a kistesónak. Sajnos én őrült plüss gyűjtő voltam, és a gyerekeimnek is vettem anno egy rakatta l- a sajátjaimon kívül; ezek mostanra mind a padláson hemperegnek bedobozolva. Több szőrizé oda be nem teszi a lábát!!
Gyerekem már kezdte a harcot feladni, amikor is a lakástextilekhez jutottunk.
Lelkesen járult elém a pokrócokkal, szőnyegekkel párnákkal, amiket veeegyünkmeeeeg. Nehezen értette csak meg, hogy a dednek egyelőre nem lesz külön babaszobája, velünk fogja tölteni azt a fél évet, amit még a házban lakunk.
Utána költözés, és majd ott alakítjuk ki a saját kuckót neki is.
Amit most vettünk, az két pici komód, a ruháinak.
És akkor a lányom meglátott mindenféle zöld dolgot. Zöld párnahuzatot, meg lepedőt, meg szőnyegecskét. És kisírta-magának.
Ahogy hazaértünk rohant fel a szobájába, és kezdett őrült módon lak-berendezni, meg szortírozni, meg nagy-takarítani (már megérte az a pár zöldség...).  Hirtelen felindulásában a falait is le akarta volna festeni, de erről azért sikerült lebeszélnem.
Pár óra megfeszített munka után mutatta a művét. Meg kell állapítanom, tehetséges!
Aztán a nyüzsgéstől kicsit elfáradtam, gondoltam, lefekszem. Bennemgyerek ilyenkor rákezd. (Egyébként, nem is tudom, mikor alszik, mert elég csak rágondolnom, és máris indul a fociedzés odabent.) Lányom is ott sertepertélt a szobában éppen, erre elkaptam, és kiskifliben odapakoltam magam elé. Anyaaaa!!! Ez a gyerek rugdalja a fenekem! És valóban! Ütemesen dübörgött abban az irányban.

Az ágyba megérkezett a matrac is. Hosszas tépelődés után nem a legpuhább verziót választottam, hanem eggyel keményebbet. Első éjjel emiatt nem igazán aludtam, úgy nyomott mindenhol. Kicsit szidtam magam, hogy miért variálok annyit... de második éjszakára vagy a matrac tört be, vagy én, mert onnantól jókat alszom. /no feltéve, ha hajnalban nem ébredek/ Ami külön jó, hogy ez egy 180-as matrac, eddig pedig 2*90-es volt az ágyban, így tetszés szerint bejárhatom az egészet éjjel.

Busszal szoktam tömegezni, de néha metróval megyek erre-arra. Ott valahogy több késztetés van az emberekben, hogy átadják a helyet. Viszont csak 2-3 megállót szoktam menni, ami jó esetben 2-3 perc, így nem nagyon ülök le mégsem.
Tegnap is felpattanok a járműre, mellettem a nő már áll is fel, hogy én üljek le. Mondom neki, köszönöm nem, mert mindjárt leszállok. Következő megállóban párocska felszáll, a fickó megáll mellettem, és megkérdezi, le akarok-e ülni, mert akkor bárkit szemrebbenés nélkül felrángat ezek közül a fáradt emberek közül. Őt is megnyugtattam, hogy már csak kb. egy percet álldogálok itt. Erre egy másik nő is pattan fel, hogy üljek már le, ne álljak a pocakkal.
Ami azért érdekes az esetek nagy többségében nők akarnak leültetni, lehet, hogy a pasik nem veszik észre a belemet? Átsiklanak ezen aprócska részlet felett? Pedig a cégben vagyok már mindenféle. Dinnyetolvaj, meg Matrioska baba, meg labdaszedő... Mindenesetre, van még egy bő hónapom ezt az elméletemet tesztelni, és akkor én is lehetek még britttudós!

Borsolyka

süti beállítások módosítása