Mint ahogy ezt a blog bejegyzést is. Az ünnepek miatt teljesen összefolytak a napok, és bár folyamatosan észben tartom pontosan melyik hetem hányadik napján tartok, az utóbbi két hétben teljesen elvesztettem a fonalat. Például teljesen meg voltam róla győződve arról, hogy írtam már a 22. hétről. Fejben már majdnem kész volt  a 23. heti, mikor elkezdett villogni a vészvillogó, hogy valami nem passszol, és akkor visszanéztem...ja igen...még csak a 22. hét jön. Íme.

Szóval feledékenység. Nem tudom, hogy ez most nálam mennyire hormonális, vagy mennyire tudható be annak, hogy itthon voltam és nem kellett, hogy napirendem legyen, kicsit hagytam magam szétesni. Olyan lett az agyam, mint a szita, jó nagy lyukakkal. Csak hogy pár példát mondjak: előfordult, hogy elfelejtettem a cicáknak vacsorát adni. Voltak olyan jó fejek, hogy csak hajnali 6 körül kezdtek el türelmetlenkedni, nem is értettem mi bajuk, amíg meg nem láttam a fényesre nyalt tányérjukat. Ja hogy éhesek! Még jó hogy tudnak szólni, mert az ablakban a fűszernövényeim hiába ájuldoztak látványosan, nem voltak elég hangosak ahhoz, hogy emlékezzek a locsolás beiktatására. Aztán ott volt még az ablakos incidens is. Megláttam, hogy a kisszobában párás az ablaküveg, gyorsan kinyitottam résnyire, hogy amíg lefutom az esti köröket a fürdőben, kicsit szellőzzön, ne adjunk esélyt a penésznek. Szerintem mire kiértem a szobából már elfelejtettem. Csodálkoztam is hogy miért rohangálnak annyit a macskák éjjel, meg miért kapcsol be folyton a fűtés. A kinti mínusz tíz mellékhatásai. De legalább jól kiszellőztettem. Biztos volt még más gikszer is, csak azokra nem emlékszem. :D

Az ünnepekről nem felejtkeztem el, nagyon jó volt. Lazára vettem a dolgot, nem is nagyon volt más választásom. Általában úgy teltek a napok, hogy délelőtt, amíg még nem fájt semmim addig megcsináltam annyi takarítást, főzést, ami kényelmesen belefért. A nap hátralevő részét pedig vízszintben töltöttem a kanapén vagy csak úgy simán az ágyban. Így kb. elviselhető keretek között sikerült tartanom a hátfájásomat. A dolog akkor kezdett eldurvulni mikor hirtelen vége lett a karácsonynak, és neki kellett állnom dolgozni a szakdogámon, és azt ugye elvben ülve kéne csinálni. Igen ám, de úgy egyre kevesebb időt tudok eltölteni. Következő pozíció az oldalamra fekvés, amiben ha nagyon megerőltetem magam, akkor fél kézzel tudok gépelni, de pl. ábrákat szerkeszteni már sokkal nehezebben. A háton fekvés szóba sem jöhet hosszabb ideig, pedig az jó lenne, csak akkor meg az egész puttony súlya  a gerincemre nehezedik. Na így sikerül kb. minden nap hamar elfáradnom a nagy mű írásában, és egy nagyot szundítani délutánonként. És még csak lelkiismeret furdalásom sincs.  

A másik csodálatos dolog, amit megtapasztalhattam az ünnepek alatt az a gyomorégés. Pedig bizisten nem volt száz féle főfogás meg negyven féle sütemény. A gyomromra viszont tisztességes nyomás nehezedik alulról, plusz ehhez jön még a hormonok hatása, amitől lelassul az egész rendszer, és máris nem kell 6 szelet rántott hús ahhoz hogy az ember úgy érezze lándzsát szúrtak a hasába. Sajnos pont az ünnepek alatt kellett elkezdenem kitapasztalni, hogy mégis mi az, amit még elbír a gyomrom és mi az, amit nem. Mind minőségben, mind mennyiségben. A kisebb adagokat mindenhol írják, ez a legalapvetőbb, amit az ember tenni tud. Ez a legmegvalósíthatóbb minden jótanács közül, annak ellenére, hogy az az adag, amit még elbír a gyomrom az egyik gyerek fél fogára se elég és még kopog a szemem mikor abba kell hagynom az evést. Az a lista ami viszont azt taglalja, hogy mit nem szabad ennem elég vicces. Az alapján ne egyek: gyümölcsöt, zöldséget, gabonaféléket, tejterméket, ha lehet akkor túl sok húst se, és persze hanyagoljam az amúgy is egészségtelen kajákat. Legyünk igazságosak, azt is írják, hogy ez így nem egy kiegyensúlyozott étrend. Én meg nem vagyok hajlandó lemondani a kajáimról, inkább eszem sovány kismacska adagokat. 

A kismókusok márpedig szeretik ha eszem. Olyankor mindig izgatott ficánkolásba kezdenek. Amúgy is egyre többet vannak ébren, és esküszöm, néha azt érzem, napról napra erősebben rúgnak. Ez a legjobb ebben az egészben. Ezek a kis titkos jelzések nekem, hogy köszi anyu, jól vagyunk. Van már saját kis játékunk is: a legnagyobb bugi közepén odarakom a kezem, akkor azonnal "csend" lesz, mintha figyelnének, hogy na most mi lesz. Amint elveszem a kezem megint rákezdenek. Bezzeg ha a macska fekszik az ölembe és hozzásimul a hasamhoz, akkor nem hagyják abba a rugdalózást... :)

Sziebi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.