Amikor Tökmag almás gabonapürét tüsszent húsz centiről az arcomba, már csak nevetni tudok. 
Magunkon. Kiscsaládunk ugyanis a takonykórosok táborába lépett, először a gyerek apja dőlt ki, majd a hét közepén mi is. Tökmag szeméből még álmában is dőlt a könny, a szomszédjaink pedig valószínűleg azt hiszik, hogy kóros takarításmánia tört ki rajtam, mert éjjel-nappal porszívóztuk az orrát.
Persze, nálunk a betegség mindig nehezített pályás, szóval miután szerdán kidőlt a család nőnemű állománya, Tökmag apukája csütörtök reggel elutazott csapatot építeni, hogy majd péntek este jön. Én meg itt maradtam egy beteg gyerekkel, egyedül éjszakára.
Mint minden tisztességes elsőgyerekes anyuka, rémképeket láttam lázgörcsről, ügyeletről, takonyba fulladó babáról, lázmérős-kúpos kínzásokkal tarkítva. Villámgyorsan ismét bemagoltam minden létező lázcsillapítási technikát, memorizáltam a "mi a teendő lázgörcs esetén" című eposzokat, félhangosan felmondva magamnak a leckét. Lelkesen töltöttem Tökmagba a Cebiont és a Sinupretet, még jó, hogy a kislányom olyan bélpoklos, a savanyú-keserű gyógyszerkombót is szó nélkül benyakalja a cumisüveg cumijából az utolsó cseppig. De amikor az én híresen zabagép gyerekem az addigi 150-180 milliliterek helyett csak 70-80-at evett, kezdtem komolyan megijedni. Mert volt ő már beteg máskor is, de hogy ne legyen étvágya.. na ez új volt. És rémisztő.
A csütörtöki napot rám kötve töltötte, úgy is aludt, mert fekve eldugult az a bájosan pisze nózi. Ezzel párhuzamosan bedurrant az arcüregem, levegőt én sem kaptam, cserébe minden köhögésemre és orrfújásomra felébredt a lány. Kész állatkert lettünk, én trombitáltam, mint az elefánt, Tökmag meg vaddisznókat megszégyenítő módon röfögött, fújtatott és szörcsögött. És akkor a festéktüsszentő hapcibenő még szóba se került. Estére viszont úgy beállt a derekam a csekély hét kilójától, hogy bár az eredeti tervem az volt, hogy a fotelben töltöm vele az éjszakát, hogy tudjon aludni és ne duguljon az orra, ez kivitelezhetetlenné vált. Részletekben aludtam három órát, minden hangosabb lélegzetvételekor kipattant a szemem, ha meg nem hallottam szuszogni, attól pánikoltam be, és ellenőriztem azonnal, hogy nem fulladt-e meg. Amikor meg épp minden rendben volt (tehát az orra frissen porszívózva, láz csekkolva, gyerek alszik), akkor én nem kaptam levegőt. Az orrcseppem úgy éjfél körül fogyott el, az infralámpám kölcsön adva..
És bónuszként pénteken reggel jött az asztalos, folytatni a galériaszerelést. Ott álltam gigászi táskákkal a szemem alatt, és végső kétségbeesésemben megkértem, hogy vigyázzon a lányra, amíg én elszaladok a gyógyszertárig. Most először bíztam kvázi idegenre a gyerekemet, és életemben nem rohantam még így. Viszont a hideg levegőn kidugult az orrom. Vettem Tökmagnak is orrsprayt, szegény kislányom rezignáltan vette tudomásul, hogy az orrporszívózás mellé a tengervizes sóoldaton kívül mást is fújkálok. Minden egyes nózitisztítás után könnyes szemekkel, de hálásan mosolygott, hogy végre kap levegőt.. rendes gyerek, nah.
Aztán péntek délután hazajött az apja, elhozta az infralámpámat is, ami azzal a lendülettel durrant el, ahogy bekapcsoltam. De legalább már nem voltam egyedül a lánnyal, és az ipari aggódás helyét átvette a megkönnyebbülés, hogy végre van, aki józanabbul tudja megítélni a helyzetet, mint én. És azóta rohamosan gyógyul, kicsit náthás még, de már én vagyok a legbetegebb hármunk közül, és én is javulok, elvégre aki calzonet süt és karamellkrémet készít, az nem is olyan beteg. A négyhós oltással viszont csúszunk egy hetet, annyira még nincs jól hapcibenő-kisasszony, aki nem mellesleg képes felébredni az ijedtségtől, mikor álmában tüsszent egyet.
Tökcsősz
