2013.12.04. 15:28
17 hónap - Bátraké a szerencse
Alapvetően nagyon szépen haladunk és semmi, de semmi okom panaszra.
A férjemmel még tavasszal megbeszéltük, hogy egyelőre ne akarjunk új gyereket, inkább szoktassuk be a lányokat bölcsibe, én pedig menjek vissza dolgozni. Az, hogy a régi munkahelyemre menjek, nagyjából fel sem merülhetett, mert az egy napi minimum 10 órás meló, részmunkaidő kizárt, a fizetés meg nem olyan fényes, hogy megérje ennyi időt külön tölteni a gyerekektől, arra meg amúgy sem lenne elég, hogy bébiszittert fizessünk, míg haza nem érek a munkából. Ezért én úgy terveztem, hogy nagyvonalúan szemet hunyok az amúgy is nagyon mélyre elásott önmegvalósítási törekvéseim felett, és keresek valamit a közszférában, ahol van részmunkaidő és kieshet a toll a kezemből tizenöt óra nulla nullakor. A férjem aztán meggyőzött, hogy a legtöbbet azzal teszek hozzá a családi kasszához, ha inkább bejárok az ő vállalkozásába segíteni. Mivel ez okozza a legkevesebb kötöttséget és biztosítja a legnagyobb szabadságot, emellett döntöttünk.
Október utolsó hetére jutottunk el oda, hogy a lányok az egész napot a bölcsiben töltötték, ott is aludtak és egyszerűen szuper volt minden (már korábban is alkalmasak lettek volna rá, csak így beszéltük meg az ütemtervet eredetileg, aztán ezen nem is változtattuk). A bölcsivel is szerencsénk van, hiszen ez egy magánbölcsi, ahová úgy kezdtünk el járni, mint egy játszóházba, egyáltalán, hogy közösséghez szokjanak a gyerekek. A full time ellátást nem tudtuk/akartuk volna kifizetni, de aztán annyira megszerettek minket, pontosabban a lányainkat, hogy egy visszautasíthatatlanul baráti ajánlatot kaptuk tőlük, így végülis maradhattak itt a lányok, nem kellett átszoktatni őket az állami bölcsibe (ami szintén szuper hely amúgy, épp csak az átszoktatás lett volna macera).
Visszagondolva az összes eddigi babanaplóm tartalmára, hihetetlen, de igaz a kijelentés, miszerint a bölcsiben az én lányaim azok, akikkel semmi de semmi gond nincs. Szépen esznek, játszanak, alszanak, nincs egy nyaff, nincs egy könnycsepp egész nap, nem rosszalkodnak, szót fogadnak, sem másokkal, sem egymással nem veszekednek. Hagyják magukat levetkőztetni vagy felöltöztetni, átpelenkázni, a babakocsiba is készséggel beülnek, ha arról van szó. Ez egészen addig tart, amíg értük nem megyek. Abban a percben, mikor megérkezem, olyan kitörő örömmel és annyira cukin fogadnak, hogy a könnyem is kicsordul a meghatottságtól. A következő percben pedig éles váltás az Ördögűző című film durvább jeleneteire; mintha démonok szállták volna meg őket, levágják magukat a földre, felöltözni nem akarnak, a motorról nem akarnak leszállni, az ölembe akarnak ülni, de nem, mégsem akarnak az ölembe ülni, a babakocsiba akarnak beülni, de nem, mégsem ülnek be a babakocsiba, és ez folytatódik végtelenítve, míg másnap újra be nem lépük a bölcsőde ajtaján. Hát, én örülök neki, hogy legalább a bölcsiben normálisak :-D
Szóval én ettől az egésztől teljesen kisimultam. Volt jópár hét, mikor már minden délelőtt jártak, én pedig még itthon tettem-vettem, és olyan csodálatos volt, és el sem fáradtam, és boldog voltam, hogy ilyen szuperjól viselkednek a bölcsiben és ilyen cukik és egyre több mindent tudnak és egyre értelmesebbek, és hamarosan dolgozni is visszamegyek és ők egész nap bölcsiben lesznek, és akkor még kipihentebb leszek, sállálá. És végre igazán volt szemem rá, hogy lássam, milyen okosak és ügyesek, hogy milyen jól ki tudják fejezni magukat, hogy próbálnak már szavakat mondani, hogy egymással hogyan kommunikálnak. Hogy az egész napot végigveszekszik és - rivalizálják, de ha valamelyik büntetésbe kerül, akkor máris kialakul a véd- és dacszövetség, és odaadja a büntetésben lévőnek a cumiját, visz neki kölesgolyót, vagy játékot. Hogy tudnak már puszit adni, ki tudják fejezni a szeretetüket, van humorérzékük, szeretik a zenét, táncolnak és énekelnek.
Egyik este átjött hozzánk egy barátnőm azt megünneplendő, hogy több mint egy év szoptatás után leválasztotta a második és egyben utolsó gyermekét is magáról és ő is visszamegy dolgozni, és iszogathatunk újra együtt és különben is egy másik közös barátnőnk meg pár napja szült meg, és ez milyen megható, koccintsunk erre is, és emlékszel még milyen cukik voltak, mikor megszülettek? Hogy milyen szuper élmény volt a szülés? Hogy milyen fantasztikus érzés volt, mikor mozgott benned a bébi? Hogy milyen jó volt gondoskodni arról a finom illatú, magatehetetlen kis csecsemőről?
Ó igen, egy kis szabadság és némi pezsgő felér egy agymosással.
A hangulat vitt tovább, mondtam is a férjemnek, hogy csinálhatnánk gyereket. Ő meg hogy most? Jó. Hát csak úgy brahiból, értitek, ahogy két felelősségteljes felnőtt, kétgyerekes emberhez illik, mondván, hogy végülis tavaszt beszéltük meg, de úgysem vagyok az a könnyen teherbe esős típus, úgysem lesz semmi, csak a hangulat kedvéért, na. Meg nehogy már megbánjuk, hogy nem kezdtük el korábban.
Az, hogy három hét múlva pozitívat teszteltem, sokkolt.
Azóta bárki megtudja, az első kérdése, hogy direkt volt-e?? Én csak annyit szoktam mondani, hogy nem véletlen, viszont hirtelen, maradjunk ennyiben. A második kérdés, hogy ketten, vagy hárman vannak-e? Négyen b+, hát persze, hogy egyedül van. A harmadik az, hogy nem félek-e a három gyerektől, vagyis a velük járó feladatoktól. Nos, ez a bölcsi-dolog annyira felbátorított, hogy nem. Három gyerekkel itthon az azt hiszem, vállalhatatlan lenne, de eggyel?! Két egész nap üvöltő csecsemőnél egy egész nap üvöltő csecsemő nem lehet rosszabb, ugye? Remélem. Nyilván nem vagyok biztos semmiben, csak abban, hogy valamikor mindenképpen akartunk volna még gyereket.
Azóta egy kicsit még jobban elbizonytalanodtam, ugyanis az egyik lányom az első munkanapomra virradó éjszaka 40 fokos lázat produkált. Másnap kruppos rohamot kapott, és három éjszakát töltött a férjemmel a kórházban. Közben az itthonmaradt lányom is elkapta a betegséget természetesen és őt is kétóránként kellett hűtőfürdőztetni két napig. Majd itthon voltak még mindketten egy hétig, vagyis összesen két hetet töltöttünk itt összezárva, betegen. Én akkor már tényleg azt hittem, hogy kiugrom az ablakon, és végig azon gondolkodtam, hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy megint felcsináltattam magam... Ráadásul ez a terhesség is kísértetiesen hasonlít az előzőhöz abból a szempontból, hogy a.) az agyam és a tisztánlátásom megzavarodik, és elkezdem magam nagyon szarnőnek, szarfeleségnek, szaranyának és szarembernek érezni és ettől depressziós vagyok, b.) a hasam brutális ütemben nő, c.) kívánós vagyok, de semmi nem esik jól, viszont egész nap eszegetek, hogy hátha valami mégis, d.) az első pár hét őrjítő cigihiányban telt és egyáltalán, egy nagy rakás lusta, amorf szerencsétlenségnek érzem magam.
Aztán mikor végre tényleg elkezdtem dolgozni, megint kivirultam. Pontosan 6 és fél munkanap telt el eseménytelenül, mikoron telefonáltak a bölcsiből, hogy az egyik lányom szarul van, nem alszik, nehezen veszi a levegőt és lázas. Oké, érte mentünk és megbeszéltük, hogy a másik gyermek maradjon, mert úgyis alszik, meg neki kutya baja, meg amúgy is vigyem őt másnap is, akkor nekem is könnyebb, hogy csak egy gyerekkel vagyok otthon. Na, estére az addig egészségesnek hitt lánykám lázasabb lett, mint a testvére. Újabb egy hét itthon. Ennek az lett a következménye, hogy a vasárnap délelőttöt az ágyban töltöttem sírva. Nem volt semmi konkrét bajom, egyszerűen csak kikészültem, elég volt. A férjem ráadásul rengeteget dolgozik, aminek nyilván az sem tesz jót, hogy én, a nagy segítség meg egyfolytában itthon vagyok a gyerekekkel. Na, délutánra összeszedtem magam, az éltetett, hogy másnap mennek a gyerekek bölcsibe, király. Kapják a kurvadrága immunerősítőt is, nem lesz bajuk. Kedd este mondja a férjem, hogy ez a gyerek meleg. Mondtam hogy nem hallom, amit mond. Nem, nem akarok róla tudomást venni. Nem, nem, nem. 37.2, jólvan nurofen, holnapra semmi bajod. Éjszaka megint fent voltunk vagy 2 órát (ez az utóbbi időben elég gyakran előfordult, a kismama meg ugye pihenjen, amennyit csak tud, muhhahaha), még mindig csak hőemelkedés, de oké, kapjon még egy nurofent. Reggelre 38.7. Sírok. Reménykedem benne, hogy csak fog, mert pont most vettem észre, hogy jött egy új, és hogy a másik gyereknek nem lesz baja. De nagyon nehéz pozitívnak maradni.
Szóval most jelen pillanatban a háromgyerekes léttel kapcsolatos lelkesedésem nem ég valami nagy lángon, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy egészségesek legyenek. Mindenki. Légyszi!
Leolib
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
hmmarta 2013.12.05. 08:32:21
Azért regisztráltam, hogy gratuláljak, noha nem tudom, a hangulati skála melyik végén vagy most!
Nagyon szeretem olvasni a naplóidat, szerintem állati jó anyuka vagy, egy személyben erős és esendő, és nagyon emberközeli. A lányaid történetei egészen más megvilágításba helyezték számomra az ikreket, sokkal tanulságosabb volt, mint bármi más.
De én akkor is csak abban erősítenélek, hogy jól csinálod, amit csinálsz, kitartás, ügyes vagy és cefet jó téged olvasni (kérlek, ne hagyd abba)!
Hajrá!
Leolib 2013.12.05. 11:20:31
teheneszet 2013.12.06. 15:55:08
Leolib 2013.12.09. 12:46:21
szm901 2014.01.07. 08:59:56
A te ikernaplódnak örültem a legjobban eddig amióta babám-mamás fórumokat olvasgatok keresve/kutatva lányaim sírásának okát. Nekem 2 extra sírós baba jutott 18 hónap korkülönbséggel. A nagyobbal bár kevésbé volt súlyos eset, kezdő anyukaként nagyon nehezen viseltem az első hónapokat és amikor kiderült hogy újra terhes lettem tudtam, hogy nekem a második babám egy mosolygós kis mintababa lesz. Mondtam is a férjemnek hogy majd meglátod milyen egy "nem sírós" baba mennyivel könyebb majd csak lesni fogod milyen szépen eszik-alszik-játszik....Hát nem így lett. A hugit hazahoztuk a kórházból abban a pillanatban kezdődött a rémálom. A naggyal legalább volt 2 boldog hetünk. A kicsi 2 hónapos koráig olyan volt hogy ha nem a hordozókendőben hurcibáltam egész nap fel s le akkor torkaszakadtából üvöltött egész nap. Ja és még éjjel sem aludt. Vele kórházban is voltunk, mondván ez már nem normális (főleg az éjjeli nemalvás miatt az egész napos sírások után) de nem derült ki semmi. Most már fényévekkel jobb persze a helyzet (4 hónapos), tudok tenni a sírás ellen a hordozókendő nélkül is, de rendkívül nehéz még így is. 2 hónapos korától volt egy csendesebb időszaka amikor még nem forgott, de amióta 2 hete elkezdett forogni újra a sírás jegyében telnek a napjaink. Néha nem tudom mit tegyek, összetörjek pár poharat vagy kiszaladjak az utcára a hajamat tépve. Mert a sírást azt nem bírom. Nagyon nem... Egyszerűen fizikai fájdalmat okoz. Most is itt sír és úgy érzem késeket forgatnak az agyamban. De már nem akarom mindig felvenni, nem akarom és nem is tudom folyamatosan szórakoztatni hiszen van egy alig 2 éves nővére is. Én amúgy úgy gondolom ez valamiféle idegrendszeri éretlenség lehet ami miatt ennyit sír egy baba és nem tudja lenyugtatni magát ill. abban is van valami hogy egyszerűen zavarja a tehetetlensége mert korlátozva van a mozgásában. A nagyobbik lányomnál biztosan ez is közrejátszott, nála ugyanis amint elkezdett mászni/felállni (szerencsére elég hamar, félévesen) egyből sokkal jobb lett a helyzet. De úgy istenigazából azt kell hogy mondjam hogy ő is közel 1,5 éves volt mire teljesen elmúlt az ok nélküli nyafogás (és akkor jött a hiszti... :-D) Most nincs több időm sajnos mert vár a konyha de örültem hogy olvashattam egy ilyen naplót és itt-ott magunkra ismertem. Szerintem nem mi rontjuk/rontottuk el. Egyszerűen vannak ilyen babák akik csak sírni tudnak. Nagyon szurkolok hogy neked legyen egy nyugis kisbabád, nekünk ezek után már tutira nem lesz harmadik, annak ellenére hogy imádom őket! Ha mégegyszer végig kellene mennem ezen az úton önként vonulnék be szerintem valamelyik elmegyógyintézetbe úgyhogy inkább legyen kettőnek normális anyja mint háromnak egy idegroncs. Üdvözlettet: szonimoni