Korosztályos tünet a nehéz teherbeesés. Hogy ennek mi oka lehet, hát a fene tudja. Nyilván benne van a stresszesebb életmód, az étkezési szokások átalakulása, a kevés mozgás, a tiszta levegő hiánya, a túlzottan steril környezet, vagy éppen a higénia szabad felfogása…. és gondolom a gyerekvállalás kitolódása is.

Hm. Vagy talán a túlmatekozás, túltervezés? „Jövőre megházasodunk, utána két hónappal nekiállunk gyereket gyártani, hogy legkésőbb jövő ilyenkorra már meglegyen…”. Hát, a természet sajnos nem így működik. És, ha netán nem jön össze az említett 10-12 hónapon belül, akkor hajlamosak vagyunk rágörcsölni, hiszen ez a képlet nem borulhat fel… Persze! Nézzük meg déd-, és nagyszüleinket, vagy épp napjaink, khm, gyerekgyárosait, ők nem görcsöltek/nek, nem matekozták ki, hogy május 28-ig mindenképp meg kell születni, hanem csak tették a dolgukat, aztán a természet elintézte a többit. Ez is a modern ember egyik nagyképűségét és általa vélt mindenhatóságát támasztja alá. Kivághatjuk az erdőket, szabályozhatjuk a folyókat, kiirthatjuk az állatvilágot, építgethetjük a helyükre a hiperszupermodern épületeinket… de a természet, ha úgy dönt, egy csapással a földbe tipor bennünket. Ennél alázatosabbnak kellene lenni és megérteni, hogy nem mi alakítjuk a természetet, hanem fordítva.

Lassacskán megszületik és kislány lesz, legalábbis reméljük, hogy a születése után nem kell majd az összes létező bababoltot végigtrappolni, hogy a nagy gondossággal megvásárolt rózsaszín cuccokat kékekre és zöldekre cseréljük, a barátságos kis nyusziknak és maciknak pedig nem kell felmondani, hogy a helyükre száguldó versenyautók lépjenek. Ha már lány lesz, nem árt egy kicsit felidézni, a női felmenői között milyen egyéniségek voltak/vannak, hiszen szerencsére egyikőjük sem szürkül csak úgy bele a családfába.

Kezdeném mindjárt az apai nagymamámmal, azaz, az egyik dédimamával, aki sajnos már nincs közöttünk, de akárhányszor összeül a nagyobb család, mindig előugraszt belőlünk egy érdekes anekdotát, párszor elgondolkodtunk rajta, hogy könyvben örökítjük majd meg a vele összefüggő történéseket. A legnépszerűbb emlék vele kapcsolatban, mikor unokatestvéremet megkérte némi élelmiszer beszerzésére, és úgy döntött, nem kell a parizer vásárlást elaprózni, és nem kevesebb, mint másfél kilót kért az említett termékből. A dolog ebben a másfél kilós formában még nem annyira szörnyű, na de SZELETBEN? Unokatestvérem először úgy gondolta, rosszul emlékszik és felhívta őt, hogy biztos szeletben kéri-e azt a szerény másfél kilót, a Mama pedig a legnagyobb természetességgel rátette az igenlő választ. A pultos, az unokatesóm emlékei szerint olyan arcot vágott, mint Bob az És megint dühbe jövünk című filmben, mikor a kamionos Charlie Firpo (Bud Spencer)15 kiló nyers halat kért tőle. A Mama kamiont ugyan nem vezetett, de volt egy kis kétütemű kék Trabantja, amit tolatáskor mindig sikerrel álcázott az aprócska motor önnön magából kibocsátott füstfelhőjével. A kuplungot induláskor csupán leheletnyire engedte fel, a gázpedált ugyanakkor padlóig nyomta, melynek következtében a szegény 601S disznóvágást megszégyenítően visító motorral tette meg mindazt a három méter, ami a tolatáshoz szükségeltetett, a környékbeli többi autós pedig gyorsan felkapcsolta a ködlámpát, hogy lássanak valamit az óriási kékesszürke füstfelhőben.

A következő néhány mondatban nagy mesélő Anyósomat mutatnám be pár szóban. A másik Nagymamához hasonlóan ő is aranyszívű, tele van szeretettel és tartani lehet tőle, hogy minden erőfeszítésünk ellenére el fogja kényeztetni az unokáját. Az én nagymamáim is szerettek mesélgetni nekem mindenféléről, és ez az, ami Anyósomnál sem fog elmaradni, tekintve, hogy nagyon szeret sztorizni és általában minden történetének pillanatok alatt annyi mellékága képződik, hogy néha az jut eszembe, a Magyar Népmesék elején mindenféle burjánzó ágakat növesztő énekes madárkákat egyenesen róla mintázták. Néha persze maga is belebonyolódik a történetekbe és ilyenkor előbújnak bizonyos furcsa mondatok, mint például: „...az a csaj, aki egy szakállas faszi volt.”. A leendő Nagymama hajlamos furcsa időpont meghatározásokat tenni, egyszer például megkérdezte a feleségemet, hogy nem találkozott-e az Apjával, erre mikor ő visszakérdezett, hogy Após mikor volt otthon, ezt a választ kapta: „Hát, mikor a csörögefánk utóját sütöttem!”. „És mikorra ment Apu Pestre?”. „Hát, amikorra beért!” – hangzott a válasz. De néhány mosolyt fakasztó félrehallás is bejátszik néha, így derült ki például, hogy az egyik, Norvégiában dolgozó rokon jelenleg Oszkóban él, illetve, hogy a Sógorom nem Bábolnán, hanem Gábornál dolgozik.

Krtek

Igazi esküvő nincs bakik nélkül. A mienk sem úszta meg….

Már fél évvel korábban – az esküvőszervezés első pillanataiban belecsúsztunk egy félreértésbe. Szóval templomi esküvő, vidéken, katolikus szertartás, na de hol van a keresztlevél? Az enyém megvolt, de az református. Hol lehet a jövendőbelié?  Anyós szerint jó helyen. Annyira jó volt az a hely, hogy nem is létezett. Rongyolás a paphoz, hogy jegyes-oktatás mellé csapjunk még egy keresztelés előtti felkészítést is. Szerencsére Gábor-atya igen rugalmasan kezelte az ügyet… khm… látszólag. Az „órákon” egész egyszerűen egymásra sem mertünk nézni, annyira szigorúan vette, néha az volt az érzésem, hogy mindjárt előkapja a pálcát és rendszeres késéseinket körmössel „jutalmazza”.

Gábor-atya amúgy is megér egy misét… A plébános úr állati büszke arra, hogy a békéscsabai Jézus Szíve templom újjáépítésében, elkészülésében, működtetésében része volt. Kis templomról beszélünk, kis létszámú nyájjal. A templom maga – katolikus templomokhoz képest – igen modern felfogású. Egyszerű, mégis magán hordozza a minden – a valláshoz kötődő jegyét. 1993-ban adták át a híveknek. Híres, 500 m2-es seccoja, amely Patay László alkotása, 530 alakot ábrázol, köztük nemcsak bibliai személyeket, hanem közismert történelmi, ismert közéleti és egyházi személyiségeket is. Évente átlagosan 1-2 esküvőt tartanak ott, szóval minden ilyen alkalom a templom és Gábor-atya életében nagy ünnep. Természetes az atya ilyenkor a felkészülésre is nagy gondot fordít… Igaz vizsgázni végül nem kellett, ennek ellenére egészen alaposan átvettünk mindent, ami az atya megítélése szerint fontos volt.

Abban az évben, amikor mi esküdtünk ebben a templomban 3 esküvő volt. Kettő ebből egy napon. A mi napunkon. Képzelhetitek… az atya annyira izgatott volt, hogy már a templom kapujában várt bennünket. Még csak félig telt meg a templom, de ő már elkezdte a szertartást, ami végül 1 óra hosszúra nyúlt. Gyakorlatilag mindent megtudtunk a templom történetéről, a város történetéről, a házasságról, a párkapcsolatról…  Beleadott apait, anyait! :-) Végül az utcáról behallatszó dudaszó vetett véget a ceremóniának; jelezte, hogy a másik pár is megérkezett. Az ő szertartásuk 1,5 órán keresztül zajlott…

Örök kedvenc minálunk, és garantált siker ha váratlan vendég jön Gyors, 20 perces recept.

Vidéken nőttem fel, egy – gyerekszemmel – óriási kertben, mesebeli nagymamával, sütiszagú délutánokkal. A szüleim folyamatosan dolgoztak, így aztán öcsémmel eléggé szabadjára voltunk engedve, ami a legtöbbször őrült kergetőzésekbe torkollott, amiben nagyi – kezében a szőlőfavesszővel – volt vadász… Ahogy Anyósom mondaná egészséges gyerekek voltunk, na!

 

Abban az időben ment a tévében a Sógun című sorozat. Állatira tetszett, hogy mindenki szakét ivott kis tálkákból.  Én, mint értelmi szerző – amúgy ez mindig így volt, mármint, hogy én kigondoltam a hülyeséget, az öcsém meg vakon követett – kitaláltam, hogy a narancsszörpi lesz a szaké, a nagybátyánk szétszedhető golflabdái pedig a poharak. A nagyinak be kellett másznia a törpékre tervezett kisházikóba, hogy felszolgálja nekünk a szakét, mert ugye a filmben is így volt. Tudni kell, hogy a nagyinak tipikus nagyi-testalkata van, a megfelelő helyeken kipárnázva, alacsonyra kalibrálva. 30 fok meleg tűző napon, a nagyin a 70-es évek nylon-csodája az otthonka néven futó extrán izzasztó rettenet. A haja a feje tetejére feltűzve, ahogy a hivatkozott filmben. Négykézlábra ereszkedés, fenékkel a bejárati ajtó felé. A sárga kis kuckóban két véresen komoly óvodás, akik törökülésben – felnőtteket megszégyenítő komolysággal – fogadják a nedűt, majd aztán az ebédet. El tudjátok képzelni a jelenetet? A papa csapkodta a térdét úgy röhögött! :-) Szóval a nagyi ilyenekben is benne volt.

A környék összes gyerekével sikerült nagyon hamar barátságot kötni. Háborúsdit játszottunk, kövekkel… Az egy emlékezetes nap volt… mivel a környék összes szülője elég hamar összeszaladt… Szerencsére kisebb sérülésekkel mindenki megúszta, mi meg több évre való szobafogsággal.