Lamia ma a kapcsolatanalízisről osztja meg tapasztalatait velünk.

Először az egyik barátnőmtől még pocakosan hallottam a baba-mama kapcsolatanalízisről. Rögtön megvettem a Lelki köldökzsinór című könyvet, és mélyen belevetettem magamat.

E módszer segít a mama számára felvenni és elmélyíteni a kapcsolatot a pocakjában növekvő babájával. Ily módon segíti lélektanilag felkészíteni a babát a szülésre, születésre. E terápiával megelőzhetőek a koraszülések, szülési komplikációk, és a szülések is könnyebbek lesznek. Továbbá a terápiában részt vevő babák az átlagnál érzelmileg kiegyensúlyozottabbak, erősebb kötődésűek lesznek, gyorsabb az értelmi fejlődésük és jobb a figyelemkoncentrációjuk.

Mivel ez nagyon jól hangzik, és én elég nyitott vagyok az ilyen dolgokra, arra gondoltam, felhívom az egyik szerzőt, Raffai Jenőt, akiről tudtam, hogy személyesen is tart kapcsolatanalízist kismamáknak. A 28. hét környékén el is mentem hozzá. Az első alkalom egy hosszabb beszélgetésből állt, melyből – mint a könyvből már előzőleg megtudtam – az analitikus feltérképezi a kismama személyiségét, kapcsolati rendszerét, viszonyát a szüleihez és a babához.

A következő alkalomnál becsukott szemmel, elengedett állapotban kellett feküdnöm egy díványon. A kezdő kapcsolat kialakításában Raffai Jenő segített, aki végig mögöttem ült. Először kicsit furcsa és egyben vicces volt arra koncentrálni, hogy akkor én most felveszem a kapcsolatot a pocakomban ücsörgő babával, és nekiállunk beszélgetni. De ahogy egyre többször kerítettünk alkalmat az ilyen terápiákra, annál közelibbnek éreztem a kapcsolatot. Mivel már korábban próbálkoztam a meditációval, nem volt nehéz számomra elengedni magamat. Már az első alkalomnál a pici hatalmas rugdosásba kezdett, és úgy éreztem, hogy magasra felkúszott a szívem felé, és jelezni akart nekem, hogy „itt vagyok anya”. Minden egyes kapcsolatanalízisnél éreztem a gyors rugdosást, a baba óriási aktivitását. Sokszor valóban olyan volt, mintha mellette feküdnék a méhemben, és simogatnám őt a belső – mentális – kezemmel. Egy ilyen alkalomnál láttam a pici kis arcát, amit sosem fogok elfelejteni. És mondanom sem kell, hogy ugyanez az arc nézett vissza rám, mikor először megpillantottam a születése napján.

Otthon is sokszor próbáltam a kapcsolatfelvételt, de valahogy Raffai Úr „rendelőjében” ez mindig gyorsabban és mélyebben sikerült. Egyik alkalommal például olyan érzésem volt, mintha az egész testem süllyedne bele a díványba nagyon-nagyon mélyre, ez után pedig elkezdett pörögni velem a világ. Mintha a bal kezemet a jobb lábam helyére rakták volna, teljesen kicsavarodtam, úgy éreztem, pörgök a saját tengelyem körül, a fejem pedig le akart csavarodni a nyakamról. Hihetetlen érzés volt. A terápia befejeztével – minden esetben tartottam élménybeszámolót Raffai Úrnak – elmeséltem ezeket a tapasztalatokat. Mosolyogva nézett rám Raffai Úr, és közölte, hogy én bizony most újraéltem a saját születésemet. Nagyra nyílt szemekkel néztem rá, és szóhoz sem jutottam. Ez nálam amúgy visszatérő momentum volt a terápiák során, sokszor végigéltem még.

A 36. héttől egy speciális folyamat vette kezdetét. Egy előre kidolgozott forgatókönyv alapján, egy előre megírt szöveg formájában folytak a terápiák. Ezek segítik a leválást, a lehető legalaposabb módon készítik fel mindkét felet a szülésre-születésre. Gyakorlatilag elmeséltem a kislányomnak, hogy mi fog történni a szülés közben, mi és kik fogják idekint várni.

Az utolsó néhány órát már otthon a férjem segítségével kellett megejteni. A legfelemelőbb, leghitetlenebb élményem is ezen órák egyike alatt esett meg velem. A szülésre próbáltuk felkészíteni a kislányunkat, és olyan mértékben sikerült felvenni a kapcsolatot vele, hogy szinte hallottam, hogy mit akarnak nekem „mondani”. Ha nem éltem volna meg mindezt, akkor most valószínűleg jót mulatnék (én is) ezen az íráson. Nem hallottam semmilyen hangot, de a baba belső hangjával beszélt hozzám. Éreztem, hogy megnyugtat, és azt mondja: „Ne aggódj anya, minden rendben lesz!”. A „beszélgetésünk” végén, mikor a férjem érdeklődött, hogyan sikerült, én olyan sírásban törtem ki a meghatottságtól – ami persze terheseknél amúgy sem ritka eset – hogy tíz percig megszólalni nem tudtam. (Itt azért megjegyzem még, hogy a második kislányom is még a pocakomban választotta ki a lehetséges opciók közül a saját nevét. :-))

Aztán pár hét múlva elérkezett az idő, a kiírt napon kopogtatott az ajtón a kislányom, hogy most már úgy gondolja, idekint tágasabb. A szülés komplikációmentes, és viszonylag könnyű volt – ahogy vártam. Amikor kibújt az én napsugaram, egy apró sírással jelezte, hogy megérkezett, majd úgy nézett körbe, és olyan tekintettel kémlelte a körülette lévő világot, mintha csak azt üzenné: „Igazad volt anya, tényleg úgy néz ki minden, mint ahogyan mesélted.”

A most már négy éves lányomra pedig mindaz igaz, ami a baba-mama kapcsolatanalízisben részt vevő gyerekekre: érzelmileg kiegyensúlyozott, mély kötődésű, gyorsan tanul, határozott, céltudatos. Egy igazi vezéregyéniség.

Lamia6

A tánc. Gondoltuk nem bénázunk, hanem előre megtanulunk egy szép koreográfiát, valami nagyon jó zenére, és majd nagy sikerünk lesz, és rózsaszirmok szállnak, és mi elrepülünk a hófehér ködben meg ilyenek…

Kedves barátainkat kértünk fel, akik profi táncosok. Annyira nem ismertek bennünket, így az első alkalommal, amikor zenét kiválasztottuk, döbbenten álltak a mi temperamentumos vitánk kellős közepén, hogy vajon melyik zenét is válasszuk. Érzékeltetésképpen, hogy milyen széles skálán mozogtunk: Anasztasia filmzenéjétől kezdve Kovács Ákosig minden volt… Az természetesen nem érdekelt bennünket, hogy bécsi vagy angol keringőt táncolunk, a zene a lényeg és kész. Pont. Szerintem úgy fordultak ki az ajtónkon, hogy na ezek az esküvő napját sem érik meg, hát tévedtek.

A 4. óra végére ment minden, mint a karikacsapás, egy aprócska kitétellel: azok a bizonyos lépések! :-) Biztos, ami biztos alapon kamerával rögzítettük a koreográfiát, hogy majd otthon azért gyakorolunk. Nem rajtunk múlt, de tényleg! Az a fránya időtényező… mindig azzal van a gond. Esküvő előtt két nappal azért gondoltunk, hogy nem ártana átvenni a lépéseket. A felvétel alapján leírtuk, hogy mi után mi következik. Beálltunk a sógoréknál az udvarba. Egy gyerek be a kocsiba hogy indítsa a zenét, egy gyerek olvassa a lépéseket, egy meg nézze, hogy jól csináljuk-e. Ők szétröhögték az agyukat, mi meg jól összevesztünk, mert szerintem az Zuram nem jól csinálta, ő szerinte én meg félreértelmeztem. 2 óra masszív lábtaposás után végül úgy döntöttünk, hogy a legrosszabb esetben táncolunk körbe-körbe.

A második gyermek vállalása előtt álló barátnőm osztja meg ma gondolatait velünk.

A minap észrevettem, hogy a telkünk végében álló száraz akácfa ágai közé egy gerlepár telepedett le. Az asszonyka szorgalmasan rakta a fészket, az embör meg még szorgalmasabban – kvázi az asszonyka utasítására – hordta az udvarunkon felszedett fűszálakat a biztonságos otthon kialakításához. Elég hamar el is készültek, tegnap óta a tojó egyfolytában ücsörög a fészekben. Tojik? A pasiját időnként látom a fa legmagasabb ágán gubbasztani, ahonnan szemmel tartja a környéket.

Ma, kedves barátnőm mesél kislányáról, akiben egy porszívó veszett el a kaját illetően, súlyán mégsem látszik meg...

Adott egy ici-pici egyéves kislány, aki ha tehetné, megenné az én kétnapi kajamennyiségemet is egy ültő helyében. No persze ez cseppet sem látszik rajta, mert amilyen kis örökmozgó, egy deka felesleg sincs rajta, ami fogyókúrára sarkallná. :-)

A reggeli fél hetes ébredés után már hangos „anya-anya” kiáltásokkal jelzi, hogy bizony kiürült a pocak. Szerencsére férjem van olyan fitt reggel, hogy viszonylag hamar – legalábbis nálam jóval gyorsabban – kikászálódjon az ágyból, és siessen a konyhába elkészíteni a fincsi tápszert a kis éhenkórászunknak. Nővére ágyában még hálózsákban fekve várja a cumisüveget. Majd leesik az ágyról, úgy nyújtózkodik, amint meglátja. Persze sec perc alatt el is tünteti a teli üveg, nagyjából 280 grammnyi kajcit. És persze nem mindig elegendő, sokszor még egy kis nyafi követi az üvegcse kiürülését.

Ez után egy kis nyugi következik, mindaddig, amíg mi többiek le nem ülünk reggelizni az asztalhoz. Még semmit nem tettem az asztalra, de a kunyizás már be is indult. Tépkedi mindenkinek a nadrágszárát, pólóját, és ide-oda toporog az asztal egyik végétől a másikig. Végigjár mindenkit, és természetesen mindenki dob neki egy falatot, mint a kutyáknak szokás. No ezt pár perc után megunom, és beteszem az etetőszékbe, ahol persze a visongás folytatódik. Még le sem nyelte a falatot, már megy is a hangoskodás, amivel jelzi, hogy hamarosan el fog fogyni, úgyhogy anya vágjál még egy szeletet a sajtból!

Miután a család másik fele elindul oviba, dolgozni, a délelőtti hancúrozás és egy jó nagy alvás közben kicsit fellélegzem. Alvás után újra eszik. Következik az ebéd. Még nem teszteltem mekkora a maximális adag, amit be tudna verni az én kicsi lányom, maradok inkább a megszokott kb. egy üvegcse bébikajánál, melynek elfogyasztását elégedett csend követi, így gondolom elegendő. Persze egy kis nasira mindig kapható. De ehhez inkább nem akarom hozzászoktatni. Ez után az én ebédemre fáj a foga, ahogy leülök az asztalhoz, már mászik, és beindul a nadrágtépkedés. Mindegy mit eszek, abból neki pár falat kell, hogy jusson, különben vége a jó világnak. De ha nem kap, akkor elveszi, nem gond. Nem tudom, hogy csinálja ez a csöpp kislány, de a keze mintha végtelen hosszú lenne, mindenhova elér. A pulton napozgató gyümölcsök soha nincsenek biztonságban tőle. Legutóbb egy fél mandarin héjastól és egy vadi új pólócska látta kárát, hogy egy percre nem figyeltem. A nagymaminak is csak egy fél percre kellett bent hagyni a spejzban, és eltűnt egy fél alma szőröstől-bőröstől.

Az ebéd befejeztével séta, majd az újabb nagy alvás után a tejpép és a gyümölcs pillanatok alatt eltűnik a tálból. Még nagyjából egy óra nyugi következik, és ezután nővérkéje uzsonnája és apukája vacsijának egy része is az ő gyomrában landol. És mondanom sem kell, hogy az esti tápszer minden cseppje is eltűnik a végtelennek tűnő kis gyomrocskában.

Hát ilyen az én kislányom, boltba is csak úgy tudok menni, hogy az első utam a kiflikhez vezet, és amint van mit majszolni, végre én is ráérek nézelődni.

És persze sok anyuka gondol most arra, hogy „ez legyen a legnagyobb bajod”, vagy hogy „te jó ég, de örülnék, ha az én gyerekem enne ennyit”. És persze igazuk is van, de tényleg nehezen térünk napirendre a felett, hogy egy ilyen kis csajszi hogy lehet ennyire haspók! :-)

Lamia6