Pedig ugye azt gondolná az ember, hogy az ikrek így is úgy is hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a figyelem nem mindig rájuk irányul, hogy mindig van ott egy másik is, hogy anya nem tud kettészakadni, és bár folyamatosan rivalizálnak, a testvérféltékenység mégsem úgy jelenik meg náluk, mint egy addig egykénél. És nem is féltékenység ez, hanem valami külső szemmel nehezen felfogható érzelmi hatás, stressz, trauma, ami amiatt éri őket, hogy valami belőlünk már kiveszett radarral veszik az adást és érzékelik a kistesót, mint az eddigi status quo-t veszélyeztető lényt. Gondolom én. És mondják a szakemberek. 

Kezdjük azzal, hogy visszagondolva pontosan azóta betegeskednek, mióta terhes lettem. Október vége óta egy nyugisabb öt hét volt, ez pont az év elejére esett, előtte és azóta kisebb-nagyobb megszakítással betegek, taknyosak, köhögnek, hörögnek, 40 fokos lázuk van, arcüreg-gyulladásuk van, fülgyulladásuk van, kruppolnak, még ekcémások is lettek. Persze ez lehet a bölcsi miatt, tudom, hogy az első év mindenkinél elég húzós szokott lenni, tehát elképzelhető, hogy ez színtiszta véletlen egybeesés.

Nagyon ambivalensen viszonyulnak hozzám. Ha egyedül vagyok velük, általában le sem akarnak rólam szállni, hol az egyik, hol a másik csüng rajtam, jobb esetben megelégszenek azzal, hogy az ölemben ülnek, rosszabb esetben azt óhajtják, hogy ácsorogjak velük, mint kisbaba korukban. Gyakori, hogy déli alvásból fél-egy óra múlva felriadnak és rámkéredzkednek, majd rajtam húzzák a lóbőrt még akár 1-2 órán keresztül is, és az sem zavarja őket, hogy a kistesó közben úgy rugdossa őket, mintha kátyúk között döcögnének. Éjszaka rendszeresen felébrednek és elvárják, hogy a kiságy fölé görnyedve simogassam vissza őket az álomba, vagy már eleve elaludni is csak úgy tudnak, ha mellettük kuporgok és simogatom őket. Tudom, sok gyerek így alszik el, és ezek egyáltalán nem extra dolgok, nálunk azonban ezek eddig nem voltak jellemzőek, tényleg 2-3 hós korukban altattam el őket utoljára, így most eléggé meg is voltam/vagyok lőve, hogy hogyan is kell egyáltalán "altatni". De mivel annyira egyértelmű, hogy ez azért van, mert most tényleg meg vannak zavarodva érzelmileg és szükségük van rám, igyekszem kielégíteni az irántam való megnövekedett igényüket, amennyire csak a hasam, a hátam, a tűrőképességem engedi, amennyire csak tőlem telik. Nagyon nehéz megtalálni a határt - mert ők még mindig, sőt egyre jobban hajlamosak a manipulációra - hogy hol van az a pont, mikor már azt kell mondanom, hogy nem, ezt már nem, mert ez már játszma. Vagy oké, gyere, még engednem kell, különben sérül, mert nem kapja meg érzelmileg azt, amit annyira nagyon kér tőlem, az anyjától.

A másik véglet anya teljes és agresszív elutasítása. Ez főleg akkor jellemző, ha az apjuk is jelen van. Ilyen esetben általában én hozzájuk sem érhetek, nem vehetem fel őket, a figyelmüket nem tudom elvonni sem kedvenc kajával, sem mesével, sem játékkal, ha bajuk van, nálam nem nyugszanak meg, viszont ütik el a kezemet magukról, tekerednek ki a karomból, rúgnak, marnak, harapnak, és még jobban behisztiznek a jelenlétemtől. Ezen túlmenően felvettek néhány nem is furcsa, inkább már bizarr szokást, olyasmit, amiről lehet, hogy egyszer még írni fogok, de most még nem igazán tudok, mert még én sem rendeztem le magamban. 

Az egymáshoz való viszonyuk is furcsán alakul. Úgy emlékszem,  januárban vettem észre, hogy a fiatalabbik lányom dominánsabb lett a nővéréhez képest, ami abban nyilvánult meg, hogy mindent elvett tőle, állandóan egzecíroztatta, mire a másik ahelyett, hogy megvédte volna magát, csak remegve visított és nézett rám, vagy a dadusokra, hogy segítsen neki valaki. Ezzel párhuzamosan befelé fordulóbb, érzelmileg labilisabb, anyaigényesebb lett. Hamar kapcsoltunk és elkezdtük őket heti egyszer fejlesztő foglalkozásra járatni, ahol egy alternatív módszerekben is hívő és jártas pedagógus az egymáshoz való viszonyukon és a valószínűsíthetően a kistesó miatt is kialakult érzelmi válság javításán kezdett dolgozni. Utóbbi téren még nem látok változást, előbbinél viszont igen: mintha fordult volna a kocka. Mintha az idősebb a sarkára állt volna, megvédi magát és az ingóságait, kiharcolja a saját igazát és tudatosan szívatja a húgát. Most a fiatalabb gyerekem lett befelé forduló és labilis.

Annyira szeretném, ha most nem rontanám/rontanánk el! És bízom benne, hogy menni is fog, hiszen most már nem olyan pánikhangulatban viszonyulok a problémákhoz, mint annak idején a síráshoz, hiszek benne, hogy időben elkaptuk a dolgot, hogy elég lesz az, amit megteszünk értük, és hogy a legeslegfontosabb mindig az, hogy szeressük őket, az pedig kétségtelenül megvan. A minket körülvevő szociális háló tagjai (gyerekorvos, védőnő, dadus, stb.) is azzal biztatnak, hogy - bár valóban nem könnyű gyerekek - ez az állapot is csak átmeneti, annyira nem kirívó, csak kicsit fárasztó, de tartsunk ki és jobb lesz. Én kitartok, ígérem.

Egyébként csodálatosak :) Már jó sok szót mondanak, és olyan okosak! Rengeteg dalt, játékot, mondókát ismernek, játszanak, kérnek, előre tudják és mondják, mikor mi következik a mesében, imádnak gyurmázni, rajzolni és olvasni, hintázni, motorozni és rajonganak az apjukért.

Amúgy a terhességem 27. hetében járok, a harmadik gyerekünk fiú lesz. Tudtam, hogy az lesz, mégis nehezen barátkoztam meg a gondolattal, egyértelműen lányt akartam. Tudom, hogy amint kibújik, el sem tudom majd képzelni másként, sőt, tulajdonképpen már most sem nagyon tudom. A baba egészséges, és én is az vagyok, az értékeim kiválóak, terhességi cukrom nincs, vasam rendben, méhszájam zárt, minden a helyén. Viszont sok a magzatvizem. Nem tudják mitől, eltérést nem találnak, de lényegesen több az átlagosnál, szóval 3-4 hetente ultrahangoznak, hogy még mindig minden oké-e. Súlyban és hasméretben kb. ott tartok, mint ugyanebben az időszakban a lányaimmal, csak most egy gyerek van és 8 kilóval kevesebbel kezdtem. A hízás üteme talán most már kicsit lassul, de így is szinte biztos vagyok benne, hogy több lesz a vége, mint az ikrekkel. Most már nem idegesítem magam, nem is diétázom, normálisan eszem, viszont majdnem minden nap letekerek majdnem 20 km-t a szobabiciklin, és még erősítek is utána. Ez tart épeszűen, azt hiszem. A hátam rettenetesen fáj, pont, mint a csajokkal. Talán ezzel szenvedek a legtöbbet, mert ha ülök a számítógép előtt, attól fáj, ha talpon vagyok egész nap, attól, ha a csajokkal vagyok otthon, akkor meg az állandó emelgetéstől, meg hajolgatástól. A férjem naponta többször is helyre kell, hogy rakja az egymás mellé csúszott csigolyáimat, különben csillagokat látok. Most már azt hiszem, szaksegítséget kell keresnem, mert hülyeség lenne júniusig ezzel szenvedni. A lábam még nem dagad, bár tuti, hogy tele vagyok most is vízzel, mert a csípőm meg a combom most is a másfélszeresére nőtt, a rengetek torna ellenére is. Amúgy csini vagyok meg agilis meg jól érzem magam, meg minden :) Az irodába is jólesik bejárni, nagyon hiányzott már, hogy az agyam is dolgozzon valamit.

Naszóval a lényeg az, hogy az erő velem van.

Leolib