2011.06.30. 09:42
Kamasz sünik
Nem rég huzamosabb időt töltöttünk együtt egy kamasszal. Nagyobb gond nem volt, hacsak a kisebbeket össze nem adjuk egyenként… :-) Ennek kapcsán néhány korosztályos problémára hívnám fel ma a figyelmet.
Tisztában vagyok azzal, hogy maga a kamaszkor nem könnyű időszak sem a gyereknek, sem a szülőknek és a környezetnek sem. A korábban még kedves és mindig szófogadó, gyakran még megijedő kisgyermek a testi és lelki változások következtében akaratának erejét kezdi próbálgatni, és képes akár minden ellen lázadni. Nos, ezt a lázadást nem könnyű elviselni, tényleg embert próbáló feladat tolerálni az egyes kirohanások, a folyamatos ellentmondást, vagy annak nem tűrését a kamasz részéről. Persze, mint minden gyereknevelési helyzetben itt is fontos szerintem, hogy a kamasz milyen nevelést kapott, milyen a viszonya a szülővel.
Lehet, hogy rosszul látom, de én azt érzékelem a mai fiataloknál/kamaszoknál, hogy egyre nagyobb érdektelenség jellemzi őket. Kevés nyitottság van bennük a világ felé, de az is inkább a közösségi portálokra vonatkozik.
Minden reggel látom őket, a kiló festékkel az arcukon, a méteres körmökkel, a nem iskolába való öltözékükben… Felmerül bennem a kérdés minden alkalommal: az édesanyja valóban így engedte el reggel az iskolába? Értem én, hogy már korábban érnek a fiatalok, a lázadás a külsőségekben is megjelenik, de tényleg ribizlinek kell kinéznie egy 14-15 éves gyereklánynak? És valóban minden kamasz fiúból ömleni kell a dohányszagnak? Vajon ezekkel a gyerekekkel törődnek eleget a szüleik? Vagy ők is ilyenek?
És a tisztelet… Én is voltam lázadó kamasz, velem is voltak gondok… szemtelen voltam, mint állat, de azért eszembe sem jutott le elküldeni a szüleimet melegebb éghajlatra, eszembe sem jutott, hogy beszólogassak embereknek az utcán, akik csúnyán néznek rám, eszembe sem jutott megütni az osztálytársamat/tanáromat. Hová tartunk?
Persze, a mai világunkban egész egyszerűen nincs idő arra, hogy megfelelő időt, megfelelő minőségben együtt töltsünk gyerekünkkel… De valóban nincs?
Szólj hozzá!
Címkék: fiatalok nevelés lázadás kamasz
2011.06.28. 13:32
Gyerektelenül gyerekesekről
Ja, ja megint jön az észosztás! :-) Van néhány cuki kis sztereotípia a gyerektelen házaspárokról, akiknek gőze sincs a gyereknevelésről, és akik csak képről láttak élő porotyot, amúgy halálra dolgozzák magukat, és nem foglalkoznak a családalapítás gondolatával. Fúj, a csúnyák! :-)
Na, ezeket én is megkaptam párszor… és igen, a családtól a legfőképpen, pedig állítólag ők a támaszaim kéne, hogy legyenek. Szóval valamiért még mindig az a fixa idea hogy már a 20-as évek közepén pottyantani kell az első dedet, mert húúúúúúúúú meg hááááááááá, hát később már kiöregszem. Miből is??? A gyerekcsinálásból? Tiszta középkor.Igazából azért tolódik ennyire ki a gyerekvállalási hajlandóság, mert egész egyszerűen nincs meg hozzá sem az anyagi, sem az érzelmi háttér. Az anyagit asszem senkinek sem magyaráznom, legtöbbünk minimális segítséggel, vagy éppen segítség nélkül vágott neki az önálló életnek. Nincs ezzel semmi gond, csak ugye mire odáig jutunk, hogy a gyártási technika fényesre csiszolása után, a prototípus legyártását megkezdjük, gyakorlatilag már a harmadik x közepén tartunk.
Az érzelmi háttér sem igényel túl nagy magyarázatot. Egy jó párkapcsolathoz sok minden kell, főleg érzelmi stabilitás, egy csipetnyi humorral megfűszerezve, egy kis toleranciát belekeverve. És mivel világunk gyakorlatilag percenként változik, nehéz megtartani azt a kis boldogságot, amit partnerrel együtt teremtünk meg.
Szóval vannak, akiknek a fentiek elsőre összejönnek, vagy vannak olyan bátrak, hogy minimális háttérrel belevágnak a családalapításba, esetleg hátrányos helyzetből indulva nehezen, de minden összejön… minden tiszteletem az övék! Komolyan, felnézek rájuk! Csak egy gond ezzel, a legtöbben ezzel együtt elfelejtik, hogy milyen az, amikor az ember vágyik valamire…
Aztán jönnek a baráti-családi-rokoni összejövetelek, ahol mindenki felvonultatja a különböző korú/fajtájú gyermekét, és közben jönnek a finomabbnál finomabb kérdések: És Ti? Jön már a kis trónörökös? Nos, az évek során megtanultam, hogy:
1., az őszinteség általában falhoz állítja a kérdezőt,
2., humorral elütni néha jó, de nem állítja meg a kérdezősködést,
3., gorombán is vissza lehet szólni, de akkor az ideiglenes mosolyszünet garantált.
Na és akkor jönnek a büszkeségek, a gyerekek… Már írtam az általam megfigyelt gyereknevelési módszerekről és akkor talán úgy is éreztem, hogy túloztam néha kicsit… a fenét! Szerintem még finom voltam és nőies :-)
Sokszor kerülünk olyan helyzetbe – népes baráti társaságunk és családunk által – hogy nagyszámú pulya vesz minket körbe. Szerencsére mindketten szeretjük a gyerekeket, el is vagyunk velünk, sőt! De mit tegyünk akkor, amikor Ödönke éppen felgyújtani készül a kerti grillt? Mert ugye, ha rászólunk, akkor: a., jön anyu és leordítja a fejünket, hogy hogyan képzeljük, hogy az aranytökű kisfiát fegyelmezzük, b., jön apu és bíztatja még a kölököt, hogy még jobban égjen, c., a szülő megköszöni, hogy szóltunk.
Aztán van az a szitu is, amikor látjuk, hogy valami nagyon nem stimmel a gyereknevelési technikával… Itt nem a közveszélyes dolgokra gondolok, hanem alapvető dolgokra, mint a köszönés, amikor megérkeznek (engem kifejezetten felháborít ha egy 6-7-8 éves gyerek megérkezik szüleivel és rendszeresen „elfelejt” köszönni, és a szülők nem is foglalkoznak vele).
A másik kedvencem a fegyelmezés! Társaságban fegyelmezni nekem is kellemetlen, a szülőnek is, a gyereknek meg pláne… főleg ha mérgében belerúg a szülőbe (nem vicc, tényleg megtörtént), vagy kiröhögi. Nyilván van olyan helyzet, amikor kikerülhetetlen, de azért kedves szülő pajtások ne a társaság előtt produkáljátok a gyereket, mert sajnos a legtöbbször inkább azt látom, hogy rosszul sül el.
Az utolsó dolog ,amit megemlítenék az ajándékozás. Én nem tudom, hogy kinek hogy volt otthon, de nálunk például mindig az ünnepelt kapott ajándékot a többi tesó meg maximum egy tábla csokit. Én megmondom őszintén mindig elborzadok azon, hogy vigyünk Pistike szülinapjára ajándékot, de kb. ugyanakkorát vigyünk Rozikának is a tesónak, mert jaj szegény gyerek de rossz neki. Én emlékszem, hogy milyen jó volt gyerekkoromban, hogy az az egy nap rólam szólt, nem a tesókról. A tesóim mindig rajzoltak nekem, mert ők is adni akartak valamit, ők is örömet akartak NEKEM szerezni. Hát nem erről szól?
Végső konklúziót nem vonok le, mert hogyan is tehetném gyermektelenként, de azért annyit hadd kérjek, hogy legyünk egymással toleránsak és némileg tapintatosak, asszem ennyit megérdemlünk mi is!
Szólj hozzá!
Címkék: barátok család gyerek nevelés rokon fegyelmezés
2011.06.27. 10:47
Amikor apukának is segítségre lenne szüksége...
Az alábbi videót már korábban is láttam, de gondoltam van aki még nem! :-)
Egy-két kérdés azért felmerül bennem ennek kapcsán:
Miből van a kiságy? Mert azért Fatert megtartani nem egy kiságyra tervezett történet!
Milyen elgondolásból fekszik Apa a gyerek mellé? Miért nem fordítva csinálja?
Miért gondolja azt, ha befekszik a kiságyba akkor a gyerek frankón nyomja a szunyát?
Hol van Anyu?
Szerintetek?
Szólj hozzá!
Címkék: gyerek apuka altatás kiságy
2011.06.17. 10:24
Ahogy nem kéne a nászutazni…
Jövő héten szabadságolom magam, így arra gondoltam, hogy addig is legyen olvasnivaló a kalandos nászutunkról osztok meg néhány mozzanatot.
Mivel az esküvő szervezése kivette minden erőnket, a nászút kérdéskörrel nem igazán foglalkoztunk. Gondoltuk követjük az elmúlt évek jól bevált módszertanát, kivesszük a szabit, és majd az utolsó pillanatban megcsípünk valami tuti kis utat. Ebben nem is volt hiba, uticél: Tunézia.A problémák már a szállodába való bejelentkezésnél kezdődtek. Tengerpartra néző szobára fizettünk be… nos úgy tűnt, hogy ez vendéglátóink értelmező kézi szótárában nem teljesen ugyanazt jelenti. Szóval kaptunk egy szobát, ami a földszinten volt, és a balkon korlátja gyakorlatilag eltakarta a mögötte lévő tengerpartot. Na jó, okés, az irány megvolt, csak a látványtechnikába akadt egy kis hiba. Rongyolás vissza a recire, hogy új szoba, vagy hiszti? Új szoba. Na itten már megvótt a tenger, gondoltuk mostmár minden sinen van…
Ahogy az már ilyenkor lenni szokott az telepített idegenvezetőnél befizettünk néhány fakultatív programot (ah, mit nekünk pihenés, menni kell mint a mérgezett egér). Ilyenkor amúgy is felvesszük japán turista fazont, minden herkentyű nyakba, sapka napszemüveg, mindentfotózunkőrület.
Addig is – hogy elüssük az időt – feltérképeztük, hogy milyen – számunkra – extrém dolgokat próbálhatunk ki. Azt tudni kell, hogy tériszonyom van, utálom a sebességet, és a második születési nevem Para Jolánka.
Csapó 1: Parasut. Gyakorlatilag egy motorcsónak segítségével, felhúznak ejtőernyővel iszonyú magasra, és akkor van a dejónekem-életérzés. Hát nem nekem nem volt jó… a mosolyom minden volt, csak nem természetes. Mindenféle hevederrel egymáshoz kötöztek minket (nem értem, nem volt elég a meggyűrűzés az esküvőn??) és az ejtőernyőhöz, majd egy kengyelbe bele kellett ülni. Nos, a menet elindult a tériszonyos arával… Valamiért azt gondoltam, ha kiesek a kengyelből akkor tuti, hogy egy pofással csattanok a vízbe. Végigsárkánykodtam mind az 5 percet…
Csapó2: Jet-ski. Ilyet már próbáltunk Máltán, ott azért szálltam le róla, mert a kölcsönzős pacák aláíratott velünk egy pappert, hogy saját felelősségünk, meghogy a hamvainkat a biztosító hazaszállítja, meg kit kell értesíteni ha gáz van… na az én gatyám már akkor telelett, úgyhogy pár méter után kihisztiztem magam a partra. Na itt egy kicsit bevállalósabb voltam… Túléltem. Nem akarok róla beszélni. :-)
Csapó3.: Gumifotel. Ezt a matracszerű izét, hozzákötik egy motorcsónakhoz, és akkor megyünk mint a meszes. Összecimbizünk egy vagány anyukával, és kisfiával (15), mondtuk nekik, hogy amúgy is 4 főre szól a „jegy”, jöjjenek ők is, nagy móka lesz. Hát az első huplinál, én sem gondoltam, hogy gond lesz, de másodiknál már igen. Gyakorlatilag az életünkért küzdöttünk, úgy kapaszkodtunk és röhögtünk felváltva! Brutál volt! Természetesen tele kék folttal és vízhólyaggal fejeztük be vizifoteles pályafutásunkat. Az anyuka utána azt mondta, hogy legközelebb inkább menjünk ketten… :-)
Miután megalapoztuk a hangulatot jöhettek a programok. Az első túra egy kétnapos buszos kirándulás volt, amivel gyakorlatilag elmentünk a sivatag széléig, de azért útközben megnéztük az ilyenkor szokásos jelentős emlékműveket. Az éjszakát egy másik szállodában töltöttük. Persze már piszok éhesek voltunk mikor odaértünk, csak ugye – a renitens turista társaknak köszönhetően – némileg késve abszolváltuk magunkat a szállodába. Nem kell izgulni, nem haltunk éhen, volt még a tálca alján vízben ázó dinnye… Na ez lett a Zuram veszte. Voltunk már arab országban, tudjuk, hogy mi a szokás: palackozott víz, még fogmosáshoz is, gyanús kaja után meg piálni kell. Nos, a Zuram a piálós részt kihagyta aznap… Hajnali kettőkor már rázta a hideg rendesen, 4-kor meg alig bírt felkelni (naplementés ébresztő volt). Elindultam lázcsillapító vadászatra, mert hiába vagyunk rutinos utazók, erre a két napos útra, csak az agyunkat felejtettük el bepakolni :-D
Szóval sikerült szerválni Kalmopyrint. Igen ám, de azért nem ártana néhány falatot letolni, mielőtt csillapítunk, tehát irány az étterem. Alig hogy leültünk a Zuram közölte, hogy ő inkább visszamegy a szobába, és már indult is… kulcs nélkül… Na akkor már gondoltam, hogy gáz van, iszkiri utána. Már egy pálmafa tövében imádkozott a rókák komájához. Szegény nagyon odavolt! Próbáltuk megdumálni az idegenvezetővel, hogy valahogy juttasson minket vissza a szállodánkba, hogy orvost tudjunk hívni, de azt mondta, hogy igazából nincs értelme, mert mire értünk jön valaki, addig a busz is elindul visszafelé. Nem volt mese, végig kellett csinálni a napot. A sóstót a napfelkeltében élvezni nem tudtuk, de azért ellőttünk néhány fotót. Aztán egy vízesés megtekintése következett volna… de nem nekünk. Mi szépen leárnyékoltuk magunkat, közben kiderült, hogy nem vagyunk elszigetelt eset, hanem többen locsolták az iccaka azt a bizonyos pálmafát. Nos, mint az idősek az sztk-ban, mi egy árnyékos helyen vitattuk meg egymás belső szerkezeti problémáit, majd arra közös elhatározásra jutottunk, hogy hideg kólát kell inni. Ezt egy még rutinosabb delikvens dobta be, és láss csodát – ideig-óráig – de hatott.
A dzsip-túrán már szinte jól voltunk… de a visszafelé úton azért megint volt egy-két neccesebb pillanat. A biztosító küldött egy orvost biztos, ami tuti alapon… Nos, a dokker nem nagyon beszélt angolul (állítólag értette a magyart), de annál inkább franciául. Csak izé, azt mi nem :-D Viszont az injekciót a Zuram azonnal megértette :-D Minimum egy nap pihenés meg valami nagyon arabbetűs gyógyszerre ítéltek. Hát jó, amúgy is pihenni akartunk.
Másnap már egészen jól voltunk, úgyhogy irány az étterem. Embört imádom, vakon mennék utána a világ végére is! Ez lett a vesztem… Büfé ebéd a szálloda éttermében; menjünk, nézzük meg a kínálatot. A Zuram elől, én mögötte (tán példát vettem az arab nőcikről?). Egy gyors kanyarnál – én a bambanő – nem vettem észre, hogy akadály is van. Nekimentem, tiszta erőből. A combomon talált el. A pasim vinnyogva röhögött, gondolom az étterem személyzete is… Tenyérnyi folt. Sebaj, megyünk haza másnap, majd elmúlik. Csak azzal nem számoltam, hogy nemcsak Tunéziában, hanem itthon is nyár van. 2 hét hosszúgatya. Így jártam.
Aztán még toltunk egy Kalózhajós délutánt is, ami után én imádkoztam Allahhoz…
Mindenkinek kívánok kellemes pihenés és kevésbé kalandos nyaralást!
Szólj hozzá!
Címkék: beteg utazás tunézia nászút
2011.06.14. 10:10
Szüljünk otthon? – egy kampány margójára
Hetek óta kering a neten egy történet, amelyben egy 6 gyerekes anyuka meséli el szüléstörténetét… vagyis mesélte volna, ha egyáltalán valós storyról beszélnénk… ami azonban nem más, mint egy kampány iromány, ami ráadásul még annak is rossz.
Belőlem inkább ellenszenvet váltott ki, mint szimpátiát. Az otthonszülés mellett kampányol, hogy neki milyen fantasztikus élmény volt, mivel van egy parája a dokiktól, meg a kórházaktól, meg egyébként is már lemondtak arról, hogy gyerekük legyen… erre elsőre összejött…
Szóval átlátszóan álszent, manipulatív, megtévesztő. Most komolyan, miért kell ez? Akinek van egy kis gógyija egyből látja, hogy az egész egy elég rosszul megírt történet, amelyből hiányzik a logika, és az életszerűség.
Szüléstörténetnek van tálalva, de gyakorlatilag egy cukros takony, amiből nem tudunk meg semmit, sem az otthonszülésről, sem annak körülményeiről, sem a technikai részletekről. Gyakorlatilag egy reklám, amely azt kiválóan definiálja: eladják az életérzést… de mit is? Mert ez a tipikus esete a nesze semmi fogd meg jólnak!
És ha már az otthonszülés. Tudtommal csak most lett legális itthon az otthonszülés, ergo nyilvánvalóan, nem egy hazai siker-storyról beszélünk….
Örülök, hogy már megvan a választás lehetősége, de tényleg jobb otthon szülni? Tényleg megvan itthon az a rutin, ami egy ilyen szülés/születés levezetéséhez kell? Tényleg nincs annyi kockázat, mint amit feltételezünk? Valóban alkalmas egy otthon arra, hogy ott egy szülés levezessenek? Biztosan fogja tudni a bába, minden eszköz nélkül, ha a baba szívhangja bent lassul? Valóban ki fog érni a mentő időben, ha szükséges? És nem egy önző dolog, a saját szülésélményemet előtérbe helyezni a születendő gyermekem egészségével szemben? És ha már az alkotmányba bekerült a magzatvédelme, akkor ez nem veszélyeztetés?
Nem, nem fogok Geréb Ágnesezni, hiszen ő törvényt sértett, amiért megkapja a büntetését, de tudom, hogy majd jönni fognak azok, akik azt mondják, hogy ezelőtt 100 évvel még otthon szültek a nők… khm… és milyen volt a túlélési arány?
Az elmúlt évtizedekben nagyon sokat fejlődött az orvostudomány! Miért kellene elutasítani annak használatát?
Szóval nem értem, hogy hova tartunk! Az emberiség gyakorlatilag napról napra fejlődik, mégis van a társadalmaknak egy olyan rétege, akik ezt nem fogadják el…
ui: az első kommentbe bekopiztam az kampány cikket