Nagyon sok mindent megtanultak az elmúlt másfél hónapban. Mindketten járnak, még ha nem is teljesen stabilan, de már akkor is főleg két lábon közlekednek. Elkezdtek mutogatni (ezt pont nemrég kérdeztem az egyik barátnőmtől, hogy vajon hogyan tanul meg mutogatni a gyerek, ha én sohasem mutogatok), és a kedvenc időtöltésük most, hogy ha kézben korzózok velük a lakásban és ők mutogatják, hogy mit nézzünk meg. Kedvencük a kapcsoló, a termosztát, a kilincs, a képek a falon, a kaputelefon és a kukucskáló az ajtón. De a földön is minden mutogatnak. Felismerik a képen a halacskát, a labdát, a kacsát, a kutyát. Ha kérem, hogy vedd ki a szádból a cumit, kiveszik (és rögtön vissza is rakják), ha azt mondom, kérem szépen, a kezembe adják (vagy legalábbis a tenyeremhez érintik, ha megválni nem is akarnak tőle) a szorongatott tárgyat. Zenére riszálják magukat és rubintrékás guggolásokat végeznek, tudják, hol a hinta, ismerik a babakocsi, a cumisüveg, a porszívó, az óra és a lépcső szavakat. Ha valamire azt mondom, nem szabad, J rázza a fejét, de azért tovább csinálja, C rám néz, azt mondja óóóó és úgy csinálja tovább. J fel tud mászni a kanapéra és szabályosan le is tud tolatni róla, C valamiért a kanapéra nem tud felmászni, de a dohányzóasztalra és mindenféle dobozra és dobozba igen. A polcokra úgy próbálnak felkapaszkodni, hogy odatolnak valami alkalmatosságot, amivel könnyebb áthidalni a szintkülönbséget. Most már nem csak kipakolni, hanem bepakolni, sőt, átpakolni is tudnak, a formabedobóba a formázott lyukon próbálják bedobni a kockát, de persze még nem megy nekik. Továbbra is inkább rombolnak, két építőelem csak véletlenül kerül egymásra. A kicsit a nagyba viszont beleteszik, poharakat, tálkákat egymásba rakják. A telefont a fülükhöz tartják, és tudják hol a hajuk, szemük, fülük, pocakjuk, köldökük, lábuk és pelenkájuk. Tudnak puszit is dobni, bár még nem szabályosan.

A dajkanyelvet nem igazán értik. Fogalmuk sincs, hogyan kell tentikézni, de lefeküdni meg aludni tudnak. Döbbenten nézik és nem tudják hova tenni, ahogy anyósom ringatja (avagy csicsíjgatja) a játékbabát. A pápá vezényszóra inkább nem hallgatnak, ha viszont azt mondom, köszönj, vagy integess, hevesen rázzák a kezüket. A hamira sem reagálnak, de ha közlöm, hogy megyünk enni, akkor indulnak az etetőszékhez. Az iszi ismeretlen fogalom náluk, a "szomjas vagy?", vagy "hozok vizet"-re mutogatnak a pohárra. Ez nem érdem, nem azért mondom, nem tudom, miért alakult így, nyilván önkéntelenül beszéltem így velük és ezt tanulták meg. Tánci-tánci meg vau-vau azért nálunk is van. 

Ha megkérdezem hol van apa és anya, lelkesen mutogatnak az esküvői képeinkre, de ha nincsenek ott a képek, akkor fogalmuk sincs, kire/mire kéne mutogatni. Ennek ellenére használják az anya szót, az utóbbi napokban nagyjából mindenre. Gondolom annyit mondogattam, hogy azt gondolják, ez valami varázsszó, de nem hiszem, hogy azonosítják velem.

Igen jó étvágyuk van, néha az az érzésem, hogy egész nap esznek. Pedig azt hittem, gond lesz a darabos és változatos étkezéssel, ugyanis a nagyobbacskáknak szóló darabos bébiételeket egyáltalán nem ették meg, öklendeztek és köpködték kifelé. Sőt, már a nem darabosat is alig akarták megenni. Aztán rászoktak arra, hogy ha én a jelenlétükben eszem, akkor odajönnek a lábamhoz kunyerálni, mint két kis házikedvenc. Mondom de kislányom, ez krumplistészta, nem is szereted a krumplit, meg különben is darabos, tessék, úgysem eszed meg. De megették mindketten, sőt, éhes fiókákként tátották a szájukat a következő falatért, pedig előtte 5 perccel ettek. Vérszemet kaptam és elkezdtem nekik ebédre felnőtt kajákat adni. Imádták a zöldséges rizottót, meg a lecsós tarhonyát, rántott tököt (tudom, olajban sültet nem adunk), cukkinifasírtot, meg egy csomó mindent, amiről nem is gondoltam volna, hogy egy gyerek megeszi. Próbálkoztam a saját részre készített felnőtt főzelékkel is, de azt meg nem szerették. Aztán olyan büszke voltam magamra, mert rájöttem, hogy azt nem bírják, ha kétféle állag van egyszerre a szájukban, pépes is meg szilárd is, ezért nem megy a főzelék meg a darabos bébiétel. Most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy jelenleg a bébiételt még, a darabosat meg már megeszik, szinte bármit adhatok nekik, csak a klasszik főzelékkel vannak problémák, de néha az is lecsúszik. Az allergének közül egyedül a tejre figyelek, hogy azt még feldolgozatlan formában ne kapjanak, meg aprómagvasakkal sem kínáltam őket. De ma délelőtt a bölcsiben például lenmagos kiflit ettek, tudom, bátor vagyok, de szerencsére eddig nem okozott nekik semmilyen étel semmilyen panaszt. A kanalazás még nem igazán megy, igaz nem is nagyon volt türelmem/lehetőségem tanítgatni nekik. Ha kérik a kanalat, akkor próbálkozom, egyszer C-vel már egész komoly szintekre jutottunk, de egyelőre ennyi.

A nappali alvások terén most átmeneti időszakot élünk. Nálunk az okoz kisebb bonyodalmat, hogy teljesen ráálltak arra, hogy délelőtt alszanak egy hosszút és délután rövidebbet. Ez azért okoz problémát most, mert az utóbbi időben a délelőtti alvásuk annyira hosszúra tud nyúlni, hogy nem délután, hanem estefelé lesznek újra álmosak, amikor viszont már nem akarom lefektetni őket, mert akkor a fürdetés és az esti lefekvés húzódik nagyon el, ami alapvetően nem lenne nagy baj (bár egy 13 hónapos csak ne feküdjön már este 10 után), viszont attól még ugyanolyan korán kelnek, így nyilván kialvatlanabbak, fáradtabbak. Az lenne az ideális, ha egyszer aludnának mondjuk déltől háromig, vagy ilyesmi, és akkor simán kihúznánk 8-ig, akkor fürdetés, és fél 9-9 között alvás. Ehelyett az van, hogy reggel 7 körül kelnek, délig általában képtelenség ébren tartani őket, ha bölcsiben vagyunk, talán kihúzzák fél 12-ig, de leginkább 10 és 11 között elfáradnak és le kell tenni őket aludni. Ilyenkor képesek 2,5-3 órát is aludni, felébrednek mondjuk negyed 2-kor, és akkor vagyok gondban, hogy most ez estig nagyon sok, de 6 után meg már nem akarom letenni őket, mert akkor a fenti probléma következik be. Az utóbbi pár alkalommal, mikor ilyen előfordult, akkor mindenféle bravúrral inkább kihúztam velük fél 8-ig és korábban fektettünk, vagy fél 6 felé kimentem velük sétálni, hogy a babakocsiban hunyjanak egy kicsit, mert ott nem alszanak be annyira, mint az ágyukban. Az egyalvásos napoknak viszont az a veszélye, hogy akkor meg annyira elfáradnak, mire az esti alvásra kerül sor, hogy sokkal nyugtalanabb az éjszakájuk, nagyobb az esély, hogy többször felsírnak. Van amikor persze nem. Lényeg, hogy az alvásukkal összességében továbbra is alapvetően elégedett vagyok.

Elkezdtünk bölcsibe járni, ami nagy változásokat hozott az életünkben. Heti két alkalommal 2 órára megyünk délelőtt, és természetesen én is ott vagyok velük. Szerintem ők oda főleg enni járnak. Az első alkalommal ugyanis kaptak ők is reggelit (párizsis zsömlét, amit itthon előtte sose, meg azóta sem mondjuk), és ez annyira tetszett nekik, hogy azóta amint belépünk, mennek az asztalhoz. Nem mondom, hogy annyira elvegyülnek, de egyre többször van olyan, hogy megfeledkeznek magukról (és rólam), odamennek valakihez vagy valamihez és boldogan játszanak. Még mindig inkább azonban a partvonalról figyelő típusok, akik a rövidnadrágom szélén ülnek és max engem rángatnak, vagy velem akarnak játszani. Ami viszont már az első két alkalom után szembeötlő volt, (vagy csak véletlen egybeesés), hogy egyszercsak elkezdtek nem félni az idegenektől.  Ez azt jelenti, hogy ha az anya-apa-bébiszitter szentháromságon kívül más is a látókörükbe kerül, nem ordítanak, sőt, játszani is hajlandóak másokkal, csak ne akarjon senki hozzájuk érni, meg felvenni őket. Ez náluk már nagyon nagy eredmény, mégis azt érzem, hogy bár már hat hete járunk, nem igazán jutottunk előre a beszoktatás terén. Még az elején elmondtam az ott dolgozóknak, hogy mi a helyzet, hogy ha könnyebben kezelhetőek lennének, vagy rá lehetne őket bízni bárki másra (nem bárkire, hanem mondjuk nagymamára, nagynénire, sokszor látott barátnőre), akkor eszembe se jutott volna ilyen korán bölcsiztetni őket, de úgy érzem, ők olyan szinten vannak rámkattanva, hogy az már kóros, és az én életminőségemet mindenképpen negatív irányba befolyásolja, ami senkinek sem jó. Nagyon megértőek voltak, azt mondták, volt már dolguk ilyen gyerekkel, nem ajánlották a sokkterápiát (hagyd ott őket, 10 percig ordítanak, aztán majd eljátszanak szépen egész délelőtt), a fokozatosság hívei. Szóval én most jutottam odáig, hogy szerintem tovább kellene lépni, mittudomén kimegyek öt percre vagy valami, mert úgy érzem, semmit nem haladunk, ugyanott tartunk, mint a második alkalommal. Szóval most azt beszéltük meg, hogy ráállítják a csajokra a rám leginkább emlékeztető habitusú gondozónőt és elkezdjük a kimegyek a teremből öt percre - játékot. Olyan jó lenne, ha ez úgy működne nálunk is, mint általában másoknál, hogy igen, éktelen üvöltés, aztán egy idő után megnyugszanak. Nem bánom azt sem, ha a visszaérkezésem után megkapom a büntetősírást, tudom, hogy ez ezzel jár. 

Vannak egyébként nagyon kétségbeesett napjaim. Mikor azt érzem, hogy megint külső segítséghez kell folyamodnom, mert újra kezd elhatalmasodni a manipuláció és érzelmi zsarolás a részükről, és bármennyire is megfejtettük korábban annak az okát, hogy miért vagyok manipulálható, mégsem tudok mit kezdeni a jelenlegi helyzettel. Nem tudom, mikor vagy mitől lettem megint gyenge, vagy inkább mitől veszítettem el azt az erőt, amit sikerült feléjük sugároznom, és amitől normalizálódott a korábban fejtegetett helyzet. Mert most megint gyakori, hogy naphosszat ordítanak, csak már nem úgy, mint korábban, hanem a lábamba kapaszkodva, vagy a földhöz csapva magukat, és esküszöm, nem tudom, miafaszt akarnak. Hiszen ott vagyok velük, játszom velük, gyakran fel is veszem őket villanykapcsoló-leltárra, lehetnek ölben, ha akarnak. Természetesen továbbra sem azzal van a bajom, ha azért sírnak, mert éhesek/fáradtak/összevesztek valamin/elestek/nem sikerült valami vagy valami olyat szeretnének, amit nem szabad. Ezek olyan sírások, aminek van oka. És ezekből a sírásokból általában másodpercek alatt ki is lehet gyógyítani őket. De újra sok az ok nélkülinek tűnő világfájdalmas ordítás, amit az új szomszédaink sem mulasztanak el szóvá tenni. A legjobban az idegesít, ha a drámát játszóházban/bölcsiben/vendégségben/játszótéren vagy más gyerekparadicsomban adják elő, mikor ott van az inger, gyerekek, játékok, ők meg a gatyámat két oldalról húzva üvöltenek. Ez nagyon lélekölő tud lenni, és azt is tudom, hogy annál gyakrabban fordul ez elő, minél lélekölőbbnek és kétségbeejtőbbnek élem meg.

Aztán olyan is van, mikor tökegyedül eljátszanak akár fél órán keresztül is. Ennek jellemzően két esete van. Az egyik a reggeli rutin. Ha ébrednek, beviszem a tápot az ágyukba, én kijövök és megiszom a kávémat. Ezután bemegyek, egy kiságyba rakom őket, adok játékokat, én meg elmegyek zuhanyozni, öltözni, satöbbi. Ma reggel például 40 percet játszottak így mindenféle méltatlankodás nélkül. A másik eset, hogy ha valamit nagyon meg kell csinálnom, például utazáshoz pakolok össze, vagy nagyon nem jó nekik már semmi, akkor is berakom őket egy kiságyba játékokkal és beindítok egy mesét. Ez is ki szokott tartani 20-30 percig, most is ott vannak például, és hallom, hogy röhögcsélnek egymással :) De csakis addig, amíg meg nem látnak. Napközben leginkább ez működik.

A legeslegnagyobb eredményt hagytam a végére. Anyósom két hétig szabadságon volt, így elutaztunk hozzájuk vidékre a szokásos hétvége helyett négy napra. Még a negyedik napon sem vehette őket kézbe a mama, de a jelenlétét már teljesen elfogadták, olyan is volt, hogy teljesen saját elhatározásukból kimentek hozzá a konyhába. Aztán a mama töltött még két napot nálunk. Az ötödik napon már hagyták, hogy játsszon velük, miközben én a reggelit készítettem, szóval kezdett igazi segítség-íze lenni a dolognak. Ugyanezen a napon kimentünk együtt a játszótérre, a mama az egyik gyerekkel volt, én meg a másikkal, de külön utakon, nem egymás hátsójában, és úgy működött, mintha csak a bébiszitter lett volna velük. Ezen felbátorodva a segítő családtagra bíztam az uzsonnáztatást is, én közben elbújtam az erkélyen, és működött. A hatodik napon pedig, J éppen az apja ölében ült, mikor a mama odament hozzájuk és J átkéretőzött az ő ölébe!!! Történelmi pillanat, alig hittünk a szemünknek. Körbemutogatta neki a kapcsolókat és kilincseket, majd C is felkéretőzött és őt is körbehordozta a lakáson. Nagyon boldog voltam-vagyok ettől, mert már látom, hogy van remény, csak nekik időre van szükségük ahhoz, hogy valakiben ilyen szinten megbízzanak. 

Szóval ezért mondom, hogy olyan ambivalens ez az egész...

Leolib