Lassacskán megszületik és kislány lesz, legalábbis reméljük, hogy a születése után nem kell majd az összes létező bababoltot végigtrappolni, hogy a nagy gondossággal megvásárolt rózsaszín cuccokat kékekre és zöldekre cseréljük, a barátságos kis nyusziknak és maciknak pedig nem kell felmondani, hogy a helyükre száguldó versenyautók lépjenek. Ha már lány lesz, nem árt egy kicsit felidézni, a női felmenői között milyen egyéniségek voltak/vannak, hiszen szerencsére egyikőjük sem szürkül csak úgy bele a családfába.

Kezdeném mindjárt az apai nagymamámmal, azaz, az egyik dédimamával, aki sajnos már nincs közöttünk, de akárhányszor összeül a nagyobb család, mindig előugraszt belőlünk egy érdekes anekdotát, párszor elgondolkodtunk rajta, hogy könyvben örökítjük majd meg a vele összefüggő történéseket. A legnépszerűbb emlék vele kapcsolatban, mikor unokatestvéremet megkérte némi élelmiszer beszerzésére, és úgy döntött, nem kell a parizer vásárlást elaprózni, és nem kevesebb, mint másfél kilót kért az említett termékből. A dolog ebben a másfél kilós formában még nem annyira szörnyű, na de SZELETBEN? Unokatestvérem először úgy gondolta, rosszul emlékszik és felhívta őt, hogy biztos szeletben kéri-e azt a szerény másfél kilót, a Mama pedig a legnagyobb természetességgel rátette az igenlő választ. A pultos, az unokatesóm emlékei szerint olyan arcot vágott, mint Bob az És megint dühbe jövünk című filmben, mikor a kamionos Charlie Firpo (Bud Spencer)15 kiló nyers halat kért tőle. A Mama kamiont ugyan nem vezetett, de volt egy kis kétütemű kék Trabantja, amit tolatáskor mindig sikerrel álcázott az aprócska motor önnön magából kibocsátott füstfelhőjével. A kuplungot induláskor csupán leheletnyire engedte fel, a gázpedált ugyanakkor padlóig nyomta, melynek következtében a szegény 601S disznóvágást megszégyenítően visító motorral tette meg mindazt a három méter, ami a tolatáshoz szükségeltetett, a környékbeli többi autós pedig gyorsan felkapcsolta a ködlámpát, hogy lássanak valamit az óriási kékesszürke füstfelhőben.
Anyai nagymamám a következő felmenő, ő 75 éves, ebben a korban pedig már megbocsátható, ha az ember elfelejt bizonyos dolgokat… na, ő nem szorul ilyen jellegű elnézésekre, hiszen igen részletes, Kincses Kalendárium-szerű agyával még arra is napra pontosan emlékszik, három évvel ezelőtt pontosan mikor járt a fodrászánál, tudja a Nagypapám szüleinek és mind a 8 testvérének a pontos születési dátumát, sőt, még azt is, hogy pontosan mikor csináltatták meg a tetőt a házukon. Az időérzékkel mondjuk néha akadnak problémák, mikor ez utóbbiról beszélgettünk, például azt mondta: „Most csináltattuk meg nemrég a tetőt, ’65 tavaszán!”. Idős asszony létére imád ökölvívást nézni, hónapokkal korábbi meccsekre úgy emlékszik, mintha tegnap lettek volna, sőt, még azt is elmondja nekem, szerinte miért nem volt korrekt a pontozás.
A feleségem nagyszülei sajnos már nincsenek velünk és nem is volt alkalmam jobban megismerni őket, így most kimaradnak a történetből.
Számomra a legfájóbb pont a történetben, hogy a kislányom már nem ismerheti meg az ő aranyszívű, rettenetesen erős egyéniségű, és óriási akaraterejű apai nagyanyját. Természetesen sokat fogunk róla mesélni neki, hiszen ő is számos történetet, emléket hagyott maga után, nem csak bennem, hanem mindenkiben, aki ismerhette őt. És nem kevesen ismerték, hiszen tanár volt, sőt, egy iskola igazgatóhelyettese, ráadásul pont abban az intézményben töltötte be ezt a posztot, ahol magam is tanultam. Sokszor megesett tehát az ilyen jellegű helyzet:
 
-          Kisfiam, mi ez a kettes az irodalom dolgozatra?
-          De Anya, azt még ki sem osztották…
 
Nem volt túl jó tanárgyereknek lenni, főleg úgy, hogy Anyukám nagyon kötelességtudó és becsületes jellem volt, így - a haveroktól eltérően – a szótáramban hiába kerestem az „l” betűnél az indokolatlan hiányzás (azaz lógás) fogalmát, hiszen esélyem nem volt ilyesmire, sőt, mikor kiderült, hogy ki kell venni a mandulámat, az én Anyukám nem akarta, hogy sokat hiányozzak a suliból, ezért elintézte a dokinál, hogy lehetőleg tavaszi szünetben műtsenek meg. Az ő számítása így be is jött, az enyém már kevésbé. Legalábbis akkor, ma már persze pontosan tudom, mennyire jó, ha egy ilyen erős és határozott kéz simogatja az embert és azt hiszem, az én gyerekeim is hasonlóra számíthatnak majd.
 
A következő néhány mondatban nagy mesélő Anyósomat mutatnám be pár szóban. A másik Nagymamához hasonlóan ő is aranyszívű, tele van szeretettel és tartani lehet tőle, hogy minden erőfeszítésünk ellenére el fogja kényeztetni az unokáját. Az én nagymamáim is szerettek mesélgetni nekem mindenféléről, és ez az, ami Anyósomnál sem fog elmaradni, tekintve, hogy nagyon szeret sztorizni és általában minden történetének pillanatok alatt annyi mellékága képződik, hogy néha az jut eszembe, a Magyar Népmesék elején mindenféle burjánzó ágakat növesztő énekes madárkákat egyenesen róla mintázták. Néha persze maga is belebonyolódik a történetekbe és ilyenkor előbújnak bizonyos furcsa mondatok, mint például: „...az a csaj, aki egy szakállas faszi volt.”. A leendő Nagymama hajlamos furcsa időpont meghatározásokat tenni, egyszer például megkérdezte a feleségemet, hogy nem találkozott-e az Apjával, erre mikor ő visszakérdezett, hogy Após mikor volt otthon, ezt a választ kapta: „Hát, mikor a csörögefánk utóját sütöttem!”. „És mikorra ment Apu Pestre?”. „Hát, amikorra beért!” – hangzott a válasz. De néhány mosolyt fakasztó félrehallás is bejátszik néha, így derült ki például, hogy az egyik, Norvégiában dolgozó rokon jelenleg Oszkóban él, illetve, hogy a Sógorom nem Bábolnán, hanem Gábornál dolgozik.
Végül, de nem utolsósorban természetesen a lánykám Anyukájáról is ejtenem kell néhány szót, hiszen nélküle nem lehet teljes a női családfakép. Az én feleségem remek szarkasztikus humorával pillanatok alatt képes bárkit padlóra küldeni, a vicc célpontját is, hiszen ritkán lehet utána megszólalni, illetve a környezetében levőket is, akiknek az izmait a humorizálással pillanatok alatt elernyeszti. A dolog pikantériája, hogy a reakciói során észre sem veszi, mennyire feltölti humorral az általa véresen komolynak vélt megszólalásokat, csupán órákkal később jön rá, mennyire vicceset mondott. Ebből kifolyólag sokszor a konfliktushelyzetek is problémásak, hiszen ő a teljesen komolyan gondolt mondataival azonnali reakcióival nevetést vált ki belőlem, ami még jobban felbosszantja, hiszen ő nem viccelődni akar, hanem épp ellenkezőleg. Egyébként remek anya lesz belőle, nap, mint nap gyakorolja a nevelést, egyelőre az Anyukáján, Apukáján és – persze nagyon ritkán – a férjén, de hamarosan ez a helyzet is megváltozik, hiszen az új jövevény kerül a fókuszba, aki az egyik legnehezebb feladatot állítja elénk, ami embernek csak megadathat.
 

Krtek

A bejegyzés trackback címe:

https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr312767501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása