Adódott két hete az a bizonyos csodás, borús-esős időjárás, amibe gyereket az ember nem szívesen visz ki a levegőre, mert az leginkább víz, nyálka és unalom. Bent nem túlságosan fáradnak el, így az altatás és a délutáni nyűglődés az egész napot el tudja rontani, már jó előre. Barátnőm kitalálta, hogy vonatoztassuk meg a gyerekeinket-ez egy szerda délelőtti programot pont kitesz-, Ő a saját 2 és fél éves Ricsikéjét, én a 16 hónapos Abigélemet. Miért ne? Elvégre nyár közepén az őszi hangulat éppen minden otthoni teendőtől elveszi az ember kedvét. Mindegy, csak ne unatkozzunk J

Tekintettel az emberi figyelmességre (már, ha volt valaha ilyen), eldöntöttük, hogy helyi vonatra ülünk, hogy ne kelljen tolakodni, alkalmazkodni. Ez persze „minden állomáson és megállóhelyen megáll” , vagyis minden bokornál. Rögtön az első megállónál feltette Ricsike a kérdést, hogy „miért állt meg Chuggington?” Ezalatt a gyerekem szép csendben ült, és elkerekedett szemmel figyelte, hogy most mi történik. Sajnos ez az állapota nem tartott túl soká-nagyjából 5-6 percig, felpattant az ülésre (gyorsan lekaptam a cipőt, még röptében), és a mögöttünk ülő fiatalemberrel kezdett el ismerkedni, mintha az csakis a család része lehetne. A szociális érzékenységet kimutatni képes Fiatalember nem vette az adást (a gyerek metakommunikált erősen felé, meg próbálta mosollyal levenni a lábáról), amaz erősen koncentrált, hogy ne kelljen a gyerekkel szemkontaktusba keveredni…. azt hiszem nem lehet nagy barátságban a női nemmel, ha már egy kisgyerekkel se tudott dűlőre jutni.J Abigél a sikertelenségét azzal nyomta el, hogy átkéredzkedett barátnőm ölébe, majd onnan hozzám, majd vissza a saját ülésére, ahol újabb próbát tett a fiatalembernél-de persze újabb csalódás kellett hogy érje. Ezalatt Ricsike még vagy 20-szor utalt rá, hogy a mesében a Chuggington nem áll meg ennyiszer, ha jól emlékszem, talán utasokat se szállít nagyon- ha egyszer vonatoznia kell mindennap, hogy fogja utálni???? :D

Szóval nagyjából a fent említett eseményekkel tarkítva értünk a Nyugatiba, a vége felé már éreztük, hogy nem lesz ez rendszeres lefárasztási gyakorlat, mert már most fáradtak vagyunk, és még hol van a visszaút. Persze ez a gyerekekre sehogy se volt érvényes. A fáradtságnak a nyomát sem láttuk rajtuk. Éhségét annál inkább J

Egyenesen megtámadtuk a Mekit, ahol a szokásos krumpli adagot, McChicken szendvicset kértük a gyerekeknek. Barátnőm szendvicse késett, ezért kaptunk egy tölcséres fagyit, ami az asztalon végezte, mivel nem tudtuk, hogy szorongassuk, miközben etetjük a gyerekeket. Magunkban megdicsértük a kiszolgáló lányka figyelmességét-persze szegény 18 éves tanulónak fogalma sem lehetett, milyen kalamajkát okozott ezzel. A leszállított szendvicsek Abigélből azt a hatást váltották, hogy a cumi repült vagy jó egy métert, onnantól más szolgált dugaszolónak J.

A narancslé is ízlett a kisasszonynak, annyira, hogy a nagy betermelés miatt legalább a fele a pólón kötött ki, bármennyire próbáltuk óvni a ruhákat. Itt már reménytelen volt a küzdelem. Gondoltam mindegy, elvégre innen már csak haza visz az utunk. Vagyis majdnem….

Amikor felálltunk, és körülnéztünk, meg kell mondjam enyhén ijesztő kép fogadott, pedig csak két gyerekkel voltunk. Mindenütt, de főleg az én kis drága kislányom ülőhelyének környékén sült krumpli maradványok, szendvics darabok és kiömlött ital vált láthatóvá, nem kis mennyiségben. Nagyjából erre szoktuk azt mondani, hogy disznóól. De szégyen-szemre ezt most mi magunk okoztuk, de legalább adtunk lehetőséget a takarító személyzetnek a munkára.

Azért a mekiben kiélvezte az emberszeretetét az én drága kislányom, mert kézen fogott egy dolgozót (nagyjából műszak-vezetőnek néztem, Viktóriának hívták), és elsétáltatta magát a lépcsőkön fel-le, megnézette magával a játék-kirakatot, és még sorolhatnám. Percekig csak pislogtam, nagyjából úgy nézett ki, hogy hazavisszük a hölgyet :D Nagyot nem tévedett a gyermek, mert menet közben kiderült, hogy van otthon egy 3 éves kisfia, valamint neki is tetszett, hogy az én lányom barátkozós. Mikor elváltunk tőle, Abigél szigorú-szomorú fejet vágott, nem akarta elengedni. Addig jó, míg ezt nem valami pasival csinálja :D

Innen megsétáltattuk a gyerekeket a Westendig, ahol muszáj volt mozgólépcsőzni, fel és le….itt már elég fáradtak voltak,pakoltak volna, és persze hisztiztek, ha nem cipeltük a feneküket. Azért a rengeteg új élmény elérte a kívánt hatást, lassanként leeresztettek, mi meg egyre jobban örültünk. A fogadalom pedig visszavonhatatlanná vált: Ilyet legközelebb évek múlva!!!!

A vonaton hazafelé is talált a lányka egy kedves idősebb hölgyet, akit hazafelé vezető úton végig tudott kukucskával zavarni, mosolyogni rá, és persze kisajátítani. Itt már jelentkeztek gyerekeken a fáradtság jelei, kb Tesco-s nagyszatyrok voltak mindkettő gyerek szemei alatt. A nyűglődés, hiszti és le-fel ugrálás átváltott hírtelen (úgy az út utolsó 10 percére) nyugodt ücsörgésbe cumival a szájban. Itt már nem emlegettek Chuggingtont, nem kérdezgettek, nagyjából nem csináltak semmit. Ha a vonat nem Monorig közlekedett volna, hamarosan elszenderedtek volna. Aznap ez volt a legnagyobb örömünk! J

A célt elértük, hazaérkezés után kb 2 órát aludtak, és nekünk lett egy nyugodt, és borzasztó fáradt délutánunk.

Juharlevel

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.