A 24. hét szokatlanul eseménydús volt. Szerencsére nem rossz értelemben. Ezúttal nem ígérhetek rövid bejegyzést, mert tényleg rengeteg érdekesség történt velünk. Kezdem is azzal, amire olyan régóta vártunk: a 24. hét első napján végre Gombi is megérezte a kisnyulak rugdalózását a hasamon keresztül. Kár hogy nem filmezte senki akkor az arcát, haláli volt, és egyben persze megható is ahogy egyszeriben ily módon is részese lett az egésznek. Azóta is szorgalmasan pakolom oda a kezét ha éppen nagy a buli odabent, és most már nem marad abba a mocorgás az érintésre mint ahogy eddig, sőt. :)

A hét másik nagy eseménye a következő ultrahang időpontunk volt. Ezúttal egy első ránézésre elég mogorvának tűnő szonográfus asszisztenst kaptunk, akiről aztán hamarosan kiderült hogy nagyon rendes. Az történt ugyanis, hogy éppen hogy felfeküdtem az ágyra, és bepillantottunk a hasfalam mögé, mikor nagyon furán kezdte el érezni magam. Hányingerem lett, és egyszerre lett nagyon melegem és kezdetem el reszketni. Először csak úgy magamnak, Gombi sem vett észre semmit, de aztán a csajszi megkérdezte jól vagyok-e. Mondom nem, tök fura, olyan mintha bármelyik pillanatban elájulhatnék, de ennek semmi értelme sincs, hiszen fekszem. Na neki sem kellett több, azonnal felültetett, és hozta nekem a vizes törölközőt. Közben igyekezett megnyugtatni, hogy ez teljesen normális, sőt gyakori jelenség. Ez utóbbiban nem vagyok biztos, még senkitől nem hallottam ilyesmit, de akkor jól esett ezt hallani, hogy nem én vagyok a mutáns. Ahogy kezdett kitisztulni az agyam eszembe jutott hogy múltkor a fogorvosnál is így jártam, de akkor azt hittem hogy valami eddig fel nem fedezett fogorvospánik jött rám ott a székben, és ezért kellett leállítanom azt aki éppen a fogaimat tisztította. Levontam a következtetést: egyszerűen nem szabad a hátamra feküdnöm, mert olyankor a babák valami olyan eret nyomnak meg, ami azt eredményezi, hogy a fekvő helyzet ellenére elájulok. Az agyam még mindig nehezen fogadja be ezt a logikát, de ha így működök akkor így működök, nagyobb tragédia ne történjen velem mint hogy nem tudok a hátamon feküdni még 3 hónapig. 

Na de lényeg a lényeg, még mindig minden rendben a csöppökkel odabent, hozzák a papírformát, csodálatosan unalmas kis lények, már ami az adataikat illeti. Fejenként hetven dekát nyomnak, helyükön vannak a szerveik, és még mindig nem krokodilok. Ez amúgy azt jelenti, hogy az utóbbi cirka 4 hétben ami a súlyukat illeti több mint a duplájára nőttek, nem csoda hogy a szervezetem sokkot kapott és mindenem fáj. Teljesen meglepő egyébként hogy mekkora helyet foglalnak el a hasamban, én még előtte nap is teljesen meg voltam győződve arról, hogy az nem lehet hogy odáig felérnek ahol a rúgást érzem, aztán az ultrahang megmutatta, hogy simán, a kislánynak a feje, a kisfiúnak a lába támasztja ki a gyomromat alulról. Apropó gyomor: egyik este volt egy emlékezetesen hatalmas mozgolódásuk, és másnaptól elmúlt a gyomorégésem. Igazán jó fej gyerekeim vannak. :) Maga a vizsgálat amúgy nekem most a rosszullét miatt nem volt AKKORA élmény mint eddig, de szerencsére ezúttal lehetett kérni videot is, és utólag visszanéztem párszor az egész műsort. Van pár másodperc a videóban, mikor a leányzó szabályosan belenéz a kamerába, az elég sokkoló, mert tisztán látszanak a szemei, a szája. Nem tudom hányszor tekertem vissza hogy megnézzem, mert tényleg elég döbbenetes, és ezen felül természetesen gyönyörű is. :) (Ezek után meglep valakit hogy nem idegesítettem magam a védésen? Mégis ki a fenét érdekel egy védés mikor a lányom szembenéz velem az ultrahangon?)

Alig voltunk túl az ultrahangon, meg a védésen, már mehettünk is szombaton a babatanfolyamokra amikre korábban jelentkeztünk. Első körben 2 órára iratkoztunk fel. Az első egy kifejezetten ikreket váró pároknak rendezett tanfolyás volt. Voltunk mi, rajtunk kívül még egy pár és a tanár. Alig ültünk le, és mutatkoztunk be, már azzal sokkolt minket, hogy egy hatalmas plakátot mutatott különböző korú koraszülöttekről. Bevallom az nekem akkora sokk volt hogy majdnem kiszaladtam bőgve hogy minek ijesztgeti itt az embert ilyenekkel, mintha nem félnék amúgy is eléggé a dologtól. A gyomromban egészen addig ott maradt a csomó amíg fel nem mentünk a koraszülött osztályra a tanfolyam keretében. Ott az ügyeletes főnővér vezetett körbe minket. Azzal kezdte hogy megkérdezte, hányadik hétben járunk. Mondtam 24+6, másik csaj 28+valami. Hogy én akkor milyen irigy voltam rá. A nővérke akkor mondta, hogy ha holnap megszületnének a gyerekeink, akkor valószínű még jó sok hetet töltenének el itt náluk. Elsőre ez is elég sokkoló volt, de aztán ahogy beszélt, és mentünk körbe az osztályon rájöttem, hogy igazából ő ezzel nem azt akarta mondani, hogy ilyen rossz a helyzet, hanem hogy ilyen jó. Félig tele vagy félig üres az a pohár, ugyebár. Ha azt vesszük, hogy ennyire pici babákat is szépen kezelni tudnak és hazavihetik őket a szülők, hogy pár év múlva biciklizni tanítsák őket, elképesztő. Nem véletlenül szeretem én a tudományt.

Amint azt megtudtuk, a koraszülött osztály is több részlegből áll, attól függően hogy mennyire korababákat látnak el. Először egy olyan terembe mentünk, ahol a frissen érkezetteket figyelik meg. Ez a helyiség egy menzaablakon keresztül kapcsolódik a  műtőkhöz és a szülőszobákhoz, így nem kell a babákkal a folyosón futkosni, hanem csak átadják az ablakon és kész. Az egész egyébként tiszta Grészklinikás volt, a rengeteg monitor, a kis asztalkák a bebugyolált babákkal. Hülyén hangzik, de egyáltalán nem tűnt félelmetesnek a dolog, mindenki nyugodtan tette a dolgát, semmi dráma. Innen egy olyan részlegbe vittek minket, ahol gyakorlatilag az anyaméhet próbálják leutánozni a babáknak, akik az inkubátorban töltik a hazamenetel előtt azt a pár hetet amit muszáj. Szinte csak ikrek voltak mindenhol, a nagy üvegajtókra filccel felpingálva a nevük. Bent az anyukáknak egy kényelmes fotel, szobánként egy nővérke, és egy orvos őrjáratozott folyamatosan ezen a folyosón és ellenőrizte a kicsiket. 

A következő részlegen már azok voltak akik nemsokára mehetnek haza. Érdekes volt amúgy, mert amennyire félelmetes és ijesztő volt az egész a képeken, annyira megnyugtató volt személyesen is látni ezeket a pici babákat. Vagy csak lehet én vagyok perverz hogy ez a szintű kontroll megnyugtat. Ahelyett hogy elszörnyedtem volna hogy milyen kicsik, másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy mennyire aranyosak és mennyi hajuk van. Jól ki vannak találva ezek a terhességi hormonok. A másik ami megnyugtatott az maga a főnővér személyisége volt. Komolyan mondom, így képzelem el a földre szállt angyalokat. Kis halk szavú, harminc év tapasztalattal, csupa derű és nyugalom. Bármikor rábíznám nem csak a saját életemet, de a gyerekeimét is. Minden kérdésünkre türelmesen és kimerítően válaszolt, nálam ez mindig plusz piros pont.

A látnivalók mellett egy halom információval is gazdagabbak lettünk. Pl. hogy takarót ne vigyünk a gyerekeknek ha esetleg oda kerülnénk, mert az van nekik elég. Hogy van olyan, hogy nagyon jól passzolunk az egyik nővérkével, akkor ő lesz a személyes nővérkénk, aki különös figyelmet szentel nekünk, csak meg kell rá kérni. Nem lefizetni, megkérni. Hogy a kórház nagyon támogatja a szoptatást, és minden segítséget megadnak annak, aki úgy dönt hogy szoptatni fog. Megtanítják a trükkökre, szoptatási tanácsadók hada áll a rendelkezésre, de ugyanakkor nem dobálják meg kővel azt sem aki úgy dönt hogy tápszerezni szeretne. Egy szó mint száz, szinte megnyugodva hagytuk el a koraszülött osztályt. Nem mondom hogy akkor most már végülis mindegy mikor bújnak ki az ikrek, de nagyságrendekkel nyugodtabb vagyok. Ehhez képest a tanfolyam maradék része szinte lényegtelen is volt, videókat néztünk különböző ikerterhességekről, szülésekről, átvettünk pár témát, és kérdeztünk rengeteget, de alapvetően nem tudtunk meg sok újat. *

A második tanfolyam az a gyerekek első 6 hetéről szólt. Központban azzal hogy hogyan lehet megnyugtatni a síró gyereket, mit csináljunk ha végképp nem hallgat el (NE RÁZZUK MEG). A tanár itt sokkal szimpatikusabb, közvetlenebb volt mint az előzőn. Képes volt megadni mindenkinek a saját mobilszámát és többször kihangsúlyozta, hogy ha nagyon kétségbe vagyunk esve, mert nem nem tudjuk megnyugtatni a babát, akkor hívjuk fel, akár éjjel 2-kor is, inkább az mint hogy bárki véletlenül megrázza a csecsemőjét. (Nem mintha ő lenne az első akit felhívok, de sosem lehet tudni) Beszéltünk még a bölcsőhalálról is, ezzel kapcsolatban megtudtuk a legújabb elveket. Az egyetlen dolog amin felhúztam a szemöldökömet az az volt, hogy azt állította a csaj, a légzésfigyelők egyáltalán nem segítenek megelőzni a bölcsőhalált, sőt rontják az esélyeket. Állítólag ez azért van, mert akik légzésfigyelőt használnak, azok nem néznek rá annyiszor a babára. Nem álltam le vele vitatkozni, de én úgy gondolom, hogy a légzésfigyelő nem azért kell mert nem akarok ránézni a gyerekeimre, hanem hogy ha végre pihenni tudok, akkor azt egy fokkal nyugodtabban tegyem. Én biztos vagyok benne hogy van az a fáradtsági szint, amikor nem feltétlenül működik az, hogy úgyis felébred az ember arra ha nem lélegzik a gyereke. Legalábbis ilyen szempontból nem bízom magamban ennyire.

Volt még szó köldökcsonk ápolásról, fürdetésről, pólyázásról. Ennek az órának is volt gyakorlati része: itt egy próbababát kellett levetkőztetni, megfürdetni , visszapelenkázni, felöltöztetni, és bepólyázni. Szerencsére jó kis csapat gyűlt össze a mi asztalunk körül, jókat röhögtünk egymás hibáin. Azt azért minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy Gombi volt a legügyesebb az apukák közül. Eleve csak ő tartotta végig a gumigyerek fejét. Nyilván a sajátjával mindenki ügyesebb lesz majd. Ami nekem hatalmas élmény volt, hogy rájöttem, nagyon értek a műbabákhoz, valahogy minden kézre esett, minden olyan természetes volt mintha egész életemben ezt csináltam volna. Talán majd az igaziakkal is eljön ez az érzés egyszer. :)