... amit néha orkán erejűnek, néha meg csak egy gyenge kis fuvallatnak érzek. De valami tagadhatatlanul elkezdődött. Az előző bejegyzésem óta 4 alkalommal találkoztunk a pszichológussal. Beszélgettünk, figyelte a csajokat meg engem, sok mindenre rávilágított, de valahogy mégsem…

Nagyon rendesek a kórházban az orvosok és az adminisztrátorok. Mindig igyekeznek úgy előírni vagy szervezni a vizsgálatokat, hogy minél kevesebbszer kelljen bemennem. Feltételezik, hogy van jobb dolgom is mint az amúgy nagyon kényelmes várókban illetve vizsgálókban üldögélni.…

Ha belegondolok, igazából nagyon jó dolgom van. Így, hogy nem kell bejárnom dolgozni, elvben tudok egy kicsit előre pihenni, már ha egyáltalán lehet ilyet csinálni. És mégis valahogy egyre fáradtabbnak érzem magam, esténként úgy dőlök be az ágyba, mint aki téglát…

És félsz már a szüléstől? Bárcsak annyi százdollárosom lenne ahányszor megkaptam ezt a kérdést az utóbbi időben! Csak nem igazán tudom mit kéne erre reagálnom. Nyilván az elvárt az lenne, hogy jaj igen, nagyon félek, hát fájni fog, meg rossz lesz, meg eleve kórház, és hát…

De azért az elmúlt egy hétben mintha változott volna valami... Mondjuk az az érzésem, hogy akkor is itt tartanánk, ha azóta nem jártunk volna be minden létező szakembert, de bejártunk, mert ez kellett az ÉN megnyugtatásomra. Voltunk például neurológusnál. Legalább másfél órát…